2013. augusztus 10., szombat

23. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Remélem az időzítő nem hagy cserben engem, és az ígért időben (szombaton) olvashatjátok a fejezetet.
Az előző fejezethez köszönöm a kommenteket, amint hazaértem, válaszolni fogok rájuk.
Még tartozom egy díj közzétételével is, azt is pótolni fogom.
Reménykedem benne, hogy tetszeni fog ez a rész is, és kapok tőletek véleményeket.
Kellemes olvasást!


23. fejezet
Utálom, utállak!



Molly Sandén

     Kint száz ágra süt a nap, én mégis ebben a kórházi szobában rostokolok. Az elmúlt egy hétben nem történt sok minden. A gépek idegesítő csipogása szép lassan megszűnt körülöttem, a jellegzetes fertőtlenítő szag helyett a parfümöm és a virágcsokrok illatfelhője lengi be a teret. A fehér ruhás emberek naponta váltják egymást, s mind felteszi ugyanazokat a kérdéseket. A reggeli éppoly ehetetlen, mint a vacsora, az ebéd pedig még annál is borzasztóbb. Minden teljesen átlagos, monoton. Anya a kis, fehér éthordóban levest hoz nekem, Mimmi iskola után jön, és mindenről beszámol, Frida munka előtt néz be hozzám, Eric pedig az egész napját nálam tölti. Az után megy el, hogy elalszom, és mikor felébredek, a csokoládébarna szempár az, amit először látok.
     Egy lényeges változás azonban mégis történt.

     * Két nap telt el azóta, hogy felébredtem. A húgom kioktatott, hogy egy kegyetlen nőszemély vagyok, amiért így ráijesztettem, és egyáltalán amiért eszembe jutott, hogy itt hagyom. Majd újabb fejmosást kaptam a kis akciómért, amikor nem jeleztem azonnal, hogy ébren vagyok. Miután kidühöngte magát olyan szorosan ölelt magához, hogy csak komoly nehézségek árán sikerült levegőt juttatnom tüdőmbe, de nem bántam. Hogy bántam volna, mikor ennyire szeret? Mimmi a legfontosabb nekem a világon. A kis hercegnőm, aki bár azt hiszi felnőtt, egy hatalmas szívű, naiv gyerek, akinek éppúgy szüksége van a szeretetre, a támogatásra, a tanácsokra, mint nekem. Ő nem csupán a testvérem, mi egymás támaszai, másik felei vagyunk. Elég, ha rám néz, azonnal tudom, mire gondol. Innen vettem észre azt is, hogy titkolózik és valami nagyon nem stimmel.
-     Húgi, mi a baj? – Kérdeztem rá, mikor már biztosra vettem, hogy nem véletlenül kerülni a tekintetem.
-     Mi lenne? Semmi. – Válaszolt zavartan, majd az ablakpárkányhoz sétált, és egy hajtincsét az ujja köré csavarta.
-     Mimmi, piszkálod a hajad, nem nézel a szemembe, fel alá mászkálsz, elkezdesz valamit, de azonnal el is harapod a mondatot. Ideges vagy. Mi történt, mit nem mersz elmondani? – Ültem fel komoly erőfeszítések árán.
-     Gyenge vagy, ne erőltesd meg magad. – Emelte rám aggódó szemeit.
-     Persze, hogy az vagyok, mivel nem kapok normális kaját, csak zabbal tömnek. Meg ez a rohadt tű is idegesít, semmi bajom, nem értem, miért nem szedik már ki. Ja, és haza akarok menni! – Kezdtem hisztizni, mert elegem van ebből a bezártságból.
-     Most még azokat a tüneteket sem érzem, amiket korábban. Sem a fáradékonyság, sem a szédülés, sőt még étvágyam is lenne. Teljesen feleslegesen tömnek a gyógyszerekkel! – Csattantam fel, mire Mimmi kezeit szeméhez kapta, majd kiviharzott a kórteremből. Mi a fene folyik itt?
     Pár perc néma csend után az ajtó kinyitódott. Meglepődöttségemet nem tudtam palástolni. Húgom mögött megjelent Eric, anyukám és a kezelőorvosom is.  Mimmi megállt az ágyam, végében, Anya kihúzta magát dr. Grimberg mellett, Eric pedig leült az ágyam szélére, kezemet a sajátjába vette, és ujjainkat szorosan összekulcsolta. Kérdő tekintetem jártattam a bent tartózkodó emberek között, de senki nem mondott semmit.
-     Na, jó, mi az, amiről nem tudok? – Az ősz hajú, kissé testes férfi közelebb lépett hozzám, de nem szólalt meg, csak a kórlapot vette kezébe, s kezdte tanulmányozni. – Az istenért már, elmondaná valaki, mi történt? Olyan fejet vágtok, mintha meghalt volna valaki. – Ismét csak az idegesítő csend.
-     Hogy érzed magad? – Hagyta figyelmen kívül kérdezősködésemet Eric, mire bennem felment a pumpa. Kitéptem tenyeremet az övéből, majd összefontam karjaim magam előtt, ami nem volt túl jó ötlet, mert a tű belefúródott a csuklómba. Hangosan felszisszentem, az orvos pedig megrovó tekintettel nézett rám. Eric gyengéd érintésekkel próbálta ellazítani megfeszített izmaim, majd belepuszilt a hajamba.
-     Rosszul, mert tudom, hogy valamit titkoltok előlem. – Válaszoltam nyugodt hangnemben. – Kérlek, akármi is az, jogom van tudni.
-     Igaza van! – Nézett rá anyukámra, aki aprót bólintott, és leült az ágyam végébe.
-     Kicsim, az utóbbi időben voltak rosszulléteid, amiket a fáradtságnak és a körülötted lévő feszültségnek tudtunk be.
-     Igen, de igazunk is volt. Most, hogy pihentem, már sokkal jobban vagyok, semmi panaszom nincs, ezért nem értem, mindek kell még mindig itt maradnom.
-     Molly, - vette át a szót időközben Eric. – Azért ilyen jó a közérzeted, mert az infúzióban inzulin van, amire a szervezetednek szüksége van.
-     De az csak a cukorbetegeknek… kell. – Ahogy kimondtam, tudatosult bennem, mit is szerettek volna előbb eltitkolni, majd óvatosan a tudtomra adni: cukorbeteg vagyok.
-     Nyugodjon meg, ezzel a betegséggel több millióan élnek világszerte. Amennyiben odafigyel az inzulin bevitelre és az egészséges, rendszeres táplálkozásra, semmiben nem fogja befolyásolni az életét.  – Fogta meg vállam az orvos.
-     Ez, ez mitől, vagyis nem, ez örökölhető? – Estem kétségbe, s csak dadogtam a szavakat.
-     Mi? Terhes vagy? – Pattant fel ijedten mellőlem Eric, mire ebben a keserű helyzetben is nevetnem kellett.
-     Mégis kitől lennék az te, nagyon hülye? – Emeltem rá szemeim, majd hozzátettem – Veled voltam utoljára, az meg nem most volt.
-     Molly, az égre kérlek, ezt ne most beszéljétek meg! – Jött zavarba anyu, de mindenki másban sikerült feloldanom a feszültséget. A szimpatikus, idős doktor kuncogni kezdett, Mimmi halkan nevetett, Eric meg visszaült mellém, és egy rövid puszit adott a számra, amitől anyám és húgom szemei is elkerekedtek, de mielőtt kérdéseiket rám zúdították volna, dr. Grimberg válaszolt az enyémre.
-     Visszatérve, ez egy tévhit. Nem öröklődésen alapszik. Minden ember génjeiben benne van, és a stresszes élethelyzet vagy a rendszertelen, egészségtelen táplálkozás hozza elő, de valamilyen betegség, esetleg gyógyszer mellékhatásától is kialakulhat – magyarázta készségesen.
-     Köszönöm. Esetleg azt még meg tudná mondani, mennyi ideig kell még élveznem a vendégszeretetüket? Nem mintha nem bánnának jól velem – kezdtem magyarázkodni, de mosolyogva leintett.
-     Ma vasárnap van, pénteken hazamehet. Ennyi idő kell, hogy beállítsuk milyen időben, mekkora adag inzulint igényel a szervezete.
-     Rendben, köszönöm. – Sóhajtottam egy hatalmasat.
-     Köszönjük. – Válaszolták hozzátartozóim is, majd a kedves bácsi elhagyta a helyiséget.
-     Kincsem – kezdte bizonytalanul anya.
-     Ne, nem kell sajnálni, sem magyarázkodni. Tudom, hogy a saját érdekemben nem mondtátok eddig el, és nem fogok kiborulni, hanem megtanulok ezzel együtt élni. Mostantól figyelmesebb leszek, tudatosan odafigyelek, hogy mikor, mit eszem, sportolni fogok, pihenni. Vigyázok magamra, ígérem, de kérlek, ne tapadjatok őrszemként rám, mert attól tudod, hogy megőrülök.
-     Ez az én okos nagylányom! – Puszilt arcon. – De nem tapadás, hanem féltés – tette hozzá somolyogva.
-     Szeretlek benneteket! – Néztem végig a háromfős társaságon, mire Mimmi kinyitotta cserfes száját, én pedig teljesen leblokkoltam.
-     Amúgy elmondaná nekem valaki, mi a frász van köztetek? – Csípőre vágott kezei, kérdő tekintete, számon kérő hangsúlya váratlanul ért, és kétségbeesetten néztem Ericre segítségért.
-     Nos, frász az már szerencsére nincs. Még semmi sem a régi, de dolgozom rajta. – Kacsintott a végén rám, nekem pedig minden vér az arcomba tódult. Halmozottan kínos pillanat volt. Mimmi az én megmondtam nézésével, édesanyám a légy boldog kislányom szemeivel, Eric meg a bugyi leolvasztós mosolyával hozott végtelenül zavarba.
-     Szerintem a nővérem kissé kínosan érzi magát. – Kuncogott imádott testvérem.
-     Kissé? A pipacs megirigyelné a színét. Hogy tudsz ennyi év után is ennyire elpirulni? – Szórakozott rajtam barnahajú, csillagszemű popsztárom is, mire óvatosan hasba ütöttem, de csak fokoztam nevetését. *

     Miért kételkedem még mindig? Hogy vívhatok magammal folyamatos küzdelmeket? Igaza van Ericnek, tényleg saját magamnak okozok problémákat a töprengéseimmel. Jobb lesz, ha végre kiszabadulok innen, mert túl sok időm van gondolkodni, aminek szinte mindig fejfájás lesz a vége. Elbizonytalanítom magamat ráérő időmben, amire most a legkevésbé sincs szükségem. Erre vágytam, hogy szeressen. Soha nem kívántam többet, és most azt érzem, hogy igazán az enyém, ennyire sosem éreztem magaménak, erre mindent elrontok a bizonytalankodásommal. Egy új agy kellene nekem, mert ez tönkrement.
-     Szerinted engem a fejemre ejtettek, mikor kicsi voltam? – Néztem kiskutya szemekkel Ericre, aki félrenyelte az ásványvizet hirtelen kérdésemtől.
-     Ez meg hogy jutott eszedbe? – Furcsa tekintettel méregetett, de mosoly bujkált a szája sarkában.
-     Hát, mintha valami nem lenne nálam oké. Túl sokat töröm a fejem butaságokon, és olyan következtetésekre jutok, amire normális ember képtelen lenne kilyukadni. – Magyaráztam teljes beleéléssel, mire ő a nevetéstől fuldoklott. Mondom én, hogy megőrültem. Rajtam kívül ki lenne akkora idióta, hogy egy ilyen pasi közelében, aki érte küzd, mindenféle indokokat, kifogásokat keres.
-     Talán túl sok festéket lélegeztél be, mikor… - Már nem értettem csilingelő szavait, csak az emlékek keltek életre lelki szemeim előtt.
     Mikor beköltöztem Erichez, arra gondoltunk, kicsit barátságosabbá tesszük kis kuckónkat, hiszen egy tipikus legénylakásról beszélünk. Hideg színek, egyszerű függönyök, pasis ízlés. Néhány képpel, virággal és gyertyával nagyot lendítettünk az összképen, már csak a festés maradt hátra. Mivel mindkettőnknek a lila a kedvenc színe, így abban könnyen kiegyeztünk, hogy annak a különböző árnyalataival öltöztetjük új ruhába közös otthonunkat.
     Gondoltuk van egy szabad hétvégénk, miért ne használjuk ki? Felhívtuk a fiúkat, Rosst, a húgaimat, de ez utóbb kiderült, nem volt rózsás ötlet, ám nem bánom, mert legszebb emlékeim között őrzöm azt a néhány órát.

     * Annyira tipikus, nem is tudom, miért vártam, hogy egyszer az életben Eric Saade és barátai időben méltóztatnak megjelenni. Bár én vagyok a hülye, hogy egyáltalán számítottam rájuk.
-     Kitekerem a nyakát! – Sziszegtem, miközben szakadt farmerban, Miki egeres pólóban, lófarokba kötött hajjal álltam a lefóliázott nappali közepén.
-     Mindjárt itt lesznek, türelem. – Suhant el mellettem Ross, miközben Mimmire vetette magát, aki emiatt lecsúszott a kanapéról.
-     Az nem az erősségem, ti meg ne játszatok már, el fog szakadni! – Toporzékoltam, majd egy csatakiáltást hallottam a bejárat felől. Ezek hangosabbak, mint egy csorda.
-     Megjöttünk! – Ordította el magát Eric, én pedig átkoztam magam, hogy miért száll el minden dühöm, ha meghallom a hangját.
-     Észrevettem, az egész lépcsőház zengett tőletek. – Böktem meg mellkasát, aztán apró csókot váltottunk.
-     Hölgyeim, Alex Jafarzadeh hadra fogható! – Tisztelgett az említett, majd ugyanilyen állást vett fel Danny és Edin is.
-     Saade! – Ordítottak rá barátomra mindhárman, aki gyorsan észbekapott és szalutált.
-     Őrültek –nevettem. – Lehet, nélkületek előbb végeznénk. – Merült fel bennem egy értelmes gondolat, de Eric ki is űzte azt onnan, mikor belecsókolt a nyakamba.
-     Nem-nem, a létrát fogni férfimunka. – Suttogta fülembe, amitől végig szaladt rajtam a hideg, mindenem elöntötte a libabőr, a következő pillanatban pedig a forróság. Abban a másodpercben azt hittem, egyszerre megfagyok és felgyulladok.
-     Igen, és bámulni a festő lányok fenekét. – Tette hozzá Alex, ami azonnal visszarángatott iménti extázisomból.
-     Seggfej! – Kiáltottunk rá négy irányból.
-     Nem, csak őszinte! – Megnyalta a szája szélét, majd felvett egy ecsetet, és végighúzta a falon.
-     Festék is kell rá, nagyokos. – Mondta ki a nyilvánvalót Ross, de Alex szörnyülködő fejjel nézett rá.
-     Normális vagy? Tényleg képes lennél rám bízni egy lakásfestést? Milyen barátnő vagy te? Azt akarod, hogy Molly infarktust kapjon?
     Pár másodpercnyi csend után az egész társaságból kitört a nevetés. Roshana belemártotta két ujját a festékes bödönbe, majd egy-egy lila csíkot húzott Alex arcára, aki kétségbeesetten fordult a tükör irányába.
-     Ezt megbánod te perszóna! – Fenyegette meg, majd az immáron festékes ecsetet barátnőm felé hajította, de a szétszórt cseppek nem csak a vörös hajú lányon hagytak nyomot, hanem húgaimon is. Frida felháborodva ugrott rá a táncosra, aki elveszítve egyensúlyát eldőlt, ezzel kiborítva a festéket, amin Eric elcsúszott, engem pedig magával rántott.
-     Ez már háború! – Kiáltotta Danny, majd kicsi a rakást játszva ránk vetette magát. Eric észnél volt, így arrább húzott, szőke barátunkból, pedig lila barát lett. Arccal landolt a festékes padlón.
     Röpködtek az ecsetek, majd mikor azok eltűntek a nagy felfordulásban, kézzel fröcsköltük egymásra a folyékony masszát.
-     Áááá, idióta, te marha, te retardált táncos lábú pingvin! – Rivallt rá Mimmi Dannyre, mikor az egy negyedvödörnyi festéket a hajára borított.
-     Jól áll a lila, kipróbálhatnád. – Szemtelenkedett vele, majd menekülőre fogta, mikor a túlméretezett áfonyára hasonlító húgom üldözni kezdte.
     Megpróbáltam felállni, ám Eric olvasta gondolataimat és azonnal maga alá gyűrt.
-     Sietsz valahová? – Kent egy adag festéket mellkasomra.
-     Hát, gondoltam fel kellene számolni ezeket az anarchikus állapotokat. – Haraptam ajkaimba, mikor pólóm alatt húzta végig ujjait.
-     Nekem jobb ötletem vannak. – Óvatosan megharapta nyakam, majd a lilára színezett pólóm ujját húzta lejjebb. Forró csókokkal borította be vállamat, majd áttért karomra, ahol minden tisztán maradt területet puszikkal hintett be. Mikor már nagyon nem bírtam magammal, addig erőszakoskodtam, míg én kerültem felülre, majd megismételtem az ő mozdulatait. Lassan felült, lábaimat dereka köré kulcsoltam, kezeivel végigsimított gerincem mentén, majd a fenekemnél megállapodott, a következő pillanatban pedig karjaiban találtam magam.
     Cipője cuppogott, ahogy a festékkel beborított padlóra lépett. Végül elért a fürdőszobához, ahonnan egy határozott felszólítással kitessékelte Mimmit és Dannyt. Ruhástól beletett a fürdőkádba, majd elkezdte megengedni a tiszta vizet. Bemászott mögém, összeragadt hajamat előre tűrte, majd kínzó lassúsággal csókolta végig a fülem mögötti részt, a nyakamat, a vállaimat. Mindeközben lehámozta rólam a hozzám tapadt pólót. Maga felé fordított, egy ideig csak a szemeimbe nézett, utána végigsimított foltos arcomon, majd egy-egy pillanatra hozzáérintette ajkait az enyémekhez. Mikor már nem bírtam kínzó mozdulatait, erőszakosan megragadtam nyakát, mellkasához nyomtam enyémet, és elmélyítettem a csókot, amire egész nap vágytam. Megszűnt a külvilág zaja, a másik szobában nevető, háborúzó társaság, csak Eric volt, a csókjai, az érintései, és én. *

-     Már megint piros vagy, csak nem visszaemlékeztél az akkor történtekre? – Suttogta kihívóan fülembe, amitől még inkább az arcomba száguldott a vér.
-     Nem tudom, hogy gondolhattuk, hogy képesek leszünk kifesteni egy lakást. – Döntöttem fejem a vállára, hogy kevésbé legyen rálátása arcomra.
-     Nem éppen arra a részére gondoltam. – Kuncogott, mivel nagyon jól tudja, hogy csak terelni akarok.
-     Ki gondolta volna? – Gúnyolódtam, de meg sem hallotta.

Eric Saade

     Pár napja hoztuk ki Mollyt a kórházból, de attól kezdve minden olyan más lett. Eddig vidáman, fesztelenül beszélgettünk, engedte, hogy megöleljem, megcsókoljam, magától hozzám bújt, nosztalgiázni kezdett, majd jót nevettünk a régi emlékeken. De az utóbbi napokban száznyolcvan fokot fordult. Eltol magától, ha közeledni akarok, kifogásokat keres, hogy miért nem ér rá. Egyszerűen nem értem, nem tudok rajta kiigazodni. Az őrületbe fog kergetni. De ma nem menekül, meg fog hallgatni.
     Leparkoltam a ház előtt, majd kissé ingerülten szálltam ki a kocsiból. Rossz előérzetem van, ez nem lesz kellemes beszélgetés.
     Mikor Helena kitárta az ajtót, szólásra nyitotta a száját, de ideges ábrázatomat látva inkább félre állt előlem, és nem közvetítette lánya újabb, idétlen kifogásait.
-     Mára mit talált ki? – Kérdeztem tőle.
-     Ne így fogd fel, légy türelmes vele! – Szorosan magához ölelt, ami kicsit megnyugtatott.
-     Helena, én tényleg szeretem őt, nagyon szeretem őt, de ez már sok. Ha szeszélyes, azt elviselem, ha dühös rám, kiengesztelem, de nem mondja el mi a baja, csak elkerül. Így nem tudom, mit tegyek, ha egy kicsit sem segít.
-     Akkor öntsetek tiszta vizet a pohárba, de ne számíts sok jóra. – Mielőtt bármit kérdezhettem volna elengedett, majd elvonult a konyhába.
     Kellett egy kis idő, amíg összeszedtem magamat, azután pedig elindultam Molly szobája felé. Kopogtam, de nem jött válasz. Újra, és ismét csak a némaság válaszolt. Óvatosan lenyomtam a kilincset, majd beléptem a szobába.
     A függönyök behúzva, így a világosság csak megtörve jutott el a szobába. Az ágyon ott feküdt egy lány, akinek haja az arcába omlott, fejét a párnába fúrta, háta fel-le emelkedett.
-     Molly – szólaltam meg, ő pedig azonnal felkapta fejét, és felült.
-     Mi? Te? Mármint, hogy kerülsz ide? – Dadogott zavarodottan.
-     Tudom, azt hitted anyukád megint el tud küldeni, de nem. Most beszélgetni fogunk! – Közöltem vele határozottan, majd helyet foglaltam az ágyon, éppen vele szembe. Egészen a falig hátrált, de úgy csináltam, mint aki nem veszi észre, pedig legszívesebben a bokájánál fogva húztam volna vissza magamhoz.
-     Molly, nem értelek. Egyszer minden rendben van, máskor látni sem akarsz. Egyik nap egymást ölelve kacagunk, következő alkalommal elhúzódsz tőlem a szoba másik felébe. – Mutattam rá előbbi tettére, hogy ne tudja letagadni. – Kérlek, most az egyszer mondd azt, amire valóban gondolsz, mondd meg, miért csinálod ezt! – Teljesen nyugodt hangon beszéltem vele, ő pedig nagy levegőt vett, kicsit közelebb mászott hozzám, de jó egy méter így is volt közöttünk. Tekintetét a paplanra szegezte, száját szólásra nyitotta, majd újra összezárta.
-     Kicsim – kezdtem bele újból, mivel még mindig nem szólt semmit. – Nem vagyok tökéletes, azt kívánom bárcsak sok mindent ne tettem volna meg, ne mondtam volna ki azokat a szavak, amik így megsebeztek, bár ne hagytalak volna el, de megtörtént. Sosem akartam neked fájdalmat okozni, könnyeket csalni a szemedbe. De nem tudom sem megváltoztatni a múltat, sem eltörölni. Viszont folyamatosan tanulok. – Fogtam meg kezét. - Ezzel együtt kell élnünk Moll! – Ujjait kihúzta tenyeremből, majd először nézett szemembe, mióta itt vagyok.
-     Tedd jóvá a fájdalmat, amit akkor okoztál, mikor azt mondtad, hogy nem szeretsz, hogy nem teszlek boldoggá. Szárítsd fel a könnyeket, amiket annyi éjen át sírtam azért, mert nem voltál mellettem, mert hiányoztál. Űzd el a rémálmaimat, amikben azzal a nővel hancúrozol, ahol őt csókolod. – Tengerkék szemei végig csillogtak a könnyektől, majd mikor elhallgatott egy csepp le is csordult arcán, majd ajkainál tört meg útja.
-     Az hogy most így érzel, nekem legalább annyira fáj, mint neked. Csak, csak engedd meg, hogy veled legyek, és letöröljem a könnyeidet. – Felé nyúltam, de ismét elhúzódott.
-     Utálom a reggeleket, a délutánokat, az estéket és az éjjeleket. Utálom bekapcsolni a rádiót, mert a te hangod szól belőle. Utálom a szerelmet, amit irántad érzek, ami fájdalmat okoz, és mégis boldoggá tesz. Utálom azt, hogy hiányzol, hogy sírok miattad, hogy mégis várom a hívásod, hogy megdobban a szívem, mikor meglátlak. Utállak téged, mert nem érdemeltem meg, hogy olyan kegyetlenül dobj ki. De magamat utálom a legjobban azért, amit irántad érzek. Megosztottam veled az álmaim, mert te jelentetted nekem a világot, és valamiért még mindig azt jelented. Mindig azt kívánom, bárcsak itt lennél, énekelnél nekem, átkarolnál és az ölelésedben alhatnék el. Ez már túl sok nekem, elég, elég volt! – Szótlanul figyelem, ahogy zokogva az ágyra borul. Az agyamba elterveztem a mozdulatsort, hogy megsimítom haját, magamhoz vonom őt, ám a testem teljesen mozdulatlanul figyeli a szüntelenül zokogó lányt.
     Hosszú percek teltek el, az egész ház csendbe burkolózott. Kintről semmiféle zaj nem szűrődött be, és a szobában is csak az egyre halkuló szipogás hallatszott. Igyekeztem magamhoz térni, feldolgozni a hallottakat, reagálni vagy megvédeni magam, de nem ment. Egyszerűen elvesztettem a hangot, elvesztettem az irányítást. Én szeretem őt! Nem akarok a szenvedésének, a fájdalmának az oka, az okozója lenni.
-     Tudod, minden nap erősebbnek tűnök, de belül egyre gyengébb vagyok. Szép lassan elveszítem önmagam, ezért nem akarom tovább ezt a szerepet játszani.
-     Molly, van megoldás. – Egyik kezemet vállára, másikat arcára csúsztattam. Nem akarom elengedni, nem fogom elengedni.
-     Igen, most itt lenne a megoldás, de nem tudom elengedni a kétségeimet, képtelen vagyok szabadulni tőlük. – Tekintetünk összekapcsolódott, egy pillanatra sem eresztettük el egymást. – Te vagy az egyetlen, akit akarok, de félek. Félek a csalódástól, a fájdalomtól, a búcsúzástól, a boldogságtól, tőled, magamtól.
-     A búcsúzástól? Miért kellene búcsúzkodnunk? Ne csinálj mondvacsinált ürügyeket azért, hogy távol tartsd magad tőlem. Félsz? Mégis mitől? Voltunk már együtt. Ismerjük egymás minden rezdülését. A kimondatlan szavak, az elfojtott érzések sosem fognak felszínre kerülni, ha meg sem próbálod elfelejteni a múltat. Kockáztatni kell! Kérlek, csak engedd, hogy szeresselek! – Molly nem mondott semmit, csak törékeny karjait a nyakam köré fonta. Könnyei teljesen eláztatták pólómat. Szíve gyors dobogását éreztem saját mellkasomon. Nyugtatásképp haját és hátát simogattam.

-     Ígérem, kiérdemlem, hogy a karjaim között biztonságot és szerelmet érezz, ne pedig kétségeket. Köztünk még nincs vége semminek! Csak adj egy esélyt nekem, magunknak. – Fejét felemelte, könnyeit letörölte, majd válaszra nyitotta rózsaszín ajkait.

6 megjegyzés:

  1. De... ez... hányszor játszod ezt még velem? Ez már nekem is túl sok, nem csak Mollynak :DD Ezt komolyan nem bünteti a törvény? Igazságtalanság *durcás arc* *nevetés* :D
    Oké, lenyugszom... nagy levegő... OMG... azok a visszaemlékezések elképesztőek voltak *-* Nem értem, hogy lehet így megváltozni egyik napról a másikra... Persze, megértem Mollyt, de Eric olyan aranyos, hogy' lehet neki nemet mondani? Vagy igent fog? Ohh, miért okozol nekem ilyen fejfájást? Hisz' nyári szünet van az ég szerelmére :'( A suli miatt nem fáj ennyit a fejem, komolyan :DD

    Tűkön ülve várom a folytatást *-*
    Love, Riley Anne

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :D
      Annyira imádlak, kérlek, ne haragudj :$ De az író legfontosabb eszköze a késleltetés, így tudom fenntartani az érdeklődést.
      Igen, a múlt szép, a jelen kevésbé, minden, s mindenki változik, sajnos ki jó, ki rossz irányba, de reménykedjünk benne, hogy még van remény *sejtelmes nézés* :D
      Hú, sajnos az a probléma, hogy jelenleg nagyon rossz viszonyba vagyok Saadéval, tehát Molly nagyrészt miattam kételkedik ennyit.
      Bocsánaaaat *-*

      Törlés
  2. Imádtam, de engem is az őrületbe kergedsz!!!!! Már azt hittem, hogy minden rendben van, erre most meg megint itt vannak azok a hülye kétségek!!! De ettől függetlenül remélem, hogy most már minden rendben lesz!!! És nem mellesleg imádom a blogod! Hamar kövit!!!! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :D
      Sajnálom, komolyan nem szándékosan csinálom! A kétségek okkal vannak Mollyban, és a későbbiekben választ is kaptok a miértekre, ezt megígérem!
      Köszönöm szépen, sokat jelent nekem.
      A köviért nagyon nem fogtok szeretni, de perceken belül fel is teszem :)

      Törlés
  3. Szia.:)
    Miért? Miért pont mindig a párbeszédeknél fejezed be? Ez Bonie kínzás..:D
    Molly szemszögben úgy tűnik jól fogadta a betegségét, ami azért jó. Egy orvosi szobában is lehangozhatnak poénok.:D Aztán ott van a VISSZAEMLÉÉKEZÉS!:D Annyira jó volt olvasni.:) Eric és a haverjai...hát tipikus pasik. Kedvenc szidásom lesz: "Áááá, idióta, te marha, te retardált táncos lábú pingvin!" Kedvenc szidásom lesz. :D A következő beszóláson is nagyot nevettem, kár, hogy Molly nem mondta ki hangosan:D -->"túlméretezett áfonyára hasonlító húgom"
    Eric pedig jól próbálja kezelni a dolgokat, ez már tényleg csak Mollyn múlik, mi lesz. Reméljük picit pozitívabb.:D
    Úgy ahogy van tetszett az egész fejezet. Várom a következőt.;)
    Puszi Bonie

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia :D
      Hmm.. harmadszorra kérek bocsánatot, sajnáloooom *-*
      Igen, értelmes lány, Eric pedig teljesen bolond :D
      Az nem tudom, hogy jött, de én is nagyon nevettem mikor visszaolvastam XD
      Eric próbálja, de már nagyon sokat hibázott, a kérdés, hogy túl sokat, vagy még éppen annyit, ami visszafordítható?
      Köszönöm, hogy írtál nekem!

      Törlés