18. fejezet

Sziasztok Drágáim!

Több megosztani valóm is van veletek, így inkább pontokba szedném.

• Nagyon köszönöm a kommenteitekért. Az elmúlt két fejezethez 5-5 hozzászólást kaptam, amiért iszonyatosan hálás vagyok. Reménykedem benne, hogy ezentúl is így lesz! Köszönöm az új véleményezőket, boldoggá tesznek! (Válaszoltam!)
• A blog teljesen megújult. Két oldalt találtok új és megújult információkat. Nézzétek meg, és mondjatok véleményt, mert mindent teljesen egyedül csináltam, a fejlécet is. :)

Nos, köszönöm a figyelmet, ennyi lett volna. Kellemes olvasást, és kérlek, hagyjatok magatok után valami nyomot :)

18. fejezet

Telefon

Eric Saade

     Ahogy meghallottam a hangot, szorosabban fogtam a készüléket. A düh elkezdett zubogni véremben, és percek alatt áradt szét egész lényemben. Valami olyan vette át az uralmat felettem, amit eddig aligha ismertem. Törni, zúzni, üvölteni akartam, mégsem jött ki hang a torkomon, és a cselekvés is teljesíthetetlen próbálkozásnak tűnt, mintha csak kapálóznék.

     Igyekszem szabályozni a légzésem, valamint a bennem tomboló idegen érzést. Gyűlöletet, haragot, fájdalmat és kétségbeesést érzek. Az aggodalmam elmúlott, önzőségem vette át a helyét. Önbecsülésemet, vagy a szerelmemet féltem? Nem tudom.

     Már majdnem összeroppantottam telefonomat, mikor undorral megtöltött szavaimnak hangot adtam.

-     Ki a frász vagy? – Ő ott van, mellette van, vigasztalja, ápolja. Nekem kellene ott lennem. Az én dolgom lenne mindaz, amit most ő csinál. Elbitorolja a helyemet, a barátnőmet. Ezt nem hagyhatom. Molly az enyém, csak az enyém. Nem érhet más hozzá, nem lehet mással boldogabb, mint velem. Nem tudom elviselni, hogy mást csókoljon meg, hogy másnak mondja ki, szereti, hogy más mellett hajtsa álomra a fejét és nyissa ki reggel tengerkék szemeit. Nekem kell ott lennem, mikor álmosan kibotorkál kávéért sóvárogva. Én akarok az lenni, aki megvédi a vihartól, aki óvja a bajtól, aki biztatja, mikor bizonytalan, akiből erőt merít, mikor szüksége van rá. Ez nem lehet más. Ez a személy én kell, hogy legyek.

-     Csak nem féltékeny vagy? – Szólalt meg újból a hang, ami túlságosan is, ismerősen csengett, mégsem tudtam arcot párosítani hozzá. Mit képzel magáról? Még hogy én féltékeny. Ez nevetséges. Csupán utálom a gondolatot, hogy ő van vele helyettem. Elkap az undor, ha arra gondolok, hogy megöleli, ölébe veszi.

     Miközben a belső háborúmat vívtam, eljutott a tudatomig, valóban a féltékenység az, amit érzek, ami jelenleg marja a bensőmet. Mintha a vérem nem oxigént szállítana, hanem valami savat. Ez pedig égeti a szívem és az elmém egyaránt. A dühtől felperzselt agyam parancsot adott, én pedig bábuként követve söpörtem le mindent, ami az asztalon volt. A váza darabokra tört, a víz minden irányba folyni kezdett, a virág pedig magatehetetlenül feküdt a padlón. A süteményestál hangosan ért földet, tartalma pedig gurult amerre a fizika törvénye vonzotta.

-     Ha az lennék, sem lenne hozzá semmi közöd. – Köptem a szavakat a telefonba. Úgy gyűlöltem valakit, hogy azt sem tudtam ki az. Csak az a tudat, hogy Molly közelében van, képes ilyen reakciókat kiváltani belőlem. Lassan elkezdhetnék aggódni. – Amúgy is, milyen jogon veszed te fel más telefonját? – Kötöttem bele ott, ahol tudtam.

-     Eric, feleslegesen balhézol. – Honnan tudja a nevem? Most már biztos, hogy nem képzelődöm, hanem ismerem valahonnan. – Elhiszem, hogy ideges vagy, de Mollynak nincs semmi baja. – Kész, itt végleg elszakadt a cérna.

-     Ha nem bánod, ezt tőle akarom hallani. És majd én eldöntöm, mikor háborgok jogosan. – Hangomban túlcsordult az ellenszenv, a gúny és az undor. Hangosan beszéltem, mondhatni kiabáltam. Nevetségessé, szánalmassá teszem magam, de megőrjít ez a tehetetlenség.

-     Nincs itt, ahogy Mimmi sem, azért vettem fel én a telefont, mert percek óta folyamatosan csörgetted. – Miért ilyen nyugodt, mikor ilyen lekezelően beszélek vele? Marha jól szórakozhat rajtam. Anyám, mekkora egy idióta vagyok.

-     Te nem vagy normális. – Hallottam meg egy számomra oly’ kedves hangot. Nevetése csilingelt, még telefonon keresztül is. Több ezer kilométerre volt tőlem, de kellemes hangszíne feloldotta, a bennem felgyülemlett feszültséget. Kifújtam a levegőt, majd újra tiszta, józan fejjel kezdtem gondolkozni. Nem hiszem el, hogy ilyen hatással van rám, csupán a hangja.

-     Téged keresnek. – Alig értettem, amit mondott. A férfi hangja, akivel az imént, cseppet sem baráti beszélgetést folytattam, egyre halkult.

-     Engem? Mimmi telefonján? Kicsoda? – Molly szavait gond nélkül hallottam. Gondolom átadta neki a telefont. Látom lelki szemeim előtt, ahogy kérdő hangsúlyához, értetlen tekintete párosul. Valószínűleg ajkát is beharapja, mielőtt beleszól a telefonba. És ezt ő látja, én pedig csak elképzelhetem.

-     Igen? Itt Molly. – Mosolyra görbült szám széle, szívem dübörögni kezdett. Mintha kicseréltek volna. Egy másik embernek érzem magam. Hetek óta nem hallottam a hangját, ráadásul jött ez a rémhír is, ami nyilvánvalóan vaklárma volt, hiszen érzem hangsúlyából, hogy mosolyog. Nem mondott semmi rendkívülit, mégis gondolataim szárnyra kaptak, kiragadva a valóságból. Nem számított a részeg barátaim üvöltözése, az ordító zene, az ismeretlen ismerős, egyedül Molly hangjára voltam hajlandó koncentrálni. Ezekben a percekben csak mi léteztünk. Mióta elveszítettem, felértékelődött bennem a mi, és az együtt szócska mögött meglapuló tartalom. Sokszor álmodom vele, és mit meg nem adnék, hogy ezek az álmok valósággá váljanak. Hangja már megkopott emlékeimben, de most újra belevésődött fejembe. Ez a legkedvesebb hang, amit valaha hallottam, de nem vettem észre, mekkora kincs, hogy erre is vigyáznom kell, mert ezt is elveszíthetem.

-     Hahó! Ki van ott? – Kérdezgetett a telefonba, majd újra megszólalt, de ezt a mondatát nem nekem címezte. – Christopher, mondd már meg, ki az. Nem szól semmit, csak azt hallom, ahogy szuszog. – Összeállt a kép. A fotóról a szőke, felzselézett haj, a nyálas hang, amit jóval többször hallottam, mint szerettem volna: Christopher Nissen, a dán popcsillag. Molly mindig odáig volt érte, a hangjáért, a tehetségért. Több alkalommal is összevesztünk miatta. Senkire sem voltam féltékeny soha, de éppen ő az a kivétel, aki erősíti a szabályt. Végem van. Jelen körülmények között esélyem sincs ellene. Jobb lenne, ha letenném? Nem, ennyire nem süllyedek mélyre, azért némi büszkeségem nekem is van. Csak maradt még valamim, ami nekem kedvez. Velem volt négy évig, én tudom, mit szeret, mire van szüksége. Ennyi előnyöm van. Vagy csak volt? A múltunk közös, a jelenünk különálló, de a jövőnk milyen lesz? Főszerepet kapok benne, vagy mellékszereplőként vergődök a szőkeherceg árnyékában?

-     Ha nem szólalsz meg, leteszem. – Most már bosszúsan ejtette ki a szavakat, de kíváncsisága felülkerekedett rajta. Kivárja, míg beleszólok, aminek úgy érzem, most jött el az ideje.

-     Jól vagy? – Hosszú percek óta vagyunk vonalban, hetek óta azt vártam, hogy beszélhessek vele, mert az utolsó találkozásunk eléggé félresikerült, és ennyit sikerül kinyögnöm? Gratulálok Saade, meg is érdemled, ha ekkora balfasz vagy.

-     Eric? – Hitetlenkedve szólt bele a telefonba, majd hosszú másodpercekig néma csend uralkodott. Ami furcsa, hogy nem csak közöttünk, hanem körülöttünk is. Megszűnt a másik szobából átszűrődő dübörgés, a kiabálások, a viháncolások. Nem tudtam ezt mire vélni.

-     Én vagyok. A fiúk azt mondták történt veled valami, aggódnak érted. – Hazudtam, amiért legszívesebben kivágtam volna a nyelvem. Idióta seggfej vagyok, aki nem meri vállalni az érzelmeit. Miért nem tudok most is, az az egoista, önelégült srác lenni, aki a színpadon vagyok? Mollyval miért nem megy? Mért mondok mindig mást, mint amit gondolok? Mikor lett ez így? – Amióta barom voltál, azt mondtad neki, nem szereted, és megkérted, legyetek barátok. – Válaszolt magamban feltett kérdéseimre a belső hangom, amit annyira utálok.

     Tone megjelent az ajtóban, majd becsukta azt maga mögött. Egyre közelebb lépkedett hozzám, de megállt kétlépésnyire tőlem. Látta, ahogyan fülemhez szorítom a készüléket, azt is tudom, hogy tudja, kivel beszélek, mégis azt várja, én tegyem meg az utolsó lépéseket.

-     Mondd meg nekik, hogy minden rendben van, csak figyelmetlen voltam, de hála Christophernek, nem esett semmi bajom. – Ezzel a mondattal mindent elmondott. Egyik kezemmel kinyomtam a telefont, majd az ágyra hajítottam, másikkal pedig elkaptam az előttem álló nő törékeny derekát. Kérdezés nélkül tapadtam ajkaira, mire egy hangos, elégedett kacaj volt a válasz. Végigsimított nyakamon, majd haladt lejjebb a gerincem mentén, mikor ujjai irányt váltva alhasamat érintették, egy öblös nyögés szakadt fel belőlem, majd haját eltakarítva nyakáról estem neki, mire vadul sóhajtozni kezdett.

Molly Sandén

     Nem kaptam választ, már éppen megszakítani készültem a vonalat, mikor meghallottam egy női nevetést. Remegni kezdtem, féltem, de a telefont mégis szorosan a fülem mellett tartottam. Sóhajtozások tucatjai szűrődtek át a készüléken, majd meghallottam egy férfias nyögést, amit ezer közül felismernék. Arcomat könnyeim mosták rendületlenül, de képtelen voltam megmozdulni. Mimmi és Christopher értetlenül néztek rám, majd mikor válaszképtelennek bizonyultam, kérdően meredtek egymásra. Húgom mellém kuporodott, és a nedves cseppeket kezdte törölgetni arcomról, bár feleslegesen tette. Ahogy egyet eltávolított, újabb kettő érkezett a helyére.

-     Mi van Saade, meggondoltad magad? – Egy gunyoros, negédes, csábító hang, aminek tulajdonosáról csak sejtéseim vannak.

-     Meg. Akarlak, most. – A mellettem ülő lány kikapta kezemből a mobiltelefont, de még hallottam Eric hangját. – Tone, ne szórakozz velem! – Nos, rá gondoltam.

     Egy sikítást szakított meg Mimmi azzal, hogy kinyomta a hívást, azonban a hang elért hozzám, de még a dán énekeshez is. Meglepett arccal figyelt, vigyázva arra, mi lesz a reakcióm. Kishúgom arcán látszott, benne is összedőlt egy világ. Szótlanul szorította kezem, más mozdulatra ő sem volt képes. Én pedig bámultam a falra, elárasztottak a gondolataim.

Számtalanszor tapasztaltam már a kínt, amit a szerelem, a szeretett személy képes okozni. Minden válfaját ismerem. Legalábbis ezt hittem, egészen eddig a pillanatig. De semmihez sem tudnám hasonlítani, azt, amit most érzek. Tudom, hogy ajkai arra a másik szájra tapadnak, hogy keze, a másik testet simogatja. Fülébe suttog, ahogy azt korábban velem tette.

     Fájt, amikor azt mondta, nem szeret. Fájt, mikor megkért, legyünk barátok. Fájt, amikor megcsókolt, majd újra elengedett. Fájt, mikor elküldtem, és ő kisétált az életemből. Mind szörnyen fájt, kínzott, gyötört, de ez nem, ez annál sokkal több, valami olyan, amit már nem tudok elviselni. A hullámok összecsaptak a fejem felett, és úgy érzem, már nem tudok felállni. Kicsúszott a deszka a lábaim alól. Elgyengültem. Nem tudom többé tartani magamat. – Eddig csendesen sírtam, de most testem rázkódni kezdett. Keserves zokogás közepette vettem tudomásul, hogy nem várt meg. Nem várta meg, míg újra bízni tudok benne, míg képes leszek elhinni, hogy szeret. Vagy akkor is hazudott? Mi folyik körülöttem? Miért csúszik ki minden az irányításom alól? Az életem darabokra hullik, nem tudom, mit tehetnék, hogy újra a helyes vágányra tereljem. Mit követtem el? Mi volt az a megbocsáthatatlan tett, amiért ezt érdemlem?

     Agyam csak gyártotta a kérdéseket, amire választ akar kapni. – Eltúlzod. – Szólalt meg bennem valaki, akit soha nem tudtam legyőzni, de ennek ma jött el az ideje. – Hallottad már, ahogyan a szerelmed más mellett keresi a boldogságot? Testi, lelki, egyre megy. Én most voltam fültanúja, szóval ne merd azt mondani, hogy eltúlzom! – Üvöltöttem magammal, de közben valami furcsát észleltem.

     Szemeimből nem folyt több könnycsepp, és egyre nehezebb volt nyitva tartani őket. A gyötrelem, amit átéltem az elmúlt percekben, kezdett alábbhagyni. Hirtelen azt éreztem, hogy megsüketülök. Semmiféle hangot nem voltam képes érzékelni. Kétségbeejtő csendbe burkolózott körülöttem minden, mégis harmóniára találtam. Békesség telepedett körém, olyan kiegyensúlyozottság, amit hússzú ideje nem éreztem, talán már túl hosszú ideje.

     A másodperc töredékéig még éreztem, hogy valaki kezem szorítja, vállam rázza, nevem suttogja. Hosszú pilláim mögül láttam Mimmi ijedtségtől eltorzult arcát, a mozgó száját, de aztán szemhéjaim túl nehezek lettek. Már egészen elfelejtettem, milyen boldognak lenni, önmagamat adni, nem színészkedni. Viszont most boldog vagyok. Megadtam magam a csábító idillnek, és lecsuktam szemeimet.

Mimmi Sandén

     Nem hiszem el, hogy megtette. Ez valóban megtörtént, vagy csak az álmaim űznek gúnyt belőlem? Nem vagyok naiv, hogy azt higgyem egy felnőtt, egészséges férfinak nincsenek igényei, de ilyen kegyetlenül hogy volt képes elárulni Mollyt? Ráadásul egy ilyen ócska nővel. Süllyedhet még ennél mélyebbre?

     Nővérem kezét sajátomba fogva próbáltam kifejezni, hogy vele vagyok, de szorítása egyre gyengülni kezdett. Lustán ráemeltem tekintetem, hisz még én is sokk alatt állok. Valljuk be, nem minden nap hallgat az ember végig egy ilyen, hogy is fogalmazzak, jelenetet. Azonban, ahogy megláttam elfehéredett arcát, visszatértem a valóságba. Nem számít mi történt, de Mollyval valami nagyon nincs rendben. Ijedten kezdtem rázni a vállát, kiabáltam a nevét, de nem reagált. Lassan pislogott, nehezére esett minden mozdulat.

-     Ne csukd le a szemed! – Kiabáltam vele. Fátyolos tekintetemen át alig látok, gondolkodnom is nehéz, de azt tudom, hogy nem aludhat el.

-     Hol vagyunk? – Kérdezte fura akcentussal a dán fiú, így nehezen értettem meg. Telefonját tartotta kezében, majd elismételte a címet, amit elmakogtam.

-     Hogy merészeled ezt tenni velem? – Üvöltöttem nővéremmel, de nem reagált. – Nyisd ki a szemed, kérlek. – Könyörögtem neki, de már nem láttam semmit.

     Szüntelenül ráztam a testét, ám semmi eredményt nem értem el. Eluralkodott rajtam a félelem. Rettegtem, hogy elveszítem a számomra legfontosabb embert a világon. Ő volt ott, mikor segíteni kellett a házi feladatban, ő állt mellettem, mikor az iskolában bántottak, ő társasjátékozott velem, mikor szobafogságot kaptam, ő öntött lelket belém, mikor reménytelenül szerelmes voltam. Mindig számíthattam rá. Nem teheti ezt velem, nekem szükségem van rá!

-     Kisasszony, kérem, álljon arrébb! Mindent megteszünk a hölgyért. – Szólt hozzám egy fehér köpenyes ember. Christopher megfogta vállamat, és elhúzott Mollytól, így szabad utat hagyva az orvosoknak.

-     Mi történt? – Fordult felém az ősz, borostás férfi. Sztetoszkópját visszaakasztotta nyakába, majd egy vérnyomásmérőt helyezett Moll karjára.

-     Nagyobb sokkhatás érte, sírt, aztán hirtelen lesápadt, a szorítása elgyengült, hiába szólongattam nem válaszolt, és semmiféle érintésre, vagy hatásra nem reagált. Mi van vele? Mi baja van? Kérem, csináljanak valamit!  - Mondandóm elejének még volt értelme, aztán újra sokkos állapotba kerültem.

-     Be kell szállítanunk a kórházba, azelőtt nem tudok sokat mondani. Elájult, a pulzusa pedig nagyon gyenge. További tájékoztatást azonban, csak a kivizsgálás után adhatok.

     Az ápolók megfogták, leemelték a fekete kanapéról, és áttették a piros hordágyra. Mozdulatlanul feküdt, haja szanaszét terült el körülötte. Kivitték a szobából, majd az épületből is. Vele akartam menni, de nem engedték. Megmondták hova viszik, majd vadul szirénázva elhajtottak.

      Összerogytam ott, ahol imént a mentőautó állt. Az aszfalton sírtam, míg két kart nem éreztem magamon. Egyik a térdem alá nyúlt, másik a hátamat tartotta. Felemelt, majd magához szorított. Illata megnyugtatóbb volt számomra, mint bármilyen gyógyszer, talán azért, mert valakire nagyon emlékeztetett. Ösztönösen fontam nyaka köré kezeim, aztán hangját is meghallottam.

-     Molly erős lány, ne sírj. – Óvatosan eltávolodtam mellkasától, bár nagy távolságot nem tudtam teremteni közöttünk, hiszen ölében tartott. Nem a fantáziám játszadozik velem, valóban ő az.

-     Hogy kerülsz ide? – Szipogtam, bár ez érdekelt a legkevésbé, a lényeg, hogy most velem van. Nincs más, aki jelenleg erőt adhatnak nekem.

-     Próbára jöttem, megláttam a mentőt, majd szinte rögtön hozták ki Mollyt is. Christopher elmondta, mi történt. Sajnálom, hogy csak most értem ide. És egyáltalán mindent, mindent sajnálok Mimmi. – Fúrta szemeit az enyémekbe, én pedig hittem neki. Bíztam benne, hogy igazat mond, hogy ebben a helyzetben, nem hazudna.

-     Bevinnél hozzá? Ez most nem a megfelelő alkalom az efféle beszélgetésekre.

-     Persze. – Válaszolt gyengéden, majd a tétlenül ácsorgó srác felé fordult. – Te is jössz?

-     Autóval vagyok, megyek utánatok, mert nem ismerem az utat. – Danny bólintott egyet, majd ölben kivitt az autóhoz, betett az anyósülésre, még az övemet is bekötötte. Beszállt mellém, a motor felbőgött, én pedig csendben imádkoztam, hogy Mollynak ne legyen semmi baja.

     * London. Mennyire szerettem volna megnézni. Előkelő helyen szerepelt, a mindenféleképpen meg kell tennem listámon, az eljutni Londonba mondat. És most itt vagyok a repülőtéren, arra várva, hogy bemondják, megkezdhetjük a beszállást. Be kell vallanom, kicsit félek, hiszen még soha nem repültem, de megéri.

     Olyan gyorsan történt minden. Mollynak csörgött a telefonja, ugrándozni kezdett, sikított egyet, majd elkurjantotta magát, hogy megyünk Londonban. Akkor még fel sem fogtam, hogy imádott nővérem többes számot használt. Fülig érő szájjal kezdtük el bőröndjeinket bepakolni. Néhány pár cipő, legalább kéttucat mini ruha, farmernadrágok, pólók, pulóverek, és már kész is a baj. A nők legnagyobb problémája, mikor utazás előtt állnak: be kell húzni a cipzárt.

-     Molly, Frida, segítség! – Kiáltottam el magam, és egy percen belül, mindkét nővérem megjelent szobámban kétségbeesett arccal.

-     Mi az? – Tágultak ki Fri szemei.

-     Miért kiáltozol? A frászt hoztad rám. – Korholt meg mosolyogva Molly.

-     Mert vészhelyzet van. – Mondtam halál komolyan.

-     Mondjad már! – Rivalltak rám mindketten, mire kiskutyaszemeket meresztve pislogtam dugig pakolt, fekete utazótáskám felé.

-     Nem tudom behúzni a cipzárt. – Testvéreimtől együtt érzést várnék, hiszen ők is nőből vannak, de mindketten nevetni kezdtek. Időközben apa is megjelent, aki mosolyogva támasztotta magát az ajtófélfánál.

-     Pattanj rá. – Mosolygott nevetve Moll, majd homlokon puszilt, és rácsapott egyet a fenekemre. – Fri, te is menj! – Nővérem is felpattant bőröndöm tetejére. Vigyorogva ugráltunk rajta, míg Molly a cipzárral küzdött.

-     Nők. – Forgatta meg nevetve szemeit apa.

-     Ha nem segítesz, inkább maradj csendben. – Szűrte ki Moll a fogai között, de az erőlködéstől, nehezen ment neki. – Megmozdult! – Kiáltott fel, mire tapsikolni kezdtem, így mindketten leborultunk az ágyra, túltömött táskám teteje felcsapódott, a ruhák nagy része pedig Molly arcában kötött ki. Őrült nevetésbe kezdtünk, majd végül apa tanácsát megfogadva, egy pár magas sarkút, valamint néhány koktélruhát visszaszáműztem szekrényembe. Így sem volt egyszerű, de legalább megoldottuk.

-     Mi lesz veletek visszafele, mikor már az új szerzeményeiteknek is hely kell, na meg az ajándékomnak? – Célozgatott apa, de csalogány nővérkémnek mindenre van frappáns válasza.

-     Apa, nem gondolod, hogy nem veszünk még egy bőröndöt. Londonba megyünk, abba a Londonban, ami Angliában van.

-     Miért, van máshol is? – Kerekedtek el szemeim.

-     Lányom, neked földrajzórára kellene visszaülnöd, nem nyaralni menni. – Majd megpuszilta mindhármunk homlokát, és magunkra hagyott minket.

-     De most komolyan, hány London van? – Néztem tesóimra, akik olyan hangokat adtak ki, amiket szerintem most találtak fel. – Ne már, most miért engem röhögtök ki? Molly mondta. – Duzzogtam, de csak annyit értem el vele, hogy kacagásuk erősödött.

     „Megkérjük a Londonba tartó járat utasait, hogy kezdjék meg a beszállást.” – Hallatszott a bemondó utasítása, aminek eleget téve, megragadtuk bőröndjeink fogantyúját, majd nagy levegőt vettünk, és elindultunk.

-     Én cseppet félek. – Jelentettem ki, már a repülőgépen ülve.

-     Mindjárt kérek neked mogyorót. – Mondta halál komolyan Molly, de elnevette magát.

-     Ez nem vicces, még sosem repültem, tényleg félek. – Motyogtam magam elé.

-     London Eye, Big Ben, Buckingham Palota, Tower Bridge, ezeket mondogasd magadba. Hidd el, jobban leszel. - Szorította meg kezemet, majd egy újságot helyezett ölembe, melyben ezekről a nevezetességekről olvashattam. Egy ideig ezzel elfoglaltam magam, aztán elnyomott az álom.

     Kiszálltunk a taxiból, éppen a Trafalgar-tér előtt. Néhány lépésre voltunk tőle. El sem hiszem, hogy a piros, emeletes buszok mellettem mennek el. Fiatalok dobnak egy-egy érmét a kútba, majd indulnak tovább. Megfogtam a lányok kezét, hogy el ne veszítsük egymást ebben a nagy tömegben. Leültem a hatalmas, zubogó szökőkút szélére, belemártottam kezem, majd lefröcsköltem nővéreimet.

-     Vigyázz London, megjöttek a Sandén lányok! – Kiáltottam svédül, mire több tucatnyi ember tekintete szegeződött rám. Volt, aki mosolygott rajtam, mások értetlenül néztek, vagy megvetően forgatták meg szemeiket. Tesóim jóízűen kacagtak, majd Molly egy-egy koronát adott Fridának és nekem is.

-     Kívánjatok valamit! – Megpuszilta a saját kezében szorongatott pénzérmét, majd hátat fordított a kútnak, és belehajította. Fri is így tett. Én pedig azon gondolkoztam, mit kívánhatnék.

-     Örökké tarts minket össze. – Suttogtam a tenyerembe lapuló fémnek, csókot leheltem rá, majd a vízbe dobtam kívánságommal együtt, remélve, hogy teljesíti azt. *

-     Megérkeztünk. – Simított végig Danny arcomon.

Emlékeimből kiszakadva újra érezni kezdtem a kétségbeesést. Nem kértem olyan sokat, nem kértem milliókat, csillogó Ferrárit vagy luxus villát. Csak annyi volt a kívánságom, hogy megtarthassam azt, amim van. Ez olyan teljesíthetetlen?

-     Szóltam a szüleidnek, már úton vannak.

-     Köszönöm. – Eddig észre sem vettem, hogy a kezemet fogja, de most nem volt erőm ellenkezni, és nem is akartam. Szükségem van rá.

     Megálltunk a recepciós pultnál, ahol egy szőkésbarna hajú, fiatal lány álldogált. Tekintetét ránk emelte, elmosolyodott, majd megkérdezte, miben segíthet. Danny elmondta neki, de nem figyeltem rá. Időközben beért minket Christopher is. Ő mért van itt? Hisz’ alig ismeri Mollyt, nem hinném, hogy ilyen rövid idő alatt, barátok lettek volna. Vagy csak udvariasságból jött velünk? Netán tényleg aggódik érte? Nem tudom hova tenni hirtelen felbukkanását. És Eric, vajon el fog tudni számolni a lelkiismeretével, ha megtudja mit tett. Ő egy ribanccal szórakozik, míg a nővéremnek kitudja, mi baja van. Ájultan, sokkos állapotba fekszik a kórházba. Ezt nem bocsájtom meg neki!

     Megtaláltuk a folyosót, ahová küldtek minket. Helyet foglaltunk a fehér székeken, vagyis mi ketten Dannyvel. Fejemet a vállára hajtottam, miközben összekulcsolt ujjainkat néztem. Hüvelykujjával apró köröket írt le kézfejemen, amik nyugtatóan hatották rám. Legalább ő itt van velem.

     A lengőajtó kicsapódott, anya és Frida kisírt szemekkel, apa pedig aggódó, megviselt tekintettel jelent meg előttem. Egymás szavába vágva kezdetek kérdéseikkel bombázni. A hangok összefolytak a fejemben. Egyik kezemmel halántékomhoz nyúltam, másikkal Danny kezét szorítottam. Záporozni kezdtek könnyeim, és egy halk nyögés hagyta el számat, ami szenvedésem jele volt. A mellettem ülő fiú rémülten vett ölébe, majd hátamat simogatva próbálta enyhíteni testem rázkódását. Fülembe suttogott nyugtató szavakat, de mégsem hatottak. Egy valami tud csak lecsillapítani, a nővérem.

-     Mollyt akarom. – Sírtam tovább, mire Danny még közelebb húzott magához, és megpuszilta homlokom, a szemem sarkát, a könnyáztatta arcomat, majd a szám szélét is.

-     Tudom. Ígérem rendben lesz, csak légy türelemmel.

     Hosszú percek, inkább órák teltek el azóta, hogy itt ülünk tehetetlenül. Senki nem szól. Eddig szipogásokat lehetett hallani, de már azok is abbamaradtak. Kifogytunk a könnyekből, és több erőnk sem maradt sírni. Apa néha felszólal, bíztatva minket, hogy minden rendben lesz, ilyenkor Danny megerősíti ebben, de ezen kívül csak a levegővételeink hallatszanak.

     Erősödő léptekre kapom fel a fejem. Egy fehér köpenyes, zöld maszkos ember közeledik felénk. Eltünteti magáról a száját eltakaró anyagot, így felismerem a stúdióban már látott orvost. Kipattanok az engem ölelő, nyugtató karok közül, ezt látva családom többi tagja is álló helyzetbe emelkedik.

-     Maguk Molly Sandén hozzátartozói? – Kérdezi a doktor nyugodt hangon. Mintha nem lenne egyértelmű. Minek húzza az időt? Csak mondja el, mi van a nővéremmel.

-     Igen, a szülei vagyunk. Mi történt vele? – Apa volt a legösszeszedettebb, így ő beszélt az orvossal is. Szédülni kezdtem, ezt a szorosan mellettem álló fiú is észrevette. Derekam köré fonta karjait, így megtartva.

-     Tarts ki. – Suttogta fülembe. – Szüksége van rád. – Lehelt lágy csókot arcomra, amitől visszaszállt belém az erő, az élet.

-     Kérem, mondjon valamit. – Szólalt fel anyukám is, aki hozzám hasonlóan, alig állt a lábán.

-     A jó hír, hogy stabilizáltuk az állapotát, és megállapítottunk, mi a baja. A rossz hír pedig, hogy…