SCREAM! ~ Bizalom

Sziasztok Drágáim!

Nagyon nagyon nagyon köszönöm nektek az elmúlt egy hetet. Itt is kaptam hozzászólásokat -természetesen válaszoltam rájuk!-, facebookon is nagyon kedves, biztató szavakkal illettek, ráadásul 3 új feliratkozóval is bővültünk az elmúlt napokban! Köszönöm!

Rendhagyó módon hozom pénteken a fejezetet, mert holnap koncerten leszek, és nem akartak megváratni benneteket!

Remélem most is hasonlóan megosztjátok velem a véleményeket, mert óriási löketet ad nekem a folytatáshoz! Várok minden véleményt, pipát, hozzászólást, feliratkozót!

Kellemes olvasást!

7. fejezet

Bizalom

„Vannak ölelések, amikor az ember úgy érzi, egybeolvad a másikkal.
Néha a vágy ölelése ez, néha viszont a biztonság utáni vágy mozgat,
és így menekülünk ahhoz a másik felünkhöz, akivel összebújva
 talán a legnagyobb félelmeinket is le tudjuk küzdeni.”

YaOu

     Mostanság az életem kétpólusúvá vált.  Nappal a srácokkal vagyok, rendíthetetlenül próbálunk, a délutánjaimat pedig többinyire Nanaval töltöm. Bizony, ez a kicsi lány szerves része lett a mindennapjaimnak.

     Vészesen közeleg az a nap, amikor meg kell mutatnunk, mit tudunk, mire vagyunk képesek, és kegyetlenül a szemünkbe fogják mondani, ha kevés. De én nem akarom, hogy kevés legyen. Elégnek kell lennie. A kemény munka, a rendíthetetlen akarat, az egymás, és a zene iránti elkötelezettség meg kell hozza gyümölcsét. Hiszek benne, hogy így lesz. Azt hirdetjük, hogy soha nem szabad feladni az álmainkat, fel kell állni, akkor is, ha ezerszer eltipornak, de én nem akarok újra felállni. Ezúttal pofonok nélkül szeretnék végigsétálni az úton. Kimondom, vágyok az elismerésre. Arra, hogy valaki azt mondja, jókor jó helyen vagyok, itt kell lennem. Mindig csak a következő akadályt nézem, arra készülök, de most az egyszer azt is látom, mi van azon túl, és én azt nagyon el akarom érni. Úgy érzem, megérettünk arra, hogy sikerüljön. Megérdemeljük, hogy sikerüljön.

-     YaOu, te jössz! – Benny rángatott vissza gondolataimból. Egy pillanatra lehunytam szemeimet, kiürítettem a fejemet, és csak a dalszövegre koncentráltam.

     Ahogy beálltam a mikrofon mögé elöntött az a bizonyos érzés. Ilyenkor nem hiányzik semmi az életemből, olyan, mintha repülnék. Nem érzem a megmérettetések nyomását, a kudarcok fájdalmát, az erőfeszítések mértékét. Csak a zene van és én. Ezen a nyelven tudom igazán kifejezni magam. Kiéneklem a boldogságom, a bánatom, a félelmem és a hálám is. A zene az igazi otthonom.

-     Nagyon szép! – Oliver vállamra tette kezeit, egymásra mosolyogtunk, én pedig szavak nélkül is tudtam, ugyanarra gondolunk. Most sikerülni fog!

     Továbbá itt van még egy dolog, amit a muzsikának köszönhetek. Ezek a srácok nem csupán a lakótársaim. Ők a legjobb barátaim, a második, harmadik, negyedik negyedeim. Bennük meg van az, ami belőlem hiányzik. Mikor a megfelelő kifejezést keresve csak makogok, ők tudják, mit akarok mondani. Osztozunk egymás jó és rossz pillanataiban egyaránt, s mosolyt csalunk a másik arcára akkor is, mikor az legszívesebben sírna. Valamint ha már semmi nem segít, csak dalra fakadunk, a gondok pedig azonnal kisebbek, a megoldások világosabbak lesznek. Ezt jelenti nekünk a zene, a mindent.

-     Mára fejezzük be. Határozottan magabiztosabb vagyok, mint bármikor. Jó előérzetem van, és idő is áll még a rendelkezésünk a finomításra. – Sziki összecsapta kezeit, felállt, mi pedig követtük. Ha munkáról van szó, ő a főnök.

-     YaOu, ma korábban mehetsz a hercegnődhöz. – Meg sem lepődök Oli beszólásán, ugyanis az elmúlt egy hónapban ezt minden nap megkaptam legalább egyszer, de általában napjában többször is.

-     Nem mintha figyelnétek rám, de azért elmondom századszorra is. Nanaval csak barátok vagyunk. Vagyis talán még azok sem. Jó ismerősök. – Számomra felfoghatatlan, miért gondolnak többet ebbe az egészbe, talán mert nem ismerik Nanat.

-     Akármit mondasz nekem, én egy egyszerű ismerőssel nem töltök együtt órákat minden nap.

-     Jól érzem magam vele, ennyi.

-     Egyszer felhívhatnád hozzánk. Oli főz valami finomat, és ígérem, viselkedünk, de már nagyon kíváncsi vagyok rá. – Amit Sziki mondott nem rossz ötlet, de nem tudom, hogy nem rémítené-e meg Nanat nagyon a közvetlenségük.

-     Biztos szégyell minket.

-     Benny, te mekkora barom vagy. – Egyik karommal megöleltem kicsit mackós barátomat, majd együtt nevettünk, és közben haza is értünk.

-     Megkérdezem tőle. – Adtam be végül a derekam.

-     Majd kérdezd meg, mit szeret enni. – Oli közben a saját hasát kezdte simogatni. Éhes lehet, hiszen lassan két óra, és mi még semmit nem ettünk.

     Ebéd után fáradtan dőltem el a kanapén, ugyanis mostanában botrányosan korán kelek, és a kis szomszédomnak hála, általában elég későn fekszem.  

     Már éppen elbóbiskoltam volna, mikor valamelyik fiú bekapcsolta mellettem a laptopot, és pont elcsíptem az Éhezők viadala főcímdalát.

      * Végre sikerült találnunk egy olyan estét, amikor meg tudjuk nézni a filmet. Holnap nem lesz neki iskola, és mi is emberi időben kezdjük a próbát. Rátettem a pendrive-ra a filmet, felkaptam a szatyrot az asztalról, majd utamra indultam.

-     Elmentem! – Elkiáltottam magam, de mivel nem érkezett válasz, az is meglehet, hogy senki sincs itt.

     Lebaktattam a lépcsőn, aztán kopogtattam. Fél percen belül, már egy mosolygós Nana állt velem szemben.

-     Gyere be! – Vidáman invitált beljebb, majd visszatáncolt a sütőhöz.

-     Micsoda illatok. Mintha azt mondtad volna, nem tudsz főzni. – Karba font kezekkel támaszkodtam neki a pultnak, s közben óvatosan végigmértem. Gyönyörű haját most összefonta, fekete cicanadrágot és piros inget viselt, ami eltakarta fenekét.

-     Nem is tudok, de azért pár melegszendvicsnek még neki mertem állni. – Kinyitotta a konyhaszekrényt, és nyújtózkodni kezdett. Vártam, mikor kér segítséget, de őt ismerve, nem fog.

-     Belehalnál, ha megkérnél, hogy segítsek? – Mögé álltam, és könnyedén emeltem le a tányérokat. Nagyon közel voltunk egymáshoz, háta csaknem hozzáért mellkasomhoz. Gerince teljesen megfeszült, nem vett levegőt, míg hátrébb nem léptem.

-     Megoldottam volna. – Nem fordult felém, a pulton pakolászott, én meg fülig érő szájjal élveztem a helyzetet. Szeretek zavarba hozni másokat. Már az első pillanattól működik közöttünk a kémia annak ellenére is, hogy szigorúan barátok vagyunk.

-     Persze. Amúgy is, egyáltalán hogyan raktad fel olyan magasra? – Érdeklődtem kíváncsian, mire szélesen mosolyogva nézett végre a szemembe.

-     Megkértem apát, hogy segítsen. Körülbelül akkora, mint te. – Elhúzta a száját, én meg jól kinevettem. Rám öltötte nyelvét, aztán a zacsi felé bökött.

-     Mi van benne? – Csillogó szemekkel méregette, de sehogy sem látott át a nejlonon. Ilyenkor olyan, mint egy kisgyerek.

-     Nasi. De magamnak hoztam, te vigyázol az alakodra. – Felhúzta orrát, majd kivette a sütőből az elkészült szendvicseket.

-     Beteszed a filmet? Mindjárt viszem a kaját. – Felfele mutatott, én pedig el is indultam.

     Most először járok itt. Mindig vagy a konyhában beszélgettünk, vagy a kanapéra ültünk le, amikor pedig jobb idő volt, akkor meg inkább sétáltunk, és megmutattam neki, mit hol talál.

     A fa lépcső egy egybefüggő térbe vezetett. A falak szép narancssárgák voltak, a függönye hófehér, ahogy az ágytakarója, és a szőnyege is. Barátságos és tiszta, olyan, mint Nana. A falon néhány kép, amin ő, és számomra ismeretlen emberek voltak, de gondolom a családtagjai, barátai. Az ággyal szembe megtaláltam a tévét is, aminek oldalába bedugtam a pendrive-ot. Közben Nans is megérkezett, és letette a tálcát az ágy közepére. A Chipset kitöltötte két tálkába, majd azokat is a szendvicsek mellé helyezte.

-     Ugye nem ijesztő? – Kérdezte, és az a gyermeki izgatottság, ami a szemeiben csillogott, mindennél többet ért. Bárcsak minden ember ilyen tiszta és ártatlan lenne, mint ő. De sajnos nem így van, és a gonosz férgek éppen az ilyen bájos lányokat hálózzák be, mint ez a kishölgy, de én megvédem őt. Meg akarom óvni, és amennyire erőm engedni, meg is fogom.

-     Nem. Ha az lesz, akkor szólok. – Elindítottam a filmet, leoltottam a lámpákat, majd leültem az ágyra.

     Elhelyezkedtünk, de arra mindketten ügyeltünk, hogy ne érjünk egymáshoz. Nana még nem teljesen oldódott fel mellettem, én pedig tiszteletben tartom ezt. Azt is kiváltságnak veszem, hogy beengedett a házába, az életébe, a szobájába. Tudom, hogy jól érzi magát velem, ami nekem egyelőre elég. *

      Még most is elmosolyodom, ha eszembe jut, mennyire aranyos volt, miközben végig izgulta a filmet. Folyton kérdezgetett, és mikor nem válaszoltam, műduzzogásba kezdett. Az utolsó fél órát kicsi kezei mögül nézte, majd amikor lemaradt egy-egy eseményről, ártatlan szemeket meresztve kérlelt, hogy mondjam el, mi történt.

     Elaludhattam, ugyanis telefonom csörgésére összerezzentem, és leestem a kanapéról. Szép kis barátaim vannak, hagyják, hogy ezen a kényelmetlen, hátgyilkos valamin aludjak.

     Ahogy körülnéztem, már mindenhol sötét volt, egy hang sem szűrődött ki sehonnan. Az óra hajnali kettőt mutatott. Hirtelen eszembe jutott, hogy csörög a telefonom. A kijelzőről Nana mosolygott vissza rám, én pedig ijedten fogadtam a hívást.

-     Nana? – Nem mondott semmit, de hallottam, ahogy szipog. – Baj van? – Kétségbeesve tettem fel a kérdést, s közben már a cipőmet húztam.

-     Gyere le, kérlek! – Nem tévedtem, sírt, nem is kicsit. Azonnal kinyomtam a telefont, és kettesével szedtem lefele a lépcsőfokokat.

     Mi történhetett vele? Mindenféle hülyeség megfordult a fejembe, de szerencsére nagyon hamar odaértem a lakása elé, így nem volt több időm gondolkozni. Hallottam, ahogy kattan a zár, s abban a pillanatban be is nyitottam.

     Ott állt előttem barackszínű hálóingben, arcát rendületlenül mosták a könnycseppek, és a szeme tele volt félelemmel. Gondolkodás nélkül vontam magamhoz. Olyan szorosan öleltem, ahogy csak bírtam. Azt akartam, érezze, biztonságban van, és hogy most már nem történhet vele baj. Itt vagyok, megvédem.

     Jobb kezemet vékony dereka köré fontam, míg a ballal haját simogattam. Fejét mellkasomba fúrta, és belekapaszkodott pólómba. Teste rázkódott a zokogástól. Nem tudtam, mivel csillapíthatnám, mivel enyhíthetném, így csak még jobban öleltem, majd egy lassú dallamot kezdtem dúdolni neki.

     A nyitva hagyott ajtót a szél becsapta, mire Nana felsikoltott. Újra remegni kezdett. Egyik kezemmel elfordítottam a zárban a kulcsot, majd ölbe vettem a reszkető lányt, és az emeletre sétáltam vele. Lefektettem az ágyra, mellé ültem, és arcát kezdtem simogatni, de ő meglepetésemre felült, mi több, szorosan hozzám bújt. Most nyoma sem volt a távolságtartó viselkedésének. Újra átöleltem, ami ezúttal hatásosnak bizonyult, mert légzése kezdett szabályossá válni. Már nem zihált, valamint a sírást is abbahagyta.

-     Sajnálom! – Mikor meghallottam elesett, meg-megcsukló hangját a szívem összefacsarodott. Nem akarom őt ilyen sebezhetőnek látni. Ösztönből cselekedtem, és egy hosszú, lágy puszit nyomtam homlokára, majd a lehető legközelebb húztam magamhoz. Minden levegő kiszorult közülünk.

-     Itt vagyok. Nyugodj meg! – Lassan felemelte fejét, tekintetünk pedig összekapcsolódott, és olyat fedeztem fel a szemeiben, amire már régóta vártam. Bizalmat.

     Érzem, mennyire gyorsan dobog a szíve. Egyik tenyerét mellkasomon támasztotta meg, másikat az ölében pihentette. Barna íriszében még csillogott néhány könnycsepp, de már nem buggyantak ki onnan. Végighúztam hüvelykujjam kisírt szemei alatt, amin ő fáradtan elmosolyodott, majd fejét vállamra hajtotta.

     Nem kérdeztem, mi történt, nem akartam újra felzaklatni. Reggel biztosan elmondja majd, ugyanis addig el nem mozdulok mellőle.

-     YaOu? Itt maradsz? – Félősen, szégyenkezve tette fel a kérdést, én pedig biztatóan villantottam rá egy ezer wattos mosolyt.

-     Igen. Aludj nyugodtan. – Nem nagyon tudtam, most mit csináljak. Ülve nem aludhatunk, de félek, félreértené, ha egymást ölelve aludnánk el, ami azért valljuk be, valóban félreérthető lenne.

-     Köszönöm! – Hatalmas sokként ért, mikor adott az arcomra egy puszit, viszont valami melegség öntött el. Igaz barátra leltem benne. Persze a srácokra is mindenben számíthatok, de ő valamiért más.

-     Erre valók a barátok! –Szorosan megöleltem, s most már fenntartások nélkül bújtam be mellé az ágyba. Egyik karomat dereka köréfontam, másik kezemmel az övét fogtam, ami mellkasomon pihent, buksiját pedig vállamra hajtotta, és végül így aludtunk el.

Oliver

      Több mint egy hónapja nem beszéltem Camillel. Hazudnék, ha azt mondanám, nem hiányzik, vagy nem gondolok rá, hiszen most is azt teszem, de már nem fáj annyira. Rendbe tettem magamba, hogy mik azok a dolgok, amiket elrontottam, és miért nem vagyok okolható. Még így is az én felemre dől a mérleg, de már nem mardosom magam emiatt. Megtörtént, ő elment, és így lesz a legjobb. Furcsa azzal a tudattal lefeküdni, hogy nincs párom, nincs, aki iránt felelőséggeltartozzak, aki miatt meg kell válogatnom a tetteim, de szabadabbnak érzem magam. A szabadság pedig jó dolog. Főleg most, amikor a verseny és a zenekar a legfontosabb. Semmi nem terelheti el a figyelmem. Minden idegszálammal erre kell koncentrálnom, és minden izzadságcseppemet ezért kell elejtenem. A fejembe már meg is van a következő dalunk szövege. Mire jó egy szakítás? Annyi ihletet ad, amiből minimum egy nóta erejéig bőven tudok táplálkozni.

     Nagy zajra kaptam fel a fejem, feloltottam a kislámpám, majd résnyire nyitottam ajtómat. YaOu a kanapé mellett feküdt, majd csörgő telefonja után nyúlt, és ijedten szólt bele.

-     Nana? Baj van? – Megdöbbentem, ugyanis álltása szerint csak barátok, de az óra, akárhogy is néztem, hajnali kettőt mutatott.

     Kiléptem a szobámból, hogy számon kérjem kínai barátomat, miért nem mondja el az igazat erről a lányról, de újabb sokk ért, ugyanis YaOu szélsebesen viharzott ki a lakásból, még az ajtót is elfelejtette becsukni. Oda vonszoltam magam, hogy megtegyem helyette, aztán kíváncsiságból kiléptem az erkélyre. Pont láttam, ahogy rohan lefele, de miután Nana lakása éppen alattunk van, nem tudtam tovább követni az eseményeket.

     Vajon YaOu magával is elhiteti, hogy csupán barátkozni akar ezzel a lánnyal, vagy csak velünk nem őszinte? – Nagy levegőt vettem, ugyanis ezek az érzelmi dolgok nekem bonyolultak. Ezekből nem lehet viccet csinálni, és így már rögtön nem állok olyan biztos talajon.

     Meg is ráztam a fejemet, majd a hűtő felé vettem az irányt. Ha már aludni nem tudok, legalább eszem valamit.