21. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Gondolkoztam, hogy a bocsánat kéréssel vagy a hála rebegéssel kezdjem, de az előbbi mellett döntöttem.

Tegnap hirdették ki a felsőoktatás ponthatárait, emiatt pedig az utóbbi egy-másfél hétben nagyon feszült voltam, nem ment a koncentrálás, de felvettek, főiskolás vagyok, szóval megkönnyebbültem, és meg is hoztam a fejezetet.

A hálálkodó rész nektek szól, ugyanis a huszadik fejezethez 6 hozzászólás érkezett, ami eddig a legtöbb. Végtelenül köszönöm nektek, rengeteget jelent számomra! (válaszoltam mindre, természetesen)

Ehhez a részhez nincsen túl sok hozzáfűzni valóm, talán csak annyi, hogy jó szórakozást, és kérlek osszátok meg velem a véleményeteket továbbra is!

21. fejezet

Magyarázat

Eric Saade

     Újabb erőteljes szorítást éreztem kezemen, de mielőtt bármit is tehettem volna, ujjai ismét erőtlenné váltak. Elkeseredetten huppantam vissza mellé.

     Nem tudom, mit tegyek. Küzdenem kellene érte? Van értelme, hogy megint részese legyek a mindennapjainak? Próbáljak meg a barátja lenni, vagy inkább lépjek ki az életéből? Hallgassak a szívemre, vagy hagyjam, hogy az eszem határozzon? Létezik egyáltalán helyes döntés? Tehetek valamit azon kívül, hogy a kezét fogom? Úgy érzem, nem rám van szüksége, hogy képtelen vagyok neki segítséget nyújtani. Eddig a biztonságot jelentettem számára, de manapság csak azt kapja tőlem, amitől anno megóvtam. Fájdalom, gondok, könnyek. Ha ez az, amit adni tudok, akkor jobb lenne, ha elmennék. Igen. El kell mennem! Nem azért, mert a könnyebb utat választom, sőt, ennél nehezebb ösvényre nem is léphetnék, de az ő érdekeit kell szem előtt tartanom. Annyi rossz döntést hoztam, most ideje végre helyesen cselekednem. De miért ilyen nehéz?  Marhaságokat csinálni olyan egyszerű, akkor miért tart eddig elhatározni magamat? Ez túl igazságtalan. A választás miért két végletet jelent? Kellene lennie egy aranyközépútnak. Talán a barátság volt az, amiből én nem kértem, amihez Molly annyira ragaszkodott, amit igyekezett mindenáron biztonságos keretek között tartani. Korábban lehetetlenségnek tűnt, de most azt kívánom, bár megbecsültem volna. Ha akkor beérem azzal, most nem állnék ilyen szélsőséges alternatívák előtt.

     Az ajtó kinyílott, majd az ismerős orvos lépett be rajta. Az ágy mellé sétált, megigazította az infúziót, vetett néhány pillantást a gépekre, majd felém fordult.

-     Azóta történt valami változás? – Ő az orvos, neki kellene megmondania. Én honnan tudjam?

-     Nem. Egyszer megszorította a kezem, de most csak egy pillanatig tartott. – Szomorodtam el, és megsimítottam Molly homlokát. – Olyan békés, nyugodt az arca. – Suttogtam inkább magamnak, de a doktor is meghallotta.

-     Álmodik. Újraéli legszebb emlékeit. Ilyenkor csak a szépre emlékezik, így győzi meg magát az agy, hogy fel kell kelnie.

-     Meddig tart? Úgy értem napok vagy hetek?

-     Erre sajnos nem tudok válaszolni. Egyénenként változik. Van, akinél néhány óra, másnál hónapok, de találkoztam olyannal is, aki tíz év után tért magához. – Az információk feldolgozása után kétségbeesetten szorítottam meg Molly kezét.

-     Az nem lehet. – Leheltem letargiába zuhanva. – Gyűlölj, taszíts el magadtól, csak nyisd ki a szemed! Mondd, hogy nem akarsz látni, de legyél egészséges! – Tanácstalanul meredtem az egyenletesen szuszogó lányra.

-     Tartson ki! A reményt soha ne veszítse el! – Bíztatott. – A kishölgy pedig élni szeretne. Rengetegen szeretik. Itt van maga, a családja, hogy erőt adjon neki. Ezt ő érzi. Rövid idő kérdése, fel fog ébredni.

-     A próféta szóljon magából. – Erőt merítettem szavaiból. Nem hagyhatom el magam, Molly annál többet érdemel.

-     Így lesz. Viszont megkérném, hogy fáradjon ki a folyosóra. El kell végeznünk néhány vizsgálatot.

-     Rendben. – Mély levegőt vettem, hosszú csókot leheltem Molly homlokára, majd még egyszer megszorítottam kezét, aztán kimentem.

     A folyosón nem változott semmi. Továbbra is párosával álltak, illetve ültek. Egy árva szó sem hangzott el. Megint a dán fiú vett észre először, de most felhívta rám a figyelmet.

-     Mi történt? – Kérdezte aggodalommal teli hangon.

     Talán ő boldoggá tudná tenni. Lehetséges, hogy ő képes megadni neki azt, amit én nem tudok. El kellene tűnnöm a képből, hogy kaphasson egy esélyt. De hiába mondja ezt az eszem, ha a szívem közben ellenérveket kiabál. Ő itt volt, de Molly mégis engem hívott. Ha magánál lenne, talán őt választaná, de a tudatalattijának rám van szüksége. Vagy ezzel csak áltatom magam?

-     Eric, mondj már valamit! – Kapaszkodott karomba Helena.

-     Néhány vizsgálatot elvégeznek rajta. – Tehetetlenül hullottak magam mellé kezeim. Arcom elgyötört volt, de nem adta vissza azt, amin a szívem megy keresztül.

-     Van valami változás? – Mimmi rideg hangja visszarántott a valóságba, ahol nincs létjogosultsága az önsajnálatomnak.

-     Nincs, de az orvos szerint rövid időn belül magához fog térni. – Bátorítottam őket, bár nem lehettem túl meggyőző. Mimmi feje visszahanyatlott Danny vállára, Frida arcát térdeire fektette, Helena pedig összeszorította ajkait, így visszatartva újra előre törekvő könnyeit.

-     Minden rendben lesz. Molly erős lány. Annyi mindent kibírt már, ez sem fog kifogni rajta. – Christopher nyugodt szavai elindítottak bennem egy lavinát, amit eddig vissza tudtam tartani. A harag, ami Tone ellen irányult, az undor, amit magam iránt éreztem, az aggodalom a kómában fekvő lányért, a bűntudat. Mind felszínre tört.

-     Honnan veszed? Nem is ismered őt! Minek vagy egyáltalán itt? Dobálózol a szavakkal, mintha te mindent tudnál. Játszod az együtt érzőt, de fogalmad sincs, hogy kik is vagyunk igazából. Nem veszed észre, hogy nem tartozol ide? Csak egy beképzelt szépfiú vagy, aki újabb áldozatra vadászik, de abból nem eszel. Ő az enyém. – Zúdítottam rá, ami abban a pillanatban a szívemet nyomta. Alig láthatóan elmosolyodott, majd tett felém néhány lépést, így egymással szemben álltunk.

-     Több jogom van itt lenni, mint neked. – Szemtelen szavait hallva elszakadt a cérna, és öklömet képébe lendítettem.

     Minden dühöm, csalódottságom, félelmem benne volt ebben a jobb egyenesben. Az énekes hátra tántorodott, Danny pedig azonnal mögöttem termett. Erősen fogta karjaimat, így nem tudtam újabb ütést mérni a felzselézett hajú nyálgépre.

-     Félsz Saade? – Törölgette hüvelykujjával száját, amiből csordogált a vér.

-     Ahhoz te kevés vagy. – Sziszegtem neki, de meghallottam Mimmi és Helena dühös hangját.

     Időközben Kenneth is visszatért. Ahogy meglátta mi folyik itt, eldobta a kezében tartott palackokat, és közénk állt.

-     Abbahagyni! – Szólt erélyesebben.

     A nyalizós bájgúnár maga elé emelte kezeit, majd vigyorogva lépkedett hátrébb. Szemeimben még mindig lángolt a düh, mire Mimmi felpattant, és az ellenkező irányba kezdett lökdösni. Ha szemmel ölni lehetne, ez a srác már halott lenne. Önelégült képét látva, csak nőtt bennem a düh. Magamban fortyogtam, míg nem a legfiatalabb Sandén lány egy pohár hideg vizet öntött a képembe.

-     Ezt meg honnan szedted? – Tértem magamhoz.

-     Neked papolok percek óta, ha figyeltél volna, talán tudnád. – Vágta csípőre kezeit, majd a mellettünk lévő vízautomata irányába bólintott.

-     Oh – világosodtam meg.

-     Komolyan mondom, kész katasztrófa vagy. – Kezdett el újra osztani. – Megfogadtam, hogy hozzád sem szólok legalább egy hónapig, erre jössz te, meg a féltékenységi jeleneted, és én már megint prédikálok.

-     Nem vagyok féltékeny! – Védtem meg magam rögtön, de hamar rájöttem, hatalmas hiba volt.

-     Fogd be! – Kiáltott rám halknak. Felmerülhet a kérdés, ez hogyan lehetséges. Maga a hangerő nem volt nagy, de az arckifejezés, és a gesztikuláció rendkívül barátságtalanra sikerült, mi több, talán cseppet meg is ijedtem.

-     Igenis. – Ültem le, majd a megemelt szemöldökű lányra néztem. – Ismerlek, ez hosszú lesz.

-     Igaz, inkább én is leülök. – Foglalt helyet, majd fel is pattant. – Így hatásosabb. - Adott magyarázatot, én pedig halkan kuncogni kezdtem. – Kuss! – Elfojtottam nevetésem, majd nagy szemeket mersztettem rá.

-     Hallgatlak! – Közöltem vele fanyarul, mert sejtettem, nem az én oldalamra fog állni.

-     Túlzásba estél. Merő jó szándékból van itt.  – Kezdte kedvesen. Lágy hangja megnyugtató lenne, ha nekem irányulna, de nem, ez a dán fiúnak szól.

-     Abból, biztosan. – Morogtam orrom alatt, de nem törődött velem.

-     Mostanában sokat segített Mollynak, rengeteget beszéltek telefonon, tanulmányozták a dalszövegeket. Minket valóban nem ismer, de Moll jól érzi magát vele. Kezdetben nem tudtam kivel beszél folyton, de most kitisztult a kép. Annyit szenvedett miattad, és ez a fiú jót tett neki. Nem kell nagy dolgokra gondolni. Néhány biztató szó, vagy jó időben elsütött poén. Végre képes volt őszintén mosolyogni.  

-     Akkor miért engem hívott? – Vágtam vissza az egyetlen ütőkártyámmal, de belül nagyon fájtak Mimmi szavai. Újra megfogalmazódott bennem, hogy el kellene tűnnöm, hisz úgy látszik, tényleg csak bántani tudom, fájdalmat okozni neki, megsiratni.

-     Most nem ez a téma.

-     Dehogynem. Ha annyira szereti a kis védőangyalát, akkor miért az én nevemet ismételgeti? – Mimmi vett egy nagy levegőt, de mielőtt bármit mondhatott volna, visszacsukta száját. – Válaszolj! Ha megmagyarázod, elhúzok a fenébe, és nem gátolom meg a „szerelmesek” boldogságát. – Rajzoltam kezeimmel idézőjelet.

-     Miért forgatod ki a szavaim? Tényleg ennyire ostoba vagy? – Kiabált rám, ami kicsit észhez térített. Nem akartam így beszélni vele.

-     Nem, csak ennyire szeretem. – Előző indulataimból semmi nem maradt, ezek a szavak alig hallhatóan hagyták el a számat.

-     Akkor ne azt ismételgesd, hogy elmész! Ne azon agyalj, hogyan dönts! – Határozott felszólításai megleptek. Honnan tudja? – Eric, visszalépni, menekülni, ez számodra a szerelem?

-     Csak meg akarom magamtól védeni. Akaratlanul okozok neki fájdalmat. Mindennél jobban szeretem, de nem értékeltem, amíg tehettem volna, most pedig ahelyett, hogy helyrehoznám, hibát hibára halmozok. – Döntöttem a fejem a falnak. A mozdulatot többször megismételtem, de a folyamatos ütések kezdtek fájni.

-     Így is hülye vagy, nem hiányzik még egy agyrázkódás is. – Állított meg.

-     Te meg tudsz nekem bocsájtani? – Hajtottam vállára a fejemet. Nem húzódott el, ez jó jel.

-     Miért? Számít az? A nővéremet szereted, nem engem.

-     Mimmi? – Néztem rá elszörnyülködve. – Ezt most nem kérdezted komolyan, igaz? Mintha nem tudnád, hogy mennyit jelentesz nekem. Talán jobban szeretlek, mint a saját húgaimat. – Amit mondtam teljesen igaz, ezt ő is tudja, mert fejét lehajtotta.

-     Mondd meg miért fontos annyira a bocsánatom, utána válaszolok. – Ellenkeztem volna, de gyorsan hozzátette. – Tudom, hogy az előbb őszinte voltál, de nem csak ezért kérdezted.

-     Honnan tudsz te mindig mindent? – Ráztam a fejem.

-     Szóval?

-     Ha erre rájöttél, akkor magad is tudod. – Nem akartam kimondani, túlságosan ijesztő a valóssága.

-     Tőled akarom hallani. – Makacskodott továbbra is, így nem maradt más választásom.

-     Ha te megbocsájtasz, akkor Molly is meg fog.

-     Az a te bajod, hogy túlságosan félsz a visszautasítástól. Ezért nem kopogtattál az ajtónkon, mikor rájöttél, mekkora bakot lőttél azzal, hogy ellökted őt magadtól.

-     Kegyetlen vagy. – Durcáskodtam. – Ez mind igaz, de lehetnél kicsit kíméletesebb is. Tudod nekem is vannak érzéseim, továbbá halálra aggódom magam a nővéredért, és hogy ne legyen könnyű az életem, még a bűntudat is felemészt. Szóval drágám, megválogathatnád a szavaid, vagy ha úgy is bántani akarsz, akkor legalább gyorsan tedd, ne ilyen alattomosan. Olyan mintha csipesszel húzogatnád ki a hajszálaimat, de hármasával, hogy érezhető legyen a fájdalom, de jó sokáig tartson. – Panaszoltam el mi bánt, de a lány csak nevetett mellettem. Nem túl megértő, de legalább addig sem szomorkodik.

-     Meg, de idő kell. – Válaszolta fél perces csend után. Ez is valami.

-     Mi van Dannyvel? – Tereltem témát. Kíváncsi is voltam, és kezdtem beleőrülni a várakozásba.

-     Az idő kell melyik részét nem értetted? – Nézett rám, amolyan „nem mondtam el elég érthetően” pillantással.

-     Ne már! Nem azt mondtam, hogy gyere hozzám, csak mesélj. – Böktem oldalba.

-     Fúj! Hülye! – Rázta meg magát undorodva.

-     Hé, ez fájt! – Kaptam színpadiasan szívemhez. – Gyerünk! – Erőszakoskodtam tovább.

-     Hetek óta nem beszéltünk. Egyszer összefutottunk az utcán, de Ginával volt. Teljesen elkeseredtem, de tartottam magam. Aztán mikor Mollyt behozták, ő kapart össze a stúdió előtt. Azt mondta, hogy sajnálja, bocsánatot kér mindenért, és engedjem, hogy velem maradjon. A többit már te is tudod. – Bólintottam.

-     De akkor mi volt ez a Ginás ügy?

-     Nem tudom. – Rántotta meg a vállát.

-     Csak így szemet hunysz felette? – Kérdeztem, de azonnal meg is bántam. Ideje lenne elkezdenem gondolkodni, mielőtt kimondom a szavakat.

-     Én hallgatnék a helyedben! – Jelentőségteljesen nézett rám, mire megadóan sóhajtottam. -  Egyébként nem ússza meg ennyivel, de sem a hely, sem az idő nem alkalmas, hogy elmélyedjük a témában. Nem tudom, hogyan lesz tovább, de nélküle ezt nem bírnám ki.

-     Tudod, lehet tévedtem vele kapcsolatban. – Vallottam be neki is, ami már korábban megfogalmazódott bennem.

-     Ezzel nem enyhítesz meg. – Fenyegetőzött mutatóujjával, mire fejemet kezdtem rázni.

-     Nem, komolyan mondom. Hallgasd meg, mert biztosan van valami elfogadható magyarázata.

-     Én is ebben bízom. – Mosolyodott el, szemei reménnyel voltak tele. – De azt ajánlom, te is kezdj valami elfogadható magyarázat gyártásába, mert az a telefonos incidens minden volt, csak félreértelmezhető nem. – Kezem ökölbe szorult, ahogy eszembe jutott az a hárpia. Ha Molly rendbe jön, valahogy meg kell tőle szabadulnom.

-     Meddig hallottátok? – Kérdeztem félve.

-     Az elejét csak ő, aztán mikor elkezdett sírni, odakuporodtam mellé. Egy hatalmasat sikított az a bestia, mikor elvettem tőle, de még hallottuk, ahogy felnyögsz, és a nevét mondod.

-     Jézusom! - El akarok süllyedni. – Ide tényleg kreatív magyarázat kell.

-     Miért csináltad? – Látom, hogy tényleg érdekli, és úgy döntöttem, mindent elmondok neki.

-     Csodálkozom, hogy szóba állsz velem, szóval nincs veszteni valóm. – Kezdtem bele. – Nagyon elkeseredett és dühös voltam, mikor Molly elküldött. A klipforgatás elég erotikusra sikerült, el akartam felejteni, ami itthon történt. Megegyeztünk Toneval, hogy csak szex, és ami történik, az ott is marad. Így is volt, aztán összevesztem Alexel, mert rendesen a képembe vágta az igazságot, majd valahogy megint Tonenél kötöttem ki. – Mimmi megbotránkozva hallgatta, amit mondok, de folytattam.  Ebből a nőből bármit kinézek, jobb, ha tőlem tudja meg. – A második után viszont nagyon lelkiismeret furdalásom lett. Neki vőlegénye van, én pedig Mollyt szeretem. Megmondtam neki, hogy ennyi volt, vége, fejezzük be, mielőtt valaki megsérülne.

-     Akkor erre gondolt, mikor azt kérdezte meggondoltad magad? – Visszapörgettem fejemben az eseményeket, majd bólintottam.

-     Igen. Aztán jött az a hír, hogy Mollynak balesete volt, láttam a képeket. Christopher vette fel a telefont, veszekedtünk, aztán Moll azt mondta, hogy jól van, hála annak a nyálgépnek. – Újra összeszorult a kezem, ahogy rágondoltam.

-     Magyarul féltékeny lettél. – Vonta le a következtetést.

-     Annál azért több. – Nevettem fel keserűen. – Soha nem éreztem még olyan dühöt. Haragudtam Mollyra, amiért ilyen könnyeden ejtette ki egy másik férfi nevét. Gyűlöltem magamat, amiért azt mondtam neki, hogy nem szeretem, amiért küzdelem nélkül hagytam rá a döntést. Nem is tudom mire gondoltam, de megtörtént, és nem tudok rajta változtatni, pedig hidd el, megtenném.

-     Tudom. – Megfogta a kezem, először mióta beszélünk. Megenyhült, bár tudom, sokáig fel fogja ezt még emlegetni, és hosszú ideig úgy fog viselkedni, mint aki utál. – Miért érzem azt, hogy undorral beszélsz arról a nőről?

-     Mert egy utolsó ribanc. – Elmeséltem neki mindent, ő pedig döbbenten hallgatta végig. Éppen végére értem, mikor Danny feje bukkant fel előttünk.

-     Minden rendben? Olyan régen eltűntetek. – Méregetett minket gyanakvóan.

-     Csak beszélgettünk. – Felálltam, majd megveregettem a szőkeség vállát. – De nektek is van miről. Én visszamegyek Mollyhoz.

Mimmi Sandén

     Eric mondandóját hallgatva a szám is tátva maradt. Annyira tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a nővel. A mozdulatai és a szemei folyamatosan ellentmondtak egymásnak. Gyanús volt a visszahúzódó viselkedése és a kihívó kinézete. Ahogy Ericre nézett, majd felfalta, míg Mollyt a pokolra kívánta tekintetével. Ezt viszont nem gondoltam volna. Azért élt évek óta, hogy bosszút álljon a nővéremen? Miféle beteg gondolkodása van ennek?

-     Minden rendben? Olyan régen eltűntetek. – Jelent meg Danny, nekem pedig azonnal hevesebben kezdett verni a szívem. Micsoda dolgokat képes kiváltani belőlem csupán azzal, hogy megáll egyhelyben. Elképesztő.

-     Csak beszélgettünk. – Eric felállt, majd megveregette barátja vállát. – De nektek is van miről. Én visszamegyek Mollyhoz. – Elsétált, szőke szerelmem pedig leült mellém.

-     Jobban vagy? – Simította ki a szemembe lógó tincseket.

-     Igen. Bízom benne, hogy Moll tudja, szükségem van rá, tudja, mennyire megharagudnék rá, ha itt hagyna. Biztosan tudja, mennyire szeretem, hogy mennyire szeretjük. – Válaszommal nem csak az aggódó srácot, magamat is meg akartam nyugtatni.

-     Te is úgy gondolod, hogy ideje lenne beszélnünk? – Harapott alsó ajkába, és félve megfogta kezemet.

-     Igen. – Határozott voltam, de csak látszólag. Belül féltem attól, mit fog mondani.

-     Először is sajnálom! – Nézett a szemembe, innentől kezdve pedig el sem engedte tekintetemet. – Másodszor, hidd el, nyomós indokom volt azt tenni, amit tettem.

-     Hallgatlak. – Most nem érzelmeskedtem, de magamban már tudtam, hogy akármit is mondd, abba bele fogok kapaszkodni, és nem engedem el többé.

-     Mindig kapós voltam a lányok körében, ezt pedig ki is használtam. Mindig nyílt lapokkal játszottam, nem titkoltam, hogy csak rövid ideg tartok igényt a partnereimre, majd egy újabbat keresek. Bár, nem is kellett keresnem, sorakoztak ők maguktól is.

-     Ugye nem ezzel akarsz megnyugtatni? – Emeltem meg gyanakvóan szemöldököm, ma már sokadik alkalommal.

-     Nem. – Nevetett fel. – Ez volt a bevezetés.

-     Akkor jó. – Könnyebbültem meg.

-     Szóval a Melodifestivalen döntője után felfigyeltem rád. És őszinte leszek, a tested fogott meg. – Kitágult szemekkel bámultam, de folytatta. – Elindultam, hogy becserkészlek, de Alex és Edin nem engedte. Össze is kaptam velük, aztán megfordultál, megláttam az arcod, és rögtön megértettem miért tartottak vissza. Viszont késő volt, túlságosan felkeltetted az érdeklődésem. – Megsimította az arcomat, nekem meg nem volt erőm elhúzódni, pedig ezt kellett volna tennem.

-     Ne csináld ezt! Most beszélgetünk. Ne próbálj megbabonázni! – Kinevetett, de eleget tett kérésemnek, visszahúzta a kezét.

-     Aztán felhívtalak, hogy gyertek bulizni, de egy kicsit félresiklott az este, mikor beállítottak Ericék. Kirohantál, én meg úgy éreztem muszáj utánad mennem. Próbáltam lebeszélni magam, de nem sikerült. Beszélgettünk, megöleltelek, megfogtam a kezed, te pedig olyan felnőttesen viselkedtél. Mindaddig az tartott tőled távol, hogy kislány vagy, de azokban a percekben felfogtam, hogy nő lettél. Randira hívtalak, és komolyan is gondoltam, de éjjel gondolkoztam, majd arra jutottam, nem jó ötlet. Bevallom őszintén, megijedtem, hogy beléd szeretek.

-     Az miért ijesztő? – Néztem rá értetlenül, bár tetszett, amit mondott.

-     Mert féltem, hogy megbántalak, ami mint tudjuk, így is lett. – Megbánással teli szemekkel nézett rám, amitől a lélegzetem is elállt. Éreztem, hogy a szívem minden pillanatban hevesebben ver. Legszívesebben a nyaka köré fontam volna vékony karjaimat, nevetve közöltem volna vele, hogy a bocsánatkérés elfogadva, ajkammal az övét becézgettem volna, de egy kérdésre még választ kellett kapnom.

-     Oké, de hogy jött Gina a képbe?

-     Ne nevess ki, bár nem vicces, vagyis utólag belegondolva elég nagy nyomorék vagyok. Szóval a telefonomban belementem a névjegyzékbe, lejjebb görgettem, mondván, ahol megáll, azt hívom, és Ginánál állt meg. Szóval találkoztunk. Szándékosan akkorra hívtam, mikorra te jöttél. Reméltem, ha csalódsz bennem, akkor majd könnyebben túllépsz rajtam. Elrohantál, utánad mentem, de láttam, hogy Eric ott van, és rá bármikor rábíználak. Utána megpróbáltam komolyan venni Ginát, de mindig te jártál a fejemben, így inkább megmondtam neki. Kaptam egy jókora pofont, de legalább őszinte voltam. – Kifújta a levegőt, majd újra friss oxigént szívott a tüdejébe.

     Hatalmas szemeket meresztett rám, arcomat fürkészte, de semmit nem tudott leolvasni róla. Hosszú percekig szótlanul ültem, húzva az idegeit, de ez a legkevesebb, amit megérdemel.

-     Egy óriási seggfej vagy, ugye tudod? – Mosolyogtam rá, majd belemásztam ölébe. Meglepetten pislogott, de megkönnyebbülten ölelt magához.

-     Ígérem, többé nem leszek az! – Két tenyerét arcomra csúsztatta, tekintetünk összekapcsolódott.

     Elvesztem tengerkék íriszében. Érzékeltem, hogy egyre közeledik felém, vártam, hogy megtörténjen a csoda, hogy beteljesüljön az álmom. Csalódottan vettem tudomásul, mikor a várt csókot szám sarkában helyezte el. Épp felháborodni készültem, mikor megéreztem ajkait sajátomon. Először óvatosan csókolt, majd egyre hevesebben, érzelmesebben. Édes játék volt az, amit egymással műveltünk, még úgy is, hogy nem éppen egy kórházi folyosón álmodtam meg ezt a jelenetet. Ujjai hajamban kezdtek vándorolni, míg én nyakát simogattam. Percekig csináltuk ezt, úgy ragaszkodva a másikhoz, mintha félnénk, nem lesz több ilyen. Küzdve az élet törvényeivel merítettünk egymásból oxigént. Szabályosan áramütésként ért, mikor ajkai eltávolodtak az enyémektől. Néhány centiméterrel kerültünk csak távolabb egymástól, mégis szakadéknak tűnt. Mindössze egyetlen csók kellett ahhoz, hogy úgy érezzem, összetartozunk. Mostantól nem akarok nélküle élni, de nem is kell. Mindig itt lesz velem. Épp úgy tart majd a karjaiban az ezredik csókot követően, mint ahogy most, az első után.

Eric Saade

     Visszasétáltam a folyosóra, ahol a Sandén család várakozott. Valami megváltozott. Eddig hasítani lehetett a feszültséget, mindenki szótlan volt, a szemekben aggódás csillogott. Ellenben most nyugalmat érzek. Az arcok továbbra is feszültek, ám mégis olyan, mintha megkönnyebbültek volna. Amint megpillantottak elhallgattak. Határozottan azt érzékeltem, hogy valamit megzavartam. Furcsálltam a helyzetet, de meglehet, már én vagyok paranoiás. Gyilkos pillantásokat lövelltem az egyetlen kívülállóra, majd leültem Helena mellé.

-     Kijött már az orvos? – Kérdeztem bizakodóan. Szeretnék minél előbb Molly mellett lenni.

-     Igen. Azt mondta megint téged hív. – Felelte, én pedig, mint akit ágyúból lőttek ki rohantam az ismerős kórterem felé.

     Minden változatlan, viszont a kellemetlen fertőtlenítő szag helyét kezdi átvenni Molly mámorító rózsa illata.

     Az ágya mellé léptem, de nem ültem le. Hirtelen felindulásból kezembe vettem a kisasztalon heverő táskáját. Telefonjába akadtak bele először kutakodó ujjaim. Bekapcsoltam, majd beírtam a születési dátumom. Elégedettség áradt szét bennem, mikor megjelent a kis zöld pipa.

-     Nem változtattad meg. – Utaltam mosolyogva a pin kódjára. Bal kezemet az övére fektettem, másikkal a kis készüléket nyomkodtam. A hátterén a testvéreivel van, de a fotóalbumba rengeteg képet találtam rólunk is.

-     Talán meg tudsz egyszer bocsájtani. – Suttogtam neki, mikor megpillantottam az utolsó közös képünket. Gondolkodtam, hogy megnézem az üzeneteit, de így is elég bűn van a számlámon, nem tervezem tovább növelni.

-     Tudod, mióta bejöttem itt szerencsétlenkedek, téblábolok, nem tudom, hogyan kezdjek neki a mondandómnak, pedig most még nem is hallod. Vagyis lehet, de nem tudsz rá reagálni. Akkor minek töröm ennyire magam? – Tettem fel a kérdést, abban reménykedve, talán megszólal, ám a szobában továbbra is ijesztő csend uralkodott. – Mert muszáj felkészülnöm. Ha úgy nézzük, akkor ez a vallomásom főpróbája. Mimmi szerint gyáva vagyok. Szebben fogalmazott, de a lényeg ez volt. És igaza van. Annyira félek, hogy azt mondod, nem akarsz látni, hogy ismét elküldesz, hogy nélkülem akarod folytatni az életed. Minden okod meg van, hogy gyűlölj, hogy azt kívánd, ne jöjjek többé a közeledbe, mégis azt érzem, van értelme maradnom. Úgy is maradni szeretnék, ha semmibe veszel, ha kidobsz az ajtón, majd az ablakon is. Bár te nem lennél képes ilyenre. Nos, ez lehet könnyelmű kijelentés volt, mert olyanokat tettem, amikre nem vagyok büszke. – Ömlöttek belőlem a szavak. Eddig csak kerítettem, de képtelen vagyok hozzákezdeni. – A húgod azt mondta nekem, annyira megváltoztam, hogy ezt az embert te már nem lennél képes szeretni. Hát ettől félek én is. Ezért kerülgetem a forró kását még most is. Nem tudom, mit tegyek. Esedezzek a bocsánatodért, mondjam, hogy megbántam, hogy nem jelentett semmit? Ez mind igaz, de úgy érzem mégsem elég. Tudom, hogy mit kellett végighallgatnod, és ezt sosem bocsájtom meg magamnak. Mostanság túl sok olyan dolgot teszek, ami miatt nem tudok elszámolni magammal. Minden akkor kezdődött, mikor azt mondtam, nem szeretlek. Ott került vakvágányra az életem. Azóta csak rossz döntések sorozatát hozom. Egyre inkább nem ismerek magamra. Olyan, mintha minden nap egyre jobban veszíteném el a valódi énemet. Úgy tűnik te voltál az egyetlen biztos pont az életemben. Mindig a földön tartottál, és nem engedted, hogy elveszítsem önmagam. – Eddig ide-oda járkáltam, de most leültem az ágya szélére, kezembe vettem kicsi kezét, számhoz emeltem, majd belekezdtem abba, amit igazán tisztáznom kellene vele. Nem hallja, mégis görcsbe van a gyomrom. Hogyan leszek képes ezt a szemébe mondani?

-     Ami a Tone ügyet illeti, - kezemen erős szorítást éreztem, de arcvonásai továbbra is rezzenéstelenek maradtak, így folytattam. – Nos, egy idióta vagyok. Mimmi figyelmeztetett, hogy valami nem stimmel vele, te is gyanúsnak találtad, de nem hallgattam rátok. Jól átvert. Egy régi sérelmet akart megbosszulni, így beszivárgott az életembe. Én hülye meg féltékenységtől, dühtől elvakulva beleestem a csapdájába. Hiába volt csak szex, hiába nem voltunk már együtt, mégis úgy érzem, megcsaltalak. Nem tudom semmissé tenni, de életem második legnagyobb hibáját követtem el, mikor elvesztettem a józan eszem, és hagytam, hogy az indulataim irányítsanak. Az első helyen még mindig az áll, amikor azt mondtam nem szeretlek, pedig mennyire nem volt igaz. Csupán szabadságra, függetlenségre vágytam, és ezt összekevertem a boldogtalansággal. Ne haragudj rám, Moll! – Nézem arcát, de még mindig harmónia ül ki rá. – Ha most ébren lennél, összeráncolnád a homlokod, majd azt mondanád, ha egy bocsánatkérés mindent megoldana, akkor nem lenne szükség törvényekre, akkor nem léteznének börtönök, akkor a gyilkolás nem lenne főben járó bűn. – Keservesen felnevettem. – Tudod Moll, nagyon szeretlek, és azt érzem, hogy én is főben járó bűnt követtem el. Nem embert öltem, hanem a köztünk lévő kapcsot tettem tönkre, de hiszem, hogy rendbe tudjuk hozni. Csak ébredj fel! Elmondtam mindent! Kiabálj velem! De ne aludj tovább, már elég volt! – Számat homlokához nyomtam, szemeimet pedig összeszorítottam. A képzeletem talán csúnya tréfát űz velem, de ajkaim alatt a lány bőre ráncba szaladt, majd hangját is meghallottam.

-     Mondd, ő is úgy csókolt, ahogyan én? Ugyanazt érezted, mikor a nevedet suttogta?