SCREAM! ~ A barát ajándék

Sziasztok Drágáim!

Nagyon szépen köszönöm az előző fejezetekhez írt megjegyzéseket, hihetetlenül jól estek! -természetesen mindegyikre válaszoltam!

Ehhez a részhez csak annyi fűznék hozzá, hogy az egyik személyes kedvencem. Remélem, a ti tetszéseteket is elnyeri és sok-sok véleményt írtok róla!

++ Jobb oldalt láttok egy közvéleménykutatást, kérlek SZAVAZZatok!

Kellemes olvasást, nagyon várom a véleményeket!

9. fejezet

A barát ajándék

„Két karját körém fonva szorosan magához ölelt. Egy szívdobbanásnyi időre meglepett, majd én is épp oly erősen átkaroltam őt. Végre valaki, aki nem azért érint meg, mert előnye származik belőle. Ölelés, hátsó szándék nélkül, csak azért, mert jólesik, mert a barát, ajándék.”

Nana

     Jó újra itthon lenni. Már hiányzott a csendes környezet, a nagy családi ház, a szobám, a cicáim, a szüleim és anyukám főztje is. Fantasztikus kicsit újra visszacsöppenni ebbe az életbe. Jól megvagyok egyedül, de azért ez az igazi. Viszont sokkal jobban tudom értékelni ezt a pár napot úgy, hogy tudom milyen, mikor mindezek nincsenek. Első éjszaka furcsamód nem a zajokra ébredtem fel, hanem éppen azok hiánya miatt nem tudtam aludni. A főtt étel helyett automatikusan a szendvics felé nyúltam, és kopogás nélkül nyitottam be a fürdőbe, amit pont foglalt volt. Nem hittem, hogy egy hónap alatt ennyi minden megváltozhat. Elszoktam attól, hogy valakihez alkalmazkodnom kell.

     Megérkezésem után összecsődült az egész család. Itt voltak a nagyszüleim, a nagybátyám, keresztszüleim és az unokahúgaim is. Sokat meséltem a londoni életemről. Megnyugtattam mindenkit, hogy nagyon szeretek ott lakni, nem vagyok teljesen egyedül, szereztem barátokat, és az iskola is nagyon tetszik. Már késő este volt, amikor elmentek, én pedig kimerülten dőltem be az ágyba. Jobban lefárasztottak, mint amikor YaOu London járó körútra vitt.

     *Olyan szép idő van, én mégis a négy fal között senyvedek. Félek egyedül útnak indulni, hiszen az a tény, hogy a bolthoz vezető száz méteren sikerült eltévednem, eléggé meghatványozza annak a lehetőségét, hogyha el is jutok valahova, vissza már nem találok. Kellene szereznem valahonnan egy térképet, bár rajtam talán még az sem segítene.

     Koradélután kicsit elszunyókáltam, majd arra ébredtem, hogy valaki kopogtat az ajtómon. Amennyiben fülem nem csal, az a valaki kínai szomszédom lesz. Csak ő tud ilyen furcsán ritmusosan kopogni. Lekiabáltam, hogy megyek, megdörzsöltem szemeimet, majd lassan elindultam lefelé. Természetesen nem ért csalódás, hiszen a küszöb túloldaláról YaOu mosolygott vissza rám.

-     Szia! – Adott egy puszit az arcomra, majd beengedte magát, ugyanis én félig alva dőltem az ajtófélfának.

-     Öhm. – Nyöszörögtem, mikor derekamnál fogva kicsit hátrébb húzott, és leültetett egy székre.

-     Aludtál? – Összezsugorított szemekkel próbáltam megtudakolni, hogy ezt valóban komolyan kérdezte-e, de csak kinevetett. – Mosd meg az arcod, aztán öltözz fel! – Adta ki az utasításokat, én meg csak nagyokat pislogtam.

-     Hagyjál már, fáradt vagyok. – Durcásan hajtottam fejem a térdeimre, de az álommanók már megszöktek előlem.

-     Nana, hétágra süt odakint a nap. Három hete itt laksz, de még nem láttál semmit Londonból.

-     Dehogynem. Koszos, büdös, hangos és sok helyen el tudok veszni. – A mellettem álló fiú kuncogni kezdett, majd leguggolt mellém.

-     Komolyan ezt akarod csinálni? Mert akkor foglak, beváglak a zuhany alá, aztán utána duzzoghatsz. – Hüledezve néztem le rá, és csillogó csokoládé színű szempárjával ütköztem össze, aminek egyszerűen nem lehet nemet mondani.

-     Csakhogy tudd, utálom ezt a nézést. És tudod mit, téged is.

     Hisztisen caplattam fel a lépcsőn, valami utca képes ruha után nézve. Néhány percen belül el is készültem. Egy hosszú csőnadrágot, fekete topánkát és virágmintás felsőt húztam magamra. Hosszú barna hajamat oldalra fontam, a táskámba pedig beledobáltam néhány szükséges dolgot.  Mekkora szerencséje van, hogy nem vagyok órákig készülődő, sminkelő, fodrászkodó cicababa, akkor most várhatna, de meg is érdemelné. Miért nem jött akkor, amikor ki akartam menni?

-     Na, belehaltál? – Kérdezte már a ház előtt, én pedig beadva derekamat megráztam a fejem.

     A nap valóban gyönyörűen sütött. Az eget egyetlen felhő sem csúfította, a madarak vidáman csicseregtek, mi több, az emberek is meg-megálltak néhány perce, kedvesen mosolyogva egymásra. A jó idő tényleg gyógyír mindenre. Olyan energiákkal tölt fel, amire egyszerűen szükségünk van. A napsugarak nem csak a bőrömet, de a szívemet is simogatták, fénnyel, reménnyel töltöttek fel. Imádom.

     Úgy utunk első negyed órájában ismerősek voltak a házak, a boltok, a fák, sőt még néhány arc is derengett, de utána csak kapkodtam a fejemet. YaOu lelkesen magyarázott, én pedig ittam minden szavát. Az elején még megbírtam jegyezni, hogy hova mivel jutok el, vagy miért lehet fontos nekem, de nagyjából fél óra után csak nagyobb lett a zűrzavar.

-     YaOu, azt hiszem elég, már abba is belekevertél, amibe eddig biztos voltam. – Hirtelen megtorpant, és nagyon nevetni kezdett. – Most mi van?

-     Látnád az arcod. – Alig tudta kipréselni magából ezt a szót, én pedig tettetett duzzogással otthagytam.

     Alig tettem néhány lépést, már éreztem magam mellett jellegzetes illatát, hallottam lépteit, halk kuncogását. Megegyeztünk, hogy inkább buszra szállunk, és elmegyünk a British múzeumba. Iszonyatosan élveztem. Körbejártuk az összes termet, közben rengeteget nevettünk és bohóckodtunk. Mire végeztünk, már kezdett esteledni, de mivel az idő még mindig remek volt, megkérdeztem YaOut, hogy mennyire van messze innen az óriáskerék.

-     Angol létedre nem jártál még a London Eye-on? –Elcsodálkozott arcán jól szórakoztam, de ettől a válasz nem változott meg.

-     Nem, és hogy még jobban meglepjelek, még a Temzénél sem voltam soha.

-     Te szórakozol velem. – Elhúzott számat és megemelt szemöldökömet látva kicsit elbizonytalanodott. – Vagy nem?

-     Komolyan beszélek.

-     Akkor ezt most sürgősen bepótoljuk. – Kézen fogott, majd elkezdett húzni a megfelelő irányba. Nem engedtem el a mancsát, ugyanis a téren rengeteg ember volt, nem akartam elkeveredni mellőle.

     Már nagyon régóta sétálhattunk, mikor valami csodálatosat láttam meg. Ott magasodott előttem az óriáskerék. Kék fényekbe volt öltöztetve, ahogy a körülötte lévő épület is. Tátott szájjal, nagyra tágult szemekkel figyeltem. Mindig szerettem volna felülni rá, de tériszonyom miatt sohasem mertem. Valamiért YaOu mellett nem félek, ezért bízom abban, hogy ott fent is ugyanilyen biztonságban fogom érezni magam.

-     Valamit be kell vallanom. – Már csak néhány ember állt előttünk, mikor barátom kíváncsian várta a folytatást. – Tériszonyom van. Nem kicsi.

-     Nyugodj meg! – Összekulcsolta ujjainkat, ami kicsit meglepett, de időm se volt reagálni, mert már szálltunk is be a kapszulába, ahol mögém állt, mindkét kezét átfonta derekamon, és úgy suttogott a fülembe. – Mögötted leszek, nem eshet semmi bajod.

     Végül teljes nyugalomba vártam az indulást. A kerék nagyon lassan forgott, szinte nem is érzékeltem a mozgását. Csak az tűnt fel, ahogy a folyóparton az emberek apróbbak lettek, s egyre nagyobb teret láttam be Londonból, ami most elképesztően szépnek tűnt. YaOu közben mutogatta, hogy milyen nevezetességekhez fogunk még ellátogatni. Hihetetlen mennyire picinek hat innen fentről a Hyde Park, a Buckhingam Palota, a Big Ben, a Parlament és a Székesegyház is. Őrületes milyen magasságokba emelkedett végül a kerék, én pedig egyáltalán nem féltem. YaOu mellkasát végig éreztem a hátamnak nyomódva, mély hangja szüntelenül duruzsolt fülembe. Életem legszebb fél óráját töltöttem el az óriáskeréken.

-     Ez egyszerűen frenetikus volt! – Lelkendeztem, mikor már a metróval tartottunk hazafelé.

-     Nem féltél? – Kisimított néhány rakoncátlan hajszálat az arcomból, majd kérdő tekintettel fürkészett.

-     Egyáltalán nem, nagyon élvezetem! Köszönöm!

-     Legközelebb a Temzét vesszük célba! – Elmosolyodott, én pedig izgatottan bólintottam rá. Alig várom! *

      Elmondhatatlanul jól éreztem magam aznap. Egyszerűen minden perc fantasztikusra sikeredett. Mindketten elemünkbe voltunk, rengeteget nevettünk, beszélgettünk, cukkoltuk egymást, emellett pedig lélegzetelállító kilátás tárult elénk, akármerre is mentünk, a London Eye pedig még tudta fokozni ezt, és teljesen katarzis élményt okozott.

     Nem tudom, hogy ez jó-e vagy sem, de nagyon hiányzik YaOu, holott alig több mint egy napja búcsúztunk el a vasútállomáson.

     * Alig várom, hogy végre otthon tölthessek néhány napot. Ez a különélés sokkal fárasztóbb, mint gondoltam. És ami a legborzasztóbb, az a házi koszt hiánya. Ebben az egy hónapban csak akkor ettem főtt ételt, mikor anya hozott nekem, az pedig csak hetente egyszer fordult elő.  Továbbá rendkívül hiányoznak már a kis szőrgombócaim. Legalább az egyiküket szeretném magammal hozni, nem tudom ehhez otthon mit fognak szólni.

-     Nana, induljunk, mert le fogod késni a vonatot. – YaOu hangjára felkaptam a fejem, becipzáraztam a táskámat, majd elindultam lefele. – Add ide, majd én viszem. – Kivette kezemből csomagomat, és kiment a lakásból.

     Gyorsan körbenéztem, nem hagytam-e semmit áram alatt, majd miután meggyőződtem arról, hogy minden rendbe van, felvettem a cipőmet, bezártam az ajtót, és néhány napra elhagytam otthonomat.

-     Megígéred, hogy a szülinapomra itt leszel, ugye? – Már a vasútállomáson álltunk, ő pedig legalább tizedszer tette fel nekem ezt a kérdést.

-     Becsszó! – Adtam egy puszit arcára, szorosan megöleltük egymást, aztán elindultam a vonatom felé.

-     Nana! – Visszafordultam, ő pedig egy ezer wattos mosoly kíséretében kért meg, hogy vigyázzak magamra. – Hívj fel, ha megérkeztél!

-     Így lesz. Vigyázz magadra, és ne döntsétek romba Londont.

-     Meglátom, mit tehetek. – Kacéran mosolygott rám, én pedig úgy éreztem, ha még egy percig maradok, nem fogok tudni elmenni, ezért gyorsan sarkon fordultam, és sietve növeltem közöttünk a távolságot. *

     Teljesen megváltoztam, mióta ő mellettem van. Már nem érzem úgy, hogy nekem nincs szükségem segítségre. Rájöttem, minden könnyebb, ha van egy barát mellettem. Segített kinyitni a szívem, mert igaz az, hogy a szívével lát csak igazán az ember. A világ kevésbé tűnik rossznak, mióta ő megláttatja velem a gyönyörűségeket. Egyetlen pillantásból tudja, mikor félek, mikor örülök, mikor vagyok elveszett és mikor önmagam. De nem csak a vidám perceimet oszthatom meg vele, mert akkor is mellettem van, mikor sírok. A rövid idő ellenére számtalanszor bebizonyította már, hogy számíthatok rá, valóban érdekli, mi van velem. Azt érezteti, hogy értékes, fontos vagyok. Amikor a fővárosba költöztem, teljesen kilátástalan voltam. Be akartam bizonyítani, hogy megállom a helyem önállóan is, hogy felnőtt vagyok, de valóban fogalmam sem volt arról, mit akarok, merre kellene indulnom, és hova szeretnék eljutni. De nem voltam egyedül, mert kaptam egy barátot ajándékba. És ahogy ő mindig ott van nekem, úgy én is mindig ott leszek neki, támogatom, ahogy erőmből futja, sőt, még azon túl is. Különbözőek vagyunk, de mégis ugyanolyanok. Ha egyikünkből valami hiányzik, az benne van a másikba. Vigyáz rám, mindig van ötlete, hogyan csaljon mosolyt az arcomra, fenntartás nélkül osztom meg vele a titkaimat, mert egyszerűen tudja, hogyan kell áttörni a falaimat. Hihetetlen tehetséggel tudja kezelni az esetlenségem, és nem akad ki, ha néha hisztizek. Túl tökéletes. Valami hibádzik a képletben, de nem tudok rájönni, hogy mi. Egyik nap úgy érzem, ő mindig a barátom lesz, de másnap már félek, hogy elveszítem. Amikor szeretetre, gondoskodásra, támogatásra van szükségem, ott van, és tudom, hogy nem teher neki velem lenni, mégis rettegek, hogy egyszer már nem lesz a barátom.

YaOu

      Nana három napja ment el, de jobban hiányzik, mint gondoltam. Az elmúlt egy hónapban kivétel nélkül mindennap találkoztunk.Teljesen természetessé vált, most pedig nagyon furcsa, hogy nincs itt. Viszont nem unatkozom egy percig sem, hiszen elkezdődött a visszaszámlálás. Mához egy hétre lesz a következő meghallgatásunk, amin nagyon sok múlik. Gőzerővel készülünk, megdupláztuk a napi próbák számát, megharmadoltuk a bolondozást, és a szokottnál is keményebben dolgozunk. Ebből adódóan azonban feszültek is vagyunk, de szerencsére ez a próbatermen kívül nem érződik, így nincsenek komoly konfliktusok közöttünk. Jó, hogy itt vagyunk egymásnak, mert a terhek több felé osztódnak, mindig másikunk bukik ki, és a többiek talpra tudják állítani. Szólóénekesként szerintem sokkal nagyobb nyomás van az emberen, mint csapatban. Bár ez nézőpont kérdése, hiszen így meg egymásnak és egymásért tartozunk felelősséggel.

     * Amikor összeálltunk ebbe a formációba, csak egyet tudtunk, hogy ugyanazokat az álmokat kergetjük. Mindannyiunkat ért már számos csalódás, elküldtek bennünket, mikor azt hittük, jók vagyunk, de mi hiszünk abban, hogy mindez okkal történt. Egyrészről, mert ezek a kudarcok hoztak össze bennünket, másrészről pedig veszítenünk kellett, hogy tudjuk, hogyan nyerhetünk. Az az igazán nagy feladat, mikor kidobnak, nemet mondanak rád, de te nem adod fel, visszamész, és bebizonyítod nekik, hogy itt a helyed, idevaló vagy. Viszont mi van, ha még azt sem sikerül elérni, amit korábban? Ebbe bele se akarok gondolni, mert bízom magunkban, hiszek a csapatban. Osztok, szorzok, de mindig arra lyukadok ki, hogy most minden összevág, ha most nem, akkor soha. Nem, nincs olyan, hogy soha, de ez lesz a megfelelő idő. Két perc, két percünk lesz.

-     Nem gondoltam volna, hogy harmadszorra is beállok ebbe a sorba. – Bizony. Oliver és Sziki, már harmadjára állnak itt.

     Nem azért alakítottuk ezt a csapatot, hogy elinduljunk vele ebben a versenyben, sőt, csak az utolsó pillanatban neveztünk. Most már azonban nagyon akarjuk. Céltudatosan, szívvel lélekkel készültünk, de azt hiszem, kezd eluralkodni rajtunk a drukk, az izgalom. Tízezrek között állunk, és éppen annyi az esélyünk, mint nekik. Csupán abban különbözünk tőlük, hogy mi itt vagyunk egymásnak, összetart minket egy kötelék, amit a muzsika formált, és az idő megerősített. Barátok vagyunk. És ezt a barátságot, nem az élettől, hanem a zenétől kaptuk ajándékba.

-     Mi jövünk! – Egymásra néztünk, elmosolyodtunk, és tudtuk, akármi is történik odafent, mi mindig barátok maradunk. *

     Ez volt az első lépcső. A produkciónknak hatalmas sikere volt, az egész közönség állva tapsolt, a mentorok arcán pedig elismerő mosoly jelent meg. Pozitív kritikát, magabiztos igeneket kaptunk, ami közös munkánk első gyümölcse volt. Ezután csak még eltökéltebbek és összeszedettebbek lettünk. Világosan láttuk magunk előtt az utat, aminek első állomásán sikerrel túljutottunk, viszont újabbak és újabbak várnak ránk, de együtt legyőzhetjük őket. Mi nem fiatalok vagyunk, akik azért zenélnek, mert nem akarnak dolgozni. Mi barátok vagyunk, akik elhatározták, hogy megvalósítják egymás álmait. Nekünk a zene a mindenünk, az életünk.

-     YaOu, nyisd már ki, tiszta trutyi a kezem! – Kiabált ki Oliver a konyhából, én pedig elmosolyodtam emlékeimen, gondolataimon.

     Sietve az előszobába mentem, majd szélesre tártam az ajtót. Nem is tudom pontosan meghatározni, mit éreztem akkor. Ajkaim mosolyra húzódtak, szemeim nem hitték el, amit látnak, szívem más ritmusra kezdett dobogni, karjaim pedig a lány dereka köré fonódtak. Itt van. Végre itt van.