SCREAM! ~ Az első lépés

5. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Meghoztam az ötödik fejezetet is! Köszönöm szépen a kommenteket-válaszoltam rájuk- és a pipákat is. 

Továbbra is várok MINDEN véleményt kíváncsian.

Kellemes olvasást, és hagyjatok magatok után nyomot, mert fontos számomra a véleményetek!

Az első lépés

„Emlékszem, egyik reggel felkeltem, és úgy éreztem, minden csupa lehetőség. Azt gondoltam, innen kezdődik a boldogság, ez a kezdete! Nem jöttem rá, hogy nem csupán a kezdet volt, hanem az első lépés, valami nagyszerű felé.”

Nana

      Mivel tegnap este nagyon elemembe voltam, mindent sikerült a helyére raknom, és kellőképpen berendeznem kis zugomat. Ezért előnyös az apró lakás. Kevesebb a pakolni való, és hamarabb végzek a takarítással. Mivel anyáék délután érkeznek, addig el kellene rendeznem a beiratkozást, továbbá főző tudomány hiányában valami ebéd után sem ártana néznem.

     Napos idő révén magamra kaptam egy rövid farmernadrágot és egy fehér csipke pólót, belebújtam kedvenc topánkámba, majd sietve felírtam az iskola címét egy fecnire, miután máris útnak indultam. Igaz, hogy még egy napja sem élek egyedül, de határozottan felpörögtem. Nem aludtam át a fél napot, és valahogy a napi rutinjaim is gyorsabban mennek.

     Lendületem rögtön a ház előtt tört meg, ugyanis fogalmam sem volt, melyik irányba induljak. Lecövekelt lábakkal tekingettem jobbra-balra, de a problémám nem akaródzott megoldódni.

-     Nana? – YaOu hangját hallottam meg magam mögül, és a fogamat szívva fordultam hátra, mivel újra a segítségére szorultam. Fantasztikus.

-     Szia! – Kicsit meglepődtem, hiszen nem volt egyedül, rajta kívül még három fiú méregetett, ami nem csak zavarba hozott, de zavart is.

-     Mintha megegyeztünk volna valami olyasmiben, hogy egy emelettel feletted lakom, és ha segítség kell, szólsz. – Úgy beszélt hozzám, mint valami tanár bácsi, ami megmosolyogtatott.

-     Igen, de egyelőre boldogulok, köszönöm. – Nem úgy néz ki, mint aki ezt el is hitte, de egy próbát megért.

-     Pedig nekem elég tanácstalannak tűnsz. – Közelebb lépett, így széles mosolya mögött felfedeztem kissé nyúzott arcát.

-     Jó, talán nem tudom, hogy merre van a metró. – Adtam be végül a derekam, mire ő csak nevetve megfogta vállaimat, és balra fordított. Általában ilyenkor ellököm magamtól az embereket, de az ő érintése nem zavart, nem éreztem kellemetlennek vagy tolakodónak.

-     Arra. De pontosan hova akarsz menni? – Kérdéses, hogy segíteni akar, vagy tényleg ennyire szerencsétlennek néz, bár nem állna messze a valóságtól.

-     Callan Egyetem, Oxford Street. – Olvastam el a kis papíromra firkantott ákombákom betűket.

-     Akkor ne metrózz, mert eltévedsz. – Csúnyán néztem rá, de vidámsága átragadt rám is. – Az utca végén van egy buszmegálló, a 144-es éppen az iskola előtt fog letenni. Vissza is ugyanezzel gyere, mert így biztosan nem téveszted majd el, hol kell leszállni. – Miközben magyarázott, folyamatosan mutogatott, így talán nagyobb az esélye, hogy megjegyzem.

-     Köszönöm, megint. – Szégyellősen néztem fel rá, ő pedig lecsapta a labdát, amire nem számítottam.

-     Így már két teával lógsz. Sőt, ha a bőröndöket is beleszámolom, akkor hárommal. – Éreztem, ahogy fülig vörösödök. Nem a szavaitól, hiszen szívesen vagyok a társaságában, szeretném megismerni, úgy vélem, jó barátra lelhetek benne, viszont a másik három fiú jelenléte frusztrál, félek tőlük, nem tetszik, ahogy minden szavunkravércse módjára készülnek lecsapni.

-     Te hozod a filmet, én a teát. – Ajkait olyan féloldalas mosolyra húzta, amit eddig még nem láttam tőle, de határozottan tetszett. Kedves volt.

-     Ne haragudjatok, de YaOu, nagyon mennünk kellene. – Egy a többiekhez képest alacsonyabb, és talán picit idősebb srác próbálta indulásra bírni a bandát, amit igazándiból nem bántam volna.

-     Sziki, ne legyél már ilyen faragatlan. – Egy magas, szőke hajú fiú lépett YaOu mellé, majd a kezét nyújtotta felém. – Oliver vagyok, te pedig ha jól sejtem, az új lakó.

-     Igen, Nana. – Kezet fogtunk, majd ugyanezt eljátszottam a két ismeretlennel is.

-     Tudom, hogy mindig én vagyok az ünneprontó, de mennünk kell. – Erősködött újra a Sziki névre hallgató újdonsült ismerősöm.

-     Nem fogsz eltévedni? – Nagyon csúnyán néztem a kínai fiúra, aki kezeit maga elé emelte, majd mosolyogva mutatta meg újra, merre kell mennem.

YaOu

-     Sziasztok! – Sietve indult el abba az irányba, amerre irányítottam.

-     Te erre a lányra csak annyit tudtál mondani, hogy van egy új szomszédunk? –Oliver felháborodottságot tettetve vágta csípőre kezeit, de csak kinevettem.

-     Induljunk.

-     Az előbb még nem siettél ennyire. – Óvatosan fejbe vágtam, de nem reagált.

-     Messziről nem láttam, hogy ilyen szép. Pedig vele én is vásárolgattam volna. –Oli morgolódott mellettem, majd arrafele nézett, amerre Nana nemrég távozott.

-     Vigyázz a szádra, mert YaOu kitekeri a nyakad. – Nem tudom, miért néztem rá ilyen csúnyán, de a többiek csak felnevettek, majd a nap további részében nem is esett szó erről.

     Hála nekem, egy fél órás késéssel érkeztünk meg a próbaterembe, de mivel a magunk urai vagyunk, ez nem is igazán számít. Elkezdtem behangolni a gitárt, elővettük a szöveget, majd dalra fakadtunk.

      Már csak néhány hét van vissza a táborig, ahol hatalmas lépést tehetünk álmaink kapuja felé. Külön-külön egyszer már mindannyian elbuktunk, de fel tudtunk állni. Újragondoltuk, mit is akarunk, és azt hogyan tudjuk a lehető legmagasabb színvonalon megvalósítani. Minden nap keményen dolgoztunk, hogy jobbak és jobbak legyünk, fejlődjünk. Tanultunk a saját és egymás hibáiból, építkeztünk a kudarcainkból, táplálkoztunk a tapasztalatainkból, erőt merítettünk a vágyainkból.

     Egyazon célért kelünk fel reggelente, hogy zenélhessünk. Napjaink legboldogabb része, mikor összegyűlünk ebben a teremben, hangszereinket kezünkbe vesszük, és hangunkat különböző szólamokban megszólaltatjuk. Itt tudunk kiteljesedni, itt vagyunk a legszabadabbak.

     * Hosszas keresgélés után végre megtaláltuk a tökéletes próbatermet. Igazság szerint egy viszonylag kicsi garázsról van szó, de miután kitakarítottuk, kifestettük, valamint néhány bútorral felszereltük, így már egész barátságosan nézett ki.

     A terem legfontosabb kelléke természetesen a mikrofon, ami középen helyezkedett el. Mögötte egy kétszemélyes fekete kanapé található, aminek mindkét oldalán egy-egy fotelt helyeztünk el. Volt még itt egy kisebb asztal, hűtő és néhány kottatartó. A sötét szőnyegen rengeteg papír hevert, melyekre dalötleteinket vázoltuk. A falak fűzöldre voltak festve, és mind a négyen a kis helyiség egy-egy oldalára fekete betűkkel felfestettük mantránkat: Never give up on your dreams… - Így még mikor pihenünk is a képünkbe ordítja a szoba minden pontja, hogy miért vagyunk itt. Vért, verítéket izzadva kell dolgoznunk, és egyetlen pillanatra sem felejtkezhetünk meg arról, hogy magunkért, de most már leginkább egymásért harcolunk.

     A napokban megszületett közös munkánk első önálló gyümölcse. Írtunk egy dalt, aminek zenéjét, szövegét is mi szereztük. Mindenki belerakta az egyéniségét, hozzáadta saját gondolatait, és véleményem szerint egy marha jó nótát sikerült összehoznunk. Persze, van még mit csiszolni rajta, de az alapja már a kezünkben van.

     Az esti órákban már a sok munka, és a korai kelés hatására kevésbé vagyunk hatékonyak, viszont annál inkább fáradtak, ami igencsak meg tudja színesíteni a próbáinkat. 

-     Már látom a sültkrumplit magam előtt. Érzem az illatát. Hallom, ahogy zokog, amiért nem lehet velem, s könyörög, hogy had érezze magát még közelebb hozzám. – Szőke barátom szerelmes arccal bámulja a plafont, miközben a földön feküdt, és hasát simogatta.

-     Ha a barátnődhöz csak fele ennyire ragaszkodnál…

-     Oli, hallottad már azt a mondást, hogy éhes disznó makkal álmodik? – Jellemző, Sziki az egyetlen, aki még ilyenkor is tud értelmes lenni.

-     Ezzel azt akarod mondani, hogy a makk egészségesebb a krumplikáimnál? Most vérig sértetted őket. Pedig olyan karcsúak, magasak, sósak…

-     Nem, ezzel azt akarta mondani, hogy disznó vagy. – Világosítottam fel mindig éhes barátunkat, aki megkönnyebbülve fújta ki a levegőt.

-     Akkor jó. – Álmodozó arcán már kecskéket, malacokat és egyéb állatfajokat meghazudtoló módon visítottunk.

-     Szerintem rendeljünk pizzát. – Szólalt meg Benny, mikor újra megtalálta a hangját.

-     Már megint. Én nem értem, mi bajotok van szegény kicsi legyen csak krumplijaimmal? Hát ártott nektek? Még hogy pizza, ugyan már. – Elkezdett szipogni, majd duzzogva fordult be a sarokba.

-     Te, tényleg sír? – Egy pillanatig sokként ért, mikor megláttam a nehezen megszületett mű könnyeket Oli arcán, de aztán olyan röhögést csaptunk, amit még percek múltán is képtelenek voltunk abbahagyni. *

      Másnap délután azon gondolkoztam, lemenjek-e Nanahoz. Kíváncsi vagyok, hogy odatalált-e, bár ha nem, akkor sem mondaná meg. És azt a teát is szívesen behajtanám rajta. Szeretnék vele beszélgetni, megtudni róla néhány dolgot, de félek, tolakodásnak érezné, félreértené vagy megijeszteném, amit semmiképpen sem akarok. A srácok teszik a megjegyzéseket, de én tényleg csak barátkozni akarok, nem tudom ez mért olyan hihetetlen.

Nana

     Első itt eltöltött teljes napom után, jól érzem magam. Tetszik, hogy senki nem szól bele, mit csináljak, nem keltenek fel reggelente, egyszerűen csak élvezem, hogy a magam ura vagyok. Egyelőre a szüleim és a házi koszt sem hiányzik, de azért ebben közrejátszik, hogy tegnap meglátogattak, sőt, ebédet is hoztak nekem. Nagyon tetszett nekik a lakásom, azt mondták jól választottam, ügyesen berendezkedtem, de én is meg vagyok elégedve magammal, hiszen már szűk két nap után az otthonomnak érzem, amire azért nem számítottam. – Gondolataimból egy határozott kopogás szakított ki.

-     Megyek! – Kiabáltam, majd elindultam lefele. Hirtelen fogalmam sem volt, ki lehet az.

     Hajamból kiszedtem a csatot, ujjaimat végighúztam néhányszor loboncomon, majd elkeseredve néztem magamra. Vendégre nem számítva csak egy bő fehér pólót, és egy erősen viseletes, kopott farmernadrágot kaptam magamra. Viszont most már mindegy. Elfordítottam a zárban a kulcsot, szélesre tártam az ajtót, ezt követően pedig még gázabbul éreztem magam itthoni szerelésem miatt.

-     Szia! Nem zavarok? – YaOu állt előttem. Vállával lazán nekidőlt az ajtófélfának, ajkait félmosolyra húzta, szemei pedig ezúttal kipihenten csillogtak.

-     Jöttél behajtani a teát? – Fejemmel intettem neki, hogy jöjjön be, majd elvettem az asztalról az éthordókat.

-     Igazából csak kíváncsi voltam, hogy visszatalált-e. – Huncut mosoly jelent meg arcán, mire csak megforgattam szemeim.

-     Nagyon vicces vagy. Amúgy – tettem hozzá halkabb. – Természetesen nem jó helyen szálltam le. – Kezével homlokára csapott, majd jóízűen nevetni kezdett. A jókedve tényleg ragályos.

-     Nem csalódtam. De itt vagy, szóval akkor visszataláltál.

-     Igen. Megkérdeztem valakitől, merre kell jönnöm. – Közben elkészítettem a teát, letettem elé a kis csészét, a cukrot és a citromot is.

-     Köszi. – Leültem vele szembe, majd kezembe vettem a bögrém, és figyeltem, hogyan ízesíti italát. Pont úgy issza, ahogy én. – Kérdezhetek rólad néhány dolgot? – Kíváncsian nézett szemeimbe. Picit megijesztett ezzel a kérdéssel, de érdekelt, mire kíváncsi.

-     Persze, maximum nem válaszolok. – Bólintott egyet, majd maga elé tette poharát, kezeit pedig összekulcsolta.

-     Kezdetnek például hány éves vagy? – Lehajtott fejjel felnevettem, nem éppen erre számítottam.

-     Azért annyira nem vagyok borzasztó, hogy ezt a kérdést így kelljen felvezetni.

-     Csak nem akartalak megijeszteni. – Elengedett egy szolid mosolyt, én pedig éreztem, több mindent el fogok árulni neki magamról, mint amennyit valójában szeretnék.

-     A nyár végén leszek tizenkilenc. – Kitágult szemekkel nézett rám. – Mi az?

-     Semmi, csak azt hittem, fiatalabb vagy. Olyan lágy, kislányos vonásaid vannak. – Ezen akár meg is sértődhetnék, de áradt belőle a jó indulat, abszolút nem bántásnak szánta.

-     Benne vagyok, hogy „ismerjük meg a szomszédot” teadélutánt tartsunk, de akkor most én kérdezek. Te mennyi idős vagy?

-     Hmm. Ha már ilyen komoly programunk van, akkor szólhattál volna, hogy hozzak üdvözlő ajándékot. Milyen fényt vet ez rám? – Teljesen komoly arcot vágott, de szemein látszott, hogy élvezi a játékot, így bennem is feloldotta a maradék feszültséget is.

-     Emlékszel, én lógok neked. Szóval?

-     Igaz. Jövőhónapban leszek huszonkettő. – Kevesebbet mondtam volna. – És most suliba jársz?

-     Igen. Néhány napja érettségiztem, nyáron pedig egy nyelvtanfolyamra fogok járni. Részben ezért is költöztem ide. Valamint, ha minden a terveim szerint alakul, akkor ősszel főiskolára megyek.

-     És még okos is vagy. Hihetetlen. – Elismerően bólintott, mire kicsit elpirultam. – És milyen nyelvet fogsz tanulni?

-     Hé, most én kérdezek. – Felhúztam az orromat, ő pedig nevetve rám öltötte a nyelvét. – Szóval te még tanulsz, vagy már dolgozol?

-     Nem hiszem el, hogy tényleg nem válaszoltál. – Felszegett fejjel jeleztem, hogy nem hagyom magam, mire végre felelt a kérdésemre, és ismét meglepett. – Zeneművészeti egyetemre járok, utolsó éves vagyok, de remélhetőleg nem idén fejezem be.

-     Ezt most nem nagyon értem. – Kicsit összezavart. Először is egyáltalán nem számítottam rá, hogy zenész. Másodszor meg nem értem, miért jó az, ha halasztania kell.

-     A lakótársaimmal, akikkel tegnap te is találkoztál, van egy zenekarunk. Belefogtunk valamibe, ami ha sikerül, akkor nem lesz időm mellette a tanulásra. Persze egyszer majd be szeretném fejezni, de most az álmaim a legfontosabbak.

     Nem szóltam semmit. Mosolyogva figyeltem, mennyirefontosak neki az álmai. Kiült az arcára, hogy ő mennyire akarja ezt az egészet, mennyit jelentene neki, ha sikerülne. Nem sok kellett, hogy elbőgjem magam, ugyanis ha valaki ennyire céltudatos, az megérdemli, hogy el is érje azt, amiért küzd.

-     Remélem, hogy meg tudod valósítani az álmaidat. – Sokat jelenthetett neki, amit mondtam, mert csak lecsukta szemeit, mély levegőt vett, s halkan köszönte meg. – Mivel én is álmodozó vagyok, bónuszba megválaszolom az előző kérdésed.  – Az előbbi szolidságának már nyoma sem volt, kuncogni kezdett, s kíváncsian kémlelt. – Kínaiul tanulok.

-     Tessék? – Gyönyörű mandulavágású szemei hatalmasra tágultak. Látványosan elcsodálkozott, ami nekem határozottan tetszett. Szeretem megdöbbenteni az embereket, mert az azt jelenti, hogy foglalkoznak velem, érdeklem őket.

-     Négy éve tanulok kínaiul, most a felsőfokú nyelvvizsgára készülök. Továbbtanulni is keleti kultúrák szakon fogok. Mindig is vonzottak. Tetszik, hogy ott mások az emberek, a szokások, a normák. Nekik még számít a történelem, náluk még jelent valamit a tisztelet. Rengeteget tanulhatnánk tőlük, és én szeretném a lehető legjobban megismeri őket.

-     Apukámmal jóba lennél. – Mióta megérkezett most először villantotta meg hibátlan fogsorát. – Mindig rágta a fülemet, hogy kicsit legyek jobban kínai. – Furcsa fejet vágott miközben ezt mondta, de tényleg elég hülyén hangzott.

-     Ezt hogy érted?

-     Nem beszélem valami jól a nyelvet. Mikor kicsi voltam több mindent tudtam, de mára nagyon megkopott a szókincsem. Érteni valamennyire értem, viszont magamat kifejezni már egyáltalán nem tudom. A hagyományokat sem ismerem, mert teljesen magyarnak tartom magam. A nálam idősebbeket nagyon tisztelem, de ezt meg én nem származásnak, hanem a nevelésnek tulajdonítom. – Szimpatikus. Nagyon szimpatikus. – Csalódtál? – Kérdezte mosolyogva, felhúzott szemöldökkel.

-     Igen, igazából csak azért engedtelek be, hogy kínaiul beszéljünk, szóval akkor kérlek, menj is el. – Nevettem rá. – Te jössz, kérdezz.

-     Akkor… van testvéred?

-     Nem, nincsen. Egyke vagyok. Ez néha jó, néha rossz. Talán inkább rossz. Mindig sokkal több figyelem irányult rám, pedig én nagyon utálok a középpontba lenni. – Látszott YaOun, hogy érdekli, amit mondok, ami miatt csak még jobban megeredt a nyelvem. – Valószínűleg ezért is vagyok annyira bizalmatlan az emberekkel. Engem világ életemben mindentől óvtak. Amikor más már egyedül járt az iskolába, engem apa vitt, és anya hozott. Mikor a többi gyerek rövidnadrágba rohangált, rajtam még pulóver volt. Sötétedés után soha nem lehettem kerítésen kívül, és még világosban sem mehettem ki az utcából. Mindig felhívták a rossz dolgokra a figyelmem, hogy mennyire óvatosnak kell lennem. Egy buliba sem mehettem el úgy, hogy a szüleim ne jöttek volna értem. Aztán szépen a sok elővigyázatosság, az óvó tanácsok azt váltották ki belőlem, hogy nem is mertem egyedül az utcára menni szürkület után, a szórakozóhelyeken nem vettem innivalót, idegenekkel nem álltam szóba akkor sem, ha jó szándékkal jöttek oda. Mindig fenntartásaim voltak. És ha őszinte akarok lenni, most is vannak. – Felnéztem rá, szemei pedig ugyanolyan érdeklődően csillogtak, mint percekkel ezelőtt. Kíváncsian hallgatta minden szavamat. – Továbbá fogalmam sincs, hogy ezeket mért mondtam el neked. – Picit felnevettem, mert nem akartam előtte az életemnek ezt a részét feltárni, hiszen eddig ezt rajtam kívül nem ismerte senki.

-     Én örülök, hogy elmondtad. Kíváncsi voltam, miért vagy olyan távolságtartó, és jól esik, hogy beengedtél a bizalmadba.

     Már éppen visszakérdeztem volna, mikor megszólalt a telefonja. Ahogy ránézett a kijelzőre arcán egy olyan mosoly jelent meg, amit még nem láttam, csokoládé színű íriszei pedig egészen máshogy csillogtak. Egy bocsánatkérő pillantás kíséretében fogadta a hívást.

-     Szia, szívem!