5. fejezet

5. fejezet

Sziasztok! 

Ismét hálálkodom egy sort, bár már lehet unalmassá válik, úgy érzem ez feltétlenül szükséges!
Mint láttátok, az oldal alig 4 hét alatt átlépte az 1000 látogatottsági határt. Köszönöm nektek!
A fejezethez kapott véleményeket - válaszoltam rájuk - és a pipákat és hálásan köszönöm! Szép szavakkal illettetek, ami nagyon jó esett. Erőt adtok a folytatáshoz, ezért elárulom, hogy a következő részben változások fognak történni, mind Molly és Eric között, de elindul a másik cselekmény szál is.
Hát, kellemes olvasást kívánok!

ui: Mindenki épségben hazajutott ebben az ítéletidőben? Remélem!

Darling

Roshana Hoss

   Mikor beléptem a kávézóba, rögtön megtaláltam Mollyt. A szokásos asztalunknál ült, maga elé bámult, arcán szüntelenül folytak a könnyek, és kezeit tördelte. A szívem megszakad, nem tudok rajta segíteni. Úgy fáj, hogy így kell látnom. Nem akartam, hogy mások is lássák, így magam vittem oda a két vaníliás kapuchinot. Óvatosan megsimítottam Molly vállát, aki rám nézett, majd megtörölte könnyes szemeit.

-     Mi a baj? A telefonba még olyan jó kedved volt.

-     Az emlékek. - Nézett rám azokkal a nagy, kék szemeivel, amik most könnycseppektől ragyogtak. – Miért gyötörnek folyton? Miért emlékeztet minden rá? – Kezdtek újra ömleni könnyei. Elmesélte a kisfiút a parkban, valamint hogy mit beszéltek Ericcel.

-     Hogy tudsz így a barátja lenni? – Erre szerintem ő maga sem tudja a választ.

-     Fogalmam sincs. - Gondoltam. - De muszáj megpróbálnom. Nem bírnám elviselni, ha nem tudnám minden nap, hogy merre jár, ha nem hallhatnám a hangját, ha nem ölelhetném meg, ha nem hívhatnám fel. Elvesznék nélküle. Nekem szükségem van rá! – Halkan beszélt, de a hangja kétségbeeséséről árulkodott. Tényleg kiborult.

-     Tudom, de így csak fájdalmat okozol magadnak, kínzod magadat.

-     Nagyobb kínzás lenne távol maradni tőle. Mikor vele vagyok, boldognak érzem magamat. Habár amikor elválunk, nagyon fáj, de vele boldog és teljes vagyok. - Ahogy ezt végig mondta telefonja csörögni kezdett, én pedig jól ismerem ezt a csengőhangot. Eric hívja.
   Gyorsan ivott egy kortyot, vett néhány levegőt, majd felkapta a telefont.

·          Szia! – Szólt bele olyan vidáman, hogy még én is eltátottam a számat. Elbizonytalanodtam, hogy néhány másodperce valóban ez a lány ült-e velem szembe.

·          Persze nekem az tökéletes. – Bosszantó, hogy csak az egyik felet hallom.

·          De az neked kerülő. – Kerülő? Hova mennek ezek együtt? Ajjajj, ebből baj lesz.

·          Rendben, akkor féltízre készen leszek – tette le.

-     Most meg mi van? Egy perce még zokogtál, most meg úgy vigyorogsz, mint valami félkegyelmű. Csak hogy tudd, ijesztőek a hangulatváltozásaid. Kezdek félni tőled. – Néztem rá szemöldökömet megemelve. Rég volt már, hogy ennyire nem tudtam kiigazodni rajta, bár meglehet, hogy ő sem érti saját magát.

-      Este bulizni megyünk, gyere te is! – Hívott meg. Nem tetszik ez nekem.

-     Jó, kik jönnek még? – Ha ott vagyok kisebb az esély, hogy ismét összetörik a szíve.

-     Eric, Alex, Edin, Danny, Mimmi, Frida, a szokásos. – tehát a teljes banda.

-     Rendben, ez jónak ígérkezik – vigyorodtam el. Rég buliztunk, és szeretem ezt a társaságot.
    Kiléptünk a kávézóból, majd megfogtam karját, és Molly felé fordultam. Arcára kiült a meglepettség.

-     Viszont Molly, egy tanácsot fogadj meg. – Néztem egyenesen a szemébe, hogy súlyt adjak a mondanivalómnak. – Ha az út, amin jársz, mindig fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad.

Molly Sandén

„Ha az út, amin jársz, mindig fájdalmat okoz neked, akkor az nem a te utad!” – Ezt vajon, hogy értette? Gondolom Ericre célzott, de milyen útról beszélt? Hiszen Eric és az én utam már egy ideje külön vált.

*  - Nekem már elegem van ebből a folytonos veszekedésből. – Mostanában, olyan hűvösen viselkedik velem, és ha megemlítem, ez lesz. Mindig az van, hogy én csak veszekedek.

-      Én nem veszekedni akarok, hanem megoldani a problémáinkat. – A könnyeimmel küzdök, de azért sem fogom elsírni magam, nincs az az Isten.

-      Te generálod a problémákat a folyamatos követelőzéseiddel! – Üvöltött velem, az arca teljesen megváltozott, vonásai megkeményedtek, szemei lángoltak. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyennek. Ennek ellenére sem fogom abba hagyni, ma nem engedek. Vagy megoldjuk ezt, vagy pontot teszünk a kapcsolatunk végére.

-      Az követelőzés, hogy többet szeretnék veled lenni? Az követelőzés, hogy szeretném, ha átölelnél, vagy ha megcsókolnál? Az követelőzés, hogy érezni akarom a szereteted?- Most már én is felemeltem a hangomat. – Tudod mit Eric? Igazad van. Én kérek elnézést, amiért zavar, hogy egyáltalán semennyi időt nem töltünk kettesben. Tökéletesen egyetértek veled, az a normális egy kapcsolatban, ha hazajössz, levágódsz a kanapéra és elalszol.- Kontráztam rá idegességére ironizálásommal. -  Észrevetted egyáltalán, hogy mikor megjössz, már át sem ölelsz? Úgy csinálsz, mintha itt sem lennék. Nagyon fáj, hogy így viselkedsz velem. Már nem a barátnődként kezelsz, csak egy sima lakótársként, néha még úgy sem. El tudod képzelni milyen érzés, hogy átnézel rajtam? – Azt a fájdalmat, amit szavaim igazsága magában hordozott, már nem tudtam lekezelni. Néhány könnycsepp jelent meg szemem sarkában, amiket egy határozott mozdulattal ki is töröltem onnan, de a szúró érzés nem múlott. A sós cseppek marták szememet, de a szívemben erősödő szorítás volt az igazán elviselhetetlen.

-      Rendben van. – Ült le a szürke kanapéra, kezeit karba fonta, majd hideg közömbösséggel nézett szemembe. – Ez így tényleg nem mehet tovább. Beszéljünk. – Erre várok hetek óta, hogy beszéljünk, akkor most miért van összeszorulva a gyomrom? Remegő lábakkal lépdeltem el a fotelig, és ültem le. Ő belekezdett, hangja most teljesen nyugodt, arca ellazult, de ettől én még jobban megrémültem.

-      Azzal nyaggatsz több hete, hogy szeretlek-e. Számtalanszor feltetted nekem ezt a kérdést, én pedig mindig olyan válaszokat adtam, hogy „Igen” meg „Persze”, de az igazság az, hogy nem tudom. – Sejtettem, fel is voltam rá készülve, de úgy érzem, mindjárt megfulladok. – Már nem azt érzem irántad, mint mikor megismerkedtünk. Egyszerűen nem szeretlek annyira. Valami megváltozott. Kimúlt a láng, elhidegültünk egymástól. Én ezt nem akarom tovább folytatni, már nem vagyok boldog melletted. – Mintha egy tőrt forgatnának a szívemben, úgy hasított belém minden szava. Kezemet ökölbeszorítottam, de nem enyhített az egész lényemben szétáradó fájdalmon. Megsemmisülve hallgattam szavait. Se megszólalni, se mozdulni nem tudtam. Az agyam nem volt képes parancsokat osztani, vagy védekezni. Kiüresedett abban a pillanatban, mikor bennem széttört valami. A szívem hullott apró darabokra. Kívülről egy csendben szuszogó lány voltam, de belül hangosan üvöltöttem. Már nem hallottam Eric szavait, csak a mondandójának egy foszlányát kaptam el.

-      Bizonyára ebben mindketten hibásak vagyunk, tudom, én sem voltam veled eleget, de nem bírok kettészakadni, azt pedig tudod, nekem a karrierem, a rajongóim az életem. Belefáradtam ebbe az egészbe. – Ő ezzel befejezte, várta a reakciómat, de erre nem tudok mit mondani. Vagy a szívemre hallgatok, és küzdök azért, hogy ezt rendbe hozzunk, vagy az eszemre, és elengedem, magamat pedig még mélyebbre taszítom.

-      Jó, ha nem szeretsz, nem tudok mit tenni, akkor elválnak az útjaink. Nem fogom rád erőltetni magamat. – Vettem egy nagy levegőt, küzdöttem magammal, majdnem szétszakadtam, de ezt nem fogom kimutatni.

    Felvettem a kabátomat, majd kiléptem az ajtón. Egy utolsó mondatra fordultam csak vissza.

-      Legyen boldog életed, Eric!

   De nem lefelé, hanem a tető irányába indultam. Magam sem tudom miért. A szívem millió szilánkra törött. Hogy tudta ezt ilyen közönyösséggel a szemembe mondani, ennyi év után?- Felfele ezek a gondolatok jártak a fejemben, és hogy képes leszek-e így tovább élni? Van értelme így tovább élnem?

   Mikor felértem, összerogytam az utolsó lépcsőfokon, majd kitört belőlem, az eddig visszafojtott zokogás. A könnyeim patakokban folytak végig arcomon, testem rázkódott, alig kaptam levegőt. Vége. Ennyi volt. A tündérmesém szertefoszlott. A csillagszemű királyfi elhagyott, és én ismét rút, értéktelen, szürke embernek érzem magam. - Mit csináltam rosszul? Miért nem voltam elég jó neki? Mi hiányzik belőlem? – Órákig sírtam a lépcsőn kuporogva, ezeket a kérdéseket ismételgetve, hol halkan, hol hangosan, de már nincs mit tenni. Kezemet mindvégig a szívem felett tartottam, mert attól féltem, ha elveszem onnan, kiszakad a helyéről…*

   Pont két hónapja történt meg ez a beszélgetés, és ez délelőtt még csak eszembe sem jutott. Akkor a lábaim ide hoztak, a biztonságot adó otthonomba, de ha őszinte vagyok magamhoz, most is ugyanott tartok. Fekszem az ágyon, a plafont bámulom könnyezve, ugyanazokat a kérdéseket teszem fel magamnak, de nem találom a válaszokat.

   Besüppedt mellettem az ágy, azután magamon éreztem egy meleg, nedves nyelvet. Mosolyogva vettem tudomásul, hogy Darling bújt oda mellém. Lenyalogatta a könnyeimet, majd hemperegni kezdett az ágyon. Elkezdtem vele játszadozni, és néhány perc alatt jobb kedvem lett. Ez a fehér szőrgombóc tudja, hogy kell rendet tenni az ember fejében.

  

     * Ha kinézek az ablakon a hó tökéletes fehérsége szinte bántja a szemem. Mindent beborít. Az utak járhatatlanok, a fák magányosan állnak a rájuk nehezedő hótól roskadozva. A játszóterek, parkok elhagyatottak, a boltok bezártak. Sehol sincs egy lélek sem. A közeli mini tavon egy kacsa sem úszkál, mivel vastag jégpáncél borítja. Ezt látva az ember még jobban megbecsüli a meleg, biztonságot adó, szeretettel teli otthont.

   Egy bögre, forró kakaóval állok az ablak előtt karácsony szentestéjén, és a hideg is kiráz, ha rágondolok, milyen szerencsés vagyok. Itt lehetek az év legszentebb napján azzal az emberrel, akit a legjobban szeretek. Mindenem megvan: család, szerelem, barátok. Boldog vagyok.

-      Min mosolyogsz annyira? – Fonódott körém két kar, és Eric vállamra fektette fejét.

-      Éppen ezen. – Adtam egy puszit orrára, mire édesen megrázta a fejét. Haja a szemébe lógott - mint mindig, amikor nem tölt legalább egy órát a tükör előtt. Csak egy világos póló, és egy farmer volt rajta, ezzel is bizonyítva, hogy ő még a gonosz, zord telet is legyőzi.

-      Van egy meglepetésem. – Suttogta fülembe, majd megpuszilta nyakam, mire a hideg végigfutott rajtam, a gyomromban pedig a pillangóhad is repdesni kezdett. – Gyere! – Fogta meg kezem, és vezetett a karácsonyfa felé. Imádom a fenyő illatát, látványát, hangulatát. Csak két szín váltakozik rajta, de a szebbnél szebb lila és ezüst díszek, valamint a fehér égősor olyan különleges varázst ad neki, hogy minden alkalommal még boldogabb leszek, akárhányszor csak ránézek. Habár nem lakom itt, de olyan ez a hely, mintha az otthonom lenne. Bárcsak az év minden napján ilyen nyugalomban, és melegségben élhetnénk.

-      Kicsim, itt vagy?

-      Ühümm. – Még nem akartam visszatérni a valóságba, olyan szép ez a gondolat.

-      Nézd meg. Ha kinyitod, egyszerre két meglepetés is vár rád. – Mutatott egy nagyobb méretű, fehér, lila szalagokkal átkötött dobozra. - Ezt biztosan nem ő csomagolta, neki ehhez nincsen türelme – merengtem el magamban, de valóban nagyon ízléses volt. Mi lehet benne?

-      Kettő?- Kíváncsiskodtam, miközben odakuporodtam a doboz mellé, majd nézegetni kezdtem. Minta mozogna. Lehet túl sokat álmodoztam az elmúlt időben? Már hallucinálok is?

-      Igen, az egyiket rögtön megtudod, amint kinyitod, a másikat pedig utána fogom elmondani.
   Na, jó nem bírom tovább. Óvatosan bontogatni kezdtem, nem akartam letépni róla a csomagolást, de most már biztos vagyok benne, hogy az a valami, ami történetesen az ajándékom, mozog. Kicsit tempósabbra vettem a dolgot. Mikor leemeltem a doboz tetejét, egy éjfekete szempár nézett vissza rám. Kiemeltem a kiskutyát a dobozból, kezembe fogtam, és jobban szemügyre vettem. Kicsi, fehér szőre volt, de olyan selymes, hogy legszívesebben egész nap simogatná az ember. Annyira picike a teste, hogy elveszett tenyeremben. Biztosan nem lehet több egy hónaposnál. Arcomra mosoly ült ki, ahogy az a drága befészkelte magát ölembe, majd pillanatokon belül, semmivel nem foglalkozva, egyenletesen szuszogott.

-      Eric. – Néztem fel rá. Nem csak ajkaim görbültek felfelé, de szemeimben is boldogság csillogott. Azt láttam, amire vágytam. Egy mosolygó száj, két csillogó csokoládébarna szem, ami egyre közelebb ér hozzám. Egy lágy csókot kaptam, majd a szabad kezembe néhány hideg, fémnek tűnő dolgot éreztem. Elhúzódtam Erictől, majd kíváncsian vezettem tekintetemet a markomban tartott kulcsokra. Kérdőn vizslattam szerelmem arcát, aki elégedetten vigyorgott. Kétség kívül nagyon jól szórakozik rajtam.

-      A szüleiddel már megbeszéltem, ha te is úgy szeretnéd, akkor mától ez a mi hármunk otthona lenne. Én… - Mondta volna még tovább, de rávetettem magam ajkaira. A kulcsot a kezembe szorítva öleltem magamhoz Ericet, aki alig hallhatóan ugyan, de kuncogott reakciómon. Egy karját derekam köré fonta, másikkal hajamon simított végig. Nehezemre esett elválni tőle, de úgy éreztem, hangot is kell adnom örömömnek.

-      Ez a legszebb karácsonyom, ami vala…*

-      Molly, azonnal tedd le az ágyról a kutyát. – Parancsolt rám anya, kiszakítva emlékeimből. El sem hiszem, hogy ez már több mint egy éve volt.

-       De anya, annyira aranyos. – Próbáltam boci szemeket mereszteni, és hatott is, mivel csak legyintett egyet és szólt, hogy menjek vacsorázni. Közben azon gondolkodtam estére mit vegyek fel.

Eric Saade

   Fogalmam sincs, miért ajánlottam fel, hogy elmegyek Mollyért. Nem számoltam azzal, hogy nem jártam ott, mióta szakítottunk. Ráadásul, azóta csak Mimmivel találkoztam. Abban reménykedem, hogy az anyukája nem lesz otthon. Csak ne Helena nyisson ajtót, nem tudom, hogyan nézzek a szemébe. Annyira szeretett, annyi mindent megtett értem, én meg összetörtem a lánya szívét. Talán fel kellene hívnom Mollyt, hogy inkább ott találkozzunk? Nem, felesleges menekülnöm, ha barátok leszünk, előbb-utóbb úgyis találkozni fogok ismét a szüleivel. Komolyan akkor nem csináltam ilyen műsort mikor „bemutatott” nekik.

 

     * A Sandén ház felé tartunk. Habár jártam már ott, mégis ez most kicsit más lesz. Most mondjuk el, hogy együtt járunk.

-      Eric, - szorította meg a kezem Molly. – Én kicsit aggódom.

-      Ne félj! – Mosolyogtam rá bátorítóan. – A szüleid szeretnek engem, mint mindenki más. Majd bevetem a csodálatos szemeim, aminek senki nem tud ellenállni. – Komolyan, néha én is elgondolkodom rajta, hogy lehetek ennyire egoista?

-      Remélem az egoizmus nem halálos betegség, mert akkor hatalmas bajban lennél. – Nevetett fel saját poénján, ami mellékesen szerintem cseppet sem volt vicces. – Ne húzd már a szádat te mamlasz, tudod, hogy szeretlek. – Na így már mindjárt más. Itt maximum én szívatom az embereket, fordítva már nem olyan jó buli…

    Beléptünk a házba, és rögtön egy meglepődött Mimmivel találtuk szembe magunkat.

-      Miért fogjátok egymás kezét? – Kérdezte jó hangosan, nagyra tágult szemekkel, miközben mutatóujjával összekulcsolt kezünk felé bökött.

-      Mi történik itt?- Érdeklődött Helena is.

-      Kik fogják egymás kezét? – Állított be végül Molly apukája is.  Ó-ó, ez a hangsúly nem tűnik valami biztatónak.

-      Szeretnénk mondani valamit. – Váltott barátnőm határozott hangnemre, majd rám emelte gyönyörű tekintetét. Miért néz rám? Most komolyan azt akarja, hogy én mondjam el? Kisasszony ezt még megkeserülöd. Szúrósan ránéztem, majd elkezdtem makogni valami összefüggéstelen sületlenséget.

-      Szóval ebben nincs valami nagy rutinom, de gondolom úgy illik, hogy ilyenkor engedélyt kérünk, hogy járhassunk. – Emeltem meg összekulcsolt kezeinket, mire Molly szabad kezével a homlokára csapott, mindenki más pedig hangosan nevetni kezdett. Most meg mi olyan vicces?

-      Üdv a családban fiam. – Veregetett vállon Kenneth még mindig mosolyogva. – Aztán vigyázz a lányomra! –Fenyegetőzött mutatóujjával, én pedig bólogattam, mint egy bólogató kutya. Teljesen idiótának érzem magam, még szerencse, hogy ilyet nem kell gyakran csinálnom, különben tuti nem lenne barátnőm. Ez nem nekem való.

-      Miért hagytad rám ezt az egészet? A te szüleid. – Vontam kérdőre, miután egyedül maradtunk.

-      Mert te vagy a fiú. – Ez meg milyen válasz? Én is tudom, hogy én vagyok a fiú, legalábbis remélem, hogy ő nem az, de attól miért kéne ezt nekem közölni, az ő szüleivel? Á, mindegy.

-      Nem számít, ezen is túl vagyunk. – Dobtam le magam az ágyára, mire nevetni kezdett. – Most meg min nevetsz?

-      Az az engedélykérős rész, nagyon édes volt. – Ült mellém, én pedig magamra húztam, és olyan szenvedéllyel csókoltam, mint eddig még egy alkalommal sem. A pólója szélét kerestem…

-      Jézusom elnézést. – Csukta be Frida olyan gyorsan az ajtót, ahogyan kinyitotta. Molly azonnal felpattant, és húga után futott. Legközelebb be kell zárnunk az ajtót.

-      Ajj, ez nagyon ciki volt. – Dőlt mellkasomnak barátnőm, mikor pirosló arccal visszajött.*

   Miközben gondolkoztam, megérkeztem. Kiszálltam az autóból, de egy pillanatra megtorpantam. Régen láttam már ezt a házat. Barátságos, alacsony, fából készült kerítés, melegséget árasztó vajszínű, kétszintes ház hatalmas kerttel, ami nyáron tele van virágokkal. Felnéztem az emeletre, és a felkapcsolt lámpa fényében jól látszott, hogy Molly szobájának ablakán most nem az a világos lila függöny volt, ami akkor, amikor utoljára itt jártam. Megráztam a fejem, vettem egy mély levegőt, ezután pedig csak a bejáratra fókuszáltam, azon imádkozva, hogy csak ne Helena, csak ne ő nyissa ki.

   Kopogtam, majd nyitódott az ajtó, és megkönnyebbülésemre, egy mosolygós Mimmivel néztem szembe.

-      Szia! – Ölelt meg.

-      Hiányoztál kislány! – Viszonoztam ölelését.

-      Hé! – Felháborodását kifejezve, óvatosan bele bokszolt a vállamba. – Mi az, hogy kislány?

-      Bocsánat, bocsánat, elfelejtettem, hogy már tizenhat is elmúltál. – Tettem fel kezeim védekezésképpen, közben nevettem. Kivételesen nem a saját poénomon, hanem Mimmi arckifejezésén.

-      Ki jött kislányom? – Hallottam meg azt a hangot, amit mindenáron el akartam kerülni.

-      Már megint kislány. Nem vagyok kislány! – Kiabált Mimmi, majd elvonult rózsaszín köntösében.  Még hogy nem kislány.

-      Szia. – Köszöntem, és a felettébb érdekes, márványcsempés padlót tanulmányoztam. Most kicsit feszélyezve érzem magamat. Igazából, ha pofon vágna azt is megérteném, mi több, meg is érdemelném. A gyomrom felfordul, ha eszembe jut, miket vágtam Molly fejéhez.

-      Eric – mondta ki a nevemet, majd hozzám lépett, és megölelt.  Álljunk csak meg egy percre. Megölelt? Ilyet akkor teszünk, ha valakinek örülünk, vagy kedveljük az illetőt. Én jelenleg egyik kategóriába sem sorolnám magamat.

-      Én ezt most nem igazán értem. – Adtam hangot értetlenségemnek, miután elengedett. – Nem tudod, hogy Molly és én már – dadogtam egy sort, majd tarkómat vakargatva kinyögtem a kelletlen szavakat - nem vagyunk együtt?

-      Dehogynem! Csak régen láttalak, és már hiányoztál nekünk. – Ezt olyan természetesen mondta, mintha nem sírt volna miattam a lánya egy hónapon keresztül. – Szóval tessék gyakrabban meglátogatni minket, nem harapunk. – Mosolygott rám, úgy ahogy rajta kívül csak Molly tud. Le sem tagadhatnák egymást.

-      Én csak azt hittem, hogy nem igazán akartok többé látni.

-      Ezt felejtsd el! Te a családunkhoz tartozol, ráadásul úgy tudom, hogy Mollyval is megbeszéltétek, hogy a barátságot és a jó viszonyt továbbra is fenntartjátok. – Olyan kedves arca van, a legrosszabb pillanataimban is elég volt ránéznem, máris tudtam mit kell tennem. Akkor miért nem volt ott, mikor életem legnagyobb hibáját elkövettem? Mindig ő volt mellettem mióta elköltöztem a fővárosba, ő a pótanyukám.

-      Igen ez így van, és köszönöm. – Meg akartam ölelni, de elvonta a figyelmemet a lépcsőn lefelé ugrándozó kis szörnyeteg. – Darling! – Guggoltam le a kiskutyához. – De régen láttalak már, te szőrgombóc. – Dugtam oda orrom az övéhez, mire nyalogatni kezdett. Mennyire szeretem ezt a kis mocskot.

-      Darling, hagyd Ericet! – Szólt rá Molly. Hangjára felnéztem, és újra végig kellett gondolnom, hogyan kell levegőt venni. Belégzés, kilégzés. Az évek során annyira hozzászoktam a jelenségéhez, hogy nem tűntek fel olyan dolgok, mint a haja, vagy a ruhái, de mióta ritkábban látom… az agyam eldobom, hogy lehet ennyire szép? Méregzöld, magasított derekú, bőr rövidnadrág, ugyanolyan színű csillámos hosszujjú, fekete fél oldalra húzott sapka volt rajta, valamint kezében egy nőies táska néhány kiegészítővel. Ideje lenne magamhoz térnem, mielőtt elkezdene a nyálam is csorogni. Csak barát – figyelmeztettem magam – csak barát.

-      Hagyd csak, tudod, mennyire imádom. – Mondtam, közben felálltam, és adtam arcára egy puszit. – Mehetünk?

-      Én készen vagyok. Mimmi? – Nézett húgára, aki szüntelenül vigyorgott. Észre sem vettem, mikor jött vissza.

-      Én is, de Frida megkért, hogy várjam meg, és nem tudom mikor ér haza. Szóval ti csak menjetek, mi meg majd érkezünk. – Moll bólintott egyet, én pedig elmosolyodtam. Meg mernék rá esküdni, hogy akkor láttam Fridát felfutni a lépcsőn, teljes harci díszben, mikor Mimmi ajtót nyitott. Ez a lány sosem adja fel?

   Beszálltunk az autóba, majd gázt adtam. Ránk fér egy hatalmas buli.

Mimmi Sandén

Remélem, beválik a tervem. Látom, hogyan néznek a másikra. Ericnek majdnem kiesett a szeme, Molly pedig csaknem legurult a lépcsőn. Tudom, hogy szeretik még egymást.

-      Most már előjöhetek? – Hallottam meg nővérem hangját.

-      Persze, de még várjunk egy kicsit az indulással. – Elég ciki lenne, ha előttük érnénk oda.

-      Mimmi Sandén! Mi folyik itt? – Ajjajjj, ha anya rájön, nekem annyi!

-      Esküszöm elzártam a csapot! - Anya tekintete cseppet sem kedves, nem értékelte a viccemet. Frida ments meg valahogy, néztem könyörgően nővéremre. Aki igazán kitett magáért, rövid pezsgőszínű ruhája kiemelte tökéletes alakját, és végre haja is kiengedve omlott vállaira. Ha nem lennék épp ítélőszék előtt, biztosan ódákat zengenék neki.

-      Anya. – Kezdte volna el Frida a védőbeszédemet, de anyu leintette, majd a nappaliba parancsolt minket. Ez nagyon rosszul indul, ha a nappaliba megyünk beszélgetni, abban egyikünknek sem lesz köszönet. Félve néztem Fridára, aki egy „Megmondtam, hogy ez lesz!” pillantással adta a tudtomra, hogy hatalmas bajban vagyok, és oldjam meg egyedül.

-      Hányszor kértelek benneteket, hogy ne szóljatok bele más életébe? – Tette fel kérdését eléggé emelt hangon. – Pláne Mollyéba ne! – Kiabált tovább, én pedig kezdtem kicsit elszégyellni magamat.

-      Fridát ne szidd le, az egész az én ötletem volt. – Remélem most elégedett.

-      De Mimmi, mire volt ez jó? – Lenyugodott, talán megérem a holnapot.

-      Csak nem bírom nézni, ahogy mindketten szenvednek. – Anya rázza fejét, ezek szerint nem hatottam meg. – Tudom, hogy szeretik egymást, de egyik hülyébb, mint a másik… - Folytattam volna, de anya ingerülten belém fojtotta a szót. Azt hittem már megnyugodott. Mi ez a hangulatingadozás? Megőrülök.

-      Nem akarom még egyszer megtudni, hogy valamelyikőtök is beleavatkozik valaki személyes dolgába! Megértettétek? – Mindketten bólogattunk, nem volt mit tenni, de én akkor sem fogom feladni!

-     És Mimmi! Meg ne forduljon a fejedben, hogy akkor sem fogod feladni. – Te jóságos ég, anyám gondolatolvasó vagy mi? – Nem kislányom nem vagyok gondolatolvasó, csak ismerlek. – Oké, ez tényleg nagyon ijesztő.

   Miután anya és Frida jól kinevettek, és megkaptam a fejmosást is, hogy még véletlenül se tervezzek semmi összeboronáló hadműveletet, végre elindulhattunk.