6. fejezet

6. fejezet

Sziasztok, drága oldal látgatók! Megérkeztem az újabb fejezettel!
Egyrészt mosolygok, mert Bonie nagyon szép szavakat írt nekem -amire természetesen válaszoltam is. Másrészt picit szomorú vagyok, mivel csak egy kommentet kaptam, pedig az előző rész igen meghatározó a történet szempontjából. Valamint a pipák száma is csökkent. Ha nem tetszik, kérlek írjátok le! Ha nincs időtök írni, megértem. De a pipálás egy másodperc, vagy ha chatbe írtok, nekem az is visszajelzés!

Ez a rész, mint már múlt héten említettem egy fordulópont. Mindenki meg fogja látni a változásokat, remélem tetszik majd nektek!
Kérlek benneteket, bármilyen formába is, de véleményezzetek!
Kellemes olvasást, további szép hétvégét!

Féktelenül

  Eric Saade

   A zene üvölt, az emberek táncolnak, vagy a bárpultnál iszogatnak. Néhányan már önkívületi állapotban az asztal tetején vonaglanak, de van olyan is, aki egyedül ül egy sarokban. A bokszok némelyikében fiúk és lányok találnak egymásra egy éjszakára, másikakban pedig nem törődve a dübörgéssel kidőlve alszanak. Több féle ember, több féle cselekvés, és a legjobb benne, hogy senkit nem érdekel, hogy itt vagyok, vagy kivel jöttem.

  Mollyval megkerestük a mi társaságunkat, és beültünk közéjük. A buli beindult. Egyik koktél csúszott a másik után, egyik kör után jött a másik. Már nem gondolkodtam, csak megittam, amit elém raktak.

-     Észre sem vettem, hogy ilyen gyönyörű vagy. – Hallottam Anton hangját, és a kezem ökölbe szorult, mikor átvetette karját Molly válla fölött. – Táncoljunk. – Ne menj vele, kérlek, ne menj vele. Körmömet belemélyesztettem tenyerembe, mikor volt barátnőm belecsúsztatta kezét a táncosoméba. Csak nézem őket. Mért engedtem el, mért nem mondtam hangosan, hogy nem akarom, hogy menjen? Egyáltalán miért nem akarom? Szorongattam a sokadik pohár wiskit a kezemben, majd egy húzásra megittam.

-     Következőt! – Ordítottam a pincérnek, majd mikor Anton keze lecsúszott Molly csípőjére hozzá tettem, hogy duplát és kettőt hozzon. Ez az egész Danny hibája, minek kellett felvetnie ezt a bulit? Ráadásul nincs is itt!

     Lehúztam az elém tett két pohár tartalmát, majd az előttem álló tömeget pásztáztam. Boldog, és az ital mámora alatt álló fiatalokat látok, akik ringatóznak a zene ritmusára. Egyedül én nem találom a helyemet. Nem bírom levenni a szemem róla, róluk, ahogy együtt mozognak, ahogy Molly fejét hátravetve nevet, ahogy a kezét körülfonja a srác nyaka körül, ahogy Anton szeme cikázik volt barátnőm szeme, szája és dekoltázsa között. Ha egy újjal is hozzá ér, esküszöm, megölöm.

-     Akkor miért nem teszel ellene? – Ijedten néztem fel Mimmire. Hangosan gondolkodtam volna?

-     Ne nézz így rám! Nem kell ahhoz feltétlenül beszélned, hogy tudjam, mire gondolsz. Lerí az arcodról a féltékenység. – Terült el egy elégedett vigyor az arcán. Marhára örülök, hogy szerinte ez ilyen vicces, én valahogy nem szórakozom ilyen jól. Nyúltam a poharam után, de Mimmi elvette előlem, és kiitta a tartalmát.

-        Hé! Te még kiskorú vagy. – Mutattam rá arra a tényre, ami őt láthatóan hidegen hagyta.

     Úgy érzem ha Molly egy perc múlva nem ül velem szembe, olyat teszek, amit holnapra nagyon meg fogok bánni.

-     Jobban fogod bánni, ha nem teszel semmit. – Nagyra tágult pupillákkal bámultam Mimmi kivirult arcát. Honnan tud mindig mindent?

-     Eric, amikor iszol, rendre hangosan gondolkodsz, magadban motyogsz, így azt is kimondod, amit amúgy megtartanál magadnak. – Fenébe, ezt igazán mondhatta volna előbb is. Felhúzott szemöldökök? Ajj, mindig elfelejtem.

-     Ne nevess! – Utasítottam, legalábbis próbáltam, de szemével nővére felé intett, majd kilökdösött a bokszból.

     Nem ittam keveset, de azt hittem meg tudok állni a lábamon, hát tévedtem. Lábaim megcsaltak és összerogytak, próbáltam az asztal sarkában megkapaszkodni, de hirtelen kisebb lett, így nem értem el. Minden elsötétült, csak egy kétségbeesett hangot hallottam, aztán két meleg kezet éreztem tarkómon.

-     Szeretlek! – Ennyit tudtam kinyögni, majd feketeségbe burkolózott minden.

Molly Sandén

   Számtalanszor éreztem magamon Eric tekintetét. Minél inkább kimutatta, hogy nem tetszik neki, annál jobban csináltam. Átöleltem Anton nyakát, közelebb húzódtam hozzá. Láttam, hogy a srác nem érti, mit csinálok. Barna haja – ahogy Ericé is szokott – tökéletesen rendezetlenül állt, enyhén eltakarva tengerkék szemeit, amiből sugárzott az értetlenség. Itt lenne az ideje abba hagynom? Hol húzzam meg a határt? Meddig mehetek el? A srác kezei derekamról csípőmre csúsztak, egy pillanatra megdermedtem, de szemével Eric irányába nézett. Kicsit elszégyelltem magamat, de mosolygós arcára tekintve belementem a játékba. Lassan ringatóztunk a lüktető zenére, és én egyre jobban élveztem.

-     Molly, Eric nagyon sokat ivott, fejezzétek ezt be, mert baj lesz. – Alex hangjában aggodalom csengett, én pedig lassan az asztalunk felé pillantottam.

-     Eric – kiabáltam, majd kétségbeesetten téptem ki magam, az engem ölelő karok közül. Eric összerogyott, ott feküdt a padlón. Odakuporodtam mellé, felemeltem fejét, ő pedig mondott valamit, de nem értettem, csak dünnyögésnek hangzott. Mindenki körénk gyűlt. Ez az én hibám, miért nem tudtam barátként viselkedni, minek kellett műsort csinálnom? Alex és Edin megfogták Ericet, majd elvitték a kocsihoz.

-     Várjatok, én megyek. – Futottam utánuk, elég megilletődve néztek rám. – Ez az én saram, én okoztam a bajt, helyre is hozom. – Még mindig azok az üres szemek, nem lehetnek ennyire hülyék, mit nem lehet ezen érteni? – Ne nézzetek már ilyen bambán, nem fogom egyedül hagyni. – A beszélgetést lezártam, beültem Eric mellé a taxiba. Aki továbbra is motyogott valamit, de akárhogy erőlködtem, nem tudtam kivenni, hogy mit.

-     De nehéz. - Szálltunk be a liftbe, Eric feje, még mindig a vállamon pihent. Nagy nehezen bejutottunk a lakásba, ahol lefektettem az ágyra. Levettem cipőjét, zakóját, majd óvatosan betakargattam. Arca nyugodt, szája nyitva, haja teljesen kócos. Most ha látná magát, rohanna egy kis zseléért. – Felnevettem, mire mocorogni kezdett. Leültem az ágyra, és megengedtem magamnak, hogy kicsit bűnbe essek. Remegő kézzel érintettem meg arcát, és rendeztem helyére a rakoncátlan tincseket, miközben lágyan végigsimítottam homlokán. Szája sarkában mosoly bujkált, a takarót letornászta magáról, úgy szuszogott, mint egy kisbaba.

   Belső harcot vívtam magammal, de végül az eszem győzött, és a távozás mellett döntöttem. Ám ajtóból visszafordultam, egy apró puszit adtam arcára, majd ismét a kijárat felé indultam.

Eric Saade

   A tegnapi határozottan életem legrosszabb bulija volt. Mi a tanulság? - Antont ki kell tenni a csapatból. – Hülye vagy? Mégis milyen indokkal? – Nem akarom látni a képét. Én vagyok Eric Saade, minek nekem bármilyen indok? – Saade, szánalmas vagy.

     Veszekedek még magammal egy kicsit, vagy megpróbálok valami értelmeset levonni a múlt éjszakából? – Többet nem megyek Mollyval bulizni. – Na, ennek legalább van realitása, a megvalósítás azonban közel sem lesz ilyen egyszerű.

-     Te jó ég, miért fáj ez ennyire? – Dörmögtem, és nyúltam a fejem felé, de nem tudtam a kezem felemelni, mert valaki fekszik rajta. Te jóságos ég, mit műveltem tegnap?
Még mindig csukott szemmel próbáltam felidézni emlékeimet. Mimmi, ő az utolsó emlékem. Ó te jó ég, ugye nem, ugye nem? Szemeimet résnyire nyitottam, számat elhúztam, és fejem picurkát oldalra fordítottam, de csak egy vörösesbarna hajat láttam. Szemeimet újra összeszorítottam. Nem lehetek ekkora idióta, hogy tehettem ezt?

-     Nyugi Eric, másnak is lehet ilyen haja. – Bíztattam magam félhangosan, ha hallom a hangom azt hittem meggyőzöm magam, hát nem jött be. Újra kísérletet tettem, hogy megnézzem ki is vendégem, és magamban elmondtam minden általam ismert imát, hogy csak ne az legyen, akire gondolok.

   Szabad kezemmel kitűrtem a lány arcából az azt eltakaró hajzuhatagot, és egy szikla esett le a szívemről, mikor láttam, hogy Molly békésen szuszog a mellkasomon. Elmosolyodtam, szorosabban megöleltem, majd lecsuktam nehézkes szemhéjaimat. Alszom még egy kicsit.

-     MI?- Pattantak ki szemeim, majd újra a karomban tartott lány arcát néztem. Szemei alatt fekete a bőre az elfolyt szemfestéktől, egyik kezében egy rongy, az éjjeli szekrényen egy tál, amiben gondolom, víz van. Mollyn a tegnapi ruhája volt, ami egyik válláról teljesen lecsúszott, így feltárta előttem meztelen bőrét. Óvatosan végighúztam ujjaim a ruha mentén, mire ő közelebb húzódott hozzám. Elmosolyodtam, majd újra az arcát vizsgáltam. Sírt. Könnyei ugyan eltűntek, de fekete csíkot hagytak az arcán, és az én fehér pólómon is.
Mi történt tegnap éjjel? Most mit csináljak? Keltsem fel, vagy tartsam, így amíg lehet, és élvezzem a helyzetet? De hogy kötött ki mellettem? Miért sírt? Mi a büdös francot csináltam? A rohadt életbe kellett nekem annyit innom. – Na, jó, nyugi, gondolkodjunk ésszerűen. Ruhában vagyunk. Tehát le nem feküdtünk, ebben –majdnem- biztos vagyok. A tálban jó eséllyel víz van, Moll kezében pedig rongy. – Gyorsan megtapogattam hajam, ami összeállt, tehát vizes volt. – Akkor, Molly egész éjszaka engem ápolt? – esett le – De mi történ velem? Egy orbitális seggfej vagyok. Azért ittam ennyit, mert féltékeny voltam, erre… Uram atyám, ezt hogyan magyarázom ki?

   Mocorog. Miért mocorog? Aludjon még! Én erre még nem vagyok felkészülve.

-     Ümm – Sürgősen ki kell találnom valamit. Kinyitotta szemeit, és felmérte a helyzetet. Olyan hirtelen kapta rám tekintetét, hogy már nem volt időm visszacsukni szemeimet, így az a tervem is megbukott, hogy úgy csinálok, mintha még aludnék. Fantasztikus.

-     ERIC! – Ült fel olyan sebességgel, hogy leesett az ágyról. Azért ennyire nem ijesztő a tény, hogy együtt aludtunk. – Toltam fel magam, hogy lássam a földön heverő lányt.

-     Marha vicces vagy. – Ajj, már megint hangosan gondolkodtam? Le kéne erről szoknom.

-     Hát nem ártana. – Ezen kijelentésére már csak elhúztam a számat, ő pedig feltápászkodott, majd berohant a fürdőszobába.

     Nem tehetek róla, de olyan jókedvű lettem. Kipattantam az ágyból, a fejfájásomnak és kezdeti aggodalmaimnak nyoma sem volt. Boldoggá, elégedetté tett a tény, hogy Molly mellettem ébredt, hogy az én fürdőszobámban van, és percek múlva az én kávémat fogja inni.
Ajtócsapódás – kijött a fürdőből. – Ajtócsapódás. – bement a hálóba. – Elővesz néhány ruhát, és fél perc múlva újabb két ajtócsapódás lesz. – Egy, kettő. – Mosolyogva nyugtáztam, hogy semmit sem változott.

-     Gyere, főztem kávét. – Hihetetlen, rohangál, mint a mérgezett egér.

-     Nem kérek, inkább megyek. – Keresett valamit, gondolom a táskáját.
Nem sminkelte ki magát, csak lemosta arcáról a tegnapi maradékát, haját egyszerűen felkötötte, és egy fehér inget vett fel fekete cicanadrággal. Szép – állapítottam meg magamban.

-     Molly, ne csináld már! – Fogtam meg karját, mikor az ajtó fele indult.

-     Mit? Mit ne csináljak? – Hangja eléggé ingerült, és látom, hogy kínosan érzi magát.

-     Nem értem, miért vagy ennyire zavarban, elvégre nem történt semmi sem. Na, meg nem az első alkalom volt, hogy együtt aludtunk. – Vigyorodtam el.

-     Mondd meg, miért ittál annyit tegnap! – Lehet jobban jártam volna, ha elengedem, mikor az előbb menni akart?

-     ERIC! – ez igen hisztérikusan hangzott – Vagy tartsd meg magadnak, vagy érthetően beszélj! – Rivallt rám. Tényleg nem értem, mi baja van.

     Kezét ki akarta húzni az enyémből, és ismét a kijárat felé indult, de arra nem számított, hogy nem engedem el. Amekkora lendülettel távozott volna, olyan erősen csapódott vissza. Éreztem, hogy szíve milyen gyorsan ver. Ijedt tekintettel nézett szemembe, én pedig szemtelenül elvigyorodtam. Eddig nem volt oka a zavartságra, majd ezután lesz. Mindkét kezét a mellkasomnak támasztotta, de nem volt annyi ereje, hogy eltoljon magától. Egyik kezemmel átöleltem derekát, és kiszorítva közülünk minden levegőt, még közelebb húztam magamhoz. Így kezei önkéntelenül is nyakam köré fonódtak. Másik kezemmel arcát simogattam, és állhatatosan néztem tengerkék szemébe. Percekig csak álltunk így, és élveztük a pillanatot. Nem szólalt meg, és én sem. Lassan közeledtem felé, de elkapta fejét. Elmenekült volna, de ismét visszarántottam, és azonnal megcsókoltam. Másodpercek alatt éreztem, hogy Molly elveszíti minden önuralmát, már nem ellenkezik, megadta magát. Olyan rég tudhattam ennyire közel magamhoz. Úgy vágytam már a csókjára. Hiányzott. Visszacsókolt, és olyan szenvedély volt a csókunkban, amit még a kapcsolatunk során is ritkán éreztem. Mikor elfogyott a levegő, egy pillanatra elhúzódtunk egymástól, de egyikünknek sem jutott eszébe befejezni. Rádőltünk a kanapéra, én pedig mosolyogva néztem az alattam fekvő lányra, akinek az előbbi zavart és ijedt tekintetében, most vágy csillogott. Újra megkerestem ajkait, így az előbbi szócsatánkból egy hosszú csókcsata alakult ki. Molly a pólóm alját megtalálva, kezdte lehúzni rólam, és egy önelégült vigyor kíséretében segítettem is neki, majd megszabadítottam ingjétől. Minden gomb után, egy lágy csókot hintettem hihetetlenül puha bőrére, ő pedig a hátam karmolászta. Újra száját csókoltam, és próbáltam minél közelebb tartani magamhoz. Akarom őt, mindennél jobban akarom. Érezni, hogy az enyém, hogy hozzám tartozik, hogy szeret.

     Hangos ricsaj. Mi ez?  Ne már, nem tudtak volna később karambolozni?

-     Jézusom! – Lökött le magaráról Molly, majd maga elé terítette a ruhadarabot, amit nem rég hámoztam le róla.

-     Eric, mi a fenét csinálunk mi? – Magára kapta az ingjét, majd kétségbeesetten szedegette össze dolgait, miközben idegesen túrt hajába, amiből időközben kiügyeskedtem a hajgumit. Nem tudom, mit mondjak most. Túl ideges, hogy normálisan beszéljek vele, de én kimondottan élvezem a helyzetet. Édes, mikor ennyire zavarba jön.

-     Elárulnád, mégis min vigyorogsz? – Valóban hatalmas mosoly terült szét az arcomon, ami nem is akart eltűnni onnan. – És felvennél valamit? – Hisztizett tovább. Imádom mikor ilyen.

-     Hiányoztál, és nem. – Közöltem vele egyszerűen. – Tudod, végtelenül aranyos vagy, mikor így viselkedsz. – Karoltam át hátulról, mire idegesen eltolt magától, és megindult egy ajtó fele, gondolom menni készült. Én pedig alig bírtam visszafojtani, kitörni készülő röhögésemet.

-     Molly, az a gardrób!

Mimmi Sandén

   Én nem csináltam semmit. Mosom kezeimet, rám aztán senki nem foghatja, hogy bármibe is beszóltam volna. Molly teljesen magától döntött úgy, hogy Ericcel megy. És mivel még nem ért haza, nagy a valószínűsége, hogy nála töltötte az éjszakát is. – Mosolyogva tébláboltam a lakásban és vártam, hogy nővérem hazaérjen. Mindent tudni akarok.

* Fridával az ablakpárkányon csimpaszkodunk és szuggeráljuk az utat, hogy Molly minél előbb feltűnjön. Mikor elment annyira izgatott volt, kíváncsi vagyok mi történt. A fene vinné el azt a kíváncsi természetemet. Viszont anyáék mindjárt megérkeznek, és ha rájönnek, hogy Moll nem töltötte itthon az éjszakát, hatalmas bajban lesz.

     Az eső szüntelenül esik, kopog az ablakon, mintha egy rossz előjel lenne. Egy autó hangját hallani, Fridával egymásra néztünk, majd ki az ablakon, aztán megkönnyebbülve fújtuk ki a levegőt, mikor a szomszéd parkolt le háza elé.

-     Szerinted megússza?

-     Szerinted mégis honnan kellene tudnom?- Így is elég ideges vagyok, erre felteszi nekem ezeket a kérdéseket. A nővéremnek meg minek kell ilyen fiatalon elmászkálni itthonról éjszaka. Alig fél éve múlt tizenöt éves, és csak néhány hónapja vannak együtt.

-     Ha apa megtudja előbb vajon Eric vagy Molly nyakát tekeri ki? – „Istenem, miért versz engem?” Néztem fel a plafonra, és forgattam meg szemeim.

-     Könyörgöm Frida, hallgass már! – Hihetetlen, hogy csak tizenhárom éves vagyok, de hármunk közül nekem van a legtöbb eszem. Kulcs, kulcszörgést hallok, az ajtó nyitódik, csak Molly, csak ő lépjen be rajta. Kikukucskáltam a nappaliból, és nővérem cipőjét levetve, lábujjhegyen lopakodott felfele a lépcsőn. Hála az égnek.

-     Molly Sandén, te hová igyekezel? – Mélyítette el Frida a hangját, ami ilyenkor pont úgy hangzott, mint anyáé. Molly hirtelen felegyenesedett, cipőit kiejtette kezéből és ökölbe szorította azt, lassan fordult meg. Tesóm befogta a számat, különben biztosan elrontottam volna nevetésemmel a szórakozását. Bár való igaz, ezt Molly megérdemelte, amiét itt hagyott minket.

-     Te szentséges ég, normálisak vagytok? – Kiáltott le a lépcsőről, miközben arca ellazult, de olyan düh lángolt a szemében, hogy azt hittem felrobban. Fridával összeestünk, majd egymáson fetrengtünk a nevetéstől. Néhány perc múlva azonban már Molly is velünk nevetett.

-     Ne haragudj, de ezt nem hagyhattam ki!

-     Tudod te, hogy majdnem megállt a szívem? – Ölelte magához Moll Fridát. – De hogy lehet tökéletesen egyforma hangotok? – húzta fel szemöldökét, majd mindhárman nevetni kezdtünk.

-     Mesélj, mindent tudni akarunk! – Képtelenség, hogy én valaha is legyőzzem kíváncsiságomat.

-     Ahhoz ti még kicsik vagytok. – Sosem láttam még ilyennek, arca piros lett, szája végtelennek tűnő mosolyra húzódott, szemeit összeszorította, majd arcát kezeibe temette, közben mocorgott ide-oda.

-     Ja, ahhoz bezzeg nem voltunk fiatalok, hogy egyedül hagyj minket egész éjszakára. – Mondta Fri majd elkezdte utánozni Molly hangját. – „Nagylányok vagytok már, feltaláljátok magatokat, csak zárjátok be az ajtót, és ne játszatok a tűzzel. Kaja a hűtőben.”

-     Mimmi, ez ijesztő, neked is van ilyen tehetséged? – Kérdezte hozzám bújva Molly, de tényleg elképesztő, ahogy Frida utánozni tudja az emberek hangját.

     Összeborultunk, majd jóízűen nevettünk. Ezt is megúsztuk. *

   Ha megint azt meri mondani, hogy túl fiatal vagyok, biztosan kitekerem a nyakát. – Vigyorogtam tovább, majd nekiütköztem valaminek. Ez egy másodperce még biztosan csukva volt. – Néztem a kinyitott ajtóra, aminek az imént mentem neki. Molly illatot érzek. Körbenéztem, és nővérem épp a lépcsőn száguldott fel.

-     Mo… - akartam utána szólni, de már nem is láttam. Hangos ajtócsapódás jelezte, hogy beért a szobájába, és egyáltalán nincs jókedvében. Mi történhetett? Óvatosan bekopogtam ajtaján, mire az hirtelen kitárult, én pedig csaknem pofára estem, ahogy elvesztettem egyensúlyomat.

-     Nincs kedvem társalogni, és nem akarok semmiféle vigyort meglátni az arcodon! – Fenyegetőzött mutatóujjával, majd csukott volna ki kuckójából, de eszébe jutott még valami. – Eszedbe ne jusson feltenni semmiféle kérdést az elmúlt éjszakával kapcsolatban. – Most valóban rám csapta az ajtót, én meg csak állok, mint valami idióta tátott szájjal, és próbálom feldolgozni mondatait, amiből nem volt sok, azokat pedig olyan hangerővel mondta, hogy véletlenül se essen meg, hogy nem hallom, vagy esetleg nem értem közlendőjét.

   Rajtam nem fog ki, ha ő nem mondja el, majd megtudom mástól. Elővettem telefonom, amin benyomtam a négyes gombot. Alig csörgött ki, már fel is vette az illető.

-     Számoltam a perceket a hívásodig, késtél. – Nevetett bele a telefonba üdvözlésképp.

-     Igazán sajnálom, csak tudod, a nővérem az előbb utasított ki a szobájából, méghozzá ellentmondást nem tűrően, és közölte velem, hogy meg se forduljon a fejembe, hogy eszébe juttatom életének elmúlt néhány óráját. – Hadartam el egy levegővel, te jó ég, Eric ezt vajon megértette? Valószínűleg, mert még mindig nevet.

-     Ideges? – Komolyan ennyit tud kérdezni? Mi a frászt műveltek ezek?

-     Még ha csak ideges lenne. – Vittem fel a hangsúlyomat. – Attól tartok, hogy felrobban. – Végiggondolva, nem ideges, hanem különböző érzelmek tömkelege látható rajta, ami ebben még ijesztőbb, hogy egyszerre.

-     Mit csináltál a nővéremmel? – És megint nevet. Mit vártam? Tudtam én egyszer az életben komolyan beszélni Eric Saadéval? Hát nem emlékszem.

-     Szerintem ezt nem veled kellene megbeszélnem. – Na, ezt elnézted.

-     ERIC! Van egy perced, hogy elmeséld, mitől borult ki ennyire Molly.

-     Ma minden Sandén lány kiabál velem? Piros betűs nap van nálatok, vagy mi?

-     SAADE! – Remélem megsüketült, hogy lehet ennyire pofátlan? De, mivel nincs igaza, akkor nem AZ történt, viszont akkor Moll mért viselkedik így? Ajj, ez nekem magas.

-     Itt vagy? – Röhögj csak! De nem tudok rá haragudni, miért imádom én ennyire?

-     Itt, de tudod, hogy egy tapló vagy, igaz?

-     Ne csináld már, csak vicceltem. – Mintha nem tudnám.

-     Viszont nagyon érdekelne, az hogyan lehetséges, hogy neked ilyen jó kedved van, miköz…

-     Miközben Molly olyan feldúlt? – Még félbe is szakít, megőrülök tőle.

-     Ha nem szakítottál volna félbe, nem kellett volna feltenned ezt a kérdést, de igen.

-     Hát az titok! – Ezt nem gondolhatja komolyan. – Légy jó Mimmi, és szét ne pukkadj a kíváncsiságtól. – Röhögött bele a telefonba, ezután pedig hiába halóztam, csak az idegesítő búgást kaptam válaszul. Csak kerülj a kezeim közé.

     °°°                                 °°°                                         °°°                                      °°°

   Két hét telt el azóta, hogy Molly olyan feldúlt lelkiállapotban jött haza Erictől, és végül én is megtudtam, hogy mi történt. Nagyon nehezemre esett visszatartani, kitörni készülő érzelmeimet, valamint arcomra tolakodó mosolyomat, sőt, ez gyakran nem is sikerült olyankor egy vállba vágás volt nővérem válasza. Továbbra is fenntartom álláspontomat, miszerint őket az isten is egymásnak teremtette, és mondhatnak nekem akármit, én bízom abban, hogy akik szeretik egymást, azok egymásra találnak, még akkor is, ha az útjuk rögös. A csodákban nem hiszek, számomra a csoda nem más, mint kemény erőfeszítés, és ha küzdenek egymásért, hiszem, hogy újra boldogok lehetnek, együtt!

     Oda értem az arénához, még mindig nem hiszem el, hogy a nővérem itt fog fellépni. Olyan büszke vagyok rá! – Miközben gondolkodtam valaki nekem jött, én pedig a földre huppantam.

-     Ne haragudj! Jól vagy? – Ez mintha Danny hangja lenne. A szívem abban a másodpercben meglódult. Kisöpörtem hajam arcomból, majd felnéztem rá. Az a kékség, egyszer biztosan az lesz a végzetem. Tejföl szőke haja kissé kócos volt, arca pedig picit nyúzott, biztos elaludt. De még így is eszméletlen szexi!

-     Mimmi, megütötted magad? Valami baj van? Válaszolj! – Óvatosan fogta meg karomat, és guggolt le mellém. Hangja kétségbeesetten csengett. Kimondta a nevemet, elájulok! Úristen, míg ájuldozok, totál hülyét csinálok magamból, ez az Mimmi Sandén, gratulálok, hozod a formád.  Még mindig magaddal vitatkozol, az istenért szólalj már meg!

-     Semmi bajom, jól vagyok. – Ennél többre nem futja? Ne legyél már ilyen szánalmas!

-     Akkor jó, egy pillanatra nagyon megijesztettél. – De édes, aggódik értem. – Nagyon remélem, hogy csak gondolatban vágtam olyan álmodozó fejet, amilyennek éreztem.

-     Bocsi, csak folyton elkalandozom. – Na, ma jobb lenne meg sem szólalnom.

-     Mollyhoz jöttél? – Érdeklődik, beszédbe elegyedik velem, valaki csípjen meg. – A beszélgetéshez két ember kell te őrült, válaszolj már neki!

-     Igen, otthon hagyta a telefonját, a kulcsát és a pénztárcáját. – Soroltam fel a tárgyakat, amiket testvérem után hoztam. – Igazából nem tudom, hogy akkor mi volt a táskájában. De egyszer a fejét fogja elveszteni. – Nevettünk fel mindketten. Nem hiszem el, Danny Saucedo velem együtt nevet. És milyen mosolya van? Ez nem egészséges az emberi szervezetre. Valaki mondja már meg neki, hogy vegyen vissza, ezzel embereket lehetne ölni.

-     Húgi! Azt hittem már sosem érsz ide. – Molly, jellemző, a legjobbkor. Nem tudtál volna még néhány percig meglenni a kütyüid nélkül? Hmm, a csodás pillanatom.

-     Ne nézz már utána ilyen vágyakozóan. – Feltűnő lettem volna?

-     Mi? Miről beszélsz? – Remélem a szőke hercegem nem vette észre.

-     Úgy vigyorogsz, mint valami félkegyelmű, és majd kiesik a szemed. – Nevetett ki nővérem, hát marha kedves, de fogalma sincs, mit érzek. Ő annyira tökéletes - merültem volna el álmaimba, de Molly megint belerondított.

-     Húgi, vigyázz, el ne kezdj nyáladzani! – Hüvelykujjával szám széléhez nyúlt, majd nevetve botorkált arrébb. Várj csak, jössz te még az én utcámba.

  
 Az aréna folyosóin sétálgattam és kerestem valami ismerős arcot. Mindenki próbál, én meg halálra unom magamat. A fehér folyosó mindkét oldalán ajtók nyíltak, amiken különböző nevekkel ellátott fehér papírok díszelegtek. „Loreen” „Dead by April” „David Lindgren” Csupa olyanok, akik nem érdekelnek. Már nem tudom hányadik folyosót jártam. Megtaláltam az összes dolgozó, műsorvezető és mindenki öltözőjét, sőt még a raktárt is, de azt a kettőt, amit kerestem még véletlenül sem. – Hopp, egy ajtó. És megint a földön vagyok. Ez nem az én napom.

-     Jézusom ne haragudj! Ma már másodszor. – Tévedtem, ez az én napom! Ez életem legszebb napja.

-     Hála istennek! – Ne, ne, ne, ugye ezt csak erősen gondoltam, és nem mondtam ki. Ugye?

-     Tessék? – A francba! Hogy nem tudok lakatot tenni a számra.

-     Úgy értem, hogy egyszer sem lett semmi bajom. – Mosolyogtam rá, és kezdtem nagyon hülyén érezni magam. Talán nem ártana felállni. Egy kéz, ez az ő keze. Nézegettem kicsit, majd mikor észbe kaptam, belehelyeztem sajátomat, és a fellegekben lebegtem, míg ő segített talpra állni.

-     Legközelebb remélem, nem döntelek földre. – Kacsintott, majd elment.

-     Te bármikor, bárhova ledönthetsz. – Sóhajtottam egy nagyot, és indultam vissza, de úgy megijedtem, mint még életembe szerintem soha. – Eric!? – Egyszerre kérdeztem, felkiáltottam, meglepődtem és imádkoztam, hogy ne említse meg előbbi mondatomat.

-     Még mindig nem nőttél ki belőle? – Intett fejével arra, amerre előbb a hercegem távozott.

-     Nem, és nem is fogok. Ez nem holmi gyerekes fellángolás. – Ráztam a fejem, közben pedig alsó ajkamat harapdáltam. – Ez szerelem. – Sóhajtoztam, mire Eric kézen fogott, és leültetett egy kanapéra. Ezt honnan szerezte?

-     Mimmi, ez egy ideig aranyos volt, de már kezdesz felnőni, és Danny nem neked való.

-     Miért nem? Eric, ez az én dolgom! – Kiabáltam le a fejét, pedig tudom, hogy nem rossz szándékból mondja.

-     Ne kapd fel a vizet. – Késő. – Tudod, hogy mennyire szeretlek? – bólintottam – De Danny nem a te súlycsoportod. -  Kezdtem volna felháborodni, de egyik kezével befogta a számat. – Ő még nálam is idősebb egy évvel, aztán meg nem éppen a hosszú kapcsolatairól ismert. – Ha elengeded a számat, esküszöm nem lesz olyan szitokszó, amit nem mondok ki. – Ismerem, és a legjobb barátom, de soha nem engedném, hogy bármi köze legyen hozzád.

-     Én meg nem kérném az engedélyedet. – Szabadítottam ki számat, majd kicsit ajak biggyesztve hozzátettem. – Amúgy meg nem kell aggódnod, sosem nézne rá egy olyan lányra, mint én.

-     Fogalmad sincs, hányan adnák oda a fél karjukat, ha olyan barátnőjük lehetne, mint te. – Megsimogatta a hajamat, majd magához ölelt. Ilyenkor tényleg olyan, mintha a bátyám lenne.

-     Inkább foglalkozz a saját szerelmi életeddel. – adtam arcára egy puszit – Menj, keresd meg a nővérem, van mit megbeszélnetek. Miattam ne aggódj!

-     Elmondta? – Kérdezte sunyin vigyorogva, mire csak bólogattam.

-     Menj! – Löktem rajta kicsit, és néztem, ahogy kimegy az ajtón.