17. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Jelentem alássan, túléltem az érettségit és szép eredménnyel végeztem, történelemből még dicséretet is kaptam, nagyon boldog voltam, most pedig szabadnak és megkönnyebbültnek érzem magamat!
A blog 11;12;13. díját köszönöm szépen. Hálás vagyok a pipákért, kommentekért is, amikre természetesen válaszoltam!! Ti vagytok as legjobbak, rendkívül sokat jelent ez nekem!
A fejezetről nem rizsáznék, remélem tetszeni fog!
Több mint 6000!! oldalmegjelenítésen vagyunk túl, ez mindenképp említésre méltó, köszönöm!
Remélem elnyeri a fejezet a tetszéseteket, magyarázatot kaptok pár kérdésre, és írtok nekem véleményt!
Kellemes olvasást!

(A matematikás hasonlat egy koreai doramából, a Personal Taste-ből származik. Pont ide illet, saját szavaimmal átfogalmaztam, de az ötlet az előbb említett sorozattól ihletődött!)

17. fejezet

Védőangyal

Molly Sandén

     Fülsiketítő dudaszó, egy elfojtott sikoly. A másodperc tört része alatt peregtek az események végig szemem előtt. Annyi mindent akartam még elmondani az embereknek. Nem. Neki kell. Csak számára van mondanivalóm. Muszáj tudatnom vele, hogy szeretem, hogy elrontottam.

     Kétségek marcangolnak, tűnődöm azon, hogy miként forgathatnám vissza az időnek azt a bizonyos kerekét. De hová mennék?

     * Az éjszaka nagy volt a felfordulás nálunk. Nem értem mi történhetett. Egyik pillanatban még anya nagy, gömbölyű pocakját cirógattam, puszilgattam, dalolásztam neki, miközben ő ujjaival hajamat fésülgette. - Nagyon várom már a pocaklakót, habár még semmit nem tudok róla. Azt mondják nekem, én leszek a testvére, akármit is jelentsen ez. Állítólag okos nagylányként kell majd viselkednem, mert én vagyok a nagyobb. Gondolom, olyan leszek a kis jövevénynek, mint a játszótéren a sok gyerek, azoknak a kicsiknek, akiket a hintába lökődnek, vagy azokba a magas kocsikba tologatnak. Valahogy így tudom elképzelni. – Aztán anya hirtelen felkiáltott, apa megfogta kezét, egy táskát és kimentek az ajtón. Egyedül maradtam.

     Egymagamban ücsörögtem, felhúzott térdekkel, könnyes szemekkel. Mi van, ha anyucival történik valami? Az én anyukámnak nem eshet semmi baja, akkor ki fog rám vigyázni? Ki fog nekem esti mesét olvasni? Ki fog megdorgálni, ha leverem a virágot, vagy összerajzolom a falat? Az anyukámat akarom!

      A nagyi percekkel később ugyan megérkezett, majd autóba ültetett, de megijedtem. Egy nagy épület előtt kiszálltunk.

     Bent fehér ruhás emberek rohangáltak, és valami maró szag csapta meg az orrom. Viszont érdeklődve vizsgáltam a falon lévő mesefigurákat. Vendég volt itt Micimackó, a Hupikék törpikék, a Gumimacik, de megtaláltam Csipkerózsikát is. Sokáig magyaráztam a mamának, hogy én mi mindent tudok róluk, aztán kicsi kezemet az övébe fogta, és bevezetett egy világos, fehérfalú szobába. Sok ágy volt itt, az egyikbe anyukám feküdt. Odaszaladtam hozzá, majd felmászva az ágyra, megláttam valamit a kezében. Ráemeltem tekintetem, majd bólintott egyet, így óvatosan megérintettem a baba arcát. Nem olyan volt, mint az otthoni játékaim, hanem egészen igazi. Finom, puha bőre selyemnek tűnt ujjaim alatt. Lágyan simítottam végig pici kezén, majd ugyanezt a mozdulatot megismételtem arcán is. Cseppnyi szája felfelé görbült, majd édes hangokat adott ki. Nevetett, rám nevetett. Abban a pillanatban tudtam, szeretem, és mindig vigyáznom kell rá.

-     Molly, ő itt Frida, a kishúgod.*

     Azóta már kétszeres nővér vagyok. Duplán éltem meg a csodát, ahogyan anya életet ad valakinek, aki számomra is éppoly fontos, mint neki. A testvéreimnek, akik mellettem vannak, akikre számíthatok, akiknek szüksége van rám.

     * Távirányítóval a kezemben rendeztem nagykoncertet a szüleimnek. Szépen leültek egymás mellé a kanapéra, maguk mellett két kishúgommal, és várták az előadást.

     Megálltam nekik háttal, majd fenekemet jobbra, balra riszálni kezdtem.

 „Hajnalodik, kiugrom az ágyból, a barátom már vár reám” - énekeltem bele a szám előtt tartott készülékbe, a nekem oly’ kedves sorokat. Anyáék ritmusosan tapsolni kezdtek, én pedig egyre jobban beleéltem magam. Addig szorongattam ideiglenes mikrofonomat, míg az be nem töltötte eredeti funkcióját. Ahogy a nagy, színes doboz szólni kezdett, ijedtemben apa ölébe ugrottam, aki hangos kacaj közepette fonta körém védelmezően karjait. Megpuszilta homlokom, ahogy utána anya is tette.

-     Egy napon igazi énekesnő válik belőled kislányom, mi pedig nagyon büszkék leszünk rád! – Törölte ki apukám a rémülettől szemembe mászó könnycseppet. Én pedig eldöntöttem: Énekelni szeretnék, amíg világ a világ.*

Hét éves fejjel még könnyű volt az élet.

     * Mikor elhatároztam, hogy mivel szeretnék igazán foglalkozni, még nem gondoltam, hogy tizenhét évesen itt fogok állni a felnőttek között. Itt a Globen Aréna színpadán, egy svéd nemzeti dalverseny döntőjében. Ez maga a csoda. Egy életre kelt álom. Szép, megható szeretettel teli szám ez, amibe az összes érzésem bele tudom tölteni. Így a dal, az igaz szerelem szárnyán juthat el a hallgatósághoz. Minden hang az Eric iránti érzéseimből formálódott, és kelt útra. – Elemeltem szám elől a mikrofont, meghajoltam, majd élveztem a tapsvihart.

-     Szeretlek Molly! – Kiabálta Eric a közönség soraiból. Küldtem neki egy puszit, majd a világ legnagyobb győzteseként léptem le a színpadról.*

     Nem fogja többé ezt mondani nekem. Elutasítottam. Saját magamtól löktem el a boldogságom.

     *  Lássuk ki az, aki egyenesen a döntőbe jutott. Ki az, akit ma a legjobban szeretett a svéd közönség? – Még ők húzták az időt, játszottak az emberek idegeivel, én kezem tördelve ültem, és vártam. Természetes, hogy izgulok, bár kétség sem fér hozzá, hogy ma az én Manboyom volt a legjobb. Nyernie kell!

     Arcát figyelve tudom, minden gondolatot kizár. Egy hangot képes befogadni, amint a műsorvezető kimondja a nevét. Mikor elhangzott az a két bűvös szó, ami nevét jelentette, az egész aréna egy emberként kezdett tapsolni, ünnepelni. Őt éltették. Szememben a büszkeség könnyei kezdtek el gyülekezni, és csak egyre többen lettek.

     Fut a színpadra, én pedig ölelem, akit csak érek. Boldog könnyektől csillogó szemmel énekeltem a nézőtérről vele együtt a számot.

-     Szeretlek! – Ugrottam hátára, majd puszilgattam arcát, és szorítottam magamhoz. Lehámozott magáról, majd tenyereit arcomra helyezte. Könnyeim útjába beleragadt hajszálaimat a fülem mögé rendezte, aztán apró csókot lehelt ajkaimra.

-     Nélküled nem sikerült volna. – Nézett a szemeimbe, majd hálás mosollyal hozzátette: - Te vagy az én szerencsehozó kabalám. *

    

     Már nem tudom többé elmondani neki.

     Vártam, hogy elérjen a fájdalmas becsapódás, ami semmi ahhoz képest, mit érzek most a szívemben. A tudat, hogy többé nem érinthetem arcát, nem foghatom kezét, nem csókolhatom ajkait, nem vihetem neki ágyba a reggelit, szétmarcangol. Nem szerencsétlenkedhetünk együtt a konyhában, nem húz többé ölébe, nem suttogja, hogy szeret. Mit tettem?

     Azonban következő a pillanatban, egy erőteljes rántást éreztem, és izmos karok közé zárultam. Lélegzésem gyors és szaggatott volt. Az elmúlt néhány másodpercben sok dolog fordult meg a fejemben, pillanatok alatt értékelődött át az életem. Ha Christopher nincs itt a figyelmetlenségemnek komoly, talán visszafordíthatatlan következményei lehettek volna.

-     Minden rendben van? – Kétségbeesetten tolt el magától és kereste tekintetem. Nem tudtam megszólalni, sokkot kaptam.

     Annyi mindent kaptam az élettől: a szüleimet, a testvéreimet, a nagyszüleimet, barátokat, tehetséget és egy csodálatos szerelmet élhettem át. Vannak emberek, akiknek ezek közül egyik sem adatott meg. Hogy lehetek ilyen hebrencs, ilyen hálátlan, hogy nem adtam ezért hálát minden nap, mért nem becsültem meg? Túl természetes volt.  Miért így lettünk kitalálva, hogy csak akkor vesszük észre a számunkra fontos dolgokat, mikor már elveszítjük? Az emberi lény képtelen arra, hogy értékelje azt, amije van. Miért vágyakozik azután, ami nem az övé? Így elszalasztja azt élet által neki adott boldogságot. A telhetetlenség, az agyunk butasága mindent tönkre tesz. Karrier. Mit ér egy szerető társ nélkül? Szépség. Csak egy álca, ha közben belül sír a lélek. Önbecsülés. Egy gondolati fogalom csupán, de megfoszt ölelő karoktól, szerelmes szavaktól, édes csókoktól.

-     Szólalj meg! – Rázott óvatosan, ezzel félbeszakítva gondolatmenetem.

-     Hívnunk kéne a mentőket? – Aleena ijedt hangja észhez térített.

-     Ne! - nyögtem ki nehezen. – Jól vagyok, csak megijedtem. – Akadozva ejtettem ki mindenegyes szót, még a pánik uralkodott rajtam. Villanásokat érzékeltem. Remélem, hogy csak a szemem káprázik, de ha holnap a címlapon leszek, akkor kiderült, hogy tévedtem.

-     Vigyük innen. – Christopher térdeim alá nyúlt, így egy pillanat alatt az ölében találtam magam. Kezeim lustán lógtak erőtlen testem mellett, míg Aleena azokat a srác nyaka köré nem tekerte, mondván, hogy kapaszkodjak.

Mimmi Sandén

-     Darling, merre vagy? – Kiabáltunk Fridával, hangunk hasította a levegőt, de olyan volt, mintha elillant volna. Muszáj megtalálnunk. Nem csak azért, mert mindannyian szeretjük és a családunk része, hanem mert Molly kitekeri mindkettőnk nyakát, ha kis kedvence nélkül térünk haza.

-     Mit fogunk csinálni, ha nem kerül elő? – Kezdett sírni Frida.

-     Fejezd be, ezzel nem segítesz! – Róttam meg, és kiáltottam újra kiskutyánk nevét.

     Mozgolódást hallottam szemből, a híd túloldaláról, elindultunk arra, de meg torpantam, amint felléptem a kis fa átjáróra. Ugyan megláttam a keresett kis szörnyeteget, de szívem nehezebbnek érzetem, mikor észleltem kik is vannak vele. Frida odafutott hozzájuk, majd kivette Danny kezéből Darlingot. Szorosan megölelgette, és mondott is neki valamit, de azt innen nem értettem.

-     Mimmi – intett felém nőverem mit sem sejtve.

     Tekintetem összetalálkozott szőkehercegemével. Megkeményítettem magam, és hideg közömbösséggel odaköszöntem egy „sziasztok”-ot, majd hátat fordítva nekik igyekeztem tőlük minél távolabb kerülni. Vele volt. Megint Ginával volt, ráadásul egy ilyen varázslatos helyen. Ez komoly? Tényleg szereti? Ő lesz a barátnője? Bárki mást el tudtam volna viselni, megszokni, de miért pont ő? Dühös voltam, úgy éreztem magam, mint akit átvertek, elárultak. Sírni már nem tudtam, de azért fáj.

-     Mi ütött beléd? Mi volt ez a stílus? Miért nem jöttél oda? – Bombázott kérdéseivel nővérem. Fejemet megráztam, ő felemelte állam, így a szemembe tudott nézni. Nem tudom mit láthatott, de tekintete ellágyult, és megölelt. Darlingot az ölembe helyezte, aki arcom nyalogatta, így mindjárt vidámabb lettem.

-     Egyszer ígérem, elmesélem. – Bólintott, majd elindultunk hazafele.

-     Nézd, megint Eric van a címlapon. – Torpant meg testvérem egy újságosnál. Valóban Popular feszített rajta egy igen hiányos öltözékben lévő nő oldalán, akiben Tonet véltem felismerni.
„ Elkészült Eric Saade és Tone Damli közös számának videoklipje.” – állt a kép alatt. Fellapoztam a magazint, ahol további fotók tárultak szemem elé, amiket jobb szerettem volna nem látni. Nyilatkoztak a videóról, a forgatásról, hogy mennyire élvezték.

-     Na, azt elviszem. – Horkantam kicsit fel. Én nem értem Ericet, bár való igaz, hogy most Molly küldte el. A szemem láttára vallotta be neki, hogy szereti, de Moll nem kért belőle. Napokig ki sem jött a szobájából, így végképp nem tudom azt az egész jelenetet hova tenni.

-     Szerinted Molly látta már? – Nézett rám lemondóan Frida. Alig van itthon, de még így is észreveszi, hogy mennyire nincs rendben az a lány. A fene vigye el a szerelmet, meg azt a fránya makacsságát. Imádom, de olyan ostoba tud lenni. Ki olyan hülye rajta kívül, hogy magának tesz rosszat?

-     Nem tudom, de remélem nem. – Adtam választ a kérdésre, az újságot pedig visszatettem helyére.

Molly Sandén

     Gratulálok magamnak. Nem tudtam volna máskor az autó elé szaladni? Borzalmas az időzítésem, az biztos. Ugráltam örömömbe, hogy végre valami jó is történik velem, erre első találkozásra a kanapén kell feküdnöm, ő meg teát hoz nekem. Csodás kezdés.

-     Sajnálom! – Szólaltam meg két korty között. – Mostanában elég szétszórt és figyelmetlen vagyok. – Kezdtem szabadkozni neki. Felnézett a papírrengetegből, amibe az elmúlt egy órában beletemetkezett.

-     Az a fő, hogy nem esett semmi bajod. – Mosolygott rám, majd újra a kottáimat kezdte tanulmányozni.

     Ez most valóban nem sokon múlt. És most már nem kenhetem másra, ez csakis az én hibám lett volna.

-     Jó voltál matekból? – Kérdezte meg a semmiből. Teljesen váratlanul ért, nem tudtam hova tenni, így válaszoltam neki, hátha megtudom hova akar kilyukadni.

-     Nem igazán. Te?

-     Én sem - nevetett fel. – Mindig a barátaimra irigykedtem, akik jók voltak belőle. Minden példát megoldottak. Ismerős, vagy ismeretlen feladatot kaptak, helyes eredmény jött ki nekik. Akkoriban azt gondoltam, lehetséges, hogy a szerelem is ilyen könnyű számukra. Folyton ezen töprengtem. Ha a szerelem egy egyenlet lenne, aminek ismernénk a megoldását, akkor talán nem bántanánk meg egymást, nem értenénk félre a másikat, egyszerűen csak szerethetnénk. – Mindeközben arcomat figyelte, a reakciómra várt. – Nem így van? – Kérdezett rá, mikor továbbra is csendben ültem.

-     Miért mondod ezt nekem? – Még mindig nem értem, hogy honnan jött ez neki. Matek?

-     Mert ez a srác – mutatott a dalszövegeimmel teleírt füzetre, és a körülötte lévő kotta halomra, - még nálunk is rosszabb volt matekból, ha hagyott téged elmenni. – Szavai jól estek, de szemeim könnyel teltek meg, ahogy Ericre gondoltam. A dalok keletkezésének körülményeire, az akkori és mostani érzéseimre.

-     Ne beszéljük róla. – Hangom cseppet elcsuklott, de csak alig észrevehetően.

-     Ne haragudj! – Megráztam fejem, hisz’ nem ő tehet róla.

-     Nem számít, de beszéljük a duettünkről. – Mosolyodtam el halványan. Már a gondolat is felvillanyoz.

-     Remek ötlet. Szóval arra gondoltam…

-     Molly – rontott be Mimmi a szobába lihegve. Nem tudom mióta futhatott, de alig tudott megállni lábán. Lerogyott a kanapéra, és fújtatott.

-     Húgi, mi történt? – Estem kétségbe. Leguggoltam elé, kezeim térdeire fektettem, és vártam válaszát.

-     Veled… mi… - lihegett továbbra is.

-     Mimmi, mi van már, az isten szerelmére?

-     Jól vagy? – Nyögte ki végül, de az én szemeim megint elkerekedtek. Úgy látszik ma az én gondolkodásommal van baj. Lassabb, mint szeretném.

-     He? Nekem túl lassú az agyam. Honnan veszed, hogy nem vagyok jól? - Fogtam fejem, mire a dán srác mosolyogni kezdett.

-     Eric az előbb hívott, hogy a net veled van tele. Annyira rémült volt a hangja, én meg rácsaptam a telefont, aztán rögtön iderohantam. Az idegen srácot már értem, de az ijedtségét még nem.

-     E..E..Eric hívott…miattam? – Sikerült végül feldolgoznom. Dadogva, hosszú másodpercek alatt préseltem ki magamból, ezt a három rövid szót.

-     Ezt mondtam az előbb. De elmondanád, mi folyik itt?  - Nézett rám, Christopherre, majd a szétszórt papírokra.

-     Mimmi, ő itt Christopher Nissen, egy duettet fogunk közösen énekelni. Ő pedig a húgom. – Mutattam be őket. Kezet ráztak, majd egy-egy puszit is adtak egymásnak.

-     Oké, ezt értem, de Eric miért kérdezte, hogy történt-e veled valami? Ennyire féltékeny lenne? – Utóbbi mondatát inkább magának intézte, de meghallottam, és rögtön elfojtottam gondolatai kibontakozását.

-     Mimmi Sandén! – Szóltam rá.

-     Nem, te nem hallottad a hangját. Olyan kétségbeesett, feldúlt volt, hogy először azt hittem, meghalt valaki. Halálra rémített, ahogyan elfúlt hangon hadarta a szavakat. Sosem hallottam még őt ilyennek. – Húgom szavai mellbe vágtak. Lehetséges, hogy azok után is fontos vagyok neki, hogy elküldtem? Talán mégsem tettem mindent tönkre? Összezavarodtam.

-     Talán mégsem olyan rossz matekból? – Mimmi mit sem értve kapkodta fejét, én meg kínosan hajamba túrtam.

-     Lényegtelen – fordultam a bölcselkedőhöz, majd húgomnak kezdtem magyarázni. – Szokásomhoz híven elkalandoztak a gondolataim, nem néztem körül, leléptem az útra, de jött egy autó, és őrülten dudálni kezdett. Az életem is lepergett előttem, annyira megrémültem, de Christopher ott volt, így hála neki nem történt baj. Ezt fotózhatták le.

-     Normális vagy? – Rivallt rám olyan hangerővel, hogy hátraugrottam, így leestem a kanapéról. – Hányszor mondtam már, hogy az utca emberei nincsenek felkészülve rá, hogy bármikor holdkóros üzemmódra válthatsz? – Ironizált továbbra is, duett partnerem meg már hasát fogva nevetett.

-     Jajj, hallgass már el! – Tápászkodtam fel, majd mellé heveredtem és jól megölelgettem. – Rendben vagyok, ne aggódj! Rossz pénz nem vész el, tudod. - Adtam cuppanós puszit arcára, mire nevetni kezdett, majd pedig alaposan megszorongatott.

-     Hívd fel Ericet, mert tényleg nagyon ideges. – Nyújtotta felém telefonomat, amit ötletem sincs, honnan kaparinthatott meg.

-     Nem, nekünk már nincs miről beszélnünk. Ahonnan megtudta, hogy bajom eshetett, onnan azt is meg fogja, hogy jól vagyok.

-     Miét vagy ilyen makacs? Hibázott, de szeret. Tudom, hogy te is szereted! – Nem foglalkozva társaságunkkal szidott le. – Önző vagy, és ezzel magadnak ártasz a legtöbbet.

-     Mimmi, tudod mi a leggyorsabb módja, hogy kibontsd az összegubancolódott fonalat?

-     Mi van? Hogy jön ez ide? – Most ő nem értett semmit.

-     Szét kell vágni. – Jelentettem ki határozottan, mire felszaladt szemöldöke. – Ha megpróbálsz a kis darabokból újabb fonalat összekötni, lehetséges ugyan, de azon már apró csomók lesznek, amik pedig már onnan nem tűnnek el, sohasem.

-     Azt akarod mondani, hogy esélytelen? – Nézett rám nagy szemekkel. Tudom, hogy mennyire reménykedik még abban, hogy Eric és számomra van jövő, de egyszer meg kell értenie, hogy nincs. Legfőképp miattam nincs.

-     Nem egészen. – Feleltem őszintén, hiszen általánosan nem egészen ezt jelenti ez a hasonlat. – Azt akartam kifejezni, hogy ha valami eltört, azt hiába ragasztod össze, nem lesz már ugyanolyan. Az illesztésnél látszani fog a hiba. Épp úgy, mint a csomónál.

-     Értem, de nem akarom. – Kezdtek gyönyörű szemeiből csordogálni a könnyei. Alsó ajkát beharapta, hogy visszafojtsa azokat, de már késő volt.

Nem tudtam, mit mondjak. Kérjek bocsánatot tőle? - De hát az mekkora hülyeség lenne. Mondjam, hogy minden rendbe jön? – Nem fogok hazudni neki. Egyszerűen nincsen jó szó, vagy magyarázat. Magam sem tudom, mi lesz ezután.

-     Soha nem fogod elveszíteni őt. Imád téged. – Suttogtam fülébe végül a legmegnyugtatóbb dolgot, ami eszembe jutott. Bár tudom, nem erre várt.

-     De én azt akarom, hogy boldog legyél. – Szorította meg kezem. Tudtam, ha elgyengülök, akkor neki lesz igaza, így olyanra vetemedtem, mint még soha: hazudtam Mimminek.

-     Boldog vagyok!

Eric Saade

     Nem hiszem el, hogy semmi. Percenként frissítem a különböző oldalakat, de csupa számomra érdektelen információt kapok. Ha elmegyek a boltba, arról az egész világ értesül a következő kattintásnál, de mikor egy olyan hírt tesznek közzé, miszerint Svédország egyik legismertebb énekesnőjét majdnem elütötte az autó, azt órákkal később sem tudják kommentálni, bővíteni, megcáfolni, frissíteni. Akármit is csináljanak, csak tudjam már meg, mi történt. Mimmi is rám csapja a telefont. Meg is értem, hiszen megijesztettem, de igazán visszahívhatna. Ráadásul van itt még valami, hogy véletlenül se legyen nyugodt az életem. Ki az a nyálgép, aki az ölében tartotta Mollyt? Egyáltalán miért zavar ez engem? Nem megfogadtam, hogy többé nem érdekel, mit tesz? Megtudom, hogy nem esett semmi baja, aztán szépen visszatérek a bulizó tömegbe.

-     Saade! – Ugrott rám Anton, és szakította ki a dobhártyám.

-     Mi a franc van? – Rángattam le magamról, ő pedig olyan részeg volt, hogy nem tudott megállni. Egyensúlyából kibillenve terült ki a földön.

-     A szépségünk téged keres. – Idétlen vigyorral a képén adta át az üzenetet, majd négykézláb mászott végig a padlón. Idióta. Aztán ki tudja, lehet nekem is ezt kellene tennem. Leinni magam a sárgaföldig. Mi a frászért aggódok valaki olyanért, aki látni sem akar? Nem vagyok normális. Mondjuk mikor voltam az?

     Bennem is jócskán dolgozik már az alkohol, bár még nem vagyok elég részeg. Talán ezért vagyok ilyen ingerült. De ha arra gondolok, hogy az a barom hozzáért a bőréhez, megfogta kezét, combját. Azt látva, hogy Molly rémült arcát annak az idegennek a mellkasára dönti, vékony, törékeny karjait az ő nyaka köré fonja. – Kezem ökölbe szorult a gondolattól, de még jobban dühített, hogy baja eshetett volna, de nem voltam ott.

     * Ebédeltünk. Anya kitett magáért. Isteni illatok árasztották el a konyhát. Leültünk a szépen megterített asztalhoz. Kihúztam a széket barátnőmnek, és természetesen mellette foglaltam helyet. Nekiláttunk az isteni csirkének, közben sztorizgattunk, mit sem törődve a teli szájjal nem beszélünk illemszabállyal. Mindig is szerettem ezeket a családi ebédeket. Sajnos sok helyen ilyenkor nem jó kedv és béke uralkodik, mint nálunk, hanem előjönnek a sérelmek és a meleg hangulatú étkezés helyett egy keserű, hangos veszekedés kerekedik. Megnyugtat ez az idill. Itt van mindenki, aki számomra fontos, több nekem nem kell.

-     Molly, ideadnád a sót? Ott van mögötted. – Kérte meg Lina, de nem is Molly lett volna, ha feláll, és úgy szerzi meg a kis üvegcsét. Hátrafordult, majd nyújtózkodni kezdett. A szék természetesen megbillent, így ő vele együtt dőlt. Ha nem számítok rá, és nem kapok utána, minden bizonnyal a padlón feküdne, és nyöszörögve fájlalná testrészeit.

-     Hát egy pillanatra sem vehetem le rólad a szemem? – Hangomba próbáltam némi neheztelést belecsempészni, kevés sikerrel.

-     Annyira szép vagyok? – Nézett rám ártatlanul, azokkal az elbűvölő szemeivel.

-     Parancsolsz? – Dugtam orrom az övéhez.

-     Te mondtad az előbb, hogy folyton csak engem tudsz nézni. – Szemtelenkedett továbbra is, mire megcsókoltam, de mielőtt elmerülhettünk volna az élvezetben, anyám belerondított a pillanatba.

-     Gyerekek, az asztalnál vagyunk! – Korholt meg minket, de arcán mosoly játszott. *

     Mindig is figyelmetlen volt. Vonzotta a bajt. De a védőangyala nagyon tapasztalt lehet, mert sosem esett semmi baja. Most is csak benne bízhatok.

     Na, ennyi volt. Eddig bírtam ezt a tétlenkedést. Kezembe vettem az eddig mellettem pihenő, fekete készüléket, majd rányomtam a hívásra. Nem kellett sokat keresgélnem, hiszen Mimmivel beszéltem utoljára. Idegesítő búgás, már vagy a nyolcadik csipogást hallom, mire egy hang szólt a telefonba, de nem a szám gazdájáé.