2014. április 5., szombat

SCREAM! ~ Vihar

Sziasztok Drágáim!
Megérkeztem a hatodik fejezettel is, amiben elérkezünk egy igazi fordulóponthoz. Az előző részhez kapott hozzászólásokat köszönöm szépen, válaszoltam mindegyikre! Remélem ezután is megosztjátok velem véleményetek, kíváncsi vagyok ki mit gondol arról, hogy ezek után hogyan tovább.
Kellemes olvasást, és pipa, rövidebb-hosszabb hozzászólás formájában kérlek véleményezzetek!

ui: nevet változtattam! Jenni --> JeNana.. remélem senkit nem zavar meg, ettől még én vagyok az! :)




6. fejezet
Vihar



„Olyan gyönyörű napnak indult! De akkor jött a vihar, és megváltoztatott mindent. Nem csak a házakat és kerteket, az embereket is. Míg a vihar tombolt, mindegyikük tanult valamit barátságról, megbocsátásról és megváltásról. De volt, aki a legfontosabb leckét tanulta meg:
a legnagyobb kincs, ha van kihez bújni a viharban.”


Nana

      Nem mondom, hogy meglepődtem. Mérget mertem volna rá venni, hogy egy ilyen tökéletességnek van barátnője. Ellenben azt nem tudom, mit szólna ahhoz, hogy a barátja kettesbe van egy másik lánnyal. Én kiakadnék. Bár nem csináltunk semmit, ami miatt féltékenykednie kellene, csak beszélgettünk.
     Nagyon meg vagyok lepődve magamon, mert olyan dolgokat tártam fel neki az életemből, amiket még Lisával sem osztottam meg. Valamiért vele szembe nem érzem azt a bizalmatlanságot, amit az összes többi idegen kiváltott belőlem. Néhány dolgot már tudok róla, de ez még nem ismeretség. Nekem hosszú hónapokra van szükségem ahhoz, hogy valaki elnyerje a bizalmamat, erre őt két nap után így beengedem a múltamba. Viszont nem bánom. Szükségem van valakire, aki mellettem van, akivel megoszthatom a gondolataim, problémáim, és idővel a barátommá válhat. Most, hogy Lisa ilyen távol van tőlem, ő lehet a támaszom. – Nem hiszem el, hogy ilyeneken jár az eszem. Átmosta az agyam, vagy mi van? Úgy viselkedek, mintha egy pocsékul megírt történet főszereplője lennék, ahol a felek első látásra egymásba szeretnek, két nap múlva összeházasodnak, majd felbukkan a gonosz ex barátnő, de a szerelmük mindezek ellenére mindent kibír. Milyen támaszról hadoválok itt össze vissza? Ő egy ismerős, akivel könnyen megtaláltam a közös hangot, egy hullámhosszon vagyunk, és ha magányos leszek, beszélgethetek vele. Ennyi.
     Míg ő telefonált, addig én elővettem néhány sütit a hűtőből, majd az asztalra tettem. Két üvegpohárba narancslevet töltöttem, a teás csészéket pedig a mosogatóba helyeztem. Nem szeretem, ha rendetlenség van körülöttem.
-     Ne haragudj! Hmm. Ez a kedvencem. – Visszaült az asztalhoz, majd csillogó szemekkel kezdte méregetni a zserbókat.
-     Egyél nyugodtan, legalább én kevésbé hízok. – Elé toltam az egész tányért.
-     Na, mert aztán neked igazán vigyáznod kell. – Felhúzott szemöldökkel nézett végig rajtam, ami nagyon zavarba hozott. Nem szoktam hozzá, hogy felkeltem az emberek figyelmét, mivel többnyire igyekszem elkerülni azt.
-     Nőből vagyok, ez örök probléma. – Beletörődve vontam meg vállamat, ugyanis sosem voltam elégedett magammal.
-     Azt ne mondd, hogy kövérnek látod magad. – Hitetlenkedve nézett rám, közben fejét ide-oda ingatta.
-     Akkor nem mondom. – Szégyellősen mosolyra húztam a számat, majd komolyan hozzátettem: - Mindig önbizalom hiányos voltam, és ez csak erősödött, ahogy idősödtem. Folyton alábecsültem magam minden tekintetben, de már megszoktam, és megtanultam ezzel együtt élni.
-     Nana, gyönyörű, fiatal és okos lány vagy. Mi kellene még ahhoz, hogy higgy magadban? – Nem tudok belenyugodni, hogy csak két napja ismerem. Miért törődik velem ennyire? Biztos lenne jobb dolga, mint engem pátyolgatni.
-     Ilyen vagyok, ezen eddig még nem sikerült változtatnom, de köszönöm, igazán jól estek a szavaid. – Mondani akart valamit, de ez a téma nekem kellemetlen, így inkább folytattam a kérdezz-feleleket. – Azt akartam kérdezni, mikor megcsörrent a telefonod, hogy neked van testvéred? – Vette a lapot, nem feszegette tovább a témát, amiért nagyon hálás voltam.
-     Igen, van egy öcsém, és egy veled egyidős unokahúgom, aki velünk él.
-     Megkérdezhetem, miért? – Kezem a szám elé kaptam. Gyűlölöm a tapintatlan embereket, nem tudom, most én hogy lehettem ilyen faragatlan. – Nem haragudj, nem kell válaszolnod, nem akartam hangosan kimondani.
-     Semmi gond! Eddig olyan fesztelenül beszélgettünk, kérlek, ne bújj vissza a csigaházadba!
-     Tessék? – Nem értem, ezzel most mire gondol.
-     Amikor eszedbe jut, hogy alig ismerjük egymást, akkor távolságtartóvá válsz, ami abból látszik, hogy sokkal hivatalosabban kezdesz beszélni. Más szavakat, más hangsúlyokat használsz. Nem tettél semmi rosszat azzal, hogy megkérdezted.
-     Jó megfigyelő vagy. – Rámosolyogtam, mire rám villantotta ezer wattos vigyorát. – De ez nem tudatos, nem tudom irányítani, csak jön.
-     Válaszolva a kérdésedre, a szülei öt évvel ezelőtt visszaköltöztek Kínába, de ő nem akart velük menni. Iskolaváltás előtt állt, és hozzám hasonlóan nem tudott kínaiul, az ottani szokásokkal sem volt tisztában. Azóta velünk él. Imádom őt. Vele beszéltem az előbb is. Jövő héten meglátogat, szívesen bemutatnálak neki, szerintem jól kijönnétek, mert nagyon hasonló a személyiségetek.
-     Akkor talán ezért tudsz ilyen jól kezelni. – Ennyit tudtam kinyögni, ugyanis nagyon meglepődtem. Biztosra vettem, hogy a barátnőjével beszélt, de csak az unokahúgát szereti ennyire. Az, amit akkor a szemében láttam, megesküdtem volna, hogy az életét adná azért a személyért, és nem is tévedtem, csak a kilétét illetően.  De nekem tulajdonképpen miért is fontos, hogy ki volt az?
-     Szerintem nem kell téged kezelni. Én nem csinálok semmi mást, csak úgy viselkedek, mint általában. Te pedig remélhetőleg érzed, hogy nincsenek rossz szándékaim, és mivel okos vagy, tudod, hogy egyedül lenni nem jó. – Nem hiszem el, mennyire belém lát. Még én sem tudom magamban megfogalmazni, mit érzek, vagy gondolok, erre ő egyenesen belemondja a szemembe.
-     Ijesztő, mennyire kiismertél. – Hangosan nevetni kezdett, és hevesen rázta fejét.
-     Azért ezt erős túlzásnak érzem, viszont kezdetnek nem rossz. Jól megértjük egymást, hasonlóak vagyunk, ennyi.
      Még nagyon sokat beszélgettünk. Elmondta, hogy ő is csak néhány hónappal ezelőtt költözött Londonba, és ugyanilyen elveszett volt, mint én, de hamar felvette a nagyváros ritmusát. Megtudtam, hogy a lakótársai egyben a legjobb barátai is, továbbá biztosított róla, hogy nem kell félnem tőlük sem, mert ugyan bolondok, de szerethetőek. Mesélt néhány csínytevésükről, és nevetve konstatáltam, hogy mellettük egyetlen percig sem lehet unatkozni. Ahogy az őrültségeiket hallgattam, úgy éreztem, megannyi élménytől megfosztottam magam azzal, hogy mindig a félelem irányított. Világ életemben az a típusú ember voltam, aki a járt utat járatlanra nem cserélte el. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Például amióta kínai éttermekbe járok, mindig ugyanazt fogyasztom, vagy a pizzából is a jól bevált, sztenderd sonkás, sajtos, kukoricás a nyerő. Ha valamiben több kockázatot éreztem a nullánál, abba már nem mertem belevágni. Féltem a csalódástól, vagy leginkább attól, hogy megízlelem az élet igazi ízét, és vágyni kezdek rá. Ezt magam sem tudom. Viszont most új életet kezdtem, ahol bátrabban kell viselkednem. Ez a fiú pedig segíthet nekem abban, hogy kibővítsem a határaimat.
     Az idő hihetetlen gyorsasággal szaladt, mi pedig csak akkor vettük észre magunkat, mikor a hasam hangosan korogni kezdett. Zavartan kaptam morgó gyomrom irányába, YaOu pedig jóízűen nevetni kezdett.
-     Mondtam, hogy neked is enned kellett volna abból a sütiből. – Ránéztem az órára, majd eltátottam számat.
-     Rosszul jár az órám, vagy nálad is kilenc múlott? – Telefonja kijelzője felvillant, majd ugyanazokat a számokat pillantottam meg rajta, mint sajátomon. Nem hiszem el, hogy több mint öt órája megállás nélkül beszélgetünk.
-     Jó társaságban gyorsan megy az idő. – Megajándékozott ezer wattos mosolyával, majd lassan felállt. – Viszont ideje mennem, nem akartalak ennyire feltartani.
-     Nem tartottál fel! – Óvatosan alsó ajkamba haraptam, mert nem ilyen hangsúllyal terveztem ezt kimondani.
-     Ez esetben viszont nem felejtkeztem ám meg a filmnézésről. – Megemelt szemöldökkel várta válaszom, én pedig örömmel mondtam igent az újabb találkára.
-     Mondtam, te hozod a filmet, én meg főzöm a teát. Kaját maximum rendelni tudunk, mert nem szeretnélek megmérgezni. – Elhúztam számat, ugyanis ha valamihez nem értek, akkor az a főzés.
-     Majd megkérem Olivert, hogy dobjon össze valamit. – Kacsintott egyet, megkerülte az asztalt, s ezzel engem is, és már az ajtóban állt.
-     Ezzel burkoltan azt akartad mondani, hogy te sem vagy egy született szakács? – Nekidőltem a szék támlájának, így még inkább fel kellett néznem rá.
-     Valahogy úgy! – Édesen felnevetett, majd tépelődött kicsit, hogyan köszönjön el, de legnagyobb megkönnyebbülésemre csak eleresztett egy szolid mosolyt, és egy jóéjszakát kíséretében távozott.
     Bezártam mögötte az ajtót, majd csukott szemekkel dőltem neki. Attól tartok ez egy álom, amiből fel fogok ébredni. Lehetséges lenne, hogy éppen egy olyan emberbe futok bele, aki jó fej, kedves, tapintatos, és nem menekül el feltartott kezekkel, mikor megérzi a felhúzott falaimat, hanem megpróbálja lebontani. Ha egy ilyen barátot ad nekem az élet, vajon mit kér majd érte cserébe? És a barátai? Ők is ilyenek lennének? Végre sikerült jó helyre kerülnöm? Belecsöppennem egy olyan közegbe, akik elfogadnak, és segítenek megtalálni önmagam? Akik mellett nem félek megtapasztalni az élet veszélyesebb, de élvezetesebb oldalát? Ez nem túl szép? 
     Egy mély levegőt vettem, majd kifújtam, s ezzel igyekeztem megszabadulni előbbi gondolataimtól is. Gyorsan bekanalaztam egy tál müzlit, majd bedőltem az ágyba. Egy ilyen eseménydús nap után, már tényleg csak egy kiadós alvásra vágyom.

<Egy hónappal később. >

     * Ezért utálom ennyire az őszt. Nem elég, hogy szürke, egyhangú és lehangoló minden, de még félelmet is kelt bennem a természet. A tudósok szerint az égdörgés nem más, mint a hideg és meleg levegő összeütközése, egy normális jelenség, de hozzám közelebb áll az a magyarázat, hogy Zeusz haragja súlyt le az emberekre.
     Amikor az ég beborul, akkor anya körberohan a lakásban, és kihúz minden olyan dolgot, ami áram alatt van. Én ilyenkor rendszerint lehúzom a redőnyöm, bebújok az ágyamba, fejemre teszem a fülhallgatót, és maximum hangerőre tekerem a zenét. Rettegek a mennydörgéstől, de igazán csak akkor rémülök meg, mikor a hatalmas villámok megvilágítják az éjszaka sötétjét.
     Most is ez történt. Az eső szakadt, s szüntelenül ostromolta ablakomat. A fülembe üvöltött a kedvenc számom, mégis összerezzentem az ég hangos dörgésére, s hiábavaló a sötétítés is, percenként villantak fel a fehér villámok. A hatalmas vihar megbolygatta a falucska nyugalmát is. A kutyák egyre csak ugattak, a faágak recsegtek, s mintha egyszer-egyszer a föld is megmozdult volna.
      A takaró alatt remegtem, próbáltam összegyűjteni minden bátorságomat, hogy átszaladjak a szüleim szobájába, de mielőtt kibújtam volna a paplan alól, újból lecsaptak a természeti jelenségek.
     Mintha néhány percre csendesedett volna az égi háború. Ijedt nyuszi módjára dugtam ki fejem a takaró alól. Kikapcsoltam a zenét, és fülelni kezdtem. Úgy tűnt, a vihar elvonult. Megkönnyebbült sóhaj kíséretében indultam apukám biztonságot nyújtó karjai felé, és félúton jártam, mikor egy újabb villám csapott le, de ezúttal egészen közel. A ház megremegett, hatalmas reccsenés, ropogás hallatszott közvetlenül a fejem fölül. A plafonról a vakolat potyogni kezdett, én pedig óriásit sikoltottam. A szüleim ijedten rohantak ki, de én csak a földön kuporogva sírtam, s igyekeztem nem tudomást venni a felettem lángoló tetőről. Anya egy takaróba bugyolálva vitt ki a lakásból, apa pedig azonnal riasztotta tűzoltókat.
     Ahogy kiléptünk az ajtón, megcsapott az eső jellegzetes illata, s könnyeim az arcomra fagytak. Zihálva kémleltem a romba dőlt utcát. A szél több méter magas fákat csavart ki, melyek autókra, kerítésekre, háztetőkre zuhantak. A kéményünk továbbra is lángokban állt, melyek a zuhogó eső ellenére is csak egyre tovább terjedtek. A teraszon reszkettünk anyával, miközben néhány szomszéd apához sietett, s szirénázva megérkezett a szakértő segítség is.
     Csak álltam lecövekelt lábbal. Riadt arcomon a könny és az esőcseppek vegyültek, míg hajamból, s pizsamámból csöpögött a víz. A kiabálások lassan elcsitultak, a lábam elgyengült, s nem éreztem már a félelmet sem. A lábam összerogyott, a testem elernyedt, és a vízben úszó betonra zuhantam. *

-     Ne! – Zokogva ültem fel ágyamban, miközben kint vihar tombolt. Vadul csapkodtak a villámok, s ugyanúgy dörgött az ég, mint akkor este.
     Zavartan kezdtem párnám mellett tapogatózni, és megkönnyebbültem, mikor megtaláltam telefonomat. Nem érdekelt, mennyi idő van, gondolkodás nélkül nyomtam rá a hívás gombra. Magamba számoltam a csörgéseket, de az ötödik után már kezdtem kétségbeesni. Szükségem van rá!
-     Kérlek, vedd fel! -  Nagyon szaporán vettem a levegőt, és nem vágytam semmi másra, csakhogy felvegye a telefont.
-     Nana? – Óriási méretű kő esett le a szívemről, mikor meghallottam álmos hangját. – Baj van?
-     Gyere le, kérlek! – Igyekeztem érthetően beszélni, de a hangom folyamatosan elcsuklott a sírástól.
     Nem érkezett válasz. A vonal azonnal megszűnt, én pedig lefele kezdtem botorkálni. Tudtam, hogy jönni fog. Alighogy elfordítottam a zárban a kulcsot, az ajtó kivágódott, s YaOu lépett be a lakásomba. Aggódó pillantásokkal kémlelte könnybe burkolózott arcomat, a következő pillanatban viszont olyan szorosan ölelt magához, hogy levegőt is alig kaptam. Egyik kezével derekamat fogta át, másikkal hajamat simogatta. Megmarkoltam pólóját, s fejemet mellkasába fúrtam. Nem kérdezett semmit, csak erősen tartott, és halkan dúdolni kezdett egy nyugtató dallamot.
     Fogalmam sincs meddig álltunk volna még így, ha a szél be nem csapja nyitott ajtómat. A hang hatására összerezzentem és újból felsikoltottam. YaOu bezárta az ajtót, de egy percre sem eresztett el. Ölbe vett, felvitt az emeletre, letett az ágyra, és mellém ült. Nem akartam egy centire sem eltávolodni tőle, így feltornásztam magamat, vállához bújtam, majd beszippantottam bódító illatát, ami kicsit megnyugtatott. A légzésem kezdett helyreállni, a fejem szép lassan kitisztult, szemeimből elapadtak a könnyek, és felfogtam, hogy ki tart a karjaiban.
-     Sajnálom! – Kezdtem halnak szabadkozni, de nem hagyta. Homlokomra óvatos puszit nyomott, erős karjaival pedig közelebb húzott magához.

-     Itt vagyok. Nyugodj meg! – Felnéztem rá, a tekintetünk összekapcsolódott, és azt hiszem az volt az a pillanat, amikor valami megváltozott. Igazi barátok lettünk.

11 megjegyzés:

  1. a vihart en se szeretem,en is felnek egyedul,mondjuk egyszer vizes hajjal alltam ki h sjkeruljon lefenykepeznem a villamot ( ami sikerult,2 is) nagyon jo lett,meglepett h nem a bnojevel beszelt,es a vege cuki :3 igaz baratok lettek :')

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. itt is dorog,villamlik meg esik most,enis elhuztam a fűggönyt,fiuk gyertek vedjetek meg :( nagyon nem szeretem

      Törlés
    2. Szia!
      Örülök, hogy tetszett! Igen, a vihar egy félelmetes, de csodálatos dolog, igazi égi háború. Személy szerint rettenetesen félek tőle, tehát én is szívesen elbújnék YaOu ölelő karjaiban, ám sajnos nem vagyok olyan szerencsés, mint a főhősnőnk!
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  2. de cukii várom a köviit :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, holnap olvashatod! :)
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  3. Szia! :)
    Hú, ezt a részt sikerült ismét eszméletlenre megírnod. A viharról való tökéletes leírásoddal már az egyik Mirage-részben találkozhattunk,de ez... A végén komolyan sírtam, és megmondom őszintén, nem tippeltem volna arra, hogy YaOu-t fogja felhívni. :)
    Szóval, csak így tovább, és kíváncsi vagyok, mi lesz ebből a "barátságból". :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Szeretek a viharról írni.. ugyan félek tőle, de rengeteg lehetőség rejlik benne! Örülök, hogy sikerült átérezhetővé tennem, ez volt a cél!
      Ez egy érdekes barátság, a vége pedig megsúgom, még messze van! :)
      Köszönöm, hogy írtál!

      Törlés
  4. Nagyon jó lett ez is :DD Már alig vártam hogy olvashassam.. nem birnál egy héten 2x részt hozni? :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy tetszett, mindig igyekszem! :)
      Sajnos nem. Főiskolára járok, és épp elég feladat számomra hetente egy minőségi résszel előrukkolni, hanyag munkát pedig nem szeretnék kiadni a kezem közül. Remélem megérted, és a heti egy rész ellenére is velem tartasz a továbbiakban is! :)
      Köszönöm, hogy írtál nekem!

      Törlés
  5. Szia drága Jenni!:)

    Hát az elméletem bejött, tudtam én.:) Az mondjuk valóban meglepő, hogy nincs barátnője, de előfordul. Az idő már csak rohan, tapasztalatból tudom...
    Zserbó, jaj úgy ennék most zserbót.:D Na jó kanyarodjunk vissza.
    Én most azon gondolkozom, hogy ezt a vihar jelenetet - ami megjegyzem fantasztikus - álmodta-e. Mármint a képzelete játszott vele, vagy ez meg is történt és csak újra átélte. Valahogy gondoltam, hogy Nana a srácot fogja felkeresni. A jelenetet elképzelni nagyon aranyos volt, ahogy átöleli. Valóban nevezhetjük barátságnak, sőt, az is lehet, hogy már több is annál.:)
    Nagyon tetszett a fejezet, és nagyon várom a következőt!

    Puszi, Bonie Millis

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia Drága!
      Igen, mosolyogva olvastam az előző hozzászólásodat, ugyanis eltaláltad, de már jól ismersz, ráadásul tudsz írói fejjel gondolkozni, szóval meg sem leptél! :)
      Zserbó.. csúnya dolog, nagyon hizlal, de persze nagyon finom!
      Sajnos ezt a jelenet nem képzelgés, ez valóban megtörtént, és egy álomban emlékezett vissza rá. Volt is egy olyan mondat, hogy "Vadul csapkodtak a villámok, s ugyanúgy dörgött az ég, mint akkor este." - Hogy hol vannak a barátság határai, az igen fontos kérdés ebben a történetben, és a kérdés, hogy ki és mikor fogja megválaszolni? :)
      Köszönöm, hogy írtál nekem! :)

      Törlés