SCREAM! ~ Mosoly

Sziasztok Drágáim!
Meghoztam a negyedik fejezetet, ami a Mosoly címre hallgat. Kicsit el vagyok keseredve, amiért az előzőhöz csak egy hozzászólás érkezett, de mivel ebbe a részbe indulnak be az események, reményeim szerint többen fogtok írni.
Nem is húzom tovább az időt, hagyjatok magatok után nyomot, kellemes olvasást!

4. fejezet

Mosoly

„Van egy híd... Egy olyan híd, amelyhez nem kell kő, nem kell beton, nem kell építőmunkás. Nincs állandó helye, mindig ott keletkezik, ahol szükség van rá. Ott, ahol két ember találkozik. Két ember, akinek szüksége van egymásra. Mert ez a híd mosolyból épül. Ott és akkor, amikor ők találkoztak.”

Oliver

-     Oliver! – Összeszorult torokkal néztem bele volt barátnőm könnyes szemeibe, mert nem tudtam, miért várt meg, mire számítsak. – Ígérd meg, hogy legközelebb kimutatod az érzéseidet, és nem akkor jössz rá, hogy szeretsz valakit, amikor már késő!

     Letaglózva álltam, szólni sem bírtam. Váratlanul értek szavai, mivel titkon abban reménykedtem, hogy ad még egy esélyt, vagy azt mondja, próbáljuk meg újra, kezdjük előröl, és csináljuk másképp, amit elrontottunk. Ehelyett figyelmeztet arra, hogy ne viselkedjek a következő kapcsolatomban. Én a gondolatba is beleőrülök, hogy más teszi boldoggá, ő pedig párkapcsolati tanácsokat osztogat nekem?

     Mire magamhoz tértem, ő már az utca végén járt.

     Lassú, lomha léptekkel indultam el valamerre. Hazamenni még nem akartam, így utamat egy park felé vettem. Az álmaim miatt feladtam egy olyan érzést, amit tán sosem fogok többé érezni. Valóra kell váltanom. Már nem csak magam miatt, hanem miatta is. Nem lehet hiábavaló az áldozatunk.

     * Úgy érzem, ezt kell tennem. Nehéz volt meghozni ezt a döntést, hiszen sok mindent hagyok hátra, fontos dolgokat kockáztatok, de hiszem, hogy megéri. Két év után térek ismét vissza Londonba. Ott születtem, ott nőttem fel, most mégis úgy érzem, ide köt több minden. Münchenbe van a barátnőm, az anyukám, a testvérem és a munkám is, viszont a szívem, az álmom Londonba szólít.

     Három dolog egészen kicsi korom óta fontos szerepet játszik az életemben. Az alvás, az evés és a szereplés. Természetesen nem előbbi két tevékenység valamelyikében kívánok sikereket elérni, bár evésben különösen jó vagyok, hanem zenészként szeretnék elismert lenni. Szeretem szórakoztatni az embereket. Boldog vagyok, ha csak egy keveset is adhatok nekik. És most itt ez a lehetőség, amit nem szabad elszalasztanom. Fiatal vagyok, de ha mindig holnapra halasztom az álmaim, akkor örökké csak kergetni fogom őket. Kockáztatnom kell. Vagy sikerül, vagy nem, de legalább megpróbáltam, és mindent megtettem érte. Éppen ezért ülök most egy Angliába tartó repülőn. Lehet, hogy elsőre nem sikerül, talán másodszorra is elbukom, de soha, soha nem adom fel. *

     Bizony! Nem fogom feladni. Az álmaimat senki nem veheti el tőlem, én pedig erőmön felül küzdeni fogok értük. És úgy néz ki, végre rajta vagyok az úton. Most jöhet el a pillanat, amikor beérik a sok küzdelem, a rengeteg áldozat gyümölcse. Ezúttal érzem, hogy sikerülni fog! Ráadásul már nem vagyok egyedül. Rajtam kívül három végtelenségig elszánt fiú hajszolja ugyanazt az álmot, és együtt meg is fogjuk valósítani. Már nem csak magunkért, a vágyainkért, hanem egymásért is vívjuk ezt a csatát.

     Sokkal magabiztosabban indultam haza, mikor az utca túloldalán megláttam YaOut. Egy számomra ismeretlen lány volt vele, aki hozzá képest elég alacsony, csak a válláig ért. Ahhoz távol voltam, hogy lássam az arcát, de szembetűnően hosszú, barna haja volt és csinos alakja. Jókedvűen sétáltak egymás mellett, mindkettejük kezében szatyrok voltak. Talán a boltban találkoztak…

Nana

     Utólag határozottan örülök, hogy ez a srác segített felhozni a bőröndjeimet, és eljött velem vásárolni. Tetszik a szemlélete, a gondolkodásmódja, a viselkedése. Nem tipikus szépfiú, ahogy azt az ember gondolná a kinézete alapján. Értelmes és tisztelettudó. Tudomásul vette, hogy ő számomra még egy idegen, nem kérdez semmi személyeset, mégis van miről beszélnünk. Ki merem jelenteni, hogy jól érzem magam vele. Nem tudok róla jóformán semmit, ennek ellenére mégsem vagyok feszült, nincsenek fenntartásaim, nem gondolkozom azon, mit mondhatok, és mit nem. Régen voltam ennyire önmagam. Fogalmam sincs, hogyan sikerült ezt alig két óra alatt elérnie, de talán ez a délután egy jó barátság kezdete lehet. Talán.

-     Biztos nem nehéz? – Kérdezte legalább tizedszerre, pedig húsz métert sem tettünk a pénztártól.

-     Az összes üveg nálad van. Mégis mitől lenne nehéz? Nem vagyok olyan pehelysúlyú, hogy ne bírjak el öt zsemlét, egy zacskó kekszet és egy doboz vajat. – Duzzogva fújtam ki a levegőt, mire ő hangosan nevetni kezdett.

-     Ha ilyen rosszul tájékozódsz, nagy bajban leszel ebben a városban. – Furcsán néztem rá, mire megemelte a kezét, és óvatosan a helyes irányba fordított. – Arra kell menni.

-     Amúgy tudtam, csak kíváncsi voltam, hogy kihasználod-e az alkalmat arra, hogy elrabolj. – Eleresztett egy ezer wattos mosolyt, minek láttán vissza kellett fognom magam, nehogy olyat csináljak, ami kellemetlen helyzetbe hozna.

-     Tegyük fel, hogy én ezt elhiszem. De akkor meg kell ígérned, ha bárhova mész, előtte megkérdezel, hogy jutsz el oda.

-     Kikérem magamnak. Ez csak azért történt, mert ez az első napom itt.

-     Nana, két kanyarról beszélünk. – Ráöltöttem nyelvem, mire felszaladt szemöldöke, én pedig fülig vörösödtem. Hihetetlen miket hoz ki belőlem. Lehet, egy ilyen barát hiányzott az életemből? Eddig csak Lisa mellett mertem fesztelenül önmagam lenni. Mindig mindenkinek meg akartam felelni, folyton mások véleményével foglalkoztam, hogy vajon mit gondolnak a cselekedeteimről. Ő azonban hasonlít hozzám. Nem tartok attól, hogy elítél azért, mert kissé, olykor nagyon hóbortos és bolond vagyok, mert ő is ilyennek tűnik.

     Nagy nevetgélések közepette érkeztünk vissza a házhoz, amelyben mindketten laktunk. Mivel csomagom egy részét ő cipelte, így az első emeleten lakásom fele kanyarodtunk. Beengedtem, letette a szatyrot az asztalra, majd mosolyogva fordult felém. Sosem fárad el a szája?

-     Na, szörnyű volt velem vásárolni? – Egy pillanatra nem tudtam hova tenni a kérdést, megfordult a fejembe, hogy hárítok, de úgy gondolom, ha már elköltöztem, új életet kezdtem, akkor ideje kicsit nyitottabbnak lennem.

-     Nem. Kifejezetten jól éreztem magamat. – Vallottam be, mire újra megcsillogtatta hófehér fogsorát. – Ráadásul most már meg tudlak kínálni teával, narancslével és ásványvízzel is.

-     A bőség zavarában választani sem tudok. – Gondolkozó arcot vágott, majd egy hangyányit elkomolyodott. Ha nem ér fülig a szája, azt nála már komolyságnak veszem. Bár mit lehet megállapítani valakiről ilyen rövid idő alatt?

-     Ha azt mondod kínai létedre, hogy nem szereted a teát, komolyan kitérek a hitemből. – Rendíthetetlen szemekkel pásztáztam, ugyanis rögtön a tea mellett kellett volna letennie a voksát.

-     Csak nyugi, imádom a fehérteát, és be is hajtom rajtad, ha már ilyen szívélyesen kínálod, de ha Oliver nem jut hamarosan kajához, akkor kitör a harmadik világháború. Ne nevess, az éhezők viadalához tudnám hasonlítani.

-     Hát azt nem láttam, de..

-     Nem láttad? – Teljesen letaglóztam, mintha azt mondtam volna, hogy zöld az ég, és kék a fű. – Sajnálom, akkor nem élhetsz ebben a házban, szóval sürgősen be kell pótolnod. – Kuncogni kezdtem, ellenben az ő arca rezzenéstelen maradt.

-     Adj néhány napot, és ígérem, bepótolom, de még túl nagy itt a felfordulás. – Mutattam körbe a bőröndökkel, szatyrokkal teli picinyke lakásomon. – Töprengő arckifejezése láttán kezdtem félni, s az érzés nem lett kevésbé fenyegető, mikor arra a tipikus „én nyertem” mosolyra húzta ajkait.

-     Kössünk egyességet. – Felhúzott szemöldökkel vártam, mi lesz a folytatás, miközben ő próbálta komolyan tálalni javaslatát. – Megbocsájtom, hogy elmulasztottad ezt a csodás filmet, cserébe, ha elrendezkedsz, együtt megnézzük, és közben megiszom a teát is. – Valamiért tetszett az ötlet. Talán nem is leszek annyira egyedül, mint hittem.

-     Rendben. – Nevetve fogadtam el kinyújtott kezét, ám abban a pillanatban megszólalt a telefonja is.

-     Azt hiszem, most vagyok bajban. – Jelentette ki, mikor ránézett a képernyőre. – Tényleg mennem kell. – A rikácsoló készüléket visszasüllyesztette zsebébe, intett egyet, majd megfogta saját szatyrait, és elhagyta a lakásomat.

      Lendületesen kezdtem a dolgokat a helyükre pakolni. Szeretném, ha holnap, mikor anyáék megérkeznek, egy rendezett lakás fogadná őket. Így talán elhiszik, hogy megállom majd a helyem.

     Elhelyeztem a hűtőben a frissen vásárolt élelmiszereket, majd a bőröndjeimhez fordultam, hiszen ez lesz az igazán nagy falat. Egyesével hajtogattam a szekrénybe a ruhadarabokat, vagy akasztottam fel vállfákra a szoknyáimat. Miközben rendezkedtem a gondolataim néha YaOura terelődtek. Vajon hol lehet a csapda? Túl szép, hogy már ideköltözésem pillanatában találkozunk, jól kijövünk egymással, tapintatos, segítőkész és még meg is tud nevettetni. Ilyen csak a mesékbe van.

YaOu

      Kettesével vettem felfele a lépcsőfokokat, ugyanis Oliver kiherél, amiért ennyit várattam. De nehogy már én szégyelljem magam, miért nem ment el, és hozott magának? Én jót cselekedtem. Segítettem valakinek.

-     Hol a francba voltál eddig? – Meglepetésemre nem Oli, hanem Sziki támadt nekem. Szemi szemei éhesen villogtak, komolyabb a baj, mint hittem.

-     Csajozott. – Jelent meg egy szőke fej az ajtó mögül.

-     Mi? – Hangozott a kérdés teljesen egyszerre három különböző szájból, köztük az enyémből is.

-     Láttam egy barna hajú lánnyal a bolt előtt. Elég jó kedvűnek tűntek. Igaz YaOu? – Barátaim feje egyaránt felém fordult, s kíváncsi tekintettel pásztáztak.

-     Csak elkísértem a szomszédlányt a boltba. – Egyszerűsítettem le a történetet, mielőtt valami szappanoperát kezdenek fejükben leforgatni.

-     Lakik velünk egykorú lány a házban? – Lepődött meg Benny, nekem meg eszembe jutott, még azt sem tudom, mennyi idős.

-     Ma költözött be a banya lakásába.

-     Gyorsan kivetetted rá a hálódat. – A srácok felröhögtek, de valahogy most ezt én nem tudtam értékelni.

-     Így cselekedjen az ember jót. Ti mindenből latin drámát csináltok. Rosszabbak vagytok, mint a pletykás vénasszonyok. – Kuncogtam végül én is.

     További szavak nélkül bevonultam a szobámba, majd elkezdtem tanulmányozni a felettébb érdekes falat. Gitáromat a hasamra fektettem, és nem csináltam semmi különöset, csak random lefogtam az akkordokat.

     Mióta hazaértem, folyamatában az elmúlt két órán jár az eszem. Szimpatikus ez a lány. Határozott, erélyes, makacs, mégis olyan gyenge és esetlen. Késztetést érzek rá, hogy megvédjem, hogy segítsek neki. Nem azért, mert sajnálom, szimplán jól érzem magam vele. Tetszik a személyisége, és amikor elengedi magát, elfelejt bizalmatlankodni, akkor határozottan jó fej. Húzott maga köré egy falat, ami nem tudom, lebontható-e. De én le akarom bontani. Kíváncsi vagyok, milyen ő akkor, mikor önmagát adja, mikor nem vigyáz a szavaira, mikor csak önfeledten nevet, és mindenféléről fecseg. Annyira szeretném megtudni, miért költözött ide teljesen egyedül, mikor látszik rajta, semmit sem tud a való életről. Attól félek, ha nem fogadja el a segítségem, a barátságom, elveszik. Szétszórt, szeleburdi, bohókás leányzó, akit legszívesebben mindenki szeretne, csak ő nem engedi. De mért nem?

-     Bejöhetek? – Dugta be fejét a résnyire nyitott ajtón Oliver.

-     Persze. – Ülő helyzetbe tornásztam magam, letettem a gitárt, majd mindig vidám barátom gondterhelt arcát pásztáztam. – Hogy ment?

-     Vége. Eddig is tudtam, de ma visszaadtam minden cuccát. Pocsék érzés volt, sokkal rosszabb, mint gondoltam. Egyszerűen nem tudom elfogadni, hogy szeretem, és mégis így elbasztam. – Hanyattfeküdt az ágyamon, majd kíváncsian nézett rám.

-     De tanultál belőle. Soha többet nem fogod ezeket a hibákat elkövetni. – Megpaskoltam vállát, mert nem akartam olyan hamis szavakkal álltatni, hogy az idő megoldja, meg jön majd egy jobb lány. Talán nem is olyan hamisak, de számára most annak hangoznának.

-     És te? – Kezdte el húzogatni szemöldökét, amiből nem sejtettem sok jót.

-     Én mi? – Gyanítom, hogy Nanaról lesz szó, de ha ezzel egy kis időre is elterelem a figyelmét, ám legyen.

-     Tényleg csak elkísérted a boltba? Mert én nem így láttam.

-     Akkor csináltass szemüveget. – Furcsa grimaszra húzta a száját, aminek láttán hatalmas röhögés szakadt fel belőlem.

-     Hallgatlak. – Miért van meggyőződve, hogy történt bármi is?

-     Akár hiszed, akár nem, semmit nem tudok róla. Gőzöm sincs hány éves, van-e testvére, vagy miért költözött ide. Viszont azt leszűrtem, hogy nagyon bizalmatlan, tartózkodó és makacs. Próbál függetlennek tűnni, azt hiszi, mindent meg tud oldani maga, de olyan elveszett ebbe a világba, mint egy kiscica.

-     Hát nekem úgy tűnik, elég jól megfigyelted. És kiscica, komolyan? – Egyik szemöldökét felhúzta, szemhéjai mögül pedig mindent tudó, „engem nem versz át” tekintettel méregetett.

-     Hiába nézel így, nincs igazad. – Felhorkant, majd egyik párnámat az arcomba vágta, és távozott szobámból.

-     Majd meglátjuk. – Kiabálta vissza, de már nem foglalkoztam vele, csak aludni akarok.

     Éreztem, hogy már reggel van, ugyanis a szobámba betolakodó fénysugarak egyre csak erősödtek. Nem szeretek korán kelni, sőt, időben sem szeretek felkelni, és ha valamilyen oknál fogva mégis meg kell tennem, elég nyűgös vagyok.

     Legalább negyedszerre nyomtam ki a telefonomból szóló Bruno Marsot, mire végre sikerült felülnöm, és nyugtáznom, valóban botrányosan korán van. Újabb hosszú percek elteltével erőt vettem magamon, majd kisétáltam a nappaliba, ahol a többiek már talpon voltak, mi több, sokkal frissebbnek tűntek, mint amilyen én ma bármikor is leszek. Félig csukott szemekkel csoszogtam el a fürdőszobáig, ahol megtámaszkodtam a mosdókagylón, majd jéghideg vízzel próbáltam észhez téríteni magamat. Nem értem el túl nagy sikereket, ugyanis a fogmosást a kád szélén ülve végeztem el, majd bosszankodva vettem tudomásul, hogy a fogkrém egy jelentős része a combomra csöpögött. Ez nem az én napom.

-     YaOu, kapd össze magad, mert öt perc múlva már késésben leszünk.

-     Sziki, mi lenne, ha legközelebb öt perc múlva szólnál? – Paprikás hangulatban, bal lábbal ébredtem, remek napnak nézek elébe.

     Szűk negyed óra elteltével már az ajtót zártuk be, és robogtunk lefele. Amint kiléptünk az utcára megtorpantam, fáradt arcomra pedig egy széles mosoly költözött. A többiek széttárt kezekkel fordultak felém, majd abba az irányba, amerre én néztem. Egy hosszú, sötétbarna hajzuhatag és annak aprócska, vékony tulajdonosa állt nekünk háttal.Fejét jobbra, balra forgatta,majd ezt a mozdulatot újra, és újra megismételte. Édes.

-     Nana…