Scream! ~ Döntés.

Sziasztok Drágáim!
Nagyon boldog vagyok, ugyanis majdnem 10 új feliratkozóval bővültünk az elmúlt egy hét alatt, és a blog átlépte a 20.000+ látogatottságot, ennek én iszonyatosan örülök. Köszönöm!
A két hozzászólásra válaszoltam, a pipákat pedig köszönöm szépen.
A fejezethez sok hozzáfűzni valóm nincsen, egyszer ugrunk az időben, de azt jól láthatón feltüntettem. Bétámnak pedig köszönöm a javítást!
Remélem elnyeri a tetszéseteket az első rész is, kérlek benneteket írjatok néhány szót/sort, hogy tudjam jó irányba haladunk-e, továbbra is szívesen olvassátok-e. Számomra minden visszajelzés nagyon fontos, és mindegyikért nagyon hálás vagyok! Tehát szívesen veszek minden véleményt, feliratkozót, pipát!
Kellemes olvasást!

1.fejezet

Döntés

„Kockáztatni kell, bizonyos utakra rá kell lépni, másokról pedig le kell térni. De nem ez a legrosszabb. A legrosszabb az, amikor az ember választ, és aztán egész életében azon rágódik, hogy vajon jól választott-e. Senki nem tud félelem nélkül dönteni.”

YaOu

     Hátam megfeszült, mikor meghallottam az idegesítő szomszédom hangját. Vagy képzelődöm, ami azért elég valószínűtlen, vagy mégsem költözött el, ahogyan ezt az egész ház remélte. Szélsebesen gondoltam át a lehetőségeimet, hogyan tűnhetnék el észrevétlenül, ám nagyon úgy tűnt, nem menekülhetek. Látványosan szenvedő arccal fordultam a nő felé, és igyekeztem megvillantani egy szolid mosolyt, de inkább egy erőltetett grimasz lett belőle.

-     YaOu, azért ennyire ne örülj nekem. – Ilyen feltűnő lettem volna? Pedig esküszöm igyekeztem kedves lenni, de ő az a személy, akivelmég én sem tudok.

-     Örülök én, csak éppen rohanok. – Megpróbálom menteni a menthetőt, bár magam sem tudom, miért. Ez a nő Isten csapása.

     Csak most vettem észre, hogy a boszorkány széles válla mögött egy hozzám képest alacsony, hosszú, sötét hajú, csillogó szemű lány leselkedik. Az arca nagyon megszeppent, szemöldökét kicsit összeráncolta, míg ajkai alig láthatóan elnyíltak. Nem tehettem rá valami jó benyomást.

-     Csak be akartam mutatni a hölgyet, de ha ilyen fontos ember vagy, akkor menj csak. – Duzzogva nyitotta ki az ajtót, majd tolta be maga előtt a megilletődött idegent, s mire újra megszólalhattam volna, már csak a sötét színű fával álltam szembe.

-     Hát ezt fantasztikusan megcsináltam – mormoltam magamba, majd felslattyogtam a következő emeltre.

     Amikor beléptem, isteni illatok csapták meg az orromat, mire nagy, lendületes léptekkel szeltem át a nappalit, és mentem egyenesen a konyhába. Szimatom nem csalt, ugyanis Oliver néhány palacsintával bűvészkedett. Éppen belenyaltam volna a pulton hagyott csokoládé pudingba, mikor szakács barátom hozzám vágott egy konyharuhát.

-     Honnan tudtad? – Tudakoltam nevetve, mivel hátra sem pillantott, mióta megérkeztem.

-     Lehet, hogy hátul nincs szemem, de fülem azért még van. – Fejével a mellette fekvő tányérra biccentett, ahol a már megtöltött finomságok sorakoztak, arra várva, hogy megegyem őket.

-     Többiek? – Kérdeztem két falat között.

-     Csajoznak.

-     Jól vagy? – Felesleges kérdés, amire tudtam a választ, de úgy érzem, mégis fel kellett tennem. Tudnia kell, hogy hozzám fordulhat, meghallgatom, és érdekel, hogy mi van vele, mi jár a fejében.

-     Merre voltál? – Terelte el egyből a szót, én pedig sóhajtva leültem az egyik székre, majd újra eszembe jutott az a lány. Volt valami a szemében. Valami, amit olyan ritkán látni. Tisztaság, ártatlanság, naivság. – YaOu? Föld hívja Yajokát!

-     Még egyszer így hívsz, felkenlek a falra. – Közöltem vele teljesen nyugodtan.

-     Min gondolkoztál el ennyire? – Jellemző, sosem vesz komolyan.

-     Találkoztam az imént a boszorkánnyal.

-     Lindával? – Fájdalmas arccal ejtette ki a nevet, nekem pedig nevetnem kellett. – Hát az nem húzott el innen?

-     De. Éppen ezért reagáltam úgy, mint aki kísértetet látott. Viszont volt vele egy nagyon fiatal lány. Gőzöm sincs, ki lehet.

-     Biztos valami rokona. Remélem, nem költözik ide. A bogarasság örökletes. – Visszafordult a serpenyője felé.

-     Ne legyél már ekkora tapló. - Bevonultam a szobámba, majd a gitárommal a kezembe nosztalgiázni kezdtem, hogy eltereljem a gondolataim a bájos ismeretlenről.

     *Akármerre nézek, közel, s távol emberek sorakoznak. Fiatalok, középkorúak, és egészen idősek is feltűnnek a tömegben. Kezd elszállni a magabiztosságom. Tisztában vagyok vele, hogy mik a korlátaim, mire vagyok képes, de azt nem tudhatom, hogy ezek az emberek mennyire jók, mennyivel képzettebbek, vagy tapasztaltabbak nálam.

     A zene az életem. Még beszélni sem tudtam, mikor a zenelejátszó felé nyújtózkodtam. Anyukám mikrofonját cipeltem mindenhova, s adtam ki furcsábbnál furcsább hangokat. Amikor este féltem, édesanyám dudorászására aludtam el. Óvodában csillogó szemmel, kihegyezett fülekkel figyeltem a dadust, aki különféle énekeket tanított nekünk, én pedig meg is tanultam mindegyiket. Általános iskolában én voltam az első, aki beiratkozott a zeneórára, míg a többiek az udvaron játszottak, addig én kottáztam, szolfézst tanultam. Tizenkét éves lehettem, amikor megkaptam életem legcsodásabb karácsonyi ajándékát. Akkorra már rég nem hittem a mikulásban, de csodának képzeltem, mikor a szépen feldíszített fenyőfa tövében megláttam egy piros masnival átkötött, hathúros, tölgyszínű akusztikus gitárt. Onnantól fogva mindig velem volt. Zenéltem az iskola előtt, pengettem a pályaudvaron, s gyakoroltam otthon is. Egyedül tanultam meg az össze akkordot, fortélyt. Annak érdekében, hogy tovább fejlődjek zenei gimnáziumba iratkoztam, gitárórákra jártam, zongorázni tanultam és eldöntöttem, hogy mindig ezzel akarok foglalkozni. Az az álmom, hogy zenéljek. Most pedig itt vagyok. Itt állok tízezrekkel együtt, és ugyanazt akarom, mint ők: megvalósítani az álmaimat.

-     Százhatvannégy.

-     Az a te számod. – Veregette meg a vállam egy szőke hajú srác, én pedig igyekeztem minél előbb magamhoz térni, felállni, majd a négy mentor elé vonulni.

     Végigfuttattam a fejembe a szöveget, igyekeztem felölteni a legnyugodtabb arcom, és a leghatározottabb mosolyom, de ez nem ment egyszerűen, mert úgy éreztem, elhamarkodtam, még nem kellene itt lennem. *

     Nagyon belemerültem emlékeimbe, amikből egy rosszul lefogott húr borzalmas sikítása rántott vissza a valóságba. Hihetetlen, hogy ez már több mint egy éve volt, és mennyi minden változott meg azóta. Azokban a napokban, hetekben semmi nem jött össze, minden mozdulatom bukásra volt ítélve, majd kudarcba is fulladt, mégis ennek az időszaknak köszönhetem a mostani életem, a legboldogabb perceim, a legjobb barátaim, a zenekarom, valaminthogy újra hiszek az álmaimban.

Nana

     Eldöntöttem, kiveszem a lakást. Nagyon tetszetős a belseje. Melegséget árasztó, túlnyomóan narancssárga falak, újonnan lerakott parketta, a színekhez passzoló szőnyegek és bútorok. Az egész nagyon pici, de éppen ezért pont nekem való. Két szintből áll. Alul egy miniatűr konyha van, illetve egy még annál is kisebb fürdőszoba. Az asztal csupán két személyes, mivel több szék el sem férne az aprócska helyiségben, ami egyben az előszoba is. A lépcső oldalába be van építve egy gardrób, vele szemben pedig egy kétszemélyes, fekete bőrkanapé található. Az emelet egy egybefüggő térből áll, ahol egy kisebb méretű franciaágy, íróasztal, valamint tévé van elhelyezve. Az ablaknak széles párkánya van, így végre teljesülhet egy régi vágyam. Bármikor kiülhetek oda, és onnan bámulhatom az eget, gyönyörködhetek a csillagokban, nézhetem az utca pörgő eseményeit. Ez a kis zúg lehet az én menedékem, a felnőtté válásom fő színtere.

-     Na, mi a véleményed? Olyan, amilyennek képzelted? – A tőle megszokott magas, kíváncsiskodó hangján érdeklődött a főbérlő. Amilyen szimpatikus volt kezdetben, kezd olyan ellenszenvessé válni.

-     Imádom. – Feleltem szűkszavúan, de teljesen őszintén. Nagyon otthonos, már most a magaménak érzem, pedig még itt sincsenek a személyes dolgaim. Tetszik, hogy teljesen berendezett, tényleg csak pár apróság hiányzik. Nyugodt, így zavartalanul tudok majd tanulni is. - Mindenképpen kiveszem. – Fordultam a nő felé, és azt hiszem, találkozásunk óta most voltam a leghatározottabb, amivel cseppet meg is leptem.

-     JajjNanacskám, ennek nagyon örülök. – Összecsapta kezeit, majd a táskájából elővett néhány papírt. Szerződésnek nézett ki. Mit ne mondjak, elég biztos volt magában. – Akkor akár el is rendezhetnénk a formaságokat. – Kelletlenül bólintottam, aztán végigfutottam a lapokon, s mivel semmiféle számomra kedvezőtlen dolgot nem találtam benne, alá is írtam mindegyiket. A megegyezés szerint május elsejétől enyém a lakás, de az érettségi miatt csak hatodikán költözhetek, tehát három hetet még várnom kell önálló életem kezdetéig.

     El sem hiszem, hogy valóban megtettem. Már javában hazafele zötykölődtem, de még mindig nem fogtam fel, hogy megléptem életem legnehezebb lépcsőfokát. Talán nem is tudom mi vár rám, hogy mire vállalkoztam. Fogalmam sincs, hogyan közölhetném ezt a szüleimmel, mi több, én hogyan fogok boldogulni ebben a hatalmas városban. Egy olyan kicsi faluból jöttem, hogyha felmászom a mászóka tetejére, belátom az egész települést. Mondhatni, elég nagy változás ezek után egy több millió lakost számláló város, ami sosem alszik. Megvan a magamhoz való eszem, de sokszor borzasztó gyerekes vagyok. Eddigi életem során sosem volt nagyobb problémám annál, hogy mit vegyek fel a kedvenc zenekarom koncertjére, vagy mit egyek ebédre. Vajon megállom a helyem teljesen egyedül? Képes leszek jó döntéseket hozni, ha szorult helyzetbe kerülök? Az átlagosnál is érzékenyebb lelkivilágú lány vagyok, nem biztos, hogy a magány egy előnyös dolog számomra. Elsírom magam, ha egy macska fekszik az úton, ha egy romantikus film happy enddel zárul, de akkor is, ha egy szerelmes szám megszólal a rádióban. Vajon képes leszek egyedül boldogulni? Hányszor fogok elesni, s hányszor tudok felállni magamtól? Lesznek-e átsírt éjszakák, eljön-e az a pillanat, mikor mindent hátrahagyva vonatra szállok, és haza megyek? Fogalmam sincs. Talán túl hamar akartam változtatni, talán nem leszek képes ekkorát fordítani az életemen. Valószínűleg felelőtlen, meggondolatlan cselekedet volt a tündérmesémből egy pillanat alatt felnőtté válnom, de most úgy érzem, ez a helyes. Ismerem magamat, és azt csinálom, ami jó nekem.

< Három héttel később. >

     * Azt hittem, elhatározásra jutni a legnehezebb, de tévedtem. A döntést közölni, utána pedig vállalni a következményét, az az igazán kemény feladat. Viszont már nem hátrálhatok meg, és nem is akarok. Csak félek anyukám könnyes szemétől, apukám aggódó szavaitól, a kérdő pillantásoktól, a rám zúduló kérdésektől. Nem akarom, hogy azt higgyék, valamit nem csináltak jól, hiszen nálunk tökéletesebb szüleim nem lehetnének. Miattuk vagyok az, aki. Ellenben most már ideje magam alakítanom a sorsomat. Rám áldozták az életüket, amiért én rettegek, hogy csalódást okozok nekik.

     Nyomasztó csend telepedett a szobába, talán megérezték, hogy fontos dologról szeretnék beszélni, csak az a probléma, halványlila gőzöm sincsen, hogyan kezdhetnék bele, miként tálalhatnám a lehető legkíméletesebben, de mégis magabiztosan?

-     Kicsim, nekünk bármit elmondhatsz, kezdj bele bátran. – Bátorított apukám, ám nyugtató szavai mázsás súlyként nehezedtek szívemre.

-     Nana, nem olyan a viszonyunk, hogy félned kelljen megosztani velünk bármit is, akármi is legyen az.  – Anya aggódva szorította meg kezem, szemeimből pedig csordogálni kezdtek a sós könnycseppek.

-     Rendben. Ígérjétek meg, hogy végighallgattok megszakítás nélkül, különben nem tudom elmondani. – Félve bólintottak, majd tanácstalanul néztek egymásra. – Életembe talán először hoztam egy önálló döntést, amit szeretném, ha nem kérdőjeleznétek meg. Ti vagytok a legjobb dolog, amit az élet nekem adott, és sosem leszek képes azt a rengeteg szeretet, törődést, gondoskodást meghálálni, amit tőletek kaptam. Viszont úgy érzem, itt az ideje kicsit a saját lábamra állni. Túlságosan függök tőletek mind érzelmileg, mind minden más tekintetben. – Nagy levegőt vettem, hiszen eddig csak kerülgettem a forró kását. – Érettségi után Londonba költözöm.

     Teljes csend honolt a szobában. Mindenki mozdulatlan, és úgy éreztem, még mindig az utolsó mondatom visszhangzik, noha a szapora lélegzetvételeken kívül semmiféle hang nem hallatszott.

-     Mondjatok valamit, kérlek. – Kétségbeesve igyekeztem néhány szót kihúzni szüleimből, akik úgy tűnt, teljes sokkot kaptak. Mindketten elfehéredtek, s hitetlenkedve bámultak rám. Szemeimből záporoztak a nedves cseppek, könnyfátyolomon át nem láttam sokat.

-     Azt hittem, egy darabig még az én kicsi lányom maradsz. – Apa vett erőt magán először, mire én egyenesen az ölébe zuhantam.

-     Mindig az leszek, de fel kell nőnöm. Álmodnom kell, aztán tenni az álmaim megvalósításáért. Mindig mellettem voltatok, és vállaltátok a felelősséget értem, de most szeretném, ha mögöttem lennétek, támogatnátok, bíznátok bennem. Tudom, hogy képes vagyok megvívni ezt a csatát. Muszáj próbálkoznom. Lehet, hogy párszor majd elesek, fel akarom adni és haza futni, de nem fogok összetörni, mert időközben majd megerősödök, megtanulok boldogulni.

-     Sikerülni fog! Akinek afejében ilyen gondolatok vannak, az megérett arra, hogy ilyen komoly elhatározásra jusson. Büszke vagyok rád, Nana! *

-     Kicsim, Nana! – Anya hangját hallottam, miközben a vállam rázogatta. Óvatosan elemelkedtem az asztalról, s résnyire nyitott szemekkel kukucskáltam felé. – Feküdj le rendesen, ne itt aludj!

-     Nem, tanulnom kell! – Kaptam fel hirtelen a fejem, és jutott el a tudatomig, hogy két nap múlva írom a történelem érettségit, én meg képes voltam a tankönyv felett elaludni. Gratulálok magamnak!

-     Rengeteget tanultál már. Nem csak most, hanem az elmúlt négy évben is. Sokkal többet ér, ha kipihened magad, így már az agyad sem fog rendesen. – Ellentmondást nem tűrően terelgetett az ágyam felé, betakart, egy puszit nyomott a homlokomra, majd leoltotta a villanyt, ezt követően pedig magamra hagyott.

     A gondolataim az érettségiről a hamarosan esedékes költözésemre terelődtek. Napról napra, sőt, sokszor percről percre változik a véleményem döntésem helyességéről. Tele vagyok kétségekkel, azonban az nem kérdés, mennyire is várom, hogy újra átléphessem azt a küszöböt.

     Az utóbbi időben komoly önbizalom problémáim voltak, gyakran magamba fordultam, és szívesebben voltam egyedül, mint társaságban, ami annak köszönhető, hogy magam akarom megoldani a problémáimat. Nehezen barátkozom, nehezen nyílok meg másoknak, nagyon nehezen engedek bárkit is a bizalmamba. Amikor ez valakinek mégis sikerülne, bepánikolok, ellököm magamtól, felállítok egy határt, aminél nem engedem közelebb. Túlságosan félek attól, hogy megint fájni fog, nem akarok újból összetörni. – Becsuktam a szemeimet, és eszembe jutott az a mélybarna, csaknem fekete szempár…