SCREAM! ~ Találkozás

Sziasztok Drágáim!

Nagyon sajnálom, hogy a múlt héten nem hoztam fejezetet, ilyen nem szokott előfordulni, de nagyon összetorlódtak a vizsgáim. Viszont most itt vagyok, meghoztam az új részt is, ami remélem elnyeri a tetszéseteket. Egy újabb szereplőt ismerhettek meg benne kicsit közelebbről.

Az előző fejezethez érkezett kommenteket köszönöm, válaszoltam rájuk! Ami a díjakat illeti, még a hét folyamán kiteszem őket!

A csodálatos új fejlécemet köszönöm Bonie Milisnek, a javítást pedig drága bétámnak!

Nem is csiripelek tovább, kellemes olvasást, és osszátok meg velem valamilyen formában a véleményeteket. (chat, pipa, hozzászólás)

3. fejezet

Találkozás

„Találkozás és búcsúzás, az élet ennyi csak!
Valaki jön, valaki megy, s az emlék megmarad.”

Nana

     Izgatottan kezdtem ficánkolni az ülésben, mikor befordultunk abba az utcába, ahol innentől lakni fogok.

-     A harmadik ház lesz az. – Adtam meg tapsikolva a koordinátát, majd kiszálltam a még mozgó autóból.

-     Óvatosan! – Csatlakozott hozzám nagybátyám is, miközben éppen a csomagtartó felnyitásával bajlódtam. – Nans, nem baj, ha nem tudok maradni pakolni? Már így is késésben vagyok.

-     Menj csak, innentől boldogulok egyedül is – feleltem. Így is sokat segített már, csak nem fog ki rajtam pár táska.

-     Nana, ezek nagyon nehezek..

-     Csak egy emeletet kell vinnem, menj, különben el fogsz késni. – Határozott hanglejtéssel és ellentmondást nem tűrő pillantásokkal igyekeztem elzavarni ideiglenes sofőrömet a dolgára, mikor meghallottam egy mély, férfias hangot a hátam mögül.

-     Ha megengeded, segítek. – Azonnal irányába fordultam, s kissé ledöbbentem, ugyanis nem számítottam rá, hogy éppen ő fog mögöttem állni.

     Az a kínai fiú volt, akivel már az első napon találkoztam. Most is éppolyan magabiztos mosoly díszíttette arcát, mint akkor délután, ráadásként még megvillantotta hibátlan fogait is. Sötétbarna haja tökéletesen volt beállítva, tincsei az égnek meredeztek. Írisze nagyon sötét, csaknem fekete, tekintete pedig egyszerűen zavarba ejtő. Nem mellesleg pofátlanul magas, és iszonyatosan jó stílusa van. Fehér pólója rásimult kidolgozott felsőtestére, ami még jobban kiemelte barna bőrét. Farmernadrágja térd fölé ért, így edzett vádlijai is megmutatkoztak. Az én részemről kinézet ötös.

-     Köszönöm, de megoldom. – Kedvesen mosolyogva utasítottam vissza, amin ő leplezetlenül meglepődött. Valószínűleg nem gyakran mondanak neki nemet.

-     Nem, elfogadod. Köszönjük! – Rázott vele kezet nagybátyám, én meg felhúzott szemöldökkel bámultam a jelenetet.

-     Nem, én éppen önállósodom. – Makacskodtam tovább, mire a srác kuncogni kezdett.

-     Azt félbeszakíthatod addig, ameddig a bőröndök a lakásodba kerülnek.

-     De nem is ismerem, és… – Ellenkezni akartam, de félbeszakított.

-     Nana, ha azt érted önállóság alatt, hogy mindent egyedül csinálsz, és nem fogadsz el senkitől segítséget, akkor jobb, ha azonnal visszaszállsz az autóba, és hazamész. Mert ez nem függetlenség, hanem gyerekesség.

-     Nem úgy volt, hogy sietsz? – Duzzogva néztem fel rá, miközben a vitát kiváltó idegen komoly erőfeszítések közepette próbálta visszafojtani, kitörni készülő nevetését.

-     Megyek már. – Adott egy puszit a homlokomra, majd kezet rázott a kínai betolakodóval. – Vigyázz magadra kicsi lány.

-     Nem vagyok kicsi. – Nyafogtam tovább, de ezt ő már nem hallotta.

-     Akkor segíthetek? – Lépett mellém vigyorogva, én pedig vörösödő fejjel állapítottam meg, hogy nem csak a kinézete kifogásolhatatlan, de az illata is kellemesen bódító.

-     Köszönöm. – Motyogtam el halkan, majd ajkaimba haraptam, mikor a bőröndöket megemelve a textil teljesen ráfeszült izmos karjaira.

     Elindult befele, és valójában a jó irányba haladt, de nem tudom, honnan tudja, hogy merre lakom. Megállt az ajtóm előtt, majd felém indult, gondolom arra készült, kiveszi a kezemből a táskát, de nagyon csúnyán néztem rá, úgyhogy somolyogva visszalépett két hatalmas ideiglenes szekrényem mellé.

-     Honnan tudtad, hogy itt lakom? – Kérdeztem tőle gyanakodva, miközben a kulcsaimat próbáltam megtalálni, de azok egyszerűen imádnak bújócskázni velem.

-     Néhány hete láttalak itt a banyával. Akarom mondani Lindával. – Javította ki magát gyorsan, és most én voltam az, aki hangosan felnevetett.

-     Emlékszem rád. – Vallottam be, s közben megleltem a kis fémeket is.

     Kitártam az ajtót, ő pedig letette az előszobába minden cuccomat. Ahogy megfordult, elég közel álltunk egymáshoz, így észrevettem egy heget a szeme alatt, valamint egy másikat az álla felett. Hihetetlen, hogy még ez is jól áll neki, szexivé, férfiassá teszi.

-     Köszönöm, hogy segítettél, valószínűleg egyedül nem tudtam volna felhozni őket. – Mosolyogva bólintott egyet. Talán most sikerült javítanom azon a szörnyű első benyomáson, amit benne kelthettem. – Megkínálnálak valamivel, de jelenleg nincs itt semmi, csak pár tucat női ruha. – Egyszerre adtunk ki, furcsa, nevetésre cseppet sem hasonlító hangokat. Én határozottan szenvedtem, ugyanis tisztán látszik mi az, amiről teljesen megfeledkeztem: a bevásárlás. Még egy csomag kekszet sem hoztam magammal. Ő pedig valószínűleg szerencsétlen ábrázatomon szórakozott ilyen jól.

-     Egyszer behajtom, de még be sem mutatkoztam. YaOu Feng. – Kezet nyújtott, én pedig jól nevelt hölgyként el is fogadtam. Pozitív, hogy nem ölelget, vagy puszilgat egyből. Attól rendszerint frászt kapok. Amíg valaki nem ismer, ne személyeskedjen.

-     Roxana Watson, de csak Nana. – Most komolyan megmondtam neki a keresztnevem?

-     Miért nézel ilyen furcsán?

-     Mert körülbelül négy éve nem mondtam ki a keresztnevem. Senki nem szólít már így, fogalmam sincs, most hogyan jött a számra. – Kínosan felnevettem, majd hozzátettem – kérlek, csak felejtsd el, és szólíts Nananak.

     Beállt közénk egy pillanatnyi csend. Nem volt kínos, csak kicsit zavarbaejtő. Feldolgoztam az elmúlt szűk negyedórát, amiben olyan sok dolog történt. Sikerült határozottan beégetnem magam, majd talán helyre is hoztam ezt. Beengedtem egy vadidegent a lakásomba, aki még mindig az előszobámba áll, ami amúgy a konyhám is, és kémleli kis zugomat. Nem vall rám, hogy ennyire közvetlen vagyok másokkal. Tudom, a legtöbb embernek ez teljesen természetes viselkedés lenne, de nekem sok. Talán azért kiváltságos, mert kínai? – Kósza gondolatomra elengedtem egy félmosolyt, mire ő meg is szólalt.

-     Amúgy itt lakom egy emelettel feletted, ha valamire szükséged van, esetleg nem találsz boltot, postát, akármit, akkor nyugodtan gyere fel. – Általában tartok az emberektől, de ő nyugalmat áraszt felém.

-     Hát, lehet, igénybe veszek egy gyorstalpalót a legközelebbi bolt hollétéről. – Szélesen elmosolyodtam, ami belőle is ilyen reakciót váltott ki.

-     Tudom, hogy nem fogod elhinni, de esküszöm, a lakótársaim éppen boltba küldtek, amikor beléd botlottam. Szóval, ha nem feltételezed, hogy elrabollak útközben, akkor elkísérlek. – Ezek szerint mégis megmaradtam távolságtartónak, pedig igyekeztem kedves lenni.

-     Nem ellened irányul, mindenkivel ilyen bizonytalan és bizalmatlan vagyok. – Egy szolid bólintással jelezte, hogy nem bántódott meg, viszont mielőtt megszólalhatott volna, csörögni kezdett a telefonja.

-     Mondd! – Vette fel, miután ránézett a kijelzőre. – Nem, még itt vagyok a házban. – Nem értem a másik fél beszédét, de egy hangos, felháborodott kiáltást azért sikerült kihallanom, mire YaOu csak megforgatta a szemeit. – Remélhetőleg nem fogsz éhen halni, amíg visszaérek. Amúgy miért hívtál?

     Míg ő telefonált, én elővettem egy kis papír fecnit, hogy felírjam rá a legfontosabb dolgokat, amik semmiképpen nem várhatnak holnapig. Minden erőmmel igyekeztem a bevásárlólista gyártására koncentrálni, de az előttem hevesen magyarázó fiú gesztusai, mimikái magára vonták a figyelmem. Lehetséges, hogy nem jó ötlet vele még több időt eltölteni? De mért jár ilyeneken az agyam? Még az is megtörténhet, hogy szerzek egy barátot. Na, ez a helyes hozzáállás. – Hosszú, barna tincseim kisöpörtem arcomból, felfirkantottam néhány szót a cetlire, majd a táskámba süllyesztettem.

-     Indulhatunk? – Bólintottam, ő pedig elegánsan maga elé engedett.

Oliver

     Nem tudom, van-e értelme tovább küzdeni. Ha valami nem megy, azt nem szabad erőltetni. Könnyű ezt mondani, de a rohadt életbe, szeretem őt. Számomra ő nem csak egy barátnő, hanem egy társ, egy barát, a másik felem. Viszont érzem, már semmi sem olyan, mint azelőtt. Bíztam benne, hogy van olyan erős a szerelmünk, ami kibírja a távolságot, de nagyon úgy fest, tévedtem.

     * Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is szerelmes leszek. Én, aki mondhatni mindig is egy báránybőrbe bújt farkas volt. Minden hétvégén más lányról beszéltem le a bugyit, nem törődve vele, hogy ők talán másnap sírni fognak. Egy önző, érzéketlen suttyó voltam, aki csak a saját igényeit akarta kielégíteni. Aztán jött ő. Betipegett a terembe fekete magassarkújában, királykék miniszoknyájában, teljesen elvarázsolt, majd mosolyogva kikosarazott. Vajon ez lenne az oka annak, hogy hetedik hónapja fekszik ugyanaz a lány a karjaimban, s hogy nem is vágyom rajta kívül senki másra?

-     Ez jó lesz? Nem vagyok kövér benne? – Aggodalmaskodott továbbra is, pedig csodásan festett. Fehér ruhája a földig ért, a fűzők kiemelték tökéletes alakját, s ahogy hosszú, szőke haja a hátára omlott, úgy nézett ki, mint egy hercegnő.

-     Camille, – olyan közel léptem hozzá, amennyire csak az abroncs engedte, jobb kezemet az arcára simítottam, s kicsit megemeltem állát, hogy szemébe tudjam intézni szavaimat. – Szoktam én neked hazudni? – Kíváncsian húztam fel szemöldök jelezve, hogy választ várok.

-     Nem. – Csendesen ejtette ki ezt az egyetlen szót, nekem pedig komoly erőfeszítéseket kellett tennem, hogy ne csókoljam meg azonnal.

-     Akkor mégis miért nem hiszed el, hogy mennyire gyönyörű vagy? Sok lány ölne azért, ha csak megközelítőleg így nézne ki, mint te. – Szabad kezemmel eltűrtem néhány aranyszínű tincset a füle mögé, majd a tükörrel szembe fordítottam, és mögé álltam.

-     Mit csinálsz? – Zavartan próbált rájönni mit művelek, de nem válaszoltam, csak folytattam tovább.

-     Nézd meg, mennyire tökéletes alakod van. – Ujjaimat végigfuttattam oldalán, majd meztelen vállára egy apró csókot leheltem.

-     Oli…

-     Mire vannak azok a ragyogó tengerkék szemeid, ha nem látod velük magadat? Amikor mosolyogsz, énekelsz, koncentrálsz, vagy csak alszol, akkor is fantasztikus vagy. Annyira tiszta vagy belül, hogy az kiül az arcodra. Öröm rád nézni, mert simogat a tekinteted. Egy két lábon mozgó csoda vagy, és elszomorít, hogy ezzel mennyire nem vagy tisztába. Cam, hibátlan vagy. Megváltoztattál. Jobb ember lettem melletted, és ez nem csak duma. – A tükörbe kapcsolódott össze a tekintetünk, s láttam arcának minden rezdülését, azt is, mikor az első könnycsepp elhagyta igéző szemeit.

-     Még sosem mondtál nekem ilyeneket. – Lassan fordítottam magammal szembe, majd egy szenvedélyes csókkal vettem birtokba pirosló ajkait.

-     Az az igazság, hogy másnak sem mondtam még ilyet. - Mindketten felnevettünk, hiszen az előbbi kis jelenet akár egy házassági főpróba is lehetett volna barátnőm szobájába, mivel talpig fehér menyasszonyi ruhában állt előttem.*

     Néhány óra múlva landol a gépe. Egyáltalán nem így képzeltem a viszontlátást. Izgatottan, széles mosollyal az arcomon, vörös rózsával a kezemben kellene őt fogadnom, itthon pedig várná valami finom vacsora, egy pohár bor és néhány szép gyertya. Nem vagyok romantikus típus, de érte megtettem volna mindezt. De ha ennyi mindent megtennék érte, akkor hogyan jutottunk el odáig, hogy egy dobozba pakolom össze a nálam maradt ruháit, személyes tárgyait?

     * Mi változott meg? Mi és hol romlott el?  Mikor tűnt el az a szikra, ami életben tartotta a lángot közöttünk? Elveszett az a bizonyos plusz, amiért mindig magam mellett akartam tudni. Talán a távolság, a külön töltött idő az oka, de néha azt érzem, nem is ismerem. Kezdetben mindennap hosszú órákat lógtunk a telefonon, és addig enyelegtünk, míg a készülékből a nyál csöpögött. Aztán ezek a beszélgetések előbb néhány percesekre szűkültek, majd már csak kétnaponta hívtuk egymást, mostanra pedig van, hogy egy hétig nem beszélünk. Az első hónap után a magas telefonszámla volt a kifogás, utána pedig mindig jöttek újabbak.

     Kezemben a mobilommal gondolkoztam, érdemes-e tovább tettetni, hogy minden rendben van, vagy ideje lenne pontot tenni az ügy végére? Ha beszélünk róla, úgyis arra lyukadunk ki, hogy felesleges küzdeni, mert túl sok az a sok ezer kilométer. Ez már rég nem jó egyikünknek sem, de félek, hogy nem lesz több csók, nem lesz több együtt töltött éjszaka, tengerkék szemei nem értem fognak csillogni, és bársonyos hangja nem engem fog szólongatni. Nem tudom, hogy hiányozhat valaki ennyire, akit még el sem veszítettem. Talán legbelül már tudom, hogy hosszú ideje nem az enyém, hiába is hiszem annak.

-     Szia, éppen rohanásban vagyok, visszahívhatlak később? – Abban a pillanatba, mikor beleszólt a telefonba, szívem nevetni kezdett, hiszen olyan régen nem hallottam már a hangját, de a következő pillanatban újra elszomorodtam.

-     Camille, másfél hete nem tudsz rólam semmit, és most azt mondod, majd visszahívsz? – Gondterhelten sóhajtott, de egyelőre nem mondott semmit. Itt a vége. Ezt már nem lehet megmenteni. *

      Mikor belibben a kávézóba, ugyanúgy dobbant meg a szívem, ahogy az első találkozásunkkor. Az érzéseim nem sokat változtak. Vagyis de, sokat változtak, viszont még mindig szeretem. Már nem olyan szenvedéllyel, nem olyan rajongással, de őszintén és tiszta szívvel.

     Mint mindig, most is tökéletesen festett. Szőke haját laza kontyba fogta, arcát minimális smink díszítette, lenge, virágos ruhája pedig sokat láttatott hibátlan, hófehér bőréből, csinos lábaiból.

-     Szép vagy! – Bókoltam neki köszönés helyett, majd egy puszival üdvözöltem. Így talán kevésbé lesz kellemetlen ez az egész szituáció, ha már kellemes sehogy sem lehet.

     Leült velem szembe, táskáját maga mellé tette, majd belenézett a szemembe, de nem állta sokáig a tekintetemet. Néhány perces kínos csend után végül ő szólalt meg.

-     Oli, nem tudom, mit mondhatnék most. – Zavartan beletúrt hajába, ami így teljesen tönkrement. Idegesen hámozta ki belőle a hajgumit, majd egy tincset csavargatni kezdett.

-     Sajnálom! Ha nem hagylak akkor egyedül, ha nem csak magamra gondolok, ha nem vagyok ilyen önző, akkor most nem lennénk ebben a helyzetben. – Tényleg így gondolom. Ez nem az a közhely, hogy „te tökéletes vagy, minden az én hibám”, mert ezt én rontottam el.

-     Ne, ezt fejezd be! Az álmaid hoztak ide vissza, és senkinek nincs joga, hogy azoktól megfosszon. Még nekem sincs, pedig nagyon szeretlek.

-     Jelen időben? – Igyekeztem kiolvasni valamit a szemeiből, de nem láttam bennük mást, csak könnyeket.

-     Az érzések nem múlnak el egyik pillanatról a másikra, szóval igen, jelen pillanatban is szeretetet érzek irántad, de ezt már nem lehet rendbe hozni. Túl messzire sodródtunk egymástól.

-     Azt bánom a legjobban, hogy addig, amíg megtehettem, nem töltöttem veled több időt. Nem vittem neked virágot, nem mentem veled szórakozni, nem tettem meg mindent, amit lehetett. Talán akkor most nem éreznék ekkora nyomást.

-     Oliver, - szemét elhagyták az első könnycseppek, majd megkerülte az asztalt, és beleült az ölembe.

-     Cam! – Szorosan megöleltem, fejem a vállába fúrtam, s magamba szívtam mandula illatát, mert tudtam, többé nem lesz rá alkalmam. – Egy kincs vagy, ezt ne felejtsd el soha!

     Elhúzódtunk egymástól, de csak néhány centire. Tekintetem folyamatosan ajkaira vándorolt, s mikor úgy gondoltam nem fog ellenkezni, egy hosszú, szenvedélyes és forró csókra hajoltam hozzá, amit ő viszonzott is. Tudtam, hogy ez az utolsó, de ebbe minden érzelmem, érzésem, emlékem benne volt.

-     Sajnálom! – Motyogtam újra, mire ő felállt, megfogta az asztalra tett kis dobozkát, majd a kijárat felé indult.

     Pár perc alatt összeszedtem magam, kifizettem a számlát, és ugyanarra vettem utamat, amerre az imént Camille ment, de mégis olyan, mintha teljesen máshol járnék. Messze, ő már nagyon messze van tőlem.

-     Oliver! – Összeszorított torokkal néztem bele volt barátnőm könnyes szemeibe, mert nem tudtam, miért várt meg, mire számítsak…

**************************************

Ő lenne Camille.