Scream! ~ Sors.

Sziasztok Drágáim!
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez kapott kommenteket, pipákat. -fogok rájuk válaszolni, amint jobban leszek!- Nagyon jól estek a visszajelzések, remélem megtartjátok ezt a jó szokásotokat! Valamint az új feliratkozókat is üdvözlöm körünkben, várok mindenkit sok szeretettel!
A részhez különösebb hozzáfűznivalóm nincsen, bétámnak köszönöm a segítségét, és a fejezet utolsó mondatával igazándiból is kezdetét veszi a cselekmény.
Kellemes olvasást, és várok mindenféle, rövidebb, hosszabb, negatív, pozitív, írásos, pipás véleményt!

2. fejezet

Sors

„Ha valaki keresztezi az utunkat, mindig hordoz valamilyen nekünk szóló üzenetet. Véletlen találkozások nincsenek.A Sors rendez, sodor, leginkább embereket az életedbe anélkül, hogy azt kérned kellene. Hagyd, hogy tegye a dolgát, mert így mindig okozhat meglepetéseket - és hidd el, imádni fogod.”

Nana

     Vadul dübögő szívvel, összeszorított fogakkal, tenyérbevájt körmökkel vártam, hogy kimondják az első öt érettségiző nevét. Az időt húzták, beszédet mondtak, köszöntöttek bennünket, számunkra érthetetlen viccekkel, valamint az ő régi történeteikkel próbálták oldani a bennünk lévő feszültséget, majd mikor ez teljesen kudarcba fulladt, és az egész terem megtelt ideges sóhajokkal, ismertették a szabályokat.

-     Csak ne én legyek! Ne én legyek! – Halkan motyogtam magam elé, miközben a vizsgabiztos elkezdte sorolni a neveket.

-     Anna Petersen, Laura Smith, Sophia Ellwood, Angelica Wyman és Rebecca Wilmer. A többiek fáradjanak át a másik terembe, ott megtalálják a további beosztást.

     Számon kiszaladt egy megkönnyebbült sóhaj, majd határozott léptekkel hagytam el a jelenleg pokolhoz hasonlító osztálytermet. Azonban, amikor kiértem, mintha földbe gyökereztek volna lábaim. Nem akartak előre mozdulni. Minden lépéssel közelebb kerültem ahhoz a papírhoz, amin az áll, mikor következem én a sorban. Nem szeretnék ma lenni, se holnap,de igazándiból soha. Gyűlölök vizsgázni. Hiába tanulok én akármennyit, mindig tud a tanár olyat kérdezni, amire nem tudom a választ. A gyomorgörcs és az étvágytalanság ilyenkor megszokott nálam, de a napokban aludni sem tudtam rendesen. Úgy érzem, még nem vagyok teljesen felkészült, sokkal több energiát kellett volna az adott tárgyra fordítanom, szükségem van még néhány napra.

     Viszont minden ellenkezésem ellenére is odaértem ahhoz a bizonyos papírlaphoz, amin fekete, nyomtatott betűkkel ott állt a nevem a mai dátum alatt. Szemembe könnyek szöktek, ajkamat kezdtem harapdálni, hogy visszafojtsam a feltörni készülő zokogásomat. Legjobb barátnőm, Lisa lépett mellém, s szorította meg a kezem.

-     Ma túl leszünk rajta, aztán el is kezdheted összepakolni a dolgaidat. – Igyekezett megnyugtatni, de túlzottan erőt vett rajtam a pesszimista énem.

-     Mindjárt jövök. – Kirohantam a rosszhírt közlő teremből, le a lépcsőn, majd át az udvaron.

     Leültem a kedvenc padomra, felhúztam a térdeim, már amennyire a bokáig érő szoknya engedte, ezt követően pedig szabadjára engedtem könnyeimet. Percekig sírtam, majd mikor már minden feszültség távozott belőlem megtöröltem az arcomat, nagy levegőt vettem, és visszaindultam. – Nem borulhatok ki attól, hogy teljesítenem kell a kötelezettségemet. Három nap múlva egyedül fogok élni. Akkor is elsírom majd magam, ha nem tudom elsőre megsütni a tojást, vagy megfőzni a borsólevest? Nem lehetek ennyire gyenge. Az élet tele van akadályokkal, feladatokkal, kötelezettségekkel. Nem ijedhetek meg mindentől, ami a komfortzónámon kívülre esik. Nagyon sokszor kell olyan dolgokat tennünk, amikhez nem fűlik a fogunk. Határozottan nem szeretnék nyolc tanár előtt vizsgázni, miközben árgus szemekkel vizslatnak, de ez van, senki sem fog helyettem leérettségizni.

     Sokkal nyugodtabban tértem vissza az emeletre, leültem Lisa mellé, kezembe vettem a tételeimet, majd vártam, hogy engem szólítsanak, utána pedig végleg búcsút mondhassak a középiskolánk.

-     Szabadság! – Dobtam magasba a papírjaimat, s a lengedező szél el is fújta némelyiket. Hatalmas, szűnni nem akaró vigyor költözött az arcomra. Olyan felszabadultságot éreztem, amit már hónapok óta nem. Mostantól tényleg minden megváltozik.

-     Látod, megmondtam, hogy jobb előbb túl lenni rajta. Mrs Stevens valamit tudhat, ha megfigyeled, az összes izgulós embert mára osztotta be. – Nevetgélve, a sikeres érettségi vizsga biztos tudatában indultunk a pályaudvar felé.

-     Megjöttem! – Kiáltottam el magam otthon, de nem válaszolt senki. Úgy látszik, egyedül vagyok.

     Elhúztam a számat, ugyanis nem vagyok hozzászokva, hogy senki ne várjon itthon.

-     Hát akkor ideje hozzászoknom. – Nagy sóhaj keretében emlékeztettem magam arra, hogy hamarosan elköltözöm.

     Rengeteg minden fog hiányozni, és a nagy részét valószínűleg még nem is sejtem. Vannak olyan teljesen egyértelmű, megszokott dolgok, amik fel sem tűnnek, hiszen természetesek. Egyre jobban félek. Megannyi költözéssel járó következményre nem tudok felkészülni, csak akkor szembesülök velük, mikor már magamnak kell megoldást találnom rájuk.

     Beléptem a szobámba, ahol egy bőrönd már tele volt pakolva ruhákkal. Törökülésbe leültem mellé, kezem végigsimítottam csukott tetején, majd a mellette még üresen fekvő társát kicipzáraztam, és elkezdtem újabb textil darabokkal, cipőkkel és egyéb kiegészítőkkel megtölteni.

     * A bálozás nem az én műfajom. Nem kimondottan szeretem az elegáns, rövid szoknyákat, magassarkú cipőket, csillogó ékszereket. Ez mind felesleges körítés, és nem én vagyok. Ennek ellenére éppen koktélruhát keresek magamnak, s a táskámban lapul az újonnan vásárolt fekete szandálom. Mégis csak ez életem első bálja, vagy minek is nevezzem. Lisa szerint a gólyabálon minden kilencedikesnek részt kell vennie, ugyanis ez nem csak a gimnáziumi éveit, de a hátralévő életét is meghatározza. Őszintén szólva, ekkora baromságot még életembe nem hallottam, de mivel imádom, és a kíváncsiságom is hajt, belementem, hogy elkísérjen vásárolni, és ő válassza ki a ruhámat.

-     Ez az! Megtaláltam álmaid ruháját! – Kiabál oda nekem a bolt másik végéből. Kínosan veszem tudomásul, hogy minden szempár minket méreget. Ki mosolyogva, ki rosszallóan.

-     Szerintem ez inkább a te álmaid ruhája. – Nevettem fel, mikor megláttam a fehér szaténruhát, amit kezében tartott.

-     Próbáld fel! – Zavart be a próbafülkébe.

     Nyakba kötős, ujj nélküli darab, combközépig ér. Kiemeli a mell részt, szép dekoltázst csinál. A derekáig egészen szűk a szabása, egy övvel hangsúlyozza ki a nőies alakot, amin egy csillogó kis masni díszeleg, attól lejjebb pedig lazábban omlik lábaimra.

-     Tökéletes! – Nézett rám ámultan, mire végre rászántam magam, hogy kilépjek a függöny mögül. – Annyira hülye vagy, hogy feketébe jársz, és nagy pulcsikkal takargatod az alakod.

-     Örülök, hogy neked tetszik, de én nagyon szerencsétlenül érzem benne magam. – Kelletlenül húzogattam lejjebb a szoknyát, s takargattam mellkasomat.

-     Fejezd már be! Gyönyörű vagy! Egyszer majd te is rájössz, hogy nő vagy, és a nőnek a mosolya mellett a lába, és az ajka a legszebb ékszere. – Az újabb testrész hallatára felkaptam a fejem, s ijedten nyugtáztam, hogy éppen egy rózsaszínes szájfényt vesz le a polcról.

-     Nem, azt biztos, hogy nem. – Kezdtem tiltakozni, de addigra már rég a kosárban lapult a kis üvegcse. *

-     Nana, minden rendben van? Percek óta szólongatlak. – Lépett mellém anya.

-     Persze, csak elgondolkoztam. – Még mindig azt a bizonyos ruhát tartottam a kezembe, amit akkor este viseltem, az első bálomon. Mosolyogva pillantottam félig megpakolt bőröndömre, amibe legalább egy tucat kisruhát helyeztem el, közöttük a kedvenc hófehér, csupa csipke szoknyámat is. Milyen butaságnak tűntek akkor barátnőm szavai, és mennyire igazzá váltak.

-     Nem kell elköltöznöd, ha nem akarsz. Mi ugyanolyan büszkék vagyunk rád akkor is, ha meggondolod magad.

-     Szó sincs róla. Éppen az járt a fejembe, hogy mennyit változtam a gimnázium kezdete óta.

-     Igen, megnőtt a hajad. – Mindketten felnevettünk, ugyanis anya mindig azt mondta nekem, ahogy a hajam nő, úgy válok nővé. Gesztenyebarna hajkoronám pedig már csaknem a fenekemig ér.

-     Anya, mindig a kislányod leszek, és te mindig az anyukám maradsz. – Szorosan hozzábújtam, mert azt akartam, hogy érezze, nem veszít el, csupán nem leszek itt állandóan.

-     Egyet ne felejts el kicsikém, ez a szoba mindig a tiéd, és bármikor hazajöhetsz. Annyi változik, hogy csütörtöktől nem egy otthonod lesz, hanem kettő. Szeretlek!

-     Szeretlek! – Egyszerre hagyta el az a bizonyos szó a szánkat, majd egy hosszú ölelkezés után, könnyeinket visszafojtva, újból nekiláttunk a csomagolásnak.

     Elérkezett a nap. Csak akkor hittem el, hogy ez tényleg megtörténik, mikor az utolsó bőröndömet is bepakoltuk nagybátyám autójába. Mivel apa dolgozik, így anyával majd csak holnap jönnek, s nézik meg a lakást, aminek örülök is, mert addigra kényelmesen berendezkedhetek.

     Az út viszonylag csendesen tellett. Bátyus nem egy beszédes ember, de nagyon szeretem. Egészen pici koromtól az életem része, és mindig az is marad. Kislányként rajongásig imádtam, ez mára átalakult tiszteletté.

-     Tudod Nans, nem gondoltam volna, hogy ezt megléped valaha is, nemhogy ilyen korán.

-     Szerinted rosszul döntöttem? – Adok a véleményére, éppen ezért rendesen szíven ütne, ha igennel felelne.

-     Nem. Csak féltelek. Aggódom, hogy megállod-e a helyed egyedül egy ekkora városban.

-     Tudom, tapasztalatlan, sokszor gyerekes és néha felelőtlen vagyok, de ha bármi baj adódik, akkor meg fogom próbálni megoldani.

-     És amennyiben nem sikerül, azonnal hívod a szüleidet, vagy engem. – Jelentőségteljesen nézett rám, de csak elmosolyodtam, és megráztam a fejem.

-     Azért költöztem el, hogy felnőjek, önállósodjak. Ha egy megoldatlan probléma miatt rögtön riasztom a családom, akkor akár vissza is fordulhatunk. – Kezét levette a váltóról, s megsimogatta fejemet.

-     De tudd, hogy számíthatsz ránk. – Szemei mosolyogtak. Nem mondta, de tudom, büszke rám.

-     Tudom. Viszont ne vágj ilyen képet, nem a világ végére költöztem. Csupán másfél órára vagytok tőlem.

     Többet nem beszéltünk erről, hiszen London azon részére értünk, ahol GPS hiányában már nekem kellett irányítanom. Izgatottan kezdtem ficánkolni az ülésben, mikor befordultunk abba az utcába, ahol innentől lakni fogok.

YaOu

     El sem hiszem, hogy ez valóban megtörtént. A héten tényleg felvettük az első saját dalunkat. Saját. Ez az igazán nagy szó. Amikor tavaly elküldtek bennünket, egyikünk sem számított rá, hogy most itt fogunk tartani. Augusztusban összejött négy srác, akikben úgy tűnt, semmi más közös nincs, csak a zene szeretete, de az kezdetnek éppen elég volt. Ez a kilenc hónap pedig bebizonyította, hogy megannyi más hasonlóság is van közöttünk. Négy idegenből legjobb barátokká váltunk, akik most együtt tették meg az első lépést álmaik megvalósításához. Pedig milyen messziről indultunk, és akkor mennyire kilátástalannak tűnt minden.

     * Egy telefonhívás változtatott meg mindent. Mikor Oliver elmondta, hogy mit akar, nem tudtam rögtön dönteni, de nem is kellett. Megbeszéltünk egy találkozót London egyik pizzázójában, ahol a részleteket tisztázni kívántuk. Mind a három srácot ismertem már, de az ismeretségünk rendkívül felszínes és igen rövid idő alatt köttetett. Kíváncsi vagyok, hogyan hozhatnánk létre egy bandát, mik az ő elképzeléseik, és egyeznek-e az enyémekkel.

      Nagy várakozással néztem a közös kajálás elé, aminek célja bőven túlmutatott néhány szelet pizza elfogyasztásán.

-     Bocsánat, késett a vonat. – Estem be jó negyed órás késés után, de legnagyobb meglepetésemre csak egy szőke srácot találtam ott, aki már nagyba tömte magába az elé tett ételt. – A többiek már elmentek? – Felhúzott szemöldökkel kémleltem körbe, de nem láttam őket sehol.

-     Dehogy – nyögte ki, mikor lenyelte a falatot. – Mosdóba vannak.

-     Na, te is befutottál, akkor kezdhetjük. – Veregette meg a vállam Sziki, majd kezet fogtunk.

     Elmondták, hogy tulajdonképpen a saját zenekarukat szeretnék kibővíteni, amiből véleményük szerint Benny nagy terjedelmű, valamint az én mély tónusú hangom hiányzik. Vannak már kész dal ötleteik, előálltak néhány feldolgozás javaslatával, s majdani koncert helyszíneket is felvetettek. Tetszett a céltudatosságuk, a precízségük, a felkészültségük.

-     Részemről benne vagyok. – Csaptam a kezem az asztal közepére.  Oliver mosolyogva helyezte enyémre tenyerét, így tett Sziki is, majd beleegyezése jeléül Benny is csatlakozott. Egymásra néztünk, s mosolyogva emeltük el az asztallapjától kezeinket egy hangos csatakiáltással egybekötve, ami úgy hangzott:

-     ByTheWay! *

     Olyan szinten feltöltődtem energiával, hogy ezt valahogy le kell vezetnem.

-     Benny, gyere el velem futni. – Fordulok könyörgő szemekkel legfiatalabb lakótársam felé.

-     Meg vagy bolondulva? – Hát akkor ő nem lesz nyerő.

-     Sziki, menjünk el mozogni kicsit. – Ültem be mellé, de ő csak leintett, és lelkesen bámulta tovább a tévét, ahol amúgy futottak. Tök logikus vagy barátom.

-     YaOu! – Szólt Oliver a konyhából.

-     Te kijössz velem? – Lelkesültem fel, de felhúzott orra láttán elkámpicsorodtam.

-     Csak azt akartam mondani, ha ilyen mehetnéked van, akkor fuss el a boltig meg vissza, mert kiürült a hűtő.

-     Srácok, ne már! Most komolyan az az egyetlen programunk csütörtök délutánra, hogy itthon senyvedjünk? – Tehetetlenül csaptam magam mellé a kezeimet. Kezdtem hisztissé válni.

-     Nem, most küldtelek el a boltba. – A többiek felnevettek, én meg duzzogva indultam el lefele.

     Komolyan úgy érzem magam, mint valami nyugdíjas, akinek az egyetlen szórakozása a parkban pletykáló vénasszonyok kihallgatása. El kell döntenem, mit akarok kezdeni az életemmel. Vagyis azt már rég tudom, csak sikerülnie kell. Ezúttal össze kell jönnie, különben fogalmam sincs, hogy mi lehetne a következő lépés.

-     Menj csak, innentől boldogulok egyedül is. – A kapuba egy hosszú, gesztenyebarna hajzuhatagot pillantottam meg, aminek tulajdonosa néhány nagy bőrönddel küzdött.

-     Nana, ezek nagyon nehezek..

-     Csak egy emeletet kell vinnem, menj, különben el fogsz késni. – Határozott hangján elmosolyodtam. Ez a kicsi, vékony lány kizárt, hogy egyáltalán megmozdítsa azokat a behemót táskákat.

-     Ha megengeded, segítek. – Hangomra hátrakapta fejét, és akkor tudatosult bennem, hogy ő az a lány, akit hetekkel ezelőtt a boszorkánnyal láttam…