SCREAM! ~ Becsaptál!

Sziasztok Drágáim!
Nagyon szépen köszönöm azt a sok-sok hozzászólást, amit az előző fejezethez írtatok-válaszoltam rájuk!- valamint az 55 feliratkozót és a több mint 43.000 megtekintést! Ezért is  döntöttem úgy, hogy előbb hozom a részt, mert megérdemlitek!
Kellemes olvasást, és valamilyen formában véleményezzétek is, remélem tetszeni fog!
++ Ki megy vasárnap a nagy koncertre? Én ott leszek, és már nagyon várom!

17. fejezet

Becsaptál!

„Mindannyian sebezhetőek vagyunk. Szükségünk van legalább egyvalakire, akivel megoszthatjuk a legnagyobb titkainkat,
akiben fenntartások nélkül megbízhatunk, akiért az életünket adnánk.
De vajon neki is én vagy az az egy?”

Oliver

      Egy hangos puffanásra ébredtem, és nyöszörögve kaptam sajgó fejemhez. A hajnalig tartó dorbézolásnak meg lett az eredménye, ugyanis nem csak hulla fáradt és másnapos vagyok, de arra sem emlékszem, hogy kerültem a fürdőkádba. A wc-ből áradó furcsa szagok rosszat sejtetnek, és mikor megéreztem saját leheletem, beigazolódott, hogy bizony a két üveg vodka az éjszaka valamelyik pontján nem kívánt többé gyomromban vendégeskedni. A mosdókagylóba kapaszkodva felhúztam magamat, és mielőtt tömeggyilkosság vádjával lecsuknának, gyorsan fogat mostam, majd beálltam a zuhany alá, és percekig csak folyattam magamra a frissítő vizet. A fürdő valamelyest javított borzalmas kinézetemen, de attól tartok, ennél jobb ma már nem lesz.

     Szédelegve léptem ki a nappaliba, ami leginkább egy háborús övezetre hasonlított, mintsem a lakás egy részére. Üres üvegek, szilánkok, kajamaradékok hevertek mindenütt, ráadásul a szemétdomb közepén megtaláltam ideiglenes ébresztőórámat is. Benny fordult le a kanapéról, de minden bizonnyal ő is rendesen szétcsapta magát, mert úgy alszik a kemény padlón, mintha a legpuhább ágyban feküdne. Ha nem fájt volna minden porcikám, biztosan megörökítettem volna eme csodás állapotokat, de így inkább a falnak támaszkodva tántorogtam el a konyháig, ahol az életmentő fájdalomcsillapító várt. Rutinosan két szemet nyomtam ki, majd rögtön, víz nélkül le is nyeltem. A dobozt a pulton hagytam, ugyanis a körülményeket elnézve a többieknek is szüksége lesz rá.

     Fáradtan néztem ki a fejemből, amikor ezt a felettébb érdekes programot félbeszakította a csengő. Először azt hittem, csak a fülem cseng, de miután kopogtak is, bizonytalanul elindultam az ajtó felé. Reméltem, hogy nem valami fontos ember tévedt erre, mert abban az esetben meglehetősen kínos szituációba kerülnénk. Azonban, amikor tekintetem összetalálkozott vendégünkével, azt kívántam, bárcsak a miniszterelnök látogatott volna meg.   

-     Camille? – Elhűlve bámultam üveges szemekkel a lányra, aki idegességében ajkait rágcsálta.

-     Bemehetek? – Kérdezte félénken, mire elálltam az útjából. Teljesen ledöbbentem, hogy került ide? – Jesszusom, atombombát robbantottatok? – Nevetett fel kínosan, de ez nekem is mosolyt csalt az arcomra.

-     Nem, csak ünnepeltünk. Sikerült a válogató, az összes rostán túljutottunk, benne vagyunk a legjobb tizenkettőben. – Örömmel osztottam meg vele a jó híreket, hiszen sikerült betartanom a neki tett ígéretemet, tovább küzdöttem az álmaimért, így nem hiába váltunk szét.

-     Gratulálok! Komolyan szívből örülök, és büszke vagyok rád! – Közelebb léptem hozzá, majd megöleltük egymást. Furcsa érzés öntött el, nem gondoltam volna, hogy valaha is inkább fogom a barátomnak érezni, mint a nagy szerelmemnek.

-     Camille? – YaOu megdöbbent hangjára rebbentünk szét, majd mikor megláttam elképedt arckifejezését, nevetnem kellett.

-     Szia, YaOu! – Cam kedvesen indult el felé, de ő csak felhúzott szemöldökkel, bizalmatlanul méregette. Szememmel kértem, hogy ne csinálja, így végül megölelte volt barátnőmet.

-     Hogy kerülsz ide? – Barátságtalan hangját hallva, Cam lehajtotta fejét, én pedig közbeléptem, mert ugyan csak engem félt, de nem akarom, hogy Camille megbántódjon.

-     YaOu, nyugi, régen volt, minden rendben van. – Bólintott egyet, majd udvariasan elnézést kért.

-     Ne haragudj, csak nem akarom, hogy megint olyan letargiába zuhanjon, mint akkor. Azt még egyszer nem fogom végignézni.

-     Nem ezért jöttem, esküszöm! – Őszinte szemekkel nézett előbb kétkedő barátomra, majd rám is. Hogy miért van itt, azt majd egymás között megbeszéljük.

-     Nana alszik még? – Igyekeztem elterelni a témát, feloldani a feszült helyzetet, ami sikerült is.

-     Basszus, a gyógyszer. – YaOu a homlokára csapott, majd öles léptekkel sietett a konyhába.

     Közben Cam épp szólásra nyitotta volna a száját, de a szoba ajtaja újból kinyílott, és ezúttal egy nyúzott arcú, kócos hajú Nana tipegett ki rajta. Ahogy megláttam, hirtelen bevillant néhány képsor az igencsak jól sikerült esténkről, és kuncogva kezdtem piszkálni a még félig alvó lányt.

-     Nem is mondtad, hogy táncosnő vagy. – Cukkoltam, mire összeráncolt szemöldökkel rám öltötte nyelvét, őrangyala pedig abban a pillanatba csapott fejbe hátulról.

-     Te sokkal többet ittál, mint ő, szóval fogd be! – Persze, hogy őt védelmezi, meg is lepődtem volna, ha nem áll azonnal a pártjára.

-     Igen Oliver, fogd be! – Morogta Nana is, miután legurította a kis tablettát, amit YaOu a kezébe adott.

-     Akarsz enni valamit? – YaOu megsimogatta a lány fáradt arcát, s miután fejével nemet intett, visszavonultak a szobába.

-     Ő YaOu új barátnője? – Tudakolta mosolyogva Cam, én pedig nevetve konstatáltam, hogy még egy kívülállónak is bő 5 perc alatt leesik, hogy van közöttük valami, csak ők nem veszik észre.

-     Nem, elvileg csak barátok, de ezt a képtelenséget rajtuk kívül senki sem hiszi el. – Mondtam inkább az említettek ajtajának, majd a szőke lány felé fordultam. – Elmondod miért jöttél?

-     Persze. Visszaköltöztem a városba, és azt szerettem volna, hogy tőlem tudd meg. Nem váltunk el haragban, de úgy gondolom elég kényelmetlen lett volna, ha egyszer csak összetalálkozunk az utcán. – Nem mondom, hogy nem vágott egy kicsit mellbe. Miért nem tudott két hónappal ezelőtt hazajönni? Akkor talán megmenthettük volna a kapcsolatunkat. Ezen azonban már felesleges rágódni. Így történt és pont.

-     Örülök neki. Annak is, hogy szóltál, és annak is, hogy visszajöttél. Nem kérem, hogy legyünk barátok, mert az biztosan időbe telik, de nem akarom, hogy feszült vagy kellemetlen legyen közöttünk a légkör. – Megkönnyebbülten elmosolyodott, majd bólogatni kezdett.

-     Most azért megkönnyebbültem. Sokat gondolkoztam, hogy jó döntés-e ide jönni, de ezek szerint az volt.

-     Minden bizonnyal. – Mosolyogni akartam, de összerándult az arcom, ugyanis olyan erősen belenyilallt a fájdalom a halántékomba, hogy hátratántorodtam.

-     Jól vagy? – Cam ijedten kapott utánam, így nem estem el.

-     Persze, de le kell ülnöm. – Eltámogatott a kanapéig, ami előtt Benny még mindig aludt, amit én nem vettem észre, így nem csak belerúgtam, de szerencsétlenre még rá is léptem.

-     Mi a fészkes fene van? – Nyögve tudakolta ki taposta meg, majd mikor látta, hogy én vagyok, hatalmasat rácsapott a lábamra. – Kutyának nézek ki, akit odébb lehet rúgni? – Hisztizett tovább, de ez túl magas labda volt.

-     A kutyák alszanak a kanapé előtt, biztos összekevertelek benneteket. – Röhögve és pufogva vette birtokba a fürdőszobát, Cam pedig leült mellém.

     Elkezdtünk beszélgetni, és habár meglepő úgy társalogni vele, mint egy barátommal, de gördülékenyen ment minden. Elmesélte, miért tért vissza, mit fog csinálni, és én is megosztottam vele néhány részletet az X-Factorról, a végén pedig arra lyukadtunk ki, hogy talán barátokként jobb páros leszünk.

Nana

      Ahogy visszamentünk a szobába, úgy dőltem is be a pihe-puha ágyikóba. A fájdalomcsillapító még nem kezdte el kifejteni a hatását, pedig nekem gyors segítségre lett volna szükségem, ami végül YaOu személyében meg is érkezett. Fölém hajolt, kisöpörte arcomba omló hajamat, adott egy puszit halántékomra, majd lassan felültett, és ölébe húzott. Nem tudtam, mire készül, de mielőtt bármit is tehetett, vagy mondhatott volna, villámgyorsan pattantam álló helyzetbe.

-     Fogat kell mosnom!

     Elszaladtam a mosdóba, ahol saját fogkefém hiányában az ujjamra nyomtam némi fogkrémet, és jól megdörzsöltem vele fogaimat, majd a szájvízzel is öblögettem néhányszor. Legény lakás révén a fésűk sem tolongtak, de azért egyet találtam, amivel átfutottam néhányszor hosszú hajamon. Még egyszer egy kis hideg vizet fröcsköltem magamra, aztán észrevétlenül visszasuhantam a szobába, mert nem akartam megzavarni Olivert és a vendégét.

     YaOu hanyatt feküdt, és a plafont bámulta. Ahogy visszabújtam mellé, kezem végigszántott felsőtestén, amitől kirázta a hideg, én pedig pipacspiros színekben pompáztam. Kuncogva ült fel, hátát a falnak támasztotta, majd félrebillentett fejjel hívott magához. Tétovázva ugyan, de végül ölébe kuporodtam, és borzasztó közelről vizsgáltam tökéletes vonásait. Tekintetem végül az álla felett elhelyezkedő apró hegen állapodott meg. Felnéztem szemeibe, amikkel arra bátorított, hogy tegyem fel kérdésemet.

-     Mi történt? – Böktem ki, de képtelen voltam elvenni róla a pillantásom. Hogyan lehetséges, hogy neki még ez is jól áll? Férfiassá, szexivé teszi.

-     Amikor kicsi voltam, megharapott egy farkaskutya. Több óráig műtöttek, de mára már csak ez a két kis nyoma van a balesetnek. – Megfogta kezemet, és óvatosan az említett helyekre helyezte. – Hosszú évekig rettegtem minden kutyától, lehetett az kicsi, közepes vagy egészen nagy. De leküzdöttem a félelmemet, ma már minden alkalommal, mikor hazamegyek, egy tündéri, hűséges német juhász vár. Semmi sem lehetetlen, csak el kell engedni a félelmeinket. – Az elején még valóban a sérüléseiről beszélt, de a végén már nem tudom pontosan, hogy mire célozgatott.

     Ujjaimmal végigsimítottam a már begyógyult sebeken, és furcsa déjavu érzésem támadt. A fejem ellepte néhány képkocka az éjszakáról, de fogalmam sincs, hogy azok valóban megtörténtek-e, vagy csak álmodtam. Mindkét eset kétségbeejtő, de az előbbi talán jobban.

-     YaOu? – Fülledt a szoba levegője, melegem van, ég a bőröm ott, ahol megérint, tekintete fogva tart, az agyam pedig képtelen a gondolkodásra.

-     Tessék? – Annyi mindenre szeretnék magyarázatot, annyi kérdést szeretnék feltenni, de mi van, ha éppen azokkal árulom el magamat?

-     Biztos, hogy tegnap csak annyi történt, amit elmondtál? – Könyörgően néztem bele sötét szemeibe. Tudnom kell a választ.

-     Miért olyan fontos ez? – Ijedtemben majdnem kiugrottam az öléből, de elég erősen tartott ahhoz, hogy ezt ne tudjam megtenni.

-     Már hogy ne lenne fontos. Ráadásul így még inkább az, hogy hazudtál nekem. – Idegesen fészkelődtem ölében, mert nem csak zavarban voltam, de haragudtam is rá. Tudja mennyit jelent számomra a bizalom, mégis megpróbált átverni.

-     Tévedsz, mert amit elmondtam, az minden úgy történt, csak néhány dolgot kihagytam a mondókából. – Már ő sem olyan nyugodt, mint az előbb. Az imént még tündérmesébe illő romantikus, kellemesen zavarba ejtő hangulat telepedett körénk, de most mindketten feszültek, és dühösek voltunk. Még sosem veszekedtünk.

-     Az ugyanaz. – Makacskodtam, és ingerülten löktem le magamról kezeit.

     Kimásztam az ágyból, megkerestem a telefonomat, majd könnyes szemmel igyekeztem az ajtó felé, de mégis megtorpantam. Nem mehetek el anélkül, hogy ne tudnám mi történt. Lassan visszafordultam, de nem mozdultam előre, csak szótlanul bámultam az ágyon ülő srácot, aki most nem mosolygott. Fejét térdeire hajtotta, kezeit ökölbe szorította, és látványosan nagy levegőket vett.

     Valószínűleg nem vette észre, hogy még mindig itt vagyok, mert hirtelen pattant fel, és alig tudott lefékezni előttem. Meglepetten pislogott le rám, majd teljesen váratlanul két tenyere közé fogta az arcomat, s egy lehelet finom, fájdalmasan rövid puszit adott a számra. A csodálkozástól megmozdulni sem tudtam, ráadásul a hasamba életre keltek azok a szörnyek is, akiket mások pillangóknak neveznek.

-     Ez történ tegnap, nem több. Ne kezdj el kombinálni, gondolkozni vagy akármi. Azért nem mondtam el, mert nem akartam, hogy kellemetlenül érezd magad. Sokat ittunk, de nem léptünk túl semmilyen határt, szóval kérlek, nyugodj meg, és fejezd be a hisztit.

     Határozott hangsúlya meglepett, nem szokott velem így beszélni, és talán éppen ezért ütöttek jobban szíven a szavai, mint amire bármelyikünk is számított volna. Néhány percig szótlanul, kifejezéstelen arccal néztünk egymásra, de utána egy magabiztos mozdulattal feltéptem ajtaját, és faképnél hagytam. Nagy hévvel, köszönés nélkül távoztam a lakásból, majd a lépcsőházból is. Nem érdekel, hogy a tegnapi ruháim vannak rajtam, amik bűzlenek az alkoholtól, az sem számít, hogy csapzott a kinézetem, az egyetlen, ami most érdekel az az, hogy YaOu hazudott nekem. Hiába szépíti a dolgot. Azzal, hogy elhallgatott előlem fontos részleteket, becsapott. Végre megbíztam valakiben feltétel nélkül, de benne is csalódnom kellett. Ártottam én bárkinek is, hogy mindig azok árulnak el, akikért az életemet adnám?

     * Még emlékszem, mikor az osztályfőnök két évvel ezelőtt bejelentette, hogy új diák érkezik az osztályunkba, méghozzá egy lány. Mivel akkoriban egyedül ültem, boldogan ajánlottam fel számára a mellettem lévő üres helyet. Szívesen navigáltam az iskolában, segítettem neki a felzárkózásban, és mindeközben legjobb barátnőkké váltunk. Nem csak az iskola falain belül töltöttük együtt az időnket, de délutánonként együtt tanultunk, a későbbiekben pedig már a hétvégékre is közös programokat szerveztünk. Együtt készültünk a felvételire, s biztosítottuk egymást, hogy a ballagás után sem fog változni, mégis könnyezve kötöttük fel a búcsúszalagot a zászlóra, s ölelkezve vettünk búcsút hőn szeretett általános iskolánktól. Nyáron együtt mulattunk, elválaszthatatlanok voltunk, és a gimnázium első hónapjaiban sem volt gond, ám ott megismerkedett egy fiúval. Eleinte csak kevesebbet találkoztunk, később már csak akkor írt, ha kerestem, majd lassan az üzeneteimre sem válaszolt. Eldobott magától. Minden szó nélkül választott helyettem egy idegent, s mint utóbb kiderült elfecsegte féltve őrzött titkaimat is, amivel nevetség tárgyává tett. Míg én testvérként tekintettem rá, addig őneki csak egy pótlék voltam, valaki, hogy ne legyen egyedül. Életem legrosszabb döntése volt, mikor megbíztam Becca Hamiltonban. És habár többen figyelmeztettek, én foggal-körömmel kiálltam mellette, s elmartam magam mellől olyan embereket, akik őszintén szerettek, ő pedig ezalatt röhögött a markában. Mindezen túl mégis csak a jóra tudok emlékezni, és hiszem, hogy számára is jelentettem valamit.*

     * Lindával óvodás korunk óta ismerjük egymást, mindig testvérként tekintettünk a másikra. Voltak ugyan nézeteltérések közöttünk, de sosem voltunk huzamosabb ideig rosszba. Becca felbukkanása próbára tette a barátságunkat, de mivel ismert, és tudta, hogy engem mindig a jó szándék vezérel, hogy mindenkinek segítő kezet nyújtok, aki nálam elesettebb, így behunyta a szemét, és elfelejtette, hogy elhanyagoltam, hogy nem hallgattam rá. Azóta egyetlen alkalommal nem mondta azt, hogy megmondta, noha így volt. Linda mondhatni a tökéletes ellentétem, éppen ezért egészítjük ki egymást. Én bolond vagyok, ő komoly, én gyerekes, ő érett, én optimista, ő pesszimista, én esetlen, ellenben ő önálló és független. Egy kedves tanítónk egyszer azt mondta, mi elválaszthatatlanul összetartozunk, egy szív vagyunk két testben. Ez valóban igaz. Közöttünk már nincs szükség szavakra, csupán a tekintetünkkel képesek vagyunk beszélgetni. Megesküdtünk egymásnak, hogy sosem fogunk elválni, mert az ikrek képtelenek egymás nélkül élni, pont mint a galambok, ha elvesztik párjukat, éhen halnak. Ezt érzem most én is, hogy meg fogok halni, mert kiszakítottak belőlem egy darabot.

     Itt állok Linda családjának egykori háza előtt, kezemben szorongatok egy levelet, amit az a kedves szomszéd néni nyomott a kezembe, kinek fájáról titokban mindig lelopkodtuk a barackot. Szememből már percek óta szüntelenül ömlenek a könnyek, de még fátyolos tekintetemen át is túl élesen látom az üzenetet.

„Amerikába költöztünk, és nem fogok visszajönni. Nagyon sajnálom, de nem voltam képes eléd állni. Mikor azt mondtam beteg vagyok, igazából csak csomagolnom kellett, és azért hiányoztam az iskolából, mert múlt héten ki kellett iratkoznom. Nem állt szándékomba hazudni neked, viszont képtelen lettem volna tőled elbúcsúzni. Remélem, egyszer megértesz.”

     Az első mondat után még reménykedtem benne, hogy ez valami rossz vicc, ám ezek összetéveszthetetlenül Linda keze által papírra vetett betűk voltak. Valóban elment. *

     Arcomon nedves cseppek folytak végig, de nem könnyek voltak, hanem az eső kezdett el esni. Megálltam néhány másodpercre, és körbekémleltem. Egy park közepén találtam magamat, ahol rajtam kívül egy lélek sem volt. Tökéletes csend uralkodott, most nem hallottam az autók hangját, nem kiáltoztak az emberek, csak az eső csepegett. Pillanatok múltán már a forró könnyeim is kibuggyantak szememből, és csak azt kérdezgettem magamtól, miért ismétli a sors önmagát?

     Az időérzékem cserbenhagyott, de mivel bőrig áztam, bizonyára hosszú ideje állhattam a szakadó esőben, amikor halk lépteket hallottam magam mögül, s hamarosan két kéz fonódott körém. Az agyam azt súgta, hogy taszítsam el magamtól, a szívem viszont könyörgött, hogy simuljak bele az ölelésébe, és ne is távolodjak el onnan sohasem. – Újra döntést kell hoznom, s annak következményeivel együtt élnem. Ha elküldöm, mindent elveszítünk, amink eddig volt, viszont ha megfordulok, és biztonságot adó karjai közé bújok, akkor beismerem magamnak, hogy nem tudok nélküle élni.