SCREAM! ~ A legnagyobb játékmester

Sziasztok Drágáim!

Köszönöm szépen az előző fejezethez írt véleményeket, válaszoltam rájuk! Ehhez a részhez is szeretettel várom a hozzászólásokat, pipákat! :)

Szeretnék valamit tisztázni! Jobb oldalt van egy oldalsáv, amit nem azért hoztam létre, hogy foglalja a helyet. Oda ki van írva, hogy mikor érkezik a következő rész, de a bevezetőben előre leszögeztem, hogy minden héten egyszer, szombaton hozok friss fejezetet. Drága olvasóim, örülök, hogy várjátok az új részeket, mert ez számomra azt jelenti, hogy tetszik a blog, felcsigáz benneteket, de értsétek meg, főiskolára járok, épp most vannak a félév záró vizsgáim, hetente egy minőségi rész megírása épp elég feladat számomra. Tehát akkor még egyszer: Hetente egy fejezet érkezik, a szombati nap folyamán!

Kellemes olvasást, várom a pipákat, véleményeket, feliratkozókat! Minden vélemény számít, és fontos nekem!

8. fejezet

A legnagyobb játékmester

„Rengeteg mágikus pillanat van, amit nem is veszünk észre, mígnem a sors keze - teljesen váratlanul - megváltoztatja az egész életünket.
Aztán rájövünk, hogy nem tudunk élni nélkülük. Ilyen vagy te is.”

Nana

     Reggel már nyoma sem volt a tegnap este tomboló viharnak. A hangos dörgések tovatűntek, és az egyetlen hang, ami megtörte a csendet, a mellettem fekvő fiú egyenletes szuszogása volt. Ahogy az álomvilágból átbillentem a valóságba, úgy tisztult ki a kép, és akkor jöttem rá, hogy egyáltalán nem természetes az, ha valakihez hozzá bújva fekszem az ágyamban.

     YaOu békésen szunyókált mellettem, egyik karjával még mindig engem ölelt, ami furcsamód jól esett. Biztonságba éreztem magam. Fogalmam sincs, miért őt hívtam, egyszerűen ösztönből cselekedtem. Az életben egyszer nem gondolkoztam, csak azt tettem, amit a szívem súgott. És ez lett a vége. Ilyen velem még sosem fordult elő, és elképzelésem sincs, ezután hogy kell viselkedni. Mi barátok vagyunk. Az éjjel leomlott egy fal közülünk, végre úgy érzem fenntartások nélkül meg tudok bízni benne, de lehet, most elrontottam. Pocsék ötlet volt együtt aludni. Miért kértem meg egyáltalán, hogy maradjon itt? Kétségkívül jól aludtam, sőt, itt létem óta először volt ilyen nyugodt éjszakám, de akkor sem kellett volna marasztalnom. Most mit gondolhat rólam? Én nem vagyok olyan lány, aki bárkivel együtt tölti az éjszakát.

     Miután rájöttem, ezen már úgysem tudok változtatni, óvatosan kibújtam öleléséből. Nem akartam felébreszteni, de mégis sikerült. Mocorogni kezdett, majd megdörzsölte szemeit, és megpróbálta kinyitni. Első néhány kísérlete kudarcba fulladt, nekem pedig nevetnem kellett azon, milyen komoly küzdelmet vív a fényellen. Végül feladta, és csukott szemekkel szólalt meg.

-     Minden rendben? – Kirázott a hideg, ahogy meghallottam mély, rekedtes hangját.

-     I-igen. – Hangom halkan szólalt meg. Szégyenkezve dadogtam el ezt a kicsi szócskát, majd megpróbáltam eliszkolni a beszélgetés elől.

-     Nans! – Elkapta csuklómat, és álmos, mégis határozott tekintettel nézett rám. – Ne képzelj ebbe többet, mint ami valóban történt. Barátok vagyunk, neked pedig szükséged volt rám. Ne építsd vissza azt a falat, amit végre sikerült lerombolnunk. – Megkönnyebbülten elmosolyodtam, majd bólintottam egy aprót.

-     Csinálok reggelit. Mit kérsz? – Nyögve hanyatlott vissza a párnák közé, én meg jókedvűen indultam a konyhába.

     Leszaladtam a közeli boltba néhány friss péksüteményért, a pékségbe azonban nem várt személybe futottam. Igyekeztem nem mutatni, hogy észrevettem, viszont Oliver öles léptekkel közeledett felém. Nem tudom megmondani, miért kerülöm ennyire, miért zárkózom el előle. Talán túlságosan komolytalan, szeleburdi és felelőtlen. Ez persze csak az első benyomás, ami mindaddig előítélet, míg nem hagyom neki, hogy bebizonyítsa, vagy megcáfolja elméletemet.

-     Nana? – Erre már kénytelen voltam megfordulni, és igyekeztem valami mosoly félét varázsolni az arcomra. Nem szeretnék bunkónak tűnni, sem megbántani, hiszen semmi rosszat nem tett ellenem.

-     Szia! Mi járatban? – Kíváncsian fürkészett, mire összeráncolt homlokkal felmutattam a szatyromat. Mégis mi másért jöhettem volna egy pékségbe? – Látom, ma se vagy beszédes kedvedben.

-     Ne haragudj, de nem értem, erre a kérdésre mégis milyen választ kellett volna adnom?

-     Az ég szerelmére, egy tizenéves fiatal lány vagy, mit kell ennyire hivatalosodni? Csak beszélgetést próbáltam kezdeményezni. Őszintén, fogalmam sincs, YaOu hogy tud veled minden nap, órákat elölteni. – Rosszul érintettek szavai. Neki halványlila gőze nincsen rólam, szóval ne kössön belém, főleg ne kérdőjelezze meg a YaOuval való barátságomat. Attól, mert vele jóban vagyok, nem kell a barátait is kedvelnem.

-     Ez van. Ilyen vagyok. Mellékesen nem sok közöd van hozzá. – El akartam menni mellette, de megfogta a karom, amitől nagyon megijedtem. Fogaimat mélyen belevájtam alsó ajkaimba, testemet összehúztam, minél előbb szabadulni akartam.

-     Jesszusom, nem akarok semmi rosszat, ne rémülj meg ennyire! – Megbánást láttam a szemében, ami jól esett, de tudtam, ezt én reagáltam túl. Viszont nem tudok mit tenni ellene. Félek az idegen emberek hirtelen mozdulataitól. – Csak azt akartam megkérdezni, hogy YaOu nálad van-e?

-     Miért éppen engem kérdezel? – Gyanakodva néztem rá, ő pedig mindentudó félmosolyra húzta száját.

-     Éjszaka felkeltem, amikor hívtad. Úgy viharzott ki a lakásból, mintha üldözték volna. És mikor eljöttem, még nem volt otthon. – Vettem egy nagy levegőt, majd úgy döntöttem, válaszolok neki.

-     Igen, nálam van, de az nem tartozik rád, hogy miért. – Nevetve megrázta fejét, majd feltett kezekkel lépett hozzám kicsit közelebb.

-     Nem vagyok olyan borzalmas, hogy ennyire távolságtartó legyél velem. YaOu nagyon jó barátom, de nem mond rólad semmit. A fiúkkal kíváncsiak vagyunk rád. Hidd el, egész jó kis társaság a mienk. Gyere fel hozzánk ebédelni vagy vacsorázni. – Meglepett kérése, még visszautasítani is elfelejtettem.

-     Öm… YaOu is ott lesz? – Kicsit félve kérdeztem meg, ugyanis ha vendégségbe hívnak, nem illik feltételeket szabni.

-     Hát persze, hiszen ott lakik. – Kinevetett, de nem rosszindulatúan. – Üzend meg vele, mikor lenne jó, és mit ennél szívesen. Esküszöm, nem mérgezem meg.

-     Te fogsz főzni? – Úgy elképedtem, hogy elsiklottam gúnyos megjegyzése felett.

-     Igen, szakács vagyok. – Számat eltátottam, mire megbökte vállam, és folytatta. – Még csomó csudijó dolgot nem tudsz rólunk.  – Szóhasználatára elmosolyodtam, majd végül a meghívásra is rábólintottam.

     Együtt indultunk vissza. Közben beszélgettünk néhány általános dologról, és arra jöttem rá, hogy ugyanolyan bolond, mint kínai barátom. Nem vagyok teljesen meggyőzve, de szimpatikusabbá vált a kis társalgásunk után.

-     Kérlek, mondd meg Rómeónak, hogy négykor próba, szóval legkésőbb háromra tolja haza a csinos kis fenekét. – Elpirulva biztosítottam róla, hogy így lesz. Nagyon zavarba ejtő, hogy nem csak YaOu és én, de Oliver, sőt valószínűleg a nap végére a lakótársai is tudni fognak a kis malőrünkről, vagy akárminek is nevezzem ezt.

     Amikor hazaértem YaOu a konyhában ült a széken, és fejét az asztalon pihentette. Azt mondják, én vagyok nyolc alvó, akkor őt minek nevezzem? Bár felébresztettem az éjszaka kellős közepén, valószínűleg nem most aludt a legzavartalanabbul.

-     Jól vagy? – Aggódva guggoltam le mellé, ugyanis nem úgy nézett ki, ahogy azt megszoktam.

-     Embertelen korán van. –Nyűgös hangján kuncogni kezdtem, majd leolvastam neki az órát.

-     Nem szeretnék kötözködni, de egy óra elmúlott. – Megrázta buksiját, szemei csukva voltak, szája félig nyitva. Pont úgy festett, mint egy kisgyerek.

     Az elmúlt egy hónap alatt már megtanultam, hogy nem kávézik, mivel vigyáz a hangjára, szóval letettem elé egy csésze teát, mellé pedig néhány szem pogácsát. Magamnak lefőztem a feketét, majd leültem vele szembe, és csendben megreggeliztünk.

-     Elmondod? – Most jön az a rész, amit eddig ügyesen sikerült elkerülnöm. Időhúzás céljából értetlenkedtem még egy kicsit, de tudom, nem fogom megúszni.

-     Mit? – Felhúzott szemöldökkel méregetve próbálta eldönteni, ezt valóban komolyan gondolom-e, de azért elmondta, mire is kíváncsi.

-     Hogy mi történt az éjszaka? – Hajnali kettőkor felkeltettem, majd miután jól eláztattam a pólóját, megkértem, hogy aludjon velem. Az a minimum, hogy elmondom neki az okát. Nagy levegőt vettem, miután egy szuszra elhadartam neki az egészet.

-     Tudod, mióta egyedül lakom, nincsenek valami nyugodt éjszakáim. Felkelek minden apró zajra. Nagyon félek. Tegnap pedig rosszat álmodtam. Öt éves koromban éltem át életem talán legszörnyűbb élményét. Hatalmas vihar volt, én át akartam menni a szüleimhez, de belevágott a kéményünkbe egy villám. A vakolat a fejem felett kezdett el potyogni, lángolt az egész tető. Anya kivitt a házból, de ott még borzasztóbb látvány fogadott. Romba dőlt az egész utca, fák, házak, autók gyulladtak ki. Egyik pillanatban még rémülten sírtam, a másikban minden sötétségbe borult, és elájultam. Ma, mikor felijedtem, épp úgy dörgött az ég, ugyanúgy csapkodtak a villámok. Iszonyatosan bepánikoltam. Én az ominózus eset óta nem merek viharban egyedül aludni. Ne haragudj, hogy felébresztettelek, de képtelen voltam megnyugodni. Nem tudtam, kit hívhatnék, te voltál az első, aki eszembe jutott. – Ajkaimat kicsit beharaptam, és csak a végén néztem a szemébe. Az életem egy újabb olyan részletébe avattam be, amiről nagyon kevesen tudnak.

-     Nana, ne kérj bocsánatot! – Átnyúlt az asztalon, majd megfogta a kezemet. Óvatosan megszorította, én pedig megszeppenve néztem fel rá. – Ahogy itt voltam most is, úgy melletted leszek legközelebb is. Ezt jól jegyezd meg!

-     Kö.. – Szólásra nyitottam a számat, de azonnal belém fojtotta a szót.

-     Ne merd! – Szigorú arckifejezésén elnevettem magam, ugyanis tekintetében végig ott bujkált az a gyengédség, amit úgy szeretek benne. – Erre valók a barátok!

     Boldog vagyok. Ki gondolta volna, hogy egyszer a legnagyobb félelmemnek köszönhetem majd a legjobb barátomat? Az biztos, hogy az élet a legjobb játékmester, és akkor okozza a legnagyobb meglepetéseket, mikor a legkevésbé sem számít rá az ember. Azt pedig megtanultam, sokszor a legváratlanabb fordulatokból születnek a legnagyszerűbb dolgok. Egy biztos, az én életemben jelenleg ez a fiú igen különleges helyen szerepel.

     Miután befejeztük az étkezést, YaOu segített leszedni az asztalt. Közösen eltakarítottunk, ami úgy nézett ki, hogy én mosogattam, ő pedig eltörölte a tányérokat. Éppen a helyükre akartam rakni őket, amikor szembetalálkoztam örök problémámmal, a magasságommal, vagyis annak hiányával.

-     Szerintem át kellene rendezned a konyhát. – Nevetve vette ki a kezemben tartott tányérokat, és könnyedén helyezte a legfelső polcra.

-     Te most szórakozol velem? – Bosszúsan néztem önelégült képét, amin szélesebb mosoly már el sem terülhetett volna. – A legalsón se érem el.

-     Talán hozzád kellene méretezni a konyhát. – Összekócolta hajamat, amiért óvatosan bokán rúgtam, de ő ezzel mit sem törődve a vállára kapott, majd feje fölé emelt. – Na, milyen a világ onnan fentről? – Nevetve csapkodtam a hátát, de ő csak felszabadultan kacagott.

-     Őrült vagy, tegyél le! – Először csak a karjaiba eresztett le, ahol szembe nézhettem ezer wattos mosolyával.

     Annyira közel volt arcunk egymáshoz, hogy tökéletesen láttam a két kis heget szeme és szája alatt. Egy pillanatra elvesztünk egymás tekintetében, olyan volt, mintha megállt volna az idő, de a következő másodpercben már két lábbal álltam a földön. Mikor magamhoz térem belebokszoltam izmos vállába, ő pedig kuncogva viselte csapásaimat. Úgy a negyedik után hirtelen megfogta csuklómat, és magához rántott. A hátam mellkasának csapódott, adott egy puszit a fejem búbjára, majd fülembe suttogott.

-     Ne legyél ilyen harcias. – Nevetve könyököltem kemény hasfalába, de arra ügyeltem, hogy ne okozzak neki fájdalmat.

-     Gonosz vagy. –Durcásan fordultam szembe vele, ő pedig megbánást tettetve biggyesztette le ajkait. – Mindig kihasználod, hogy nagy és erős vagy. – Szomorú szemekkel néztem rá. Ezúttal jobb kezét simította derekamra, majd egy kósza hajtincset söpört ki szememből.

-     Ilyen picin és törékenyen vagy hihetetlen aranyos. Azért szekállak, mert imádlak, ne durcázz! – Ráöltöttem nyelvem, ő meg szokás szerint jól kinevetett. – Nans, hány éves is vagy?

-     Azért mert velem aludtál, azt hiszed mindent szabad? Hát kikérem magamnak. – Felhúzott orral vonultam volna el mellette, de színpadias távozásom kudarcba fulladt, ugyanis beállt elém, és így egy tapodtat sem tudtam mozdulni. – Menj odébb!

-     Gyere fel valamikor hozzánk. – A hirtelen témaváltás hatására megfelejtkeztem szerepemről, és meglepetten pislogtam rá. – Mindig én vagyok nálad, ráadásul a srácok szeretnének megismerni. Megígérték, hogy viselkedni fognak, amiért azért én nem vállalok garanciát – mindketten felnevettünk, majd folytatta. – De nem olyan vészesek, becsszó.

-     Igazából Oliver éppen ma hívott meg, és végül rá is bólintottam. – El is felejtettem neki mondani, hogy reggel összefutottam barátjával.

-     Komolyan? Hol találkoztatok? – Időközben elállt előlem, nekitámaszkodott a pultnak, míg én felültem a vele szemben elhelyezkedőre.

-     A pékségben. És azt üzente, hogy háromra legyél otthon. – Elcsodálkozott arcán nevetnem kellett.

-     Honnan tudja, hogy itt vagyok? Kötve hiszem, hogy te mondtad neki.

-     Azt mondta, felébredt, mikor hívtalak, aztán meg elviharzottál, és gondolom összerakta a képet. – Bólogatni kezdett, én meg úgy döntöttem, kérdezgetek egy kicsit a srácokról. – Mesélsz nekem róluk?

-     Ühüm. – Látványosan gondolkozni kezdett. – Valami támpontot adsz? Mire vagy kíváncsi? Annyi mindent tudok róluk, hogy erre a kérdésre nem egyszerű válaszolni. – Elmosolyodott, én pedig bólintottam.

-     Ha egy szóval, vagy egy rövid mondattal kellene jellemezned őket?

-     Ez tetszik! – Megvillantotta hófehér fogait, majd bele is kezdett. - Sziki a legidősebb közülünk, és talán a legfelelősségteljesebb is. Benny a legfiatalabbik tag. Ő első ránézésre elég visszafogottnak tűnik, de ha elemébe van, hatalmas forma. Oliver, - egy pillanatra elhallgatott. – Hát ő Oliver. – Egyszerre nevettünk fel. – A legjellemzőbb tulajdonsága, hogy folyton eszik és nem normális. Tipikusan az a figura, aki ha nem lenne, ki kellene találni.

-     Akkor ő hasonlít rád a legjobban? – Ártatlanul néztem rá, mire ő csak összeszűkített szemekkel csóválta fejét.

-     Amúgy igen, csak én meg folyton alszom. – Elbűvölve néztem rá. Olyan érdekes, hogy nem csinál semmi különöset, mégis így meg tud babonázni. Van valami a szemeiben, ami másnak nincs. Egy olyan csillogás, ami sokkal többet elárul róla, mint bármely ezer szó, amit kimond. – Mi az? – Kezeit meglengette előttem. De ciki így elmerülni valaki tekintetében.

-     Semmi, csak olyan különbözőek vagytok, és mégis ennyire sokat jelentetek egymásnak. Aztán itt vagyunk mi is. Annyira eltérő a személyiségünk, és olyan közel kerültél a szívemhez, mint még senki, ráadásul röpke egy hónap alatt. Ezt sosem gondoltam volna.

-     Tudod királylány, az ellentétek vonzzák, esetünkben kiegészítik egymást. – Megsimogatta arcomat, majd az órára pillantott.

-     Menned kell? – Elszomorodtam. Ha elmegy, megint egyedül maradok. Azonban nem jó, hogy ennyire függök tőle, ezt nem szabad!

-     Lassan igen. De beszéljük meg, mikor jössz? – Arca felderült, láttam rajta, hogy őszinte izgatottsággal tölti el, hogy végre rászántam magam, és megismerem a barátait.

-     Holnap haza utazom, de vasárnap visszajövök. Aznap este? – Rábólintott, majd figyelmeztetett, hogy ne merjem azt mondani, mindegy mi lesz a vacsi. – A cézársalátát nagyon szeretem.

-     Akkor szeretettel várunk! Csak magadat hozd! – Ez volt a végszó, adott egy puszit az arcomra, majd sietős léptekkel távozott.

     Hihetetlen, egyetlen éjjel mennyi mindent megváltoztatott. Sokkal közvetlenebbek vagyunk egymással, mindenféle távolság eltűnt közülünk. Nem zavart, ha hozzám ért, megpuszilt, vagy átölelt. Olyan kapcsolat alakult ki közöttünk, amilyet én még sosem tapasztaltam. Tudom, hogy bármi történik, ő ott lesz nekem, ahogy én is neki. A legrosszabb pillanatokban is nevetni fogunk, mert együtt vagyunk, mert barátok vagyunk.