24. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Elnézéseteket kérem, amiért késtem a fejezettel, de lebetegedtem. Viszont a rész elkészült, remélem tetszeni fog, bár van egy olyan sanda gyanúm, hogy rendesen szidni fogtok utána.
A hozzászólásokat köszönöm, válaszoltam rájuk.
A blog megkapta a 18 és 19. díját, amiket ki is tettem, hálásan köszönöm. (ez a menüpont nem szeret engem, nézzétek el rendezetlenségét, nem tudok mit csinálni vele, sajnálom!)
A részhez csak annyit, hogy KEGYELEM, de az író legfontosabb eszköze a késleltetés.
Kellemes olvasást, számítok a véleményetekre!

*Jobb oldalt kitettem a blog videóját, szerintem tökéletesen leírja a történetet, továbbá ez a kedvenc számom Molly-tól.*

24. fejezet

A titok

Mimmi Sandén

     Boldogság. Nincs dallamos hangzása, csupa mély magánhangzóból áll. A zöngés mássalhangzók pedig még keményebbé teszik ezt a szépséges szót. Ellenben a szeretet, nevetés, élet mind lágy csengésű. Mégis a boldogság az, amire mindenki vágyik. Pénz, hatalmas ház, vadonatúj sportkocsi, felfelé ívelő karrier. Ezek azok, amik semmit sem érnek önfeledt kacajok, örömteli tekintetek, szerető társak nélkül.

     Egy-egy hullócsillag igazán sokat tudna arról mesélni, mire is vágynak az emberek. A felszínes, nagyravágyó réteg a pénzben mérhető értékekre pazarolja kívánságát, míg azok, akik képesek beérni kevesebbel, akik értékelik a nem kézzelfogható, mégis felbecsülhetetlen kincseket, egészségre, hűségre, összetartozásra gondolnak a természeti szépséget látva.

     Hol leljük meg az igazi boldogságot? Mikor érezzük teljesnek, tökéletesnek az életünket? A válaszom, minden pillanatban, ha képesek vagyunk alkalmazkodni.

     A családom nem kivételes, nem örököltünk vagy kaptunk segítséget senkitől. A szüleim önerőből építették fel mindazt, amink van. Felneveltek engem és a testvéreimet, amit sosem tudok meghálálni nekik.  Szeretet, gondoskodást, erkölcsöket és célokat kaptunk tőlük, amikkel helytállhatunk az életben.

  Példaképként tekintek az apukámra, akinek kitartását tartom a legnagyobbra. A lehetetlen szót nem ismeri. Ami nem megy az egyik oldalról, azt megpróbálja akár még százféleképpen is. Addig küzd, míg meg nem valósítja célját. Bár’ én is ilyen lennék.

  Felnézek az édesanyámra, aki feláldozott mindent azért, hogy én és a nővéreim ilyen nevelésbe részesüljünk. Az egyéniségét, a karrierjét eldobva elégedett meg azzal, hogy háztartásbeliként éljen, főzzön, mosson, takarítson. Mégsem hánytorgatta ezt fel soha. Akárhányszor szóbahozták, hogy benne ennél több van, ő azt felelte, hogy ő akkor a legboldogabb, amikor reggel uzsonnás zacskót ad a gyermekei kezébe, mikor ajtót nyit nekik délután, amikor segítséget kérnek tőle a tanulásban. Őt az teszi teljessé, hogy nyugodt, harmonikus körülményeket biztosíthat lányainak. Bárcsak én is ilyen anyává válnék.

  A nővéreim, akik nélkül elveszett lennék, akik a második és harmadik harmadaim.

  Molly a legidősebb, mégis ő szorul a legtöbb támogatásra. Naiv, önzetlen, melegszívű és őszinte. Éppen ezért csalódik mindig. Ő az, aki minden emberben meglátja a jót, még abban is, akiben nincs. Ezerszer szúrták már hátba, de ő ezeregyedszerre is bízik abban, ha ő jóságot ad a világnak, azt is fog visszakapni. Ha sírtam, ő törölte le a könnyeimet, ha nevettem, az ő kacaját hallottam magam mellől. Mikor beteg voltam, az ágyam mellett éjszakázott, mikor a hűtőfürdőben vacogtam, ő is beszállt mellém. Nem nevetett ki azért, hogy félek a sötétben, hanem a kezemet fogta, és szó nélkül felkapcsolta a lámpát. Bárki ellen kiállt, ha rólam volt szó, de nála jobban senki nem szidott meg, amikor butaságot csináltam. Rajta kívül egy ember sem hagyta volna ott a párját egy romantikus vacsorán, de ő kisestélyiben rohant hozzám, mert összetörték a szívem. Lehetett a legboldogabb, heverhetett romokban az élete, velem sosem éreztette. Én mindig a legfontosabb voltam, vagyok és leszek neki. Mert nem csak testvérek vagyunk, hanem egyek is. Frida a nyugalom, a józanész hármunk közül. A legkiélezettebb helyzetekben is megőrzi a hidegvérét, és képes higgadt döntéseket hozni. Csendes, nem beszél sokat, mégis mindig ott van, ha kell. Sosem szólt bele, ha meséltem. Mindig végighallgatott, akkor is, ha ostobaságokat fecsegtem. Remélem, majd az én gyermekeim is ilyen támaszai lesznek egymásnak, mint mi hárman.

  Valóban irigylésre méltó a családom, de csakis azért, mert a mai pénzorientált világban képes volt megőrizni a család szó jelentését. Nálunk a karácsony, a szülinapok, az ünnepek nem a drága ajándékokról szólnak. Kivétel nélkül egy-egy általunk készített aprósággal lepjük meg a másikat. Téli szünet után az első kérdések az iskolába, hogy „mit kaptál a Jézuskától?” „mennyibe került?” . Bátran állíthatom, hogy a fa gyöngyökből készített karkötőm, melyeken apró, fából faragott medálok lógnak, számtalanszor többet ér, mint az okos telefon, a laptop vagy a videó kamera. Nem azért élünk így, mert nem tehetnénk meg az ellenkezőjét, de így vagyunk boldogak. Számomra minden tárgynak, ajándéknak jelentése, története van. Emlékezni fogok tíz, húsz év múlva is, hogy kitől és miért kaptam. Ezt sok korombeli nem tudná elmondani.

     * A tizenhatodik születésnap mindenki számára különleges. Nem tudni miért, hiszen nem válunk nagykorúvá, és még csak nem is kerek szám. Valamiért mégis nagy felhajtás, ünneplés, szép ruhák és családi összejövetel jár vele együtt.

     Ez az én családomban sem volt másképp. Finomabbnál finomabb fogások kerültek az asztalra, pezsgők durrogtak, mikor elfújtam a gyertyákat és a gyönyörű nővérem vezetésével elénekelték nekem a Boldog szülinapot.

     Persze minden ilyen eseményen az ajándékbontás a legizgalmasabb pillanat. Folyamatosan bontogattam az ajándékokat, de alig vártam, hogy Mollyhoz érjek. Annyira titkolózott és nagyon dolgozott valamin az elmúlt napokban, rendkívül kíváncsi vagyok, mit ötlött ki a drága nővérkém.

  Amikor elém lépett, ajkait széles mosolyra húzta, háta mögül pedig egy kisméretű, vajszínű dobozkát húzott elő, ami lila szalaggal volt átkötve. Felém nyújtotta, én pedig a nyakába vetettem magam.

-     Mimmi, még nem is láttad, mi van benne. – Simított végig kiengedett hajzuhatagomon.

-     Te ne kötözködj velem, én vagyok a szülinapos! – Szűkítettem össze szemeimet, de már nem bírtam tovább kíváncsi természetemmel, és bontogatni kezdtem az ajándékomat.

     Ahogy leemelten a doboz tetejét egy karkötőt pillantottam meg. A fekete bőrön fehér, szürke és lila gyöngyök díszelegtek, közöttük pedig egy-egy medál lógott. Nagyon tetszik!

-     Molly, ez csodaszép! Feltennéd nekem? – Kértem, mire mosolyogva kötötte a csuklómra. – Mit jelképeznek?

-     A kis szív azért, hogy megtaláld az igaz szerelmet, a csillag azért, hogy valóra váltsa minden álmodat, az angyalszárny azért, mert nálad tisztább szívű embert nem ismerek, a kulcs pedig azért, hogy minden ajtót ki tudj nyitni, amelyen be szeretnél lépni. *

     Miközben ezek a gondolatok jártak a fejemben, teljes elégedettség öntött el. Ám még nem teljes a kép. Most jön a tortára hab. Hova tudom még fokozni a tündérmesébe illő életemet? Van egy szőke, kékszemű hercegem, aki viszontszeret. Aki ujjait rákulcsolja enyémekre, aki puha ajkaival az én bőrömet érinti, aki tekintetével bármikor képes lebilincselni. Szavai a lelkemig hatolnak, csókjai a fellegekig repítenek. Neki akkor is szép vagyok, mikor kócos a hajam, ő csinosnak talál melegítőben is, és megfogja a kezem az utcán. Bátran ölel át a barátai előtt, nem ciki számára kimondani, hogy szeret. Büszke rá, hogy vele vagyok. Van egyáltalán ilyen férfi? Igen, és ő az enyém.  Ha azt is hozzáveszem, ami engem egyáltalán nem érdekel, hogy ismert és elismert énekes, akkor már tényleg bezáratnának. Itt van egy lány, aki rózsaszín ködben él, vigyázat veszélyes! Pedig ez mind igaz. Azt kívánom, hogy a lányomnak is ilyen férje legyen.

     Amennyiben ezt elmondanám a világnak, minden ember az én életemet akarná. Irigyek lennének rám, cserélni akarnának velem, elhalmoznának az olyan sablonos szövegekkel, hogy mennyire szerencsés vagyok. Ám ők mit sem tudnak. Valóban egy álom az, amiben élek, de csak azért, mert képes vagyok megragadni a lényeget, meglátni a boldogságot és örülni annak, amim van.

  Felvázolhattam volna ezt az egészet arról az oldalról is, hogy apukám naphosszakat dolgozik, csak esténként látjuk, de volt, amikor túlórázott és napokig nem találkoztunk vele. Anyukámat a családja megveti, amiért egy férfi eltartottja lett. Ezen okokból az anyai nagyszüleink látni sem akarnak bennünket. Minket hibáztatnak, mert szerintük tönkretettük anya életét. Ebben az a legszomorúbb, hogy soha nem is láttak még, egyszerűen nem kíváncsiak rám, pedig tizenhat éves elmúlottam. Tudom tovább is folytatni. A tökéletes, csupa szív, énekesnő nővérem egy lelki roncs. Megállapították, hogy cukorbeteg, fenekestül felfordult az élete, egy olyan kapcsolatban van, ami egyik pillanatban a legboldogabb nővé teszi, a másikban kegyetlenül megsiratja. És ott van a másik nővérem is, aki az otthona és egy másik földrész között ingázik, mert ott találta meg élete hivatását. Az előbb a szépségeket a hercegemmel tudtam fokozni, hát most is vele zárnám a sort. Hét évvel idősebb nálam, lányok százaitól kapok fenyegetéseket, a családomból mindenki ellenzi, még akkor is, ha ezt nem adják nyíltan a tudtomra, hanem támogatásukról igyekeznek biztosítani.

  Nos, még mindig kell az életem? Még mindig varázslatosnak tűnik? Nem, igaz? Márpedig az. Minden csak nézőpont kérdése. A gondok jönnek, mennek. Sosem lesz teljes harmónia az életedben. Ne várj utópiára, mert elszalasztod azokat a lehetőségeket, amelyek segítségével a saját idilli történeted válthatod valóra. Élj úgy, hogy ne legyen mit kívánnod az aranyhaltól, mert akkor lehetsz biztos abban, hogy boldog vagy!

-     Mimmi, kicsim min gondolkozol ennyire? Percek óta beszélek hozzád, de rám se hederítesz. – Korholt meg Danny.  Annyira elvesztem a gondolataimba, hogy azt is elfelejtettem, hol és kivel vagyok. Arra sem emlékszem, honnan kalandoztam el.

     * Évek óta nem voltam vidámparkban. Nem is tudom Dannynek hogyan jutott éppen ez eszébe, de zseniális ötlet volt. Két felnőttnek mondható ember, amint a törperősök között sétál, bohóckodik. Nagyokat nevetve mentünk egymásba dodzsemmel, végigsikítoztuk a kacskaringós, félelmetes hullámvasutat, óriásaikat kurjongattunk, miközben a Break Dance-ben szó szerint forgott velünk a világ. Kipróbáltuk a körhintát, ami után egymásba kapaszkodva szédelegtünk jobbra-balra. Az óriáskerék tetejéről láthattuk Stockholm fényeit, magaslatait. Csodás látványt nyújtott a város innen fentről, de ami igazán megszépítette a pillanatot az az volt, hogy Danny mellett ültem, az ő kezét fogtam, fejemet a vállára hajtottam, s így gyönyörködtem a kilátásban. Újabb hangos sikolyok, összesimult testek vártak ránk a szellemvasúton, ahol majdnem bepisilésig nevettünk magunkat.

-     Nem érzed gáznak, hogy ez a tíz évesek félelmei szerint van kialakítva? – Kérdeztem tőle, mikor egy hirtelen előtűnő koponyától majdnem az ölembe ugrott.

-     Mondd csak drágám, az előbb ki talált meg a kezem helyett, valami mást a nagy ijedtségben? – Vágott vissza, amivel igencsak zavarba hozott. Arcom pírban úszott, ahogy felidéztem, mit is műveltem, mikor oldalról egy kéz megfogta a vállam. Danny ölében nyugvó ujjait kerestem, ám mást sikerült megtalálnom.

-     Imádom, mikor zavarba jössz. Ilyenkor tüneményes vagy. – Adott egy puszit halántékomra, és éppen ekkor értünk ki a sötét barlangból. Az ember azt hinni, hogy az ilyen helyeken lehet romantikázni, hát a frászt. Majdnem szívinfarktust kaptam, ráadásul… jézusom, abba nem akarok még egyszer belegondolni. Pedig ezt még meddig fogom én hallgatni!

     Kézen fogva andalogtunk a tömegben, mikor megláttam egy céllövöldét, s benne egy óriási, fehér macit. Félve a mellettem magasodó fiúra pillantottam, de legnagyobb meglepetésemre, ő addigra már engem nézett. Szívdöglesztő mosolya elárulta, pontosan tudja, mit szeretnék, de a világért sem bólintana rá kérlelés nélkül.

-     Ne is álmodj róla, hogy könyörögni fogok, megszerzem magamnak. – Jelentettem ki határozottan, mire ő elengedte a kezem, és a kis bódé felé mutatott.

     Nem kicsit lepődtem meg, így kissé lesokkolt állapotban botladoztam vágyódásom tárgya felé. Ha valamit a nővéreimtől megtanultam, akkor az éppen az volt, hogy sose éreztessem a párommal, hogy rá vagyok utalva. Mutassam meg, hogy nélküle is boldogulok, különben biztosra vesz.

-     Hajrá! – Kiáltott oda komolyan Danny, még a hüvelykujját is felmutatta bátorításul, de ajkain kárörvendő mosoly játszott. Na, majd én megmutatom neki!

-     Csak nyugodtan kisasszony. Nem nehéz, céloz és lő. – Mondta el a nyilvánvalót a bácsi, ám én csak a kiszemelt mackót tüntettem ki figyelmemmel.

     Kezembe vettem a fegyvert, kibiztosítottam, ahogy a bazáros mutatta, majd egyszerűen meghúztam a ravaszt. Azt hittem ez egy játékpuska, de tévedtem, ugyanis alaposan hátrahőköltem, mikor vállamon erős ütést éreztem. Azonnal odakaptam, mire barátom rögtön mellettem termett.

-     Tedd azt le! Rossz nézni, amit csinálsz. – Vette ki kezemből a műanyagot, majd kicsit félrehúzta pólóm anyagát. Ahogy a hűvös levegő bőröm érintette kicsit csillapodott a fájdalom, ám amikor Danny hozzáért, alaposan felszisszentem.

-     Fáj. – Nyöszörögtem, pedig annyira nem is volt vészes. Inkább az esett jól, ahogy aggódó tekintetével vizsgálja sérülésem, amint közelebb hajolva fújja, majd ad rá egy lehelet finom puszit.

-     Túl fogod élni! – Visszavágtam volna gúnyos megjegyzéséért, de a fegyver újra elsült, a plüss elől pedig leesett a kis pohár.

-     Parancsoljon. – Kapta meg Danny az általam kinézett macit, amit utána rögtön felém nyújtott.

-     Szeretlek, te tündér. – Átkarolta derekam, majd ajkait egy pillanatra enyémekhez érintette.

-     Akkor kapok vattacukrot is? – Használtam ki a helyzetet, mire a mellettem álló fiú arca rendezetlenné vált. Nem erre számított, de hamar feldolgozta a helyzetet és elnevette magát. Most egy sokkal hosszabb és szenvedélyesebb csókkal jutalmazott meg, amit viszonzással értékeltem.

-     Tudod, néha rettentően érződik, hogy még gyerek vagy. – Közölte velem, mikor már a rózsaszín masszát tömtem a számba.

-     Igen, te valóban sokkal érettebb vagy nálam. – Szedtem le orráról a ráragadt kék édességet. *

-     Mimmi, rosszul érzed magad? Haza menjünk? – Simogatta arcomat, miközben aggódó tekintettel pásztázta minden vonásomat.

-     Dehogy! Csak elgondolkoztam, hogy milyen rosszul mérik fel az emberek az életüket. Csak a rosszat, a gondokat, a nehézségeket látják. Mindig a problémákat emelik ki, ahelyett hogy, erőt merítenének a jó dolgokból.

-     Tudod, sokan észre sem veszik az élet apróbb örömeit, mert nem tudják értékelni azokat. Nem mindenki gondolkodik úgy, mint te. Sokan nem ismerik a titkot. – Belepuszilt a hajamba, majd felnézett az égre, én is így tettem.

     Csillagok fénylettek az égbolton. Az idő annyira elszaladt, hogy fel sem tűnt, mikor esteledett be. Az időt felfedezve kicsit fázni kezdtem, de jobban befészkeltem magamat Danny ölébe, így rögvest kellemesebb érzésem támadt. Éppen szólni akartam, mikor valami elsuhant az égen. Alig tíz másodpercig volt látható, mégis mindenki kiabálni kezdett körülöttem, de én csak mosolyogva fordultam az engem ölelő karok tulajdonosa felé. Szemeimet lehunytam, ajkaimat az övéhez érintettem, s azt kívántam a csillagtól, hogy ne változzon semmi sem.

Danny Saucedo

     Úgy érzem, most végre révbeért az életem. Eddig is sikeres voltam, sosem küzdöttem pénzügyi gondokkal, mindig volt kivel elütnöm az időt, vagy egy lánnyal, máskor néhány haverral. Azt hittem ez minden, ami nekem jár, ami nekem kell. Bulik, pia, nők, karrier. De rájöttem, hogy ez nem minden, ez semmi. És elég ironikus, hogy egy tizenhat éves kislány mutatta meg nekem, mik az élet igazi szépségei.

     Amióta velem van ez a barna hajú, boci szemű, angyalarcú teremtés, azóta boldog vagyok. Tudom, hogy van értelme reggel elkezdeni a napomat. Mosolyogva alszom el, mert a cserfes, dallamos hangját hallom utoljára, mielőtt lefekszem. Kettesével írom a dalokat, mert annyi ihletem támadt, hogy mindig két lap van előttem. Vadul szántja ceruzám hegye a papírt, miközben újabb és újabb kották kerülnek rá. A táncot, a színpadot ismét magaménak érzem, amire az utóbbi egy évben még elvétve sem volt példa. Jól érzem magamat a bőrömben. Az ok pedig egészen egyszerű: szerelmes vagyok.

     A fellegekből Eric hangja szakított ki, ami az autóm rádiójából szólt.

„ Nélküled semmi vagyok” – énekelte, és vele együtt én is dalra fakadtam. Valóban úgy érzem, hogy enélkül a kislány nélkül semmi vagyok.

     * Szerencsére Molly felébredt a kómából. Nagyon megijedtem, hiszen az egyik legjobb barátomról beszélünk. Amikor láttam, amint a hordágyon fekszik magatehetetlenül, egyszerűen lefagytam. Viszont már felesleges erre gondolni, mivel a mosolygós, cserfes, dalos pacsirta leányzó magához tért. 

     Alex és Edin felhívtak, hogy bemegyek-e velük a kórházba, természetesen nem mondtam nemet. Egyrészről szeretném meglátogatni Mollyt, másrészről, ha szerencsém van, ott találom Mimmit is. A srácok még nem tudják a fejleményeket, így biztos alaposan meglepődnek majd.

-     Eric vajon bent van nála? – Gondolkozott hangosan Alex, engem pedig elöntöttek a kételyek. Abba a szorult helyzetben Eric jól reagált a Mimmi és köztem lévő kapcsolatra, ám azóta nem beszéltünk.

-     Amennyire én tudom, el sem mozdul mellőle. – Mosolyogtam végül rájuk. Abban bízom, hogy most túl elfoglalt ahhoz, hogy velem foglalkozzon.

     Az ajtó előtt szépen libasorba álltunk, majd egymásután léptünk a nem kórteremnek kinéző szobába. Meglepően hangulatos színek uralkodtak, nem volt érezhető a jellegzetes kórház szag, és ami rendkívül bíztató, semmiféle csipogás nem hallatszott, csak dallamos nevetés.

-     Sziasztok – örült meg nekünk Molly, majd a többiek is ránk kapták tekintetüket. Eric felénk intett, Mimmi pedig felpattant ülő helyéből.

-     Hogy vagy? Alaposan ránk ijesztettél. – Adtam tudtára, miközben húgához sétáltam, és egy puszit nyomtam szájára.

-     Ez meg mi a szösz? – Mutogatott felénk Alex, Edin pedig kitágult szemekkel figyelte akciómat. Molly mosolya egyre szélesedett, és legnagyobb meglepődésemre Eric is pozitív hozzáállást mutatott.

-     Ez egy bimbózó kapcsolat. – Öleltem magamhoz Mimmit, aki kiscica módjára bújt hozzám.

-     Ti, ti ehhez nem szóltok semmit? – Értetlenkedett a két táncos, majd a másik páros felé tekintgettek.

-     Amíg nem bántja, addig áldásom rájuk. – Molly hangja őszinteségtől csengett, amitől megkönnyebbültség lett úrrá rajtam. Az ő támogatása a legfontosabb nekem, és a mellettem ácsorgó hölgyeménynek is.

-     Amint megteszi, kitekerem a nyakát. – Tette hozzá Eric, majd kacsintott egyet, és megfogta Molly kezét.

-     Oké, újabb sokk. – Szenvedett látványosan Alex az értetlenségtől. – Mi van ti köztetek?

-     Szeretnéd tudni, mi? – Vigyorgott Eric, de vonásai mégis feszültségről árulkodnak.

-     El sem hiszed mennyire. – Harapott rá az új sztorira Alex.  

-     Nos, ezt nem igazán tudjuk megmagyarázni. – Adott végül hangot az igazságnak Popular, amire a fiúk csak megrázták fejüket, majd Mollyt kezdték kérdéseikkel bombázni.

-     Gyere! – Tettem Eric vállára kezemet, aki nagy nehezen elengedte az ágyban fekvő lány kezét, és kijött utánam.

     Végigmentünk a folyosón, majd leültünk ugyanoda, ahol két nappal ezelőtt beszélgettünk.

-     Tényleg nem zavar, vagy azért nem ellenkezel, mert nem akarod Mimmit még jobban magadra haragítani? – Szólaltam meg pár perces csend után.

-     Korábban sem érdekelt, ha emiatt dühös rám, így most sem foglalkoznék vele, ha úgy látnám, nem érdemled őt meg. Bár nála önzetlenebb, jóságosabb és kedvesebb lányt nem nagyon ismerek. Nem tudom bárki megérdemli-e egyáltalán? De ez a Sandén lányok kiváltsága. – Mosolygott magában.

-     Őszinte leszek, nem értem hova akarsz kilyukadni.

-     Én nem érdemlem meg Mollyt. Remélem, te megbecsülöd Mimmit. – Magyarázta meg, és így már minden világos.

-     Eric, senki sem tökéletes. Ha megnyugtat, biztos forrásból tudom, hogy Molly szeret téged. Vannak kétségei, félelmei, de az érzéseiben biztos. – Bíztattam, amin csak kuncogni kezdett.

-     Csak nem a hercegnőnk dalolta el ezeket az információkat?

-     Ne legyél ilyen, neked is mindent elmondott Molly! – Megadóan maga elé emelte kezeit, ezzel elismerve, hogy igazam van. Mindketten jót nevettünk, de a következő pillanatban ő megkomorodott.

-     Danny, valóban szereted őt? – Aggodalommal teli szemekkel nézett rám, amiért én rendkívül hálás vagyok neki. Ez kicsit furcsán hangozhat, de eszméletlenül boldog vagyok, hogy egy ilyen ember, mint Eric, ennyire félti, óvja azt a lányt, akit mindennél jobban szeretek.

-     Ha azt mondom, hogy úgy érzem, nélküle semmi vagyok, akkor elhiszed?

-     Én bízom benned Danny, csak ne cseszd el úgy, mint én.

-     Miért vagy ennyire negatív? Én abból, amit hallottam, azt gondoltam, minden rendben megy, hogy újra jó úton vagytok. Mimmi annyira pozitívan látja az egészet.

-     Ez nem pesszimizmus, csak tisztán látás. Tudom, hogy túl sokat hibáztam, már túl késő. – Olyan elkeseredett volt a hangja, hogy szabályosan megsajnáltam, pedig olykor-olykor nagyon csúnyákat tudtam volna neki mondani.

-     Ezt ő mondta? – Megrázta a fejét, de ahogy látom, nem fűz túl sok reményt az újrakezdéshez. - Miben maradtatok?

-     Sodródunk. Meglátjuk, mi lesz, de nem hinném, hogy ez hosszútávon működni fog. – Értetlenül néztem rá, ezért folytatta. – Most megrémült ettől az egésztől, ami vele történt. Régen mellettem érezte biztonságban magát, ezért most mindent elfelejtett, amit tettem. Azt, amit tulajdonképpen idejuttatta, amiket korábban mondtam neki, hogy megsirattam, sőt azt is, amikor azt mondtam neki, nem szeretem. Rá fog jönni, mikor lecsillapodnak a kedélyek, hogy továbbra sem bízik bennem. Inkább felkészülök, mert különben nagy pofára esés lehet a vége. Lehet, hogy szeret, de a törés, amit benne okoztam, az ennél erősebb.

-     Eric, bízz magadban, Mollyban, a szerelmetekben! *

     Több, mint egy hét tellett el azóta, nem tudom, vajon mi lesz a történetük vége, de mindketten megérdemelnék a boldogságot. Való igaz, hogy Eric sokat hibázott mind a távoli, mind a közelmúltban, de azt biztosan tudom, hogy nagyon szereti Mollyt. Épp úgy, ahogyan én Mimmit.

Tone Damli

     Ezt nagyon elszúrtam. Magam sem tudom, hogyan lehettem ennyire ostoba? Átadni magam az indulatoknak, elárulni a tervem, kimutatni az érzelmeimet, és felfedni a valódi énem. Ezzel mindent elrontottam, amit eddig elértem, amiért küzdöttem. Helyre tudom egyáltalán hozni? Egy ideig sakkban tarthatom még Ericet a szerződés apró betűs részével, de csak rövid idő kérdése, hogy rájöjjön, az is éppoly hamis, mint én. Ki kell valamit találnom, vagy újra én maradok alul. Nem hagyhatom, hogy megint megalázott, kivert kutyaként végezzem. Az én esetemben a múlt nem ismételheti önmagát, az ki van zárva. Egy tökéletes magyarázatra van szükség, de hol találok ilyet? Eric nem fog hinni nekem. Mi a francot tegyek? A rohadt életbe, hogy annak a libának most kellett kórházba kerülni. A fene vigye el, hogy elvesztettem a türelmem. Nem győzhet megint Molly Sandén, nem!

-     Egy idióta vagy. – Csak úgy hasított éles hangom a csendes szobában, miközben mindent eltörtem, ami kezem ügyébe akadt.

-     Hogy hagyhattad, hogy lehulljon az álarcod? – Vágtam egy vázát az ajtónak, ami a következő pillanatban kinyílott.

-     Mi ez az ordibálás? – Lépett be rajta menedzserem, aki kissé megrémült rendezetlen vonásaimtól. Hátrahőkölt, amint meglátta a szobában uralkodó állapotokat.

-     Találj ki valamit! – Estem neki, majd nyakkendőjét kezdtem szorongatni. – Eric Saade nem léphet le! Hozd rendbe! Kötelezd, hogy maradjon! – Üvöltöttem arcába, miközben próbált lefejteni magáról

-     Te tényleg beteg vagy. Tone, neked orvosi segítség kell. – Fogta meg gyengéden vállamat, de azonnal lesöpörtem magamról a segítő kezeket.

-     Tartsd meg magadnak a véleményed, leszarom. Legközelebb akkor akarlak látni, ha rájöttél, hogy láncolhatom magamhoz őt, és hogyan tűntethetem el végleg a Sandén lányt!

-     Beleőrültél a bosszúvágyba, a féltékenységbe. Ez már nem játék. Ön és közveszélyes vagy! – Próbált jobb belátásra bírni, de nekem eközben felvillant a megvilágosodás lámpája fejemben.

-     Ez az! Féltékenység. Azt mondom neki, hogy menthetetlenül beleszerettem, ezért mindenfélét kitaláltam. Csak kétségbeesésemben mondtam azokat, amiket. Megkérem, hogy legalább a koncerteket csináljuk végig, a rajongókat ne hagyja cserbe, és ne utáljon. Nem érdekel, ha nem szeret, csak ne gyűlöljön. – Gondoltam végig hangosan tervemet, mire menedzserem ijedten hátrált ki a szobából.

-     Szabályosan félek tőled. Én elhúztam, oldd meg, ahogy akarod, de rám többé ne számíts. Felmondok. – Még hallottam, ahogy a bejárati ajtót becsapja maga után, de csak a telefont tudtam nézni. Ördögi mosollyal kerestem ki Eric számát, majd a sajátomat elrejtve rányomtam a hívást kezdeményező kis zöld kagylóra.

     Hosszú másodpercek óta csak a monoton búgást hallom, amint a telefon kicseng. Tíz, tizenegy, tizenkettő – számolom magamban a csipogást, mire beleszól a számomra oly’ kedves hang a telefonba.

-     Igen? – Düh, csalódottság és feszültség. Mind benne volt ebben az egyetlen szócskában.