2014. május 11., vasárnap

SCREAM! ~ A tábor

Sziasztok Drágáim!
Nagyon sajnálom, hogy megcsúsztam a fejezettel, de tegnap koncerten voltam, és teljes extázisba kerültem, megfelejtkeztem arról, hogy ha szombat, akkor Scream!. 
Nagyon hálás vagyok a hozzászólásokért, az új feliratkozókért. (a kommentekre a nap folyamán válaszolok) ... Erről a fejezetről talán annyit, hogy elindul a másik szál, a ByTheWay szál, valamint el van "rejtve" benne valahol az egész történet kérdése, várom az ötleteket!
Cél az 50 feliratkozó, remélem hamar elérjük! Osszátok meg velem véleményeteket, valamit a közvélemény-kutatásban is tud még szavazni, aki eddig nem tette meg!
Kellemes olvasást!



11. fejezet
A tábor


„Küzdeni csak akkor tudunk, ha van miért. Mert minden küzdelem
áldozatokkal jár, s áldozatot csakis olyan célért tudunk hozni,
amelynek értelmét előre látjuk.”


YaOu

     Az elmúlt egy hétben éjt nappallá téve próbáltunk, és ez a szó legszorosabb értelmében értendő. Előfordult, hogy kora reggel hagytuk el a próbatermet, majd ebéd után már ismét ott voltunk. Szinte semmit nem aludtunk, csak gyakoroltunk, gyakoroltunk és gyakoroltunk. Már akkor is tudom az összes harmóniát, ha álmomból felébresztenek.
     Eljött a tábor napja, és ahogy körülnéztem, remegni kezdtek a lábaim. De már nem tehetek mást, csak bízom abban, hogy az elszántságunk, az akaratunk, a kitartásunk és a zene iránti szeretetünk hozzásegít bennünket a sikerhez. Mi ezt nagyon akarjuk, de rajtunk kívül még százötvenen ugyanarra vágynak, mint mi. Különböző hangok, különböző egyéniségek, de ugyanazok a célok. Azért, hogy mi a saját álmainkhoz közelebb kerüljünk, másoktól az övéiket el kell vennünk. Ennyire kegyetlen ez az élet, de attól, hogy ők a színpadon a vetélytársaink, az életben még lehetnek a barátaink. Hiszen egy évvel ezelőtt még mi is egymás ellenfelei voltunk, most pedig már egymásért küzdünk. Ezek azok a napok, amikor minden eddiginél jobban kell támogatnunk a másikat, és minden lelkierőnket összegyűjtve csak a végső célt tartani a szemünk előtt. Ha ennyi belefektetett energiával, munkával, akarattal eddig eljutottunk, most nem lankadhat a figyelmünk. Hibátlant kell nyújtanunk.
     Tapintható volt körülöttünk a feszültség. Mindannyian tudtuk, hogy ennek a produkciónak hatalmas súlya van. Egyetlen fellépés, ami után rögtön eldől, hogy megyünk-e, vagy maradunk, és bizonyíthatunk újra. Abban a három percben kell odarakni mindent. Nem lesz több lehetőségünk. Úgy kell tehát azzal az eggyel élnünk, hogy emlékezzenek ránk, hogy újra hallani akarjanak minket, hogy azt gondolják, bennünk van az, amit ők keresnek. Mindezt úgy kell elérnünk, hogy nem tudjuk, első körben mivel kell a mentorok elé állnunk. Ez az a pillanat, amikor a jó hang már nem elég, annál már sokkal többre van szükség. Jobban kell teljesítenünk, mint előző alkalommal, különben azt hihetik, hogy nincs több bennünk, ezt pedig nem engedhetjük meg magunknak. Egyre feljebb és feljebb kell rakni a mércét, ha azt akarjuk, hogy legyen itt keresnivalónk. És ezt hajt minket előre. Három nap. Az csupán hetvenkét óra, mégis ez az az idő, ami meghatározza a későbbi életünket, legalábbis az elkövetkezendő éveinket.
     Az első este hangulatfokozó bulival indult. Habár legszívesebben csak dúdolgatnék magamba, mégis inkább a tehetségekkel zsúfolt terembe kötöttem ki. Hiába feküdnék le, akkor is csak a holnapi fellépésen agyalnék, így legalább van egy cseppnyi sansz arra, hogy elterelik a gondolataim. Félek, ezzel a túlzott izgulással csak ártok a csapatnak. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha miattam nem sikerülne, úgyhogy összekapom magam, és az a vidám srác leszek, aki vagyok. Négyünk közül én vagyok a leginkább szorongó az ilyen helyzetekben. A többiek különböző módokon levezetik a feszültséget, de rajtam mindig elhatalmasodik a drukk.
-     YaOu, minden rendben? – Oliver ült le mellém, majd letett elém egy pohár narancslevet.
-     Persze, csak a szokásos. – Fejét helytelenítően rázni kezdte, majd az asztalon heverő telefonom felé intett.
-     Tudom, most hiába mondanék bármit, nem segítene, de talán Nana megnyugtatna. – Én is ránéztem a kis készülékre, és eszembe jutott, milyen szomorú volt, amikor közöltem vele, hogy napokig nem fog tudni elérni, ráadásul azt sem mondtam meg neki, hogy hova megyek.

     * Nagyon kevés időt töltöttem az elmúlt héten Nanaval. Ahhoz képest, hogy eddig mindennap találkoztunk, most volt, hogy telefonon is csak néhány percet tudtunk beszélni. Nagyon hiányzik, hiszen erőt is ad nekem, amire most különösen szükségem van, ráadásul szegénykém nem érti, miért nem megyek, miért nem veszem fel a telefont.
     Az utolsó pillanatig halogattam a Nanatól való elbúcsúzást, de sajnos tovább nem tudom. Néhány óra múlva indulunk, de még mindig nem találtam ki, mit mondok neki. A fiúkkal megbeszéltünk, hogy senki nem tudhatja, mibe vágtunk bele, mert ha nem sikerül, nem csak magunknak okozunk csalódást, de azoknak is, akik hittek bennünk, szurkoltak nekünk. Ezért Nananat sem avathattam be, viszont el kell köszönnöm tőle.
-     YaOu, vendéged van! – Az ágyamon feküdtem, amikor Oli bekiabált. Nagy nehezen felálltam, magamra kaptam egy pólót, majd kimentem az előszobába.
-     Gyere be addig. Csináltam sütit, kérsz? – Oliver invitálta beljebb Nanat, aki tett is néhány lépést miután észrevett.
     Amikor megláttam egy pillanatra megfordult a fejembe, hogy visszamenekülök a szobámba, és úgy csinálok, mintha aludnék, de nem lehetek ennyire gyáva. Ráadásul fogalmam sincs, miért vacakolok ezzel ennyit. Nem kell beszámolnom neki minden lépésemről, mégis pokolian éreztem magam amiatt, hogy titkolózom előtte.
-     Szia! – Nagyon jó kedve volt, fülig ért a szája. Így még jobban megnehezítette a dolgom.
-     Szia, Nans! – Szorosan magamhoz öleltem, és nem is igazán akartam elengedni. Kicsit mélyebb levegőket vettem a szokottnál, amit ő egyből észre is vett.
-     Baj van? – Csillogó szemeiben most kérdőjelek villóztak, majd mikor nem válaszoltam, egyik tenyerét az arcomra simította. Szemeimet behunytam, és néhány másodpercig csak élveztem az érintését. – YaOu, megijesztesz. – Megfogtam kicsi kezét, majd bementünk a szobámba, ami elég rossz ötletnek bizonyult.
-     Figyelj, beszélnünk kell. Egy ideje már halogatom, de tovább nem tudom, akármennyire is szeretném. – Még nem mondtam semmit sem, de teljesen lesápadt. – Nana?
-     Miért van bőrönd az ágyad mellett? – Szemeit ellepték a könnyek, de nem sírta el magát. Nem tudom, hogy az én bizonytalanságom, vagy maga az utazás gondolata ijesztette meg ennyire, de a szívemnek valamiért nagyon jól esett a reakciója.
-     Említettem már, hogy a fiúkkal belevágtunk valamibe. – Szólásra nyitotta a száját, de mielőtt rákérdezne, belefojtottam a szót. – Nans, nem mondhatom el. Szeretném, de nem lehet.
     El akart fordulni, de nem engedtem. Ujjaim csuklója köré fontam, és az ágyra húztam. Próbáltam elérni, hogy rám nézzen, de nem tette. Tudom, hogy nem haragszik, csak a könnyeit szégyelli, de el sem tudja képzelni, hogy nekem azok mennyit jelentenek.
-     Néhány napig nem leszek elérhető. Nem tudom, hogy tudok-e telefonálni, úgyhogy inkább nem ígérek semmit. – Ekkor az első könnycsepp kibuggyant szeméből, amit le akartam törölni, de elkapta a fejét.
     Kicsit közelebb húzódtam hozzá, mindkét karomat vékony teste köré fontam, ő pedig belefúrta fejét mellkasomba. Néhány perc alatt megnyugodott, de nem voltam hajlandó egy centivel sem távolabb engedni.
-     Azt hittem, megharagudtál rám valamiért, azért nem jössz, azért rázol le mindig. Elmondhattad volna, hogy ez az oka. – Belepusziltam hajába, majd végigsimítottam rajta.
-     Ne gondolj ilyen butaságokat.
     Néhány percig csak ültünk néma csendben szorosan ölelve egymást, nekem pedig egy furcsa gondolat kúszott a fejembe, de olyan gyorsan elhessegettem, ahogyan jött. Nana a barátom.
-     Hiányozni fogsz, királylány! - Egy újabb puszit helyeztem el gyönyörű arcán, amit viszonzott is.
-     Ügyesnek kell lenned, különben nem bocsájtom meg, hogy itt hagysz. – Fenyegetően nézett rám, én pedig nevetve ígértem meg neki, hogy ezért már biztos mindent beleadok. *

-     YaOu? – Oli a szemem előtt hadonászott, és éppen egy pohár vizet készült rám borítani, amikor elkaptam a kezét.
-     Normális vagy? Mit csinálsz? – Ijedten ugrottam ki a székből.
-     Én? Legalább tíz perce hozzád beszélek, te meg mozdulatlanul ülsz, és magadba vigyorogsz. Mi a fenén gondolkoztál el ennyire? – Újból elmosolyodtam, majd figyelmen kívül hagytam kérdését.
-     Felhívom Nanat. – Közöltem vele, majd felálltam, és tárcsáztam is az említett lányt.
     Igazából fogalmam sem volt, hogy mit fogok neki mondani. Egyszerűen azt éreztem, ha meghallom a hangját, utána minden sokkal egyszerűbb lesz. Akkor akármi történhet holnap, nem fogok összeomlani.
-     Baj van? – Ahogy beleszólt a telefonba, szám szélei felfelé görbültek, és szívem simogatta álmos, rekedt, mégis gyengéd hangja.
-     Nincs. Felkeltettelek?
-     Nem, egyáltalán nem tudok aludni, csak forgolódok. Minden apró neszre felkapom a fejem. – Picit bosszúsnak tűnt. Vagy nagyon fáradt, vagy történt valami.
-     Félsz? – Ilyen hülye kérdéseket is csak én tudok feltenni.
-     Kicsit. De inkább azt mondd, miért hívtál fel az éjszaka közepén, ha nincs semmi baj? – Lelki szemeim előtt láttam, ahogy ajkait félmosolyra húzza, szemeiből kidörzsöli az álmosságot, és kicsit feljebb tolja magát, így hátát meg tudja támasztani a falnál.
-     Nem néztem az időt, ne haragudj. Én… én csak félek a holnaptól, félek, hogy nem sikerül, hogy nem tudom betartani az ígéretem. – Végre kimondtam. Félek.
-     YaOu, én tudom, hogy meg tudjátok csinálni. Bízz magadban, a barátaidban, a csapatban. Bármiről is van szó, hülyék lennének titeket elengedni. – Felnevettem, hiszen fogalma sincs mire lelkesít ennyire, de olyan határozottan állította, hogy még én is elhittem.
-     Egy angyal vagy!
     Kijelentésem után még sokat beszélgettünk, és a beszélgetés végre mindketten megnyugodtunk. Megkért, hogy énekeljek neki, én pedig boldogan teljesítettem ezt. A dal közepén járhattam, mikor csak egyenletes szuszogását hallottam. Mosolyogva kívántam neki jó éjszakát, kinyomtam a telefont, majd megkerestem a tömegben partizó barátaimat.
     Másnap kora délelőtt összehívták az összes versenyzőt egy nagy teremben, majd ismertették a szabályokat a menetrenddel egyetemben. A tempó feszített, a tét nagy, és a nap végére megtudjuk, van-e helyünk a legjobb ötvenben, vagy számunkra ez volt a verseny utolsó állomása. A kapott dalt szerencsére ismerjük, és szeretjük is, de megpróbáljuk magunkra formálni, mert nem imitátorokat, hanem egyéniségeket keresnek. Elvonultunk egy nyugodt kis sarokba, elkezdtünk különböző harmóniákat próbálgatni, kiosztottuk a szólamokat, elmélyítettük magunkban a szöveget, majd legalább ezerszer összepróbáltuk. A tökéletesre törekedünk, ami kizárólag úgy érhető el, ha a jót mindig tovább gyakoroljuk, csiszolgatjuk, tökéletesítjük.
-     Srácok, jó lesz ez! Én elégedett vagyok. – Szólalt meg Sziki, miután mosolyogva egymásra néztünk, mert tényleg most volt a legjobb. Minden a helyén volt, hangok, érzelmek, gesztusok. Minden.
-     Jó, jó, jó! – Kiáltott fel Oliver is, majd boldogan pacsiztunk össze. Igen, mi mindent megtettünk.
-     Menjünk enni, mert ezen már csak rontani tudunk. – Benny felállt, majd bemérte az étkezdét. Megvárta, míg mindannyian mellé állunk, egymásra néztünk, és egyszerre kezdtünk el rohanni az épület felé.
-     Jövök szerelemem, jövök! – Oliver szó szerint repülni kezdett a pult felé, amikor meglátta az ott sorakozó rántott húsokat, ugyanis a papucsa elszakadt, mire olyan lendülettel esett orra, hogy csak csattant a kemény csempén.
-     Jól vagy? – Először mindannyian megijedtünk, de amikor felmutatta hüvelykujját, a hasunkat fogva kezdtünk el röhögni.
-     Ha kiröhögtétek magatokat, esetleg segítenétek?
-     Miután befejeztünk, mindenképpen. – Nagy nehezen kiszűrtem a fogaim között ezt az igen gyér mondatot, de nevetésünk nem akart csillapodni.
     Szerencsére senkinek nem lett semmi baja. Olivert rendbe tette az uzsonna, mi pedig egy kis pihenés után újra rendesen tudtunk lélegezni. Kellett ez a kis feszültségoldás, a legjobbkor jött. Éppen befejeztük az evést, és az elmúlt perceken mosolyogtunk, amikor egy fiatal férfi odajött hozzánk, és közölte velünk, hogy menjünk be, mert hamarosan mi következünk.
     Magabiztosan léptünk színpadra, hiszen becsülettel felkészültünk, és minden tőlünk telhetőt megtettünk annak érdekében, hogy továbbjussunk a következő fordulóba. Mindenféle tehertől mentesen, a zene öröméért fakadtunk dalra, és bíztunk benne, ezt a mentorok is érezni, értékelni fogják. Belülről minden jónak tűnt, úgy sikerült, ahogy a legutolsó próbán, hibátlanul. Szívünket, lelkünket és minden álmunkat beletettük ezekbe a sorokba, s mikor az utolsó akkordok is elnémultak, csillogó szemekkel, mosolyogva néztünk egymásra.
     Az ítészek beszélgetni kezdtek, mi pedig összekapaszkodtunk a színpad közepén. Egy árva szót sem kellett szólnunk, mert az arcunkra kiült minden, amit éreztünk. Megkönnyebbültség, elégedettség, boldogság. Itt vagyunk egymásnak, és ez az, ami igazán számít.
-     A négy mentor egyhangúan úgy döntött, hogy… - Várakozó, reménykedő tekintettel pásztáztuk az előttünk ülő embereket, de ők csak húzták az időt. – Úgy döntöttünk, hogy nektek egyértelműen itt a helyetek. Továbbjutottatok. Gratulálunk!
     Néhány pillanatra szükségünk volt, hogy feldolgozzuk, majd egymásra ugrálva szabadult fel belőlünk az összes eddig feszültség. Sikerült!
-     Fiúk, megcsináltunk!  - Egy négyes öleléssel próbáltuk elrejteni könnyeinket, mert most közelebb kerültünk az álmainkhoz, mint valaha.
-     ByTheWay az életünk. – Rakta középre Oliver elsőként kezét, mi pedig sorra helyeztük rá mancsainkat.
-     ByTheWay az életünk. – Harsogtuk egyszerre, és akkor, ott, abban a pillanatban elkezdődött valami új, valami nagyszerű.


Nana

      Az elmúlt két napom az itt töltött másfél hónapom legpocsékabb negyvennyolc órája volt. Sem aludni nem tudtam, és még arra is képtelen voltam rávenni magamat, hogy az utcára kimenjek. Remélem, az csak hatalmas véletlen, hogy ez akkor történik, amikor YaOu nincs itt, különben az meglehetősen kétségbeejtő lenne. De azért azt be kell vallanom, hogy nagyon hiányzik. És nem is csak erről a két napról van szó, mert a titkos valami miatt, a szülinapja óta alig tudtunk együtt lenni. Remélem sikerül neki, akármiről legyen is szó, mert látom rajta, mennyire akarja. Amióta éjnek évadján felhívott, csak egyszer beszéltünk, de akkor is csak rólam kérdezett, magáról csak annyit mondott, hogy minden rendben, ami nekem nem elég. Én ennél a két nyavalyás szónál sokkal többet akarok tudni róla.
-     Megyek! – Kiáltom el magamat, mikor a csengőt harmadszor nyomják meg. Ki lehet az? Nem várok senkit.
-     Meglepetés! – Lisa állt előttem, én pedig örömömbe csaknem elsírtam magamat.
-     Istenem, de örülök neked! Hogy kerülsz ide?
     Miután jól megölelgettem behívtam a lakásba, leültettem, és egy nagyon hosszú beszélgetés vette kezdetét. Hiába hívjuk egymást gyakran telefonon, az nem ugyanaz, mint mikor minden nap együtt voltunk. Azonban én úgy gondolom, hogy egy barátság nem a találkozások számától függ, hanem az együtt megélt emlékektől, a bizalomtól és a szeretettől.
-     Hihetetlen, mennyit változtál. Mintha nem is ugyanaz a lány ülne velem szemben. – Nagyra tágult szemekkel nézett rám, miután elmeséltem neki, hogyan is zajlik az életem itt, a fővárosban.
-     Azért ennyit nem nőtt a hajam. – Fejét rázva nevetett, de én is tisztában vagyok vele, hogy ne erre célzott.
-     Gyönyörű a hajad, de én az élethez való hozzáállásodra gondoltam. Sokkal nyitottabb vagy, és kevésbé bizalmatlan. Leküzdted a tériszonyodat is. Magadat látod el, és úgy látom, jól érzed magad. Nans, nagyon büszke vagyok rád. Azt hittem, sosem fogsz felnőni, de úgy tűnik mégis elindultál az úton.
-     Pont úgy beszélsz, mintha az anyám lennél. Lisa, emlékeztetnélek, hogy én vagyok az idősebb. – Felhúzott szemöldökkel öltöttem rá a nyelvem.
-     Mit akarsz azzal a másfél nappal?
-     Ne bántsd a másfél napomat, az egészen sok idő! – Nevetve ölelkeztünk össze, majd egy doboz fagyit is meghívtunk társaságunkba.
-     De a viccet félre téve, nagyon jót tett neked a költözés.
-     Nem csak az. Azok közül, amiket felsoroltál, szinte mindent YaOunak köszönhetek. – Elmosolyodtam a gondolaton, de valóban így van. Nélküle elvesztem volna.
-     Csillog a szemed. – Gyanakodva nézett rám, én pedig ijedten kérdeztem vissza.
-     Mi?

-     Nana, te szerelmes vagy? 

7 megjegyzés:

  1. èn hiszek a fiú-lány barátságabn,de sokszor a másik fél többet érez a barátságnál...de hupsz mik történnek itt ? ha a baràtságuk glfontos akkor nem lesz semmi köztük,hisz mindig elhessegetik azokat a gondolatokat...
    Olivér pofáraesésénél nagyot nevettem :'D meg Ya Ou mondatán is:'D meg ez a másfél nap :'D cuki aranyos lett ez a rész :3

    ui.: milyen volt a konci ? :3

    ui.2.:elkezdtem olvasni a Mirage-ot is ;D

    VálaszTörlés
  2. Szia!:)

    Tegnap nagyon vártam a részt, de most már értem miért hoztad később.:) Remélem jól érezted magad a koncerten.:)
    Lisa milyen hamar észrevette hogy Nana szerelmes:3. Már nem is olyan biztos, hogy Olivér világosítja fel őket az érzelmeikről. Lisa is benne lesz (szerintem).:D
    Azon nevettem amikor Oli azt kiabálta hogy: 'Jövök szerelemem, jövök!' aztán meg elesett. Tipikus Oli.:DD Tök jó lett ez a rész. Mondjuk arra kíváncsi leszek, hogy mivel továbbjutottak Ya Ou-ék így nem nagyon tud majd találkozni Nana-val és hogy bírják ki egymás nélkül.:) Várom a folytatást.
    Szia!:)
    Petra.

    VálaszTörlés
  3. Érdemes volt várni erre a részre, szinte már majdnem elsírtam magam Ya Ou szemszögénél.:) És hát ki tudja, talán kezdenek rájönni mindketten, hogy ez több, mint barátság?!:3 Várom a következő részt:)

    VálaszTörlés
  4. *w* alig vártam már ezt a részt és meg érte várni szétjólett!!!:)<3 Várom a folytatást!:)
    ××Kinga

    VálaszTörlés
  5. *w* alig vártam már ezt a részt és meg érte várni szétjólett!!!:)<3 Várom a folytatást!:)
    ××Kinga

    VálaszTörlés
  6. Nagyon jo volt télleg

    VálaszTörlés
  7. Áhhh annyira jó lett ez a rész is :333 Egyre jobb a sztori...:) Várom a kövit!! És bocsi, hogy csak most komiztam, de telóról olvastam el.

    VálaszTörlés