SCREAM! ~ Könnyek

Sziasztok Drágáim!
Meghoztam a következő fejezetet, ahol igencsak beindulnak a cselekmények, kíváncsian várom a véleményeteket! (Holnap válaszolni fogok az előző részhez érkezett hozzászólásokra, köszönöm szépen mindegyiket!)
Nem is húzom az időtöket, várom a véleményeket, kellemes olvasást!
Mosolyogjatok sokat! :)

15. fejezet

Könnyek

„A könny és a szerelem édestestvérek. Nem szerelem,
ami egy könnyet se ér, s ki soha nem sírt, az nem is szeretett,
mert a könny és a szerelem egyszerre született.”

Oliver

      * Az idő csak úgy repül. Már július közepét írunk, és elérkezett az utolsó állomás, az igazi megmérettetés előtt. Ha ez sikerül, legközelebb már élőben, milliók előtt kell bizonyítanunk. Több ezren indultunk neki az útnak, de már csak huszonnégyen maradtunk. Az egyetlen kérdés az, hogy vagyunk-e elég jók ahhoz, hogy benne legyünk a legjobb tizenkettőben. Szeretném hinni, hogy igen. Bízom benne. Ha egy álom összetörik, az mindig fájdalmas, de ha a siker kapujában foszlik szerte, az kegyetlen. Ez az a pont, ahol már tényleg csak egy szó, egy ember dönt a jövőnkről. Én mindig úgy tartottam, hogy az ember saját sorsának kovácsa, de ebben már nem vagyok olyan biztos. Persze, kellett az akaratunk, a kitartásunk, a céltudatosságunk és a rengeteg munkánk ahhoz, hogy idáig eljussunk, de a másik huszonhárom produkció is így került ide. Nem tudom, lehet-e még valami pluszt nyújtani, tudunk-e még meglepetést okozni. Jóformán muszáj lesz, különben köszönik szépen, és elbúcsúznak tőlünk. De én nem akarok hazamenni. Túlságosan csábít a gondolat, hogy egy ország lehet a szemtanúja annak, hogy négy egyszerű, egymástól teljesen különböző srác hogyan fordította a maga előnyére a kudarcát, és váltja valóra az álmait. Meg kell mutatnunk az embereknek, hogy sosem szabad feladni. Ez az utolsó pillanat, amikor eldől, hogy sikerül-e.

-     Sikerülni fog! Sikerülnie kell! – Motyogtam magamba, amikor arra vártunk, hogy Robie megékezzen, és bemutassa nekünk segédjét.

-     Felkészülten jöttünk el, mi mindent megtettünk. – Sziki vállamra tette a kezét, és úgy próbált magabiztosságot önteni belém, de nem csak nekem, hanem a másik két srácnak is nagy szüksége volt erre.

     Amikor megérkezett mentorunk és segédje elárasztott a nyugalom. A legjobb tudásunk szerint fogjuk előadni azt, amivel készültünk, és szívünket-lelkünket beletesszük. Mindenki máshogy vélekedik a második esélyről. Ki azt mondja, hogy mindenkinek jár, más úgy véli, hogy ritkán adatik meg. Nekünk megadatott, tehát élnünk kell vele, és élni is fogunk. Ez a nyomás ránk jó hatással van, felhergel minket, és odatesszük, amire képesek vagyunk, sőt talán még azt is kihozza belőlünk, amire azt hisszük, hogy nem. Egy dal, három perc. Meg kell csinálnunk.

     Szeretünk magunknak zenélni, jó érzés, amikor a barátaink összejönnek azért, hogy megnézzenek minket egy kávézóban, de többre vágyunk, nagyobba gondolkodunk, hiszünk benne, hogy ennél több van bennünk. Egyetlen aprócska igen választ el minket attól, hogy kitörjünk, megváltozzon az életünk, hogy valami igazán érdekes és fantasztikus történjen velünk.

     Jól éreztük magunkat a színpadon, az ítészeknek is mosoly volt az arcán, a hangok a helyükön voltak, minden úgy történt, ahogyan előzetesen szerettük volna. Mégis egyre jobban izgulok. Reggel megtudjuk az eredményt, és már csak egy éjszaka áll közénk és az álmaink közé, de úgy érzem ez lesz életem leghosszabb, legnehezebb éjszakája. *

     Ezúttal minden jól alakult. Ahogy tavaly semmi sem jött össze, minden tettünk, lépésünk kudarcra volt ítélve, úgy most mindez a viszályára fordult, és sikerült elérnünk az álmunkat. Ott vagyunk a legjobbak között.

-     El sem hiszem! – Fordultam a srácok felé az autóban, amikor már hazafele tartottunk. Az elmúlt két nap egészen konkrétan megváltoztatta az életünket, meghatározta a következő hónapjainkat, valóra váltotta a legnagyobb vágyunkat.

-     Kemény hónapok lesznek, de örökké emlékezni fogunk rájuk. – Benny mosolyogva bámulta a mellettünk elsuhanó tájat, csak YaOu volt teljesen szótlan.

-     Mi a baj? – Fordultam felé, de nem tudom megmondani, milyen érzelmeket láttam az arcán.

-     Nincsen baj, csak még nem sikerült feldolgoznom. Egyelőre nem tudom elhinni, félek, hogy azt mondják valami tévedés történt, és mégsem mi jutottunk be.

-     Ilyen nem fog történni. Sikerült, hidd el! – Kicsit megráztam vállát, hogy magához térjen, mire végre felszabadultan felnevetett.

     Egész úton hazafelé ökörködtünk, nevettünk és énekeltünk. Végre révbe értünk.

Nana

     Nagyon jót tett nekem ez az itthon töltött pár nap. Kicsit sikerült rendbe tennem a gondolataimat. Bár az érzéseimmel még mindig nem vagyok teljesen tisztába, de azt eldöntöttem, hogy ezúttal semmiképpen sem fogok gyáván elfutni, hanem felülök az élet hullámvasútjára, és arra megyek, amerre az visz.

     Anyának sokat meséltem YaOuról, és sikerült elérnem, hogy mindenáron meg akarja ismerni, én viszont ezt nem szeretném. Ő nem értené meg azt, ami közöttünk van, és megmagyarázni sem tudnám neki. Ez egy kívülálló számára felfoghatatlan, és nem is tartozik másra. Apropó YaOu. Az elmúlt napokat külön töltöttük, és nem is beszéltünk túl gyakran, mert most volt a verseny utolsó fordulója. Aggódom, mert még nem hívott, pedig megígérte, hogy amint lesz eredmény, értesít. Azt az opciót számításba sem vettem, hogy nem sikerül nekik, mégis kicsit ideges vagyok. És valami más is motoszkál bennem. Mi van, ha megismert ott valakit, valakit, aki nem olyan tapasztalatlan, mint én, aki sokkal szebb nálam, és akivel egyszerűbb dolga lenne, mint velem. Talán azért nem hív, mert egy másik lánnyal nagyon jól érzi magát, és eszébe sem jutok. Eddig ez meg sem fordult a fejembe, pedig megvan az esélye, és fel kell készülnöm rá. Mi csak barátok vagyunk, ő viszont egy férfi. Nem kérhetném számon rajta, sőt, közöm se lenne hozzá. Vajon mit éreznék, ha egyszer közölné velem, hogy barátnője van? Vagy megkönnyebbülnék, és eltűnnének a furcsa gondolataim, végleg leszögezném magamban, hogy barátok vagyunk, vagy teljesen összetörnék. Őszintén nem tudom, melyik reakciót váltaná ki belőlem, pedig az mindent megmagyarázna. Annyival könnyebb lenne, ha legalább azt tudnám, hogy mi az, amit én érzek iránta. Mikor meglátom, akaratlanul is mosolyogni kezdek, ahogy megszólal, a gyomrom görcsbe ugrik, és mély hangjától kiráz a hideg. Mikor rám néz, elfelejtek gondolkodni, összegabalyodik a nyelvem, elvesztem az ítélőképességem, és a nagy világból csak a gesztenyebarna szemeit látom. Ha megérinti bőröm, megpuszil, vagy hozzámér, minden megszűnik létezni. Csak ő van, meg én. A szívem meglódul, a légzésem felgyorsul, ajkaim felfelé görbülnek, és buta agyam többre vágyik. Bár tudnám, ezek mit jelentenek. Vonzódom hozzá, de az nem elég. Vajon az, amit érzek, az több a vonzalomnál? Nem tudom.

     Kezdem azt hinni, hogy London van a gondolkodásomra furcsa hatással. Amíg otthon minden teljesen egyértelmű volt, addig most, alig két órával később újra zavar van a fejemben. Fantasztikus.

     Amikor megérkezem a lakásomhoz, az ajtómon egy cetli várt, de csak egy mosolygós fej volt rárajzolva. Kuncogva téptem le, majd felragasztottam a hűtőmre. Valószínűleg YaOu tehette ide. De akkor miért nem hívott? És én miért nem hívom fel? Rosszabb vagyok, mint valami óvódás. A jövőhónapban tizenkilenc éves leszek, de nem merem felhívni a legjobb barátomat. Igen, ettől félek, hogy a mi tökéletes barátságunkba ezek a kusza gondolatok bezavarnak, és ilyeneket fogok csinálni. Remegve várom, hogy hívjon, baromságokat beszélek be magamnak, ha nem teszi, én pedig nem merem felemelni a telefont, és kikeresni a számát. Ezt akartam elkerülni, és valahogyan el is fogom. Nem mehet a közöttünk lévő különleges kapocs rovására ez a pillanatnyi kis elmebajunk. Majd túllendülünk ezen is.

     Végül rányomtam a zöld kagylóra, és vártam, hogy felvegye a telefont, de mikor megtette, szabályosan megrémültem. Nem az ő hangját hallottam meg a vonal túl oldalán. A háttérbe nagy üvöltözés, hangos zene és ormótlan nevetés hallatszott. Hát ezért nem hívott, mert el volt foglalva. – Szó nélkül szakítottam meg a hívást, és könnyezni kezdtem. Megkaptam a választ arra, hogyan reagálnék, és sajnos az összetörnék opció győzött. Amikor az a női hang beleszólt, olyan érzésem támadt, mintha a szívemet kitépték volna a helyéről. Nem tudom, hogy ez fáj-e jobban, vagy hogy nélkülem szórakozik, hogy nem én voltam az első, akivel megosztotta örömét, csak egy cetlit ragasztott az ajtómra. A telefonomból megszólaló Bruno Mars jelezte, hogy YaOu hív, vagyis az ő számáról keresnek, de nem érdekelt. Egy gombnyomással lenémítottam, majd ledobáltam ruháimat, és beálltam a zuhany alá. Eddig csak csendesen sírdogáltam, de most zokogni kezdtem. Ahogy a vízcseppek vegyültek a könnyeimmel, tudtam, hogy nem láthat meg senki, és bevallhatom, hogy mennyire nagyon fáj, hogy csalódott vagyok, hogy törni, zúzni, ordítani akarok.

     Addig folyattam magamra a meleg vizet, míg nem kezdte a bőrömet égetni. Nehézkes mozdulatokkal tekertem magam köré a törölközőmet, és ahogy kiléptem a fürdőszobából meghallottam az erős kopogásokat. Valaki idegesen ráfeküdt a csengőmre, én pedig automatikusan elindultam ajtót nyitni. Ahogy a zárban elfordítottam a kulcsot, az ajtó kivágódott, és én olyan lendülettel ugrottam hátra, hogy majdnem hanyatt estem. YaOu ingerülten csapta be maga mögött az ajtót, én pedig igyekeztem leplezni kisírt szemeimet.

YaOu

     Feszülten vágtattam le a lépcsőn, ugyanis miután Letty szólt, hogy Nana keresett, de kinyomta a telefont, visszahívtam, de nem válaszolt. Korábban jött volna haza, vagy történt vele valami, haragszik rám? Komolyan mondom, én már semmit nem értek.

     Az ajtajáról eltűnt a kis smile, amit odaragasztottam délután, szóval akkor itthon van. Kopogtatni kezdtem, de nagyon ideges lettem, mikor öt perc után sem nyitott ajtót. Vadul nyomogattam a csengőt, majd hallottam, ahogy kattan a zár. Nyugtalanul nyitottam be, ő pedig a hirtelen mozdulatomtól úgy megijedt, hogy vagy egy métert hátraugrott.

     Ahogy végignéztem rajta, a döbbenettől el is felejtettem, miért jöttem. Gyönyörű hosszú hajából csöpögött a víz, arca csillogott a nedvességtől, vékony, törékeny kis testét egy lila törölköző fedte csupán, formás lábai pedig combközéptől lefele teljesen fedetlenek voltak. Hirtelen nem tudtam, hova nézzek, és éreztem, hogy elönt egy furcsa érzés, ami igazándiból nem is olyan furcsa, hiszen férfi vagyok. Zavartan kerestem a pillantását, ő viszont kerülte az enyémet, és csak akkor vettem észre, mennyire vörösek a szemei.

-     Nana? – Közelebb akartam lépni hozzá, de hátrálni kezdett. – Mi a baj? – Aggódva pásztáztam arcát, hátha le tudok róla olvasni valamit, de teljesen kifejezéstelen volt, csak a szemei csillogtak a szokottnál fájdalmasabban. Még sosem láttam ilyennek.

     Közben talán rájött, hogyan is áll előttem, ugyanis szó nélkül felfutott az emeltre. Vártam néhány percet, majd utána mentem. Háttal állt a lépcsőnek, a szekrénynek támaszkodott. A nadrágot már magára húzta, de háta teljesen meztelen volt, csak a melltartó pántja takart el belőle egy minimális részt. El kellett volna fordulnom, de képtelen voltam rá, helyette olyat tettem, amit talán már akkor megbántam, mikor még meg sem fordult a fejemben. Felé indultam, s mielőtt megfordult volna, karjaimat köré fontam, fedetlen vállára pedig apró puszikat hintettem, majd egyre hosszabbakat. Felsőteste teljesen hozzásimult az enyémhez. A vérem zubogott ereimben, egyszerűen meggátolta, hogy ésszerűen gondolkozzak. Nana az elején megfeszítette hátát, de néhány másodperc múlva kifújta a benntartott levegőt, és fejét mellkasomnak döntötte. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha nem érzem meg alkaromon forró könnycseppjeit.

-     Mi a baj? – Magam felé fordítottam, és minden gondolatom ellenére, csak a szemeit figyeltem.

-     Miért nem hívtál? Miért nem osztottad meg velem az örömöd vagy a bánatod? – Nagyokat pislogott, nekem pedig végtelen lelkiismeret-furdalásom lett.

-     Mert személyesen szerettem volna. Mindent el akartam mesélni úgy, hogy közben lássam az arcodat. Ne haragudj! – Magamhoz öleltem, és egyáltalán nem érdekelt, hogy nincsen rajta póló. Mégis, ahogy tenyeremet meztelen bőrére simítottam, mindkettőnket kirázta a hideg.

-     Honnan tudtad, hogy itthon vagyok? – Motyogta mellkasomba, én pedig haját kezdtem simogatni, az mindig megnyugtatja.

-     Letty mondta, hogy kerestél, csak a fiúk annyira ünnepeltek, hogy nem hallottam. – Fáradtan felnevetett, kíváncsi voltam, hogy min, szóval picit eltoltam magamtól. – Mi az?

-     Semmi. – Mosolyogva rázta fejét, nekem pedig van egy olyan gyanúm, hogy nem ismerte fel Leticia hangját a telefonban. Erre a gondolatra azonban én is felfelé húztam szám szélét. – Viszont cseppet zavarba érzem magam, szóval, ha nem bánod, felöltöznék. – Az arca egy pillanat alatt teljesen elvörösödött, én pedig határozottan élveztem a helyzetet. Imádom zavarba hozni.

-     Csak nyugodtan, engem nem zavar. – Leültem az ágyra, kezem magam mögött megtámasztottam, majd picit hátradőltem, és félrebiccentett fejjel figyeltem. Óvatosan beleharaptam ajkaimba, hiszen tökéletes rálátásom nyílt formás idomaira, lapos hasára, hibátlan bőrére.

-     Hülye! Menj már ki! – Hisztisen toporzékolt, de nem fordult el. Valahogy a józan esze őt is cserbenhagyta az elmúlt percekben.

-     Már nem tökmindegy? – Duzzogva bújt vissza a szekrényébe, azután magára vette az első ruhadarabot, de pechére fordítva, így újból át kellett öltöznie.

     Jókedvűen figyeltem, ahogy kapkod össze-vissza, majd mikor már nem bírtam nézni zavartságát megsajnáltam, elkaptam a csuklóját, és behúztam magam mellé az ágyba. Vagyis a terv ez volt, de az ölemben kötött ki, amit végül is egyáltalán nem bántam.

-     Ez mire volt jó? – Kérdezte akadozva, én pedig nem tudtam neki választ adni, megszólalni is képtelen voltam.

            Ugyanolyan közel volt arca az enyémhez, mint ott fent a hegyen. Akkor sikerült megállnom, hogy megcsókoljam, de most sokkal jobban akarom. Nedves hajtincsei az arcára tapadtak, én pedig egyesével távolítottam el onnan mindegyiket. A tekintetemet nem szakítottam el az övétől, kezem a combjára simítottam, és csak kitartóan néztem gyönyörű szemeit. Ott csillogott bennük a félelem, a tanácstalanság, az értetlenség, a bizonytalanság, és talán a vágy is. Vagy azt csak én akartam látni? Végül döntöttem, és megszüntettem minden távolságot közöttünk…