20. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Elnézéseteket kérem, amiért kicsit csúsztam a fejezettel, ráadásul saját hibámból bétázatlan is, remélem azért sok gond nem lesz vele.
Köszönöm a hozzászólásokat, válaszoltam rájuk, bár kicsit elszomorodtam, hogy megszakadt a hagyomány és csak kettőt kaptam, de remélem ehhez a fejezethez újra többen írtok majd!
A BLOGOVIN-ra ismét felhívnám a figyelmeteket. Kövessetek a jobb oldali kis ikon segítségével!

Mivel ismét kerek szám, a 20. fejezet, így megint lenne egy olyan késérem, hogy aki elolvassa, legalább egy pipát hagyjon. Így tudom felmérni, hogy nőtt-e, esetleg csökkent-e az olvasóim száma. Köszönöm!
Kellemes olvasást! :)

20. fejezet

Ébredj!

Eric Saade

     Szemeimet többször végigfuttattam a sorokon, de képtelen voltam elhinni. Molly kórházba van, és én juttattam oda? Mit hallott? Danny milyen szórakozásról beszél? Semmit nem értek.

     Zavarodottan kezdtem el ruháimat magamra kapkodni, közben felhívtam a repteret, hogy az első Stockholmba tartó járatra jegyet foglaljak. Fekete utazótáskámba beledobáltam, ami a kezem ügyébe akadt, de az sem számít, ha valamit itt hagyok. Eközben mobilomat folyamatosan a fülem mellett tartottam, de hiba hívtam Dannyt, Mimmit, Mollyt vagy Fridát, mindenkinél ugyanaz a szöveg, nem kapcsolható.

-     Vedd már fel, te szemét! Mire gondoltál? – Üvöltöttem kétségbeesetten, mikor senkit nem értem utol.

-     Nézd meg meddig tartott az utolsó beszélgetésed a kis barátnőddel.

     Eddig figyelmen kívül hagytam a fortyogó énekesnőt, de a gúny és az elégedettség, ami arcára kiült, arra késztetett, hogy így tegyek. Visszakerestem a tegnap esti utolsó kimenő hívásomat, és leforrázva néztem a számokat. Nem lehet.

-     Elfelejtetted kinyomni a telefont. A szívszerelmed pedig végighallgatta, amíg mi hancúroztunk. – Kezeim ökölbeszorultak, majd ráordítottam az előttem álló bestiára.

-     Tudtad, tudtad, hogy hallja? Miféle szörnyeteg vagy te? – Az üvöltözésre felkeltek a többiek is, és álmos, kérdő tekintetek bukkantak fel az ajtóban.

-     Megmondtam, hogy tönkreteszem. Már késő. Garantáltan nem akar látni, szóval feleslegesen rohansz. Ezek után a közelébe sem fognak engedni.

-     Mi folyik itt? – Szólalt meg először Edin. Nem tudtam válaszolni, csak felé hajítottam az eddig tenyeremben szorongatott készüléket.

-     Visszamegyek Svédországba. – Fordultam a táncosaim felé, akik mind telefonom kijelzőjére meredtek. – Te meg ne kerülj többet a szemem elé! Undorodom tőled. – Köptem a szavakat megvetően Tone irányába, de ismét leforrázott. Miért van mindig lépéselőnyben?

-     Ne olyan gyorsan, popsztár! Szerződésünk van, amiből nem léphetsz ki. – Cinizmusa visszataszító. Egyre feljebb megy bennem az a bizonyos pumpa.

-     Már, hogy a frászba ne tehetném? Pénz kell? Megkapod. De takarodj el az életemből és Molly közeléből is.

-     Naivan ránk bíztad a szerződést, amiben volt egy aprócska záradék. – Biggyesztette le ajkait, szomorúságot tettetve. – Ha kilépsz, mindened az enyém. A lemezszerződésed, a lakásod, az autód, az életed.

-     Egy rohadt ribanc vagy! – Viharzottam el mellette úgy, hogy fellöktem, de még az ajtón kilépve is hallottam fülemben önelégült nevetését.

     * Ha valaki meglát, nekem annyi, de mindent elterveztem. A takaróm alá gondosan felsorakoztattam a párnákat, ablakomat résnyire nyitva hagytam, hogy vissza is jussak, a létrát visszavittem a helyére, csak nem ütközök akadályba.

     Felpattantam biciklimre, majd vadul tekerni kezdtem. Durván fél óra volt az út, de elfáradtam és fázok is. Mikor elértem úti célomat, kerékpáromat kitámasztottam, majd néhány apróbb kavicsot felszedtem a földről. A kerítés nem volt magas, így könnyedén átmásztam rajta.

     A ház teljes sötétségbe burkolózott, az utcán is csend volt. Néhány kutya ugatott, de különösebb zaj sehonnan sem szűrődött ki. Megkerestem barátnőm ablakát, majd óvatosan felfelé kezdtem dobálni az aprócska köveket. Szerencsémre nem csaptam vele nagy hangot, de miután kezdett kiürülni a tenyerem, attól féltem, hogy Molly sem hallja. Azonban enyhe fény gyulladt, a függöny elhúzódott, majd Moll álmos arccal, kócos hajjal bukkant elő az erkélyen.

-     Engedj be. – Suttogtam neki lentről, mert még mindig nem tudta merre nézzen.

-     Eric? – Kapott észbe. – Mit keresel itt? Ha apu észrevesz, mindkettőnket kinyuvaszt. – Hadonászott lefelé, de csak fejem ráztam.

-     Csak maradj ott. – Váltottam tervet. Meglepődve követte tekintetével mozdulataimat. Hátráltam néhány lépést, majd nekifutásból felkapaszkodtam a ház sarkában magasodó öreg diófa egyik alsóbb ágára.

-     Jézusom! – Kapta szája elé kezeit barátnőm. – Ha leesel, nem állok veled többet szóba. – Jelentette ki durcásan, mire nevetnem kellett.

-     Akkor már nem is lesz rá lehetőséged. – Mutattam rá a valóságra, majd egy határozott mozdulattal odaugrottam mellé. – Még jó, hogy itt van ez a fa. – Vigyorogtam elégedetten, és hosszú csókot leheltem az előttem álló lány ajkaira. Szája sarkában megjelent az a mosoly, amit annyira imádok, én pedig boldogan nyugtáztam, hogy örül nekem.

-     Menjünk be, mert valaki meglát. – Fogta meg kezem, majd egyenesen szobájába húzott.

     A narancssárga falak kellemes melegséget árasztottak. Az íróasztalon égő láma halvány fényében nehezen lehetett kivenni a falon elhelyezkedő képeket. Laptopja az ágy mellé volt fektetve, a díszpárnákat pedig a nagy, fekete fotelbe dobálta. Az egész helyiséget Molly illata lengte be.

     Mosolyogtam, ahogyan ujjait végighúzta vállig érő szőke hajában, így átfésülve azt. Szorosan hozzám bújt, arcát nyakamba fúrta. Én pedig nagy tenyereimet hátára simítottam. Percekig álltunk egymást ölelve, de nem felejtettem el, miért is jöttem. Óvatosan eltoltam magamtól. Gyönyörű kék szemeiben villóztak a kérdőjelek, nekem pedig nincs szívem továbbra is kétségek között hagyni. Ránéztem az órára, pompás.

-     Hiányoztál. – Pusziltam meg homlokát, majd mosolyra húztam ajkaimat. – No, meg gondoltam, ha nálad leszek éjfélkor, akkor esélytelen, hogy bárki megelőzzön.

-     Hmm? – Szemöldökét összeráncolta, majd egy képtelen kérdést tett fel nekem. – Eric, te ittál? – Hangosan nevetni kezdtem, mire szélsebesen betapasztotta számat, jobb ötlet híján a sajátjával. Na, nem mintha bánnám, csak elsőre meglepett.

-     Boldog szülinapot, kincsem! – Simítottam meg arcát, miután elváltunk egymástól. Szemeiben megcsillant a felismerés szikrája.

-     Látod, borzalmas vagy. – Duzzog kislányosan, én pedig eltátottam számat. Valami rosszat tettem? – Még a tizenhetedik szülinapomat is elfelejtem miattad. – Tette hozzá kétségbeesett ábrázatomat látva.

-     Szeretlek. – Nevettem végül el magam, de arcomra is fagyott a mosoly, mikor az ajtó kinyílt, és Kenneth állt meg a küszöbön karba font kezekkel. *

     „Tisztelt utasaink! Kérem, csatolják be öveiket, megkezdtük a leszállást.” – Ébresztett fel a pilóta hangja. Engedelmeskedtem neki, majd landolás után napszemüvegemet és kapucnimat magamra varázsolva indultam csomagomért.

     Újra visszagondoltam arra az éjszakára, ami a repülőn ötlött eszembe. Miért nem tudtam akkor értékelni őt, amikor még az enyém volt? Miért váltam telhetetlen, nagyképű, önző hólyaggá? Legszívesebben arcon köpném magamat.

     Fogtam egy taxit, majd rájöttem, azt sem tudom, hová menjek. Mindent vagy semmit alapon megkértem, hogy vigyen a központi kórházba, arra van a legnagyobb esély, hogy odavitték. Út közben azon gondolkodtam, hogy álljak a szülei elé, hogyan nézzek Mimmi szemébe, hogyan kérjem meg őket, hogy engedjenek be hozzá, hogy bocsássanak meg?

-     Uram, megérkeztünk. – Szólított meg a sofőr. A fuvart kifizettem, majd mély levegőt véve az épület felé indultam.

     Ahogy kinyitottam az ajtót, orromat megcsapta a fojtogató kórház szag. Odaléptem a nővérpulthoz, ahol egy húszas évei végén járó, szőke hajú, kék szemű, viszonylag alacsony nő álldogált. Fejét felemelte, majd kérdőn méregette elrejtett arcomat.

-     Segíthetek valamiben? – Készségesnek tűnt, bár kétlem, hogy megmondja, amit tudni szeretnék.

-     Molly Sandént keresem. Ebbe a kórházba hozták? – Sóhajtottam lemondóan, mert azonnal a fejét kezdte el rázni.

-     Sajnálom, de nem adhatunk semmiféle tájékoztatást a betegekről. – Határozottan ejtett ki minden szót, nyomatékot adva a szabálynak.

-     Kérem! – Közben lehúztam fejemről a kapucnit, majd a szemüveget is eltűntettem, így arcom felismerhetővé vált. Láttam, hogy a nő is rájött, ki vagyok. Nagy levegőt vett, majd a számítógépen nyomogatott valamit.

-     Hetedik emelet, hármas szoba. – Motyogta halkan. Molly hetedik hó harmadikán született, el sem téveszthetném. – De engem nem is látott!

-     Az, az intenzív osztály? – Kérdeztem meg félve, ahogyan tekintetem a kórház térképére vándorolt.

-     Igen. Sajnálom! – Kezeit egy pillanatra vállamra tette, mintha erőt akarna adni, de egy másodperccel később már el is vette onnan.

     Lomha léptekkel közeledtem a lift fele, majd megnyomtam a hetes gombot. Nem tudtam, hogy siessek-e, vagy késleltessem az érkezésem. Mire készüljek? 

     A felvonó megállt, kiszálltam, majd a folyosón jobbra fordultam, ahol megláttam az ismerős alakokat.

     Frida ült hozzám legközelebb. Térdeit felhúzta, fejét azokra fektette. Arcát nem láttam, mert a mellette magasodó srác eltakarta. Egyik keze zsebében volt, másik Fri vállán. Nem volt jogom felhúzni magam, vagy jelenetet rendezni, de kezem ökölbeszorult, ahogy felismertem Christophert. Velük szembe Danny helyezkedett, ölében Mimmivel. Szorosan ölelte magához a lányt, akinek könnyei még mindig csordogáltak. - Három hétre mentem el, hogy történhetett ennyi minden? - A folyosó közepén Helena állt, aki férje karjába kapaszkodott. A nő megviselt volt, szemei feldagadtak.

-     Alszik, de mosolyog. Az arca olyan nyugodt, békés. Boldognak tűnik. - A szívem hatalmasat dobbant, mikor meghallottam Helena kétségbeesett hangját. - Egyfolytában Ericet hívja. – Tette hozzá, mire az összes szempár rászegeződött. A dán fiú engem is észrevett, de nem leplezett le.

-     Nem, soha többé nem mehet a közelébe. – Jelentette ki Mimmi határozottan. Gyűlöl engem, ahogyan én is magamat. – Majd túllép rajta!

-     Mi történt vele? – Szólaltam meg végre. Néhány másodpercre megdermedt a levegő.

     Mindenki engem nézett. Előre léptem néhányat, de Mimmi elém állt, a következő pillanatban pedig egy hatalmas pofon csattant az arcomon.

-     Mit érdekel az téged? Te juttattad ide! Takarodj innen! – Sziszegte fogai között. Nem kiabált, de csak azért, mert a helyzet nem engedte.

-     Ne csinálj jelenetet, Mimmi. – Ölelte át gyengéden Danny, bár szerintem inkább visszafogta.

-     Jelenetet? Akkor kap jelenetet, ha kimegyünk innen. – Morogta felém.

-     Ha akarsz, addig üthetsz, míg kapok levegőt, kígyót-békát kiabálhatsz rám, csak mondjátok el, mi van vele. – Szavaimat főként Helena felé intéztem, benne láttam a legnagyobb hajlandóságot arra, hogy segít nekem.

-     Húzz innen a picsába! – Vágta hozzám ismét fogadott húgom. Csak egy törékeny kislány, hogy lehet benne ennyi indulat? Hogyan jutottam odáig, hogy kivívtam a haragját?

-     Menj el, Eric! – Kért finomabb hangnemben Kenneth.

-     Amint megtudom, mi baja van, elmegyek. – Nem tágítottam, bár tudom, nem vagyok olyan helyzetbe, hogy követelőzzek.

-     Feltételeket szabsz? Ultimátumot adsz? Ki vagy te? Egy undorító szemét lettél. – Kezdte el Mimmi ököllel ütni a mellkasom. Haragja hatalmas lehetett irányomba, mert szabályosan fájtak az ütései.

-     Ne! – Szóltam rá szőke barátomra, mikor vissza akarta fogni. – Megérdemlem. – Hajtottam le fejemet.

-     Ezzel nem hatsz meg Saade! Lépj ki Molly életéből!

-     Nem megy. – Vallottam be, mire egy újabb kéznyom piroslott bőrömön.

-     Van fogalmad róla, milyen látványt nyújtott a nővérem, mikor a telefonba meghallotta annak az ócska nőnek a hangját? Fel tudod egyáltalán fogni, hogy inkább kómában van, minthogy a valósággal kellejen szembenéznie? Azokkal a fájdalmakkal, amiket újra meg újra te okozol neki! Egy önző pöcs vagy, akinek megáll az esze, ha nőt lát. Nem vagy különb, mint bármelyik másik féreg, akiktől engem próbáltál óvni. – Lesújtva hallgattam szavait, de nem volt mit mondanom, hiszen igaza van. – Már nem az vagy, aki régen voltál, akit Molly szeretett. Ez az ember már nem kell neki. Láttam, amint leomlott egy világ benne, szóval dolgozd fel, és takarodj innen. Menj vissza Ibizára a ribancodhoz, a nővéremet pedig egyszer s mindenkorra felejtsd el! – Már nem törődött az illemmel, üvöltött velem.

-     Mimmi, fogd vissza magad! – Rótta meg Kenneth, majd Dannyhez fordult. – Vidd el innen!

-     Nem engedheted be hozzá! Apa, tönkreteszi őt! Neked elképzelésed sincs arról, hogy Molly hogyan érzi magát, hogy mennyit sírt, hogy hányszor kelt fel az éjszaka közepén izzadságban úszva, kiabálva, zokogva. Nem voltál vele! Egyikőtök sem volt vele! – Most már családjával is ordibált. Az őt ölelő fiút ellökte magától, majd újra nekem esett. Addig ütött, míg hátrálni kezdtem, elértem a falat, Mimmi pedig torkaszakadtából kiabált velem.

-     A végtelenségig önző vagy. Nem vagy többé a bátyám! Gyűlöllek! Minden a te hibád! – Ütései egyre erőtlenebbek lettek, lábai összerogytak, alig tudtam utánakapni.

-     Mimmi, kislány ne csináld ezt velem! – Tartottam meg. Térdei alá nyúltam, majd lefektettem a székekre. Danny hívta az orvos, aki adott egy enyhe nyugtatót neki.

-     Gyere velem! – Ragadta meg karom legjobb barátom, én pedig jobbnak láttam követni.

     Végigmentünk a folyosón, majd megálltunk egy kórterem előtt. Felnéztem az ajtóra, amin a hármas számot láttam meg. Hálásan pillantottam Dannyre, majd kezemet a kilincsre tettem, de a srác visszafogott.

-     Egyes típusú diabétesze van.

-     Tessék? – Kerekedtek el szemeim.

-     Jól hallottad. Ne hidd, hogy nem vetlek meg azért, amit csináltál, de még mindig a legjobb barátom vagy, és nem teljesen a te hibád, ami történt. – Elengedtem az ajtót, majd hirtelen ötlettől vezérelve megöleltem. Letelepedtünk a földre, aztán választ remélve, újra feltettem kérdésemet.

-     Mi történt vele?

-     Nem voltam ott, de Christopher azt mondta, hogy telefonon beszéltetek, aztán átadta Mollynak, aki hirtelen sírni kezdett, majd egy női sikítás hallatszott, mikor Mimmi kinyomta a telefont. Onnantól kezdve Moll semmire nem reagált. Hívták a mentőket, de mire odaértek már eszméletlen volt. A kivizsgálás után megállapították nála a cukorbetegséget, de a nagyobb gondot az okozza, hogy nem kel fel. – Elhallgatott, tehát most jön az a rész, ami az én bűnöm, bár ebben is igencsak benne volt a kezem. Hányingerem van magamtól. Igaza van Mimminek, a legjobb az lesz, ha eltűnök az életükből.

-     Ne kímélj! Tudni akarom, mi van vele!

-     Az orvosa azt mondja, nagy a valószínűsége annak, hogy ő maga gátolja az ébredését. Ha nagyobb sokk, vagy rossz dolgok sorozata ér valakit, akkor előfordul, hogy éberkómába kerül. Így védekezik a tudatalattija. Olyan, mintha aludna, de nem lehet felébreszteni. Bizonyos agyi működése van, így lélegzik, és a keringése is működik, előfordulhat, hogy a végtagjait megmozdítja, sőt még sírni és mosolyogni is tud.

-     Egy szörnyeteg vagyok. – Danny kezét vállamra tette, de nem szólt semmit. Azon voltam, hogy feldolgozzam szavait, hogy megértsem mondatainak jelentését. - Miért ő? Mért nem én?

-     Fel fog ébredni! Tudja, hogy szükség van rá. – Jelent meg előttem Molly apukája.

-     Az előbb, mikor Mimmi azt mondta, hogy inkább van kómában, minthogy érezze a fájdalmat, amit én okoztam neki, azt hittem túloz, nem vettem komolyan, fel sem fogtam. – Megsemmisülve bámultam magam elé. Így a lány összes szava igazságot nyert.

-     Nem csak a te hibád.

-     Miért mondjátok ezt? Miért vagytok megértőek, figyelmesek velem? Kenneth, miattam fekszik a lányod kómában. Önző voltam, aztán meg gyáva, hogy beismerjem, tévedtem, legutóbb pedig féltékeny, sértette az önérzetem, hogy valaki mással nevet, más nyújt neki biztonságot. Az ostobaságom miatt menekült el a valóságból, ti pedig bíztattok?  - Keltem ki magamból szégyenembe. El akarok futni, de még mindig nem tudom itt hagyni. Képtelen vagyok tágítani mellőle. Szó szerint fáj a gondolat, hogy ne legyek a közelében.

-     Feleslegesen szidunk mi is. Marcangolod te magadat, és ne felejtkezzünk el Mimmiről sem, plusz Mollynak is lesz hozzád néhány keresetlen szava, ha felébred.

-     Ha felébred. – Ismételtem meg elkeseredetten, mire egy éles hang hasított belém.

-     Nem egy rakás szerencsétlenségre van szüksége, hanem a férfire, aki még ilyen állapotban is mosolyt varázsol az arcára. Most mutasd meg, mekkora ereje van a szerelmednek, ezzel valamit törleszthetsz. – A nyugtatótól még kába lány hideg közönnyel intézte szemembe szavait. Felálltam, közelebb hajoltam hozzá, de elhúzódott.

-     Lehet, hogy ők megbocsájtanak, de én nem fogok. – Hátat fordított, majd a falra támaszkodva botorkált előre. Danny felpattant, hogy segítsen neki. Bal kezét derekára csúsztatta, Mimmi pedig egész súlyával rátámaszkodott. Teljes mértékben megbízott benne. Tévedtem. Mekkorát tévedtem.

-     Ne vedd komolyan! Amint Molly felébred, minden olyan lesz, mint régen. – Megveregette a vállam, majd visszament a többiekhez.

     Hosszú percek óta álltam az ajtóba, de nem tudtam mozdulni. Az agyam képtelen kiadni a parancsot. Végül erőt vettem magamon, és bementem a szobába.

     Világos volt, bár már erősen a délutánban jártunk. Az ablak alatt vajszínű kanapé, a fekhely mellet, párnázott bőrfotel található. A fal a megszokott fehér helyett, melegséget árasztó citromsárgára volt festve. A sarokban és az asztalon zöldülő virágok tették barátságosabbá a szobát. Egyértelműen nem átlagos személyeknek fenntartott kórterem, de a beteg, akit itt helyeztek el, valóban különleges. Egyetlen ágy lelhető fel jobb kéz felől, amiben egy vörös hajú, fehér arcú, békés mosolyú lány feküdt. Kezeiből csövek lógtak ki. Csuklójába az infúzió volt bekötve. Mellkasára az EKG korongokat tapasztották. A csendes helyiséget a gépek csipogása töltötte meg, amik Molly életműködését jelezték.

     Leültem ágya szélére, majd végigsimítottam kezem arcán, nevetésre álló ajkain, csupasz vállán. Önkéntelenül húztam feljebb a takarót, bár tudtam, nem fázik. Óvatosan kezeim közé vettem tenyerét, majd apró csókot leheltem kézfejére.

-     Kérlek, ébredj fel! Kiabálj velem, küldj el, mondd, hogy egy utolsó szemétláda vagyok, csak nyisd ki a szemedet! – Könyörögtem neki. Nem tudom, hallja-e amit mondok, de másképp hogyan adjam a tudtára, hogy itt vagyok?

-     Eric. – Alig hallhatóan ejtette ki nevemet, szája sarkában megjelentek a gödröcskék, amikkel mindig képes volt megőrjíteni. Szívem meglódult, ahogyan meghallottam hangját.

-     Itt vagyok. Molly, itt vagyok! Kicsim, kelj fel! – Bizonygattam neki, de semmi reakció. Eszembe jutott, hogy Helena azt mondta, engem hívogat, tehát akkor nem érzékeli a jelenlétem.

     Ahogy arcát néztem, elöntöttek az emlékek. Úgy gondoltam, mesélek neki. Térdemet felhúztam az ágyra, kezét ölembe fektettem, miközben ujjainkat összefontam.

-     Emlékszel, amikor a srácok a huszonegyedik szülinapomra meglepetés bulit szerveztek nekem? – Nevettem fel, ahogy szemem előtt peregtek annak az estének a képei.

     * Végre egy este kettesben Mollyval. Ragaszkodott hozzá, hogy megünnepeljük a születésnapomat, bár annak módjáról más és más elképzeléseink voltak. Viszont ami késik, nem múlik. Vacsorázunk, táncolunk, aztán behajtom az ajándékomat.

     Büszkén léptem be az étterembe, oldalamon gyönyörű barátnőmmel. Barna haja hullámokban omlott vállára, fekete koktélruhája pedig teste vonalát követte egészen a combja közepéig. Magas sarkú cipőjének hála gond nélkül karolt belém, majdnem egy magasak voltunk.

     A vendéglőben mahagóni, kétszemélyes asztalok helyezkedtek el, mindegyik közepén egy-egy gyertya égett. A pincér elvette kabátunkat, majd asztalunkhoz kísért minket. A rendelést a lehető leggyorsabban felvette, poharainkba pezsgőt töltött, azután diszkréten magunkra hagyott bennünket.

-     Boldog születésnapot! – Emelte fel italát, majd mosolygós arccal koccintotta enyémhez.

-     Veled minden napom boldog. – Hajoltam át az asztal felett, hogy csókot lophassak tőle.

     Az ételünket elfogyasztottuk, majd a lassú dallamra táncolni kezdtünk. Mindkét kezemmel átöleltem derekát. Abban pillanatban nem érdekelt, hogyan kell lassúzni, minél közelebb akartam érezni magamhoz. Kicsit féltem, hogy rám pirít, de mikor nyakamat átölelte, fejét pedig vállamra hajtotta, minden kétségem elmúlt. Lágyan ringatóztunk a zene ütemére. Néha belepusziltam hajába, mire halk dünnyögéssel felelt. Ujjai nyakamat cirógatták, amitől minden pillanatban libabőr futott végig rajtam. Annyira szeretem.

-     Tudod, még szülinapom van. – Célozgattam neki, a lépcsőházban felfelé tartva.

-     Igen? – Tett úgy, mintha nem tudná, mire akarok kilyukadni.

-     Bizony. – Bólogattam kisfiúsan.

-     És mit óhajt az ünnepelt? – Kacérkodott velem tovább.

-     Hát, valami ilyesmire gondoltam.

     Magamhoz rántottam, majd kérdés nélkül kezdtem ajkaival játszani. Kezeimmel hajába túrtam, ezzel tönkretéve szabályos, göndör tincseit. Érzelmes, szenvedélyes csók volt, ami nem szakadt meg akkor sem, mikor a kulcsaimmal babráltam. Ahogy bejutottunk a házba, cipőinket lerúgtuk magunkról, elkezdte kigombolni ingem, én pedig ruhájának kapcsaival küzdöttem. - Miért nem lehet a hagyományos cipzárnál maradni? – Morgolódtam magamban. Az első csattal szembe diadalmaskodtam, de a másik az istenért sem akart kikapcsolódni, pedig eközben Molly már megszabadított felsőruházatomtól. Égett bennem a vágy. Úgy éreztem, hogy az ágyig sem leszünk képesek eljutni. Elbotorkáltunk a nappaliig, majd hirtelen minden fénybe burkolózott.

-     Boldog születésnapot! – Kiáltották minden felől, majd egytől egyig elhallgattak, de szinte egyszerre tört fel belőlük a nevetés is.

-     Mollyn túl sok a ruha, nem? – Röhögött Alex szemtelenül.

     Tátott szájjal pásztáztam a barátaimból, rokonaimból álló tömeget. Anya mosolyogva fogta be húgaim szemét, míg táncosaim különböző hangokon kurjongattak.

-     Te tudtál erről? – Mosolyogtam kínosan, miközben barátnőm csupasz mellkasomba fúrta arcát.

-     Vannak még ilyen hülye kérdéseid? Szerinted magamat akarom kínozni? – Nyafogott továbbra is, háttal nézőközönségünknek. *

-     Az biztos, hogy az az este felejthetetlen volt. – Fejeztem be mondókámat. Bal kezemmel újból megsimogattam arcát, mire jobb kezemen szorítást éreztem. Azonnal a nővérhívó után nyúltam, s vadul nyomkodni kezdtem a gombot.

-     Molly, kicsim, nyisd ki a szemed! – Szólongattam, majd fél perc múlva orvosok, nővérek tódultak be a kórterembe. Az ajtóban felbukkant Mimmi, Helena és Frida feje is.

-     Mi történt? – Nézett rám a fehérköpenyes férfi, miközben Moll pulzusát, vérnyomását vizsgálta.

-     Meséltem neki, majd megszorította a kezem. – Magyaráztam. – De nem gyengén. Rendes, erős szorítás volt. – Bizonygattam, hogy valóban történt valami, nem csak képzelődöm.

-     Nem csoda, hiszen magát hívta egész nap. Ez jó jel. Maradjon mellette, hamarosan fel fog ébredni. Az életfunkciói egyre erősödnek, megnőtt benne az élet utáni vágy. – Mosolygott megnyugtatóan. – Szép volt! Elérte, hogy fel akarjon kelni. – Veregette meg hátam, majd kiment.

     Néhány másodpercig csak könnyes szemekkel bámult rám a három ajtóban ácsorgó nő, majd Helena öles léptekkel közeledett felém. Mindenre számítottam, csak erre nem.

-     Köszönöm! – Ölelt szorosan magához, s ezt a szót ismételgette.

-     Ne! – Fejtettem le magamról karjait. – Ne csináljatok úgy, mintha nem az én hibám lenne. – Visszaültem a békésen szuszogó lány mellé, összekulcsoltam kezeinket, kézfejét pedig hüvelykujjammal simogattam.

-     Ha felébred, elmegyek. Végleg. – Mimmi fele intéztem utolsó két mondatom, aki újabb meglepetést okozott.

-     Ne válaszd a könnyebb utat megint, és ne ígérj olyat, amit képtelen leszel betartani!

-     Nem te mondtad, hogy tönkreteszem? – Emeltem meg szemöldököm, de amint kimondtam, meg is bántam.

-     Nincs igazam? – Háborodott fel jogosan, mire megadóan bólintottam.

-     Akkor miért mondod mégis azt, hogy ne menjek? – Szorítottam a mellettem fekvő lány kezét, közben imádkoztam, hogy Mimmi valami olyat mondjon, amiért valóban maradhatok.

-     Kimondhattátok, hogy vége, de nem tudtatok belül elszámolni magatokkal. Feleslegesen menekültök egymás és saját magatok elől is. Semmi értelme. Molly felemészti magát, te pedig elveszíted az igazi énedet, és ostobaságokat csinálsz. Ezt úgy kell megbeszélnetek, hogy nem hazudtok a másik szemébe, nem próbáljátok kitalálni, a másik mire gondol, hanem tisztalapokkal játszotok. – Helena csak kapkodta a fejét köztünk, én meg nagyokat pislogtam. Hogy lehet ilyen fiatalon, ennyi esze?

-     Azt sem tudom, miért hagytam elmenni. – Csúszott ki a számon, mire a barnahajú hercegnőm végre ismét mosolyra húzta száját.

-     Mert egy seggfej vagy! – Grimaszoltam egyet, de nem vághattam vissza. Adott egy puszit nővére homlokára, majd kivonult.

-     Eric. – Szólított meg gyengéden Helena, mire ráemeltem tekintetem. Egyik kezét arcomra simította, másikkal Molly kezét fogta meg. – A szeretetet nem a szavak, hanem a tettek bizonyítják. – Ültem megkukultan, és mire valami értelmes a számra jött volna, addigra a nő alakja eltűnt a szemem elől.

     Magamban elemezgetni kezdtem ezt a mondatot, de újabb szorítást érzetem.