7. fejezet

7. fejezet

Sziasztok drágáim!
Nagyon köszönöm az előző fejezethez írt véleményeket - a kommentekre természetesen válaszoltam! - Valamint egy újabb taggal bővültünk! Köszönöm a feliratkozást, remélem tetszik majd a történet!

Megérkeztem a 7. fejezettel, amiben feltűnik egy újabb szereplő, tovább bonyolódik a cselekmény. Szóval kíváncsian várom a véleményeteket!

ui.: az új szereplőről a fejezet után lesz néhány gondolat, csak a félreértések elkerülése végett, de nem szeretném lelőni a poént már az elején!

A zene erősen ajánlott! Kellemes olvasást!

(A Melodifestivalen fellépési sorrendjén és végeredményén változtattam!)

Barátok, örökké…

Eric Saade

   Nem hiszek Mimminek. Hiába mondja, hogy ne aggódjak. Vele ellentétben én tudom, hogy nagyon is lenne esélye Dannynél, de azt sosem fogom hagyni, hogy az ő szívét összetörje. Abban viszont igaza van, hogy beszélnem kell Mollyval. Hiába hívom, nem veszi fel. Mióta elhagyta a lakásom képtelen vagyok vele kapcsolatba lépni. Bár még mindig elkap a nevetőgörcs, ha visszagondolok, hogy zavarában kijáratnak akarta használni a gardróbot.

Molly Sandén

     Két nap. Ennyi idő múlva lesz a döntő. Két hét. Ennyi időt tellett el azóta, hogy Eric és köztem megtörtént az az incidens. Merthogy az volt. Egy hatalmas hiba, aminek nem szabadott volna megtörténni, valamint semmiképpen sem ismétlődhet meg. Habár, azt be kell vallanom, élveztem. Azt akartam, hogy ne érjen véget az a pillanat, hogy örökké a karjaiban tartson, és soha ne engedjen el. A valóság azonban ellenszegült kívánságomnak, az idő nem állt meg, a tökéletes pillanatunk pedig odaveszett.

     Kínok kínját éltem meg, mikor a hangos ütközés visszarántott a jelenben, és tudtam, hogy vége, ennyit engedhettem meg magamnak. Viszont a vigyorgó arcára visszagondolva újra meg újra belesajdul a szívem. Neki ez csak szórakozás, játék, nekem viszont már-már lételem. Szükségem van az érintésére, a jelenlétére, a közelségére. Rá, őrá van szükségem. Arra, hogy mellettem legyen – egy lázadó könnycsepp elindult lefelé arcomon, a többi felkelő pedig egymás után követte. Nem tudok többé parancsolni magamnak. Sem a szívem, sem az eszem nem bír több fájdalmat elviselni. Képtelen vagyok továbbra is színlelni.  Annyira fáj. Miért fáj ennyire? – Háttal csúsztam le az erősítők mellett és abban reménykedtem, hogy a dróttömeg elrejt, hogy kisírhatom magam kíváncsi, sajnálkozó és aggódó pillantások nélkül.

 Nem tudom meddig kuporogtam lábaimat átkarolva abban a sötét sarokban, de mindenki eltűnt. Az aréna elcsendesedett – lassan álltam fel, és fújtam ki a levegőt.

     Megkönnyebbültem. Jó volt elbújni a világ elől, de ideje visszatérnem oda. Kibogoztam magamat a kábelek fogságából, majd a kijárat felé igyekeztem. Alig várom, hogy egy kád vízbe elmerüljek a mandulaillatú fürdőolajam és egy érdekes könyv társaságában. Végre felszabadultnak érzem magamat.

-      Molly! – Ne, ne, ne, a fürdőmet akarom! - Most nem futsz el! – Ó dehogyisnem. Lépteimet gyorsabbra vettem, és reménykedtem, hogy eljutott a tudatáig, nem kívánok vele beszélgetni. - Egy kéz szorítja a csuklómat. – Hát ezek szerint nem esett le neki. Csodás – húztam el számat. Most mégis mit kellene csinálnom? Mennyi rá az esély, hogy ha bokán rúgom, el tudok futni előle? – Nem, nem akarok neki sérülést okozni. Következő ötlet. - Fa pofával végig hallgatom, majd lazán itt hagyom. – Hülye vagy Sandén! – Állapítottam meg magamról, majd lassan szembefordultam Ericcel, aki kérdő tekintettel pásztázta arcomat. Ostoba dolog abban reménykedni, hogy nem hozza szóba az elmúlt heteket, igaz?

-     Miért kerülsz? – Sejtettem. Na, akkor most vagy bevallom, hogy menekülök előle, vagy úgy csinálok, mint akinek fogalma sincs, miről beszél.

-     Hmm? – Húztam fel szemöldököm, az utóbbi alternatíva mellett döntve.

-     Ha most azt próbálod eljátszani, hogy gőzöd sincs, miről dumálok, ne is próbálkozz! – Miért felejtem el mindig, hogy túl jól ismer? – Magyarázatot várok. – Szólt rám, mikor percekig a padlót tanulmányoztam, nem mellesleg szótlanul. – Te sírtál? – Tette fel kérdését kétségbeesett arccal, mikor mélyen belenézett szemeimbe. Én pedig igyekeztem figyelmen kívül hagyni ezt.

-     Komolyan nem tűnt fel, hogy nincs kedvem veled társalogni? – Emiatt igazán felesleges volt ennyit gondolkodnom. - Róttam meg magamat magamban.

-     Miért nem tudsz csak tovább lépni a témán? – Kérdeztem, remélve, hogy érti a célzást.

-     Én? Én nem tudok továbblépni? – Értette, de hangja olyan sértett volt, hogy már-már hisztérikusnak is nevezhetném. – Te bujkálsz előlem! – Ilyen feltűnő lettem volna?

-     Ez nem is igaz! – Hárítottam azonnal.

-     Nem? – Most ő húzta fel szemöldökét. – Akkor miért mentél át az utca túloldalára, mikor megláttál? – Öööö, gondolkodj!

-     Eszembe jutott valami – mutogattam, mintha így hihetőbb lett volna. Legszívesebben homlokon csapnám magamat. Nem igaz, hogy nem tudok valami kevésbé átlátszót kitalálni. Miért hagy ilyenkor cserben, az amúgy nagyon is élénk fantáziám?

-     Aha, hát gyorsan elfelejthetted, ha a következő zebránál visszamentél az eredeti helyedre. – Megfogott. Lebuktam. Most talán lenne esélyem elfutni? – sandítottam a kijárat felé.

-     Eszedbe se jusson! – Ragadott kézen Eric, majd bevezetett egy öltözőbe, ahol lenyomott a legközelebbi székre. – Most beszélgetni fogunk. – Ellenkeztem volna, de belém fojtotta a szót.

-     Nem érdekel, ha te nem akarsz, akkor csak hallgass végig. Úgy sem fogod szó nélkül kibírni. – Az utolsó mondatot halkan tette hozzá, de így is meghallottam.

-     Hé! – Hangom tele volt tetetett felháborodottsággal, de arcomon mosoly bujkált. Talán mégsem lesz annyira kínos ez a beszélgetés.

-     Azóta hány gardróbon próbáltál átjutni? – Vagy mégis? Hatalmas vigyor terült el azon az átkozottul helyes képén, amitől majdnem beleolvadtam a székbe. Hívjanak tűzoltót! Mikor lett itt ilyen meleg?

 

 *    - Molly az a gardrób! – Hallottam meg Eric nevetéstől elfúló hangját, mikor benyitottam az említett helyiségbe. Uram isten, ma történhet velem ennél kínosabb dolog? Azt kötve hiszem!

-     Persze, gardrób – mutattam a ruhák felé – ajtó – most, pedig a kijáratra, majd megcélozva azt kiléptem a lépcsőházba.

     Életem során még egyszer sem éreztem magam ilyen zavarba. Még akkor sem, mikor egy szál törölközőben leterítettem Ericet. Pedig az is eléggé arcpirító jelenet volt.
Kiérve a hűvös levegőre, nekidőltem a kapunak, és nevetni kezdtem. Ez teljes mértékben rám vall. De ez a csók annyira jólesett – haraptam bele alsó ajkamba, majd boldogságtól megrészegülve indultam hazafelé.

     Ám ez a vidámság útközben átcsapott fájdalmas valósággá, mert tudom, többé nem érezhetem édes csókját. Nem úgy csókolt, mint barátnőjét, hanem így hozta a helyzet, amit ő férfiként ki is használt. A nevetésemnek már nyoma sem volt, és a könnyeimmel csatát vívva tettem meg a maradék utat, egyetlen célt szem előtt tartva: a szobámat.*

-     Föld hívja Molly kisasszonyt! – Eric hangja a jelenből szólongatott, közben kezét szemem előtt lengette folyamatosan.

-     Hagyd már abba, kinyomod a szemem. – Szerencsére befejezte, de nem maradt csendben.

-     Moll…

-     Ne! – Szakítottam félbe. – Hadd kezdjem én. – Néztem rá kérlelően, ő pedig meglepődve ugyan, de bólintott. Úgy éreztem ki kell mondanom a gondolataimat. Elkezdtem beszélni, bár fogalmam sem volt róla, hogy mit fogok mondani. De ki kell adnom, ami bennem van

-     Nem akarok beszélni arról, ami köztünk volt. Bár fáj még, már elmúlt. Nincs több, amit mondhatnék. Mikor a karjaidban voltam, azt hittem oda tartozom, azt hittem van értelme otthont építenünk, azt hittem erős leszek, hogy mi erősek leszünk. De már tudom, hogy ostoba voltam. Egy fiatal és naiv lány, akinek a legnagyobb hibája az volt, hogy feltétel nélkül szeretett. – Hangom majdnem elcsuklott, a sírás szélén álltam. Láttam, hogy Eric szólni akart, de a torkán akadhatott a szó, mert végül nem mondott semmit. Nem számított erre, ahogyan én sem, de ha elkezdtem, be is fejezem. – De többé már nincs így. Elfogadtam és egyetértek. Többé már nem tartozunk össze, mint szerelmesek, annál inkább úgy, mint lelki társak, akik mindig ott vannak egymásnak. Megbeszéltük, hogy barátok maradunk, akkor viszont tartsuk magunkat ehhez. Nem szeretném elrontani olyan meggondolatlan cselekedetekkel, mint a múltkori incidensünk. – Jelentőségteljesen néztem szemébe, hogy tudatosítsam benne minden egyes szavamat komolyan gondoltam, még ha én tudtam is, hogy mondandóm második fele hazugság. Kétségbeesetten próbáltam kiolvasni valamit Eric szemeiből, de nem ment. Istenem, kérlek, szólalj már meg!

-     Én is valami hasonlót akartam mondani. – Torkomat még égették az imént elhangzott hamis szavaim, szívemet pedig marta az ő mondatának valóssága. Olyan nyugodt, megkönnyebbült hangon ejtette ki szavait, hogy kétségem sincs afelől, valóban így is gondolja. De nem bántam meg. Így nem lesz több ilyen kellemetlen és fájdalmas helyzet.

-     Barátok? – Nyújtottam felé kezemet mosolyogva, bár belül zokogtam.

-     Legjobb barátok. – Fogta meg kezem, majd magához ölelt. Hát ennyi volt. Barátok lettünk, immáron teljesen és végérvényesen.

Tone Damli

       Leültettek a tv elé, hogy nézzek meg valami olyat, ami egyáltalán nem érdekel. Hogy képzelik, hogy rákényszerítenek valamire? Engem? Na, nem! Még hogy leívelőbe lenne a karrierem? Soha! Tone Damli soha nem bukik el. Bármilyen eszközzel a csúcson maradok. Mikor vőlegény kellett, szereztem egyet. Most egy duett partnert akarnak, hát találok. Mert én mindig megkapom, amit akarok. De éppen Svédország?  Miért pont az? Ki lehet ott, aki méltó hozzám? Majd én megmondom, senki.

-     Ez az egész időpocsékolás! – Csattantam fel, miután hatodik hete kötik le ezzel az ostoba dalfesztivállal a szombat estéimet. – Ugyanazok lépnek fel kiválogatva. Eddig sem ért fel addig egyik sem, hogy velem énekeljen, és miután ugyanazt fogják „előadni” – rajzoltam idézőjeleket a levegőbe – már ha azt előadásnak nevezhetem, amit a színpadra tesznek, nem gondolom, hogy az állítólagos válságomból, bármelyik kisegíthetne. – Komolyan a falra mászok. Miért kell ezt csapat full amatőrt stírölnöm?

-     Legyél nyitott. – Ezt nem gondolhatják komolyan!

-     Mért nem bízol bennem? Megoldom magam. – Utálom a gondolatot, hogy valakivel egy lapon fognak említeni, megfeleződik a rám irányuló figyelem, de azt még ennél is jobban gyűlölöm, hogy netán kikerülhetek a rivaldafényből. Nekem nincs semmim, csak a csillogás. Az a családom, a szerelmem, a barátom, a mindenem.

-     Volt két hónapod, és véleményed szerint senki nem érdemes arra, hogy kiskegyeddel énekeljen. Az idő pedig szorít minket, szóval itt jövök képbe én. – Ha nem lennék ekkora pácban, menedzseremtől szabadulnék meg először. Viszont, ami késik, az nem múlik.
 

       Sorba léptek fel az énekesek, és Jens mindegyik produkció után reakciómat figyelte, ami nem volt más, mint egy fintor vagy cinikus megjegyzés. Az utolsó fellépő azonban a székembe passzírozott. Már az elődöntők során is felfigyeltem rá, és imádkoztam, hogy essen ki, de mégis itt van. Szánalmas. Az elveszett boldogságot siratni, az összetört szívedet a nyilvánosság elé tárni, kész öngyilkosság. – Gúnyos mosolyra húzódott szám, mikor a dal végén szeméből kicsordult egy könnycsepp. Tényleg fájt neki, tényleg összetörték, viszont így megalázkodni, ostoba dolog. Ráadásul gyűlölöm, amióta csak megláttam. Miért?
Első szabály: Soha ne kerülj az utamba. – Ő pedig beleköpött a levesembe. Második szabály: Nem győzhetsz le. – Ő megtette. Porig rombolta az önbizalmam, és szörnyeteg vált belőlem miatta. Mert helyettem őt választotta az egyetlen olyan ember, aki iránt őszintén érzéseim voltak, nem csak érdekből kötődtem hozzá. De eldobott engem, ez miatt. Milyen nevetséges. Viszont most ugyanúgy hajították el őt is. Remélem sosem lesz boldog. Ha rajtam múlik, az idők végezetéig sírni fog.

-     Mit szólnál Molly Sandénhez? Ő most hatalmas népszerűségnek örvend. – Szemeim fennakadtak, a torkomba szorult a kitörni készülő ordításom, az ellenkezésem. Hogy van pofája a nevét az enyém mellett kimondani. Nem igaz, hogy megint keresztbe tesz nekem. Azt nem engedem. Nem lehet sikeresebb nálam, nem nőhet fölém. Többé nem hagyom, hogy ő jöjjön ki győztesen kettőnk közül, többé nem fújok visszavonulót, többé már nem!

-     SOHA! – Visítottam, majd kiviharzottam a nappaliból, egyenesen a szobámba tartva, ahol becsaptam magam mögött az ajtót.

-     Molly Sandén, GYŰLÖLLEK! – Kezeim ökölbe szorultak, éreztem, ahogyan arcom eltorzul, ahogy az emlékek átvették az uralmat felettem.

  

   * Izgulok. Ez úgy érzem elnézhető nekem, hiszen nem minden nap megy az ember új iskolába, de én nem csak intézményt váltok, hanem másik városba, sőt országa kerültem. Fél évig Stockholmban tanulhatok, ezzel valóra vált az álmom. A más iskolarendszer miatt az osztálytársaim kivétel nélkül fiatalabbak nálam. Ki egy, más két évvel, de ez cseppet sem zavar. A város szépsége, az emberek kedvessége, a környezet melegsége mindenért kárpótol. Miközben az osztályfőnökömmel lépkedek a kis terem felé barátságos arcokkal találom szembe magamat, akik tisztelettudóan köszönnek a mellettem haladó hölgynek, engem pedig nevetve üdvözölnek. A folyosó is harmóniát árasztott. Az otthoni fehér, komor iskolafalak helyett, itt a narancssárga, almazöld és citromsárga színek uralkodtak. Az ablakokat virágok díszítették, és minden osztályterem előtt el volt helyezve egy kipárnázott pad, ahol a diákok most is felszabadultan csevegtek.

     Mélyen beleszippantottam a levegőbe, és meghallottam egy csilingelő hangot. Egy fiú hangja volt, ami simogatta a lelkemet. A dallamos zene egyre erősödött, és mikor Mrs. Fooson kinyitotta előttem az ajtót, megpillantottam a csoda előidézőjét is. Barna haja szemébe lógott, testtartása hanyag, mégis hívogató volt, hangja betöltötte az egész teret. Mindenki ráfigyelt. Mikor az utolsó harmóniákat is elengedte gitárján, és torkát elhagyta az utolsó szó is, megtapsolták, ő pedig dallamosan nevetett, majd színpadiasan meghajolt. Teljesen a hatása alá kerültem.

-     Te ki vagy? – Ahogy megéreztem magamon csokoládébarna szemeit, lábaim remegni kezdtek, a hangom cserbenhagyott, meg sem tudtam szólalni. Mi több, amikor megszólított az összes tekintet rám szegeződött. Úgy tűnik ő itt a vezérhím, bár ezt nem is csodálom.

-     Osztály, bemutatom a norvég cserediákot, Tone Damlit. Erre a félévre nálunk fog tanulni. Köszöntsétek őt. És Eric, - nézett elvarázsolómra – viselkedj rendesen! Ne hozz rám szégyent!

-     Mikor szoktam én olyat tanárnő?- Kérdezte ártatlanul vigyorogva, mire a kifelé tartó nő is kuncogni kezdett. Engem ott hagyott, a kérdések pedig özönleni kezdetek minden irányból, de legalább valamit megtudtam: Ericnek hívják. Elindultam felé, hogy kiderítsem teljes nevét, és elmondjam neki, mennyire lenyűgözött. Hatalmas vigyorral az arcomon értem mellé, számat pedig szólásra nyitottam.

-     Eric! – Ez azonban nem az én hangom. Egy nálam alacsonyabb, és több évvel fiatalabb lány ölelte át a nyakát. Szőkésbarna haja a válla alá ért, testalkata nem volt vékony, de erős sem. Kislányos volt. Valószínűleg a húga lehet. Ez a félisten srác bárkit megkaphat közel s távol. Nem állna le egy ilyen csajjal.

-     Egész nap téged kerestelek! – Mondta mosolyogva a lánynak - nekem pedig nem tetszett, amit a szemében láttam. Majd közelebb hajolt hozzá és megcsókolta. Körülöttem mindenki hangos húú-zásba kezdett, csak én álltam leforrázva.

-     Új vagy? – Nézett rám kedvesen, legszívesebben a hajába kapaszkodtam volna, de visszafogtam magam, és bólintottam. – Molly vagyok, Molly Sandén. – Mutatkozott be, majd kezet nyújtott felém. Nem volt más választásom, mint elfogadni. Eric megpuszilta a lány halántékát, majd a derekát fogva kivezette a teremből. – Lassan lépkedtem utánuk, míg meg nem láttam a mosdót. Az egyetlen helyet, ami most menedéket nyújthat. Magamra zárva az ajtót kezdtem el sírni. Olyan boldog voltam fél órája. Azt hittem életem legszebb időszaka veszi ma kezdetét. Reggel reményekkel telve indultam el, most pedig nem érzek mást, mint szégyent. Alul maradtam egy fiatal kis fruskával szemben. Mikor kezet ráztunk, és Eric oldalán távozott, földbe döngölt. De ez most utoljára történt meg velem. Mától engem senki nem győz le. – Letöröltem az éktelenkedő könnycseppeket arcomról, megmostam azt, majd villámló szemekkel a tükörbe néztem.

-     Ezt megbánod Molly Sandén! Addig nem nyugszom, míg nem fuldokolsz a saját könnyeidben.*

       Azóta egyetlen könny sem hullott a szememből, mintha kiszáradt volna. A szívem abban a percben dermedt kővé, mikor Eric kivezette Mollyt a teremből, engem pedig szó nélkül hátrahagyott. Nem kaptam esélyt a küzdelemre, de most Molly sem fog a kegyelemre. Eljött az én időm, amikor minden engem ért sérelmet megbosszulok. Megsemmisítem. Elveszem tőle azt, ami a legfontosabb neki, ami sosem lehetett volna az övé. A szemébe fogok nevetni, és nézem, ahogy darabokra hullik a hírneve, az élete, a szíve. A csatát négy évvel ezelőtt megnyerte, de a háborúnak koránt sincs vége. Azt nem nyerheti más, csak én. Ők talán már nem is emlékeznek rám, de én sosem felejtem el őket, az összekulcsolt kezeiket, az egymással váltott csókjaikat, a másiknak mormolt szerelmes szavaikat. Én nem felejtek. Az a fél év pokol volt számomra. Szürke kisegérként bújtam meg egy sarokban, ahol senki nem lát. Valóban láthatatlan voltam. Senki nem vette észre, amikor sírtam, vagy mikor elhagyva Svédországot hazatértem. Nem volt egyetlen ember sem, aki elbúcsúzott volna tőlem.

-     Ericet akarom! – Rontottam be a nappaliba, ahol a tv-ben az említett személy ereszkedett le a magasból. Kérdő pillantásokat éreztem minden jelenlévő felől, de én a srácot néztem, akit sosem tudtam kitörölni a fejemből. Rá nem haragudtam, őt nem gyűlöltem, barátnőjét viszont annál jobban. A show, amit odarakott, elsöprő volt. Az aréna felrobbant, a közönség sikított, a műsorvezetők próbálták túlkiabálni az extázisba kerülő nézőket, de Eric csak mosolygott. Mielőtt lement volna a színpadról, az eredményhirdetésre váró énekesek felé nézett, és exe tekintetét elkapva kacsintott egyet. Már megint, megint Molly – fortyogtam magamban.

-     Elmagyaráznád mi volt a korábbi és az iménti kitörésed? – Kérdezte Jens, majd hozzáfűzött még egy szarkasztikus megjegyzést is. – Ijesztőbb vagy, mint általában. Kezdesz jobban hasonlítani egy boszorkányra, mint egy énekesre. – Fintorogtam egyet. Vele majd foglalkozom később, de garantálom, hogy amint megszerzi nekem ezt a szerződést, úgy rúgom ki, hogy a lába nem éri a földet.

-     Megtaláltam a tökéletes duett partnert. Minden szempontnak megfelel. A hírneve nagy, a karrierje a csúcson van, esélyes rá, hogy betörjön Európába, valamint piszkosul helyes.

-     Elárulnád az illető nevét is? Már ha létezik ilyen, aki a királynő elvárásainak teljes mértékben eleget tesz.

-     Gúnyolódj csak, de ajánlom, hogy ne puskázd el ezt a szerződést, mert nagyon megütöd a bokád. – Fenyegettem meg, ő pedig tudta, én soha nem beszélek a levegőbe. – Eric Saadét akarom. 

°°°                                        °°°                                         °°°

Tehát, mint látjátok Tone Damli lett az új szereplő, akinek belépője cseppet sem volt barátságos, legalábbis remélem, mert nem olyannak szántam. Nem kedvelem őt, nem azért mert Ericcel dolgozott együtt, hanem mert nem szimpatikus sem a megjelenése, a nyilatkozatai, a színpadi viselkedése és őszintén megmondom, a hangját sem kedvelem. DE! Nem szeretném megbántani a rajongóit, vagy azokat, akik szimpatizálnak vele! Nem áll szándékomban hamis képet festeni róla! A rászabott karakter teljesen az én képzeletem, véleményem, tehát NEM! a valóságot írtam le!
Köszönöm, hogy elolvastátok a fejezetet! Remélem kapok pipákat és kommenteket :) Hálás lennék, mert szükségem van a visszajelzésekre!