25. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Megérkeztem az újabb fejezettel, ami remélem, elnyeri a tetszéseteket.
Kicsit csalódott vagyok, mert fejezeteken keresztül 5-6 megjegyzést kaptam, és most ez úgy veszem észre, lecsökkent. Amennyiben valamit nem jól csinálok, kérlek valamilyen formában jelezzétek nekem, mert így csak töröm a fejem, de nem jutok előrébb... Azok, akik írtak, köszönöm, válaszoltam.
Nem húzom tovább drága időtöket, kellemes olvasást a nyár utolsó fejezetéhez!

25. rész

Papír fecni

Molly Sandén

     Eric minden szava a szívemig hatolt, úgy érzem, őszintén beszélt, bízhatok benne. Mindent mérlegelve fontam nyaka köré karjaimat, s hajtottam vállára fejemet. Ő azonnal ölelésébe zárt, hajamat, hátamat simogatta. Nem akarom többször elrontani. Már bebizonyította nekem, hogy valóban szeret, megbánta, amit mondott, hogy elhagyott. Ő folyamatosan küzd értem, értünk, én pedig ahelyett, hogy átadnám magam a boldogságnak, csak buta, felesleges kifogásokat keresek, be nem ismerve, hogy valójában csak félek. Félek megint szeretni valakit, félek attól, hogy már semmi sem lesz olyan, mint régen. Ha tovább húzom az időt, talán megunja az értelmetlennek tűnő harcot, s esélyünk sem lesz helyrehozni a múlt hibáit.

-     Ígérem, kiérdemlem, hogy a karjaim között biztonságot és szerelmet érezz, ne pedig kétségeket. Köztünk még nincs vége semminek! Csak adj egy esélyt nekem, magunknak. – Könnyfátyolos tekintetem ráemeltem, és számat már szólásra nyitottam, mikor telefonja őrült csörgésbe kezdett.  Idegesen kotorászott zsebében, majd rányomott a hívásfogadásra.

-     Igen? – Feszült, ideges, csalódott hangján elmosolyodtam, mire értetlen fejet vágott, bár ez lehet a telefon másik oldalán beszélő személynek szólt.

-     Mit akarsz? – Annyira bosszant, hogy csak az egyik felét hallom. Valami baj történt? Ki lehet az?

-     Nincs miről beszélünk. – Telefonját olyan erővel markolta, hogy azt hittem összeroppantja, majd kezem után nyúlt, s hüvelykujjával apró köröket írt kézfejemre. De nem tudtam eldönteni, hogy ezzel engem vagy magát akarta nyugtatni.

-     Nem érted, hogy nem akarok veled találkozni? Ezzel pedig nem segítesz magadon, hagyd őt ki ebből! – Gyengéd, aggódó szemeit rám emelte. Valószínűleg rólam volt szó, de semmit sem értek. Már nem kezem, hanem az arcomat cirógatta.

-     Rendben, beleegyezem a találkozóba, meghallgatlak, de akkor az én szabályaim szerint játszunk. – Jelentette ki határozottan, homlokom pedig ráncba szaladt. Úgy érzem magam, mint valami kirekesztett idegen. Borzasztóan zavar ez a tudatlanság. Nem azért, mert kíváncsi vagyok, hanem a beszélgetés menete miatt. Ki lehet a vonal túloldalán?

-     Nyilvános helyre gyere, és ha úgy döntök, hogy elég volt, akkor felállok, te pedig nem követsz, mi több, kiszállsz az életemből, elfelejted azt is, hogy valaha találkoztunk. – Mostanra szabályosan megijedtem. Talán Tone bukkant fel ismét. Akkor Eric miért találkozik vele? Az a nő el fogja venni tőlem, telebeszéli a fejét mindennel.

     Időközben Eric lerakhatta a telefont, mert újra teljes testével felém fordult, államat megemelte, s minden figyelmét nekem szentelte. 

-     Hol is tartottunk? – Meglágyult tekintetétől, s felém közeledő arcától azt is elfelejtettem, hogy mi a nevem, s időm sem lett volna kérdezősködni.

     Eric először homlokomra lehelt egy hosszú csókot, majd szemeim közé, orrom hegyére, végül pedig a szám szélére. Szívem úgy meglódult, hogy féltem keresztül szakítja bordáimat. Megszólalni nem tudtam, pedig enyémbe fúródó szempárja válaszért könyörgött. Hangom hiányában egy hirtelen ötlettől vezérelve, éjjeli szekrényemhez fordultam, elvettem a papírtömbömet, és néhány szót írtam rá. Idegőrlő lassúsággal rajzoltam le minden egyes betűt, de ezeknek tökéletesnek kell lenniük, hiszen sok mindent meghatározhatnak a jövőben, sőt, talán magát a jövőt.

     Eric kezébe nyomtam a gondosan összehajtott papírlapot, majd kitáncoltam a szobából.

Tone Damli

-     Igen? – Düh, csalódottság és feszültség. Mind benne volt ebben az egyetlen szócskában.

-     Tone vagyok, kérlek, ne tedd le. – Vettem elő legbájosabb, legmegnyerőbb énemet.

-     Mit akarsz? – Meg sem lepődöm barátságtalan hangnemén, azt is győzelemnek könyvelem el, hogy nem csapta rögtön rám a telefont.

-     Ne tedd le, beszélnem kell veled. – Igyekeztem könyörgésemet minél meghatóbban előadni. Kétségbeestem, mert az nem lehet, hogy én vesztesként távozzak innét. Engem nem győzhetnek le ismét!

-     Nincs miről beszélnünk. – Hűvös, közömbös szavai fájtak. Nem tudom miért, de belül elkezdett valami szúrni.

-     Találkozzunk, annyi mindent kell mondanom. – Majd taktikát módosítva rákérdeztem, – Molly jobban van? – De nem gúnyosan, hanem érdeklődően. Minden bizonnyal emlékszik még arra, mikor azt mondtam tönkre teszem élete értelmét.

-     Nem érted, hogy nem akarok veled találkozni? Ezzel pedig nem segítesz magadon, hagyd őt ki ebből! – Biztos most is vele van.

     A kezem ügyébe akadó tárgyak mindegyikét a falhoz vágtam. Valami hatásosat kell mondanom, különben az életben nem látom többé, de ami nagyobb gondot jelent, ha nem altatom el a gyanakvását, dugába dől a bosszúm, mert amíg ő védelmezi, addig esélyem sem lesz Molly közelébe jutni.

-     Könyörögve kérlek, hallgass meg! Fogalmam sincs mi ütött belém, amikor azokat mondtam. Ennyit kérek, egyetlen találkozót, ha nem hiszel nekem, akkor többé nem fogsz látni, de legalább hallgass meg! Kérlek, Eric, kérlek! – Soha nem alázkodtam meg senki előtt, ajánlom neki, hogy ne mondjon nemet, mert azt a szíve választottja fogja nagyon megbánni.

-     Rendben, beleegyezem a találkozóba, meghallgatlak, de akkor az én szabályaim szerint játszunk. – Buta, buta fiú. Mennyire naiv! Most ásod meg a kis szerelmed sírját, Saade!

-     Ahogy akarod! – Magamba kuncogtam. Akármit mondd, felesleges, hiszen bármiről meggyőzöm.

-     Nyilvános helyre gyere, és ha úgy döntök, hogy elég volt, akkor felállok, te pedig nem követsz, mi több, kiszállsz az életemből, elfelejted azt is, hogy valaha találkoztunk. – Milyen unalmas, semmi eredeti, csak a tipikus ultimátum, azt hittem okosabb.

-     Ez a legkevesebb, és köszönöm Eric. Akkor holnap hívj, hogy mikor és hova menjek. – Egy másodperc múlva már csak a búgást hallottam.

     Akkor ideje valami tervet kovácsolni.

Eric Saade

     Meglepődöttségemben azt sem tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, mikor Moll a tenyerembe tett egy apró papír fecnit, majd kisétált a szobából.

     Jobbról, balról szemügyre vettem a kis fehér lapot, majd erőt vettem magamon, és széthajtogattam. Egyik pillanatban még Molly gyöngybetűkkel írt szavait olvastam rajta, másikban hatalmas mosollyal az arcomon dőltem el az ágyon. Újra megvizsgáltam azt a rövid mondatot, de most is ugyanazt látom rajta, amit az imént:

„ Kezdjük újra! ”

     Örömittasan pattantam két lábra, majd futottam lefelé. A nagy sebességtől a lépcsőfordulóban kissé kisodródtam, de a korlát segítségemre volt, így sikerült épségben lejutnom a földszintre. Pár másodperc gondolkodás után a nappaliba mentem, de csak egy bőszen vigyorgó Mimmit találtam ott, aki hevesen a konyha irányába mutogatott.

     Száznyolcvan fokos fordulatot vettem, majd öles léptekkel siettem az említett helyiségbe, ahol egy boldog, mosolygós lány nyalakodott az egyik edényből. Az ajtófélfának támaszkodva figyeltem mozdulatait, és egyre inkább csábított a gondolat, hogy felfedjem magam, ám ő előbb észrevett. Csoki mázas ujját felém nyújtotta, de én a szája szélére kent édességet vonzóbbnak találtam. Arcát két tenyerem közé fogtam, majd lecsókoltam ajkairól a cukros krémet.

-     Finom. – Nyugtáztam mosolyogva, ő pedig elbűvölően felkacagott. Hátráltam tőle egy lépést, aztán tettetett komolysággal a homlokomra csaptam.

-     Jut eszembe, milyen faragatlan vagyok. A nevem Eric Saade. – Kezdeti megszeppentsége után hamar beszállt a játékba.

-     Örvendek, Molly Sandén.

     Kezet fogtunk, majd sutba dobva a formaságot, ajkaink hosszú, forró csókban forrtak össze. Ez más volt, mint az előzőek. Nem finomkodtunk, nem voltak bennünk kétségek, sem félelmek. Abban a biztos tudatban becézgettük egymást, hogy még sok, ehhez hasonló édes élményben lesz részünk. Mellkasomon pihenő kezét hajamba túrta, majd tarkómat végigsimítva keltett bennem jóleső borzongást. Én sem tétlenkedtem, derekánál fogva húztam teljesen magamhoz, így testünk teljesen összesimult. Éreztem, milyen hevesen ver a szíve, s ugyanarra az ütemre járt az enyém is.

     Mindössze egy centire húzódtunk el egymástól, de most még ez is szakadéknak tűnt. Ahogyan tekintetünk összekapcsolódott, boldogság öntött el. Újra az a vidám, cserfes, élettel teli lány állt előttem, akibe évekkel ezelőtt beleszerettem, akiért azt életemet adnám, aki a világomat jelenti.

-     Most nem fogod meggondolni magad, ugye? – Cirógattam puha arcát, amit fülig érő mosolya ékesített.

-     Nem. – Nyomatékosításként egy lágy puszit lehelt számra, de nem bírva mohóságommal, egy szenvedélyes csókká mélyítettem azt. – Ne haragudj, hogy eddig tartott. – Lihegte, mikor sikerült újra szóhoz jutnia.

-     A lényeg, hogy így döntöttél. – Vontam magamhoz, mire ő mellkasomra hajtotta fejét.

-     Szeretlek!

-     El sem hiszed, hogy én mennyire szeretlek! – Belecsókoltam hajába, de a pillanatunkat megszakították a kintről beszűrődő hangok.

   Kicsit elhúzódott tőlem, és mindketten az ajtó irányába fordultunk, ahonnan - rendkívül hihetetlen módon - négy fej bukkant elő. Helena óvó, gyengéd tekintete simogatta a lelkemet. Meg nem szólalt, de könnyeit visszafojtva bólogatott, így jelezve, hogy örül, s támogatja döntésünket. Frida, kezében Darlinggal, mosolyogva nézte ölelkező párosunkat, majd valamit a kiskutya fülébe suttogott. Mimmi egyhelyben járt örömtáncot, ami rendkívül szórakoztatóvá tette, az amúgy meghitt pillanatot.

-     Végre, végre, végre! – Ugrándozott, majd szó szerint ránk vetette magát. Egyik karjával nővérét, másikkal engem ölelt magához. – Megmondtam, én mindig is tudtam! – Örvendezett lelkesen.

-     Húgi, meg fogsz minket fojtani. – Nyöszörgött Molly, mikor Mimmi percekkel később is nyakunkba csimpaszkodott.

-     Bocsi. – Arcáról levakarhatatlan volt a vigyor, de ezt senki sem bánta. Mindig is boldog voltam, hogy ez a kislány ennyire szeret engem, és örömmel tölt el, hogy úgy érzi, imádott nővérének mellettem van a helye, még hibáim ellenére is.

     Tenyerem Molly derekán pihent, ő pedig könyörgött szemeivel, hogy szabadítsam ki innen. Adtam egy puszit homlokára, majd az ünneplő társaság felé intéztem szavaimat.

-     Mi felmennénk, hiszen van még mit megbeszélnünk. – Kézen fogtam, és elindultunk felfelé, mikor Mimmi szellemesen utánunk kiabált.

-     Na, meg bepótolni! – Összepacsiztak Fridával, Molly pedig vörösödő arccal szidta húgait, bár kötve hiszem, hogy komolyan gondolta volna, valamint az említetteket sem érdekelte túlzottan.

     A szobába letelepedtem az ágyra, míg Moll az ablaknál ácsorgott. Láttam, hogy valamin gondolkozik, nem tudom, hogy rákérdezzek, vagy megvárjam, míg magától elmondja?

     Végül felálltam, mögé sétáltam, s hátulról átkaroltam. Állam a vállára fektettem, fejem kicsit oldalra fordítottam, így bele tudtam nézni szemébe.

-     Mi nyomaszt? – Lassan ő is rám nézett, s egy nagy levegő után végül kibökte.

-     Tone-val találkozol holnap? Vele beszéltél telefonon?

-     Igen. Mondott nekem valamit, ami remélhetőleg csak egy gyenge, kétségbeesett próbálkozás, egy hazugság volt, viszont ha nem, akkor kénytelen leszek megegyezni vele. – Vallottam be, hiszen joga van tudni. Azt már csak magamba tettem hozzá, hogy az ellenséget jobb a közelben tartani. Féltem Mollyt, nem tudom, ez a nő mire készül, vagy meddig képes elmenni, de a legrosszabbat is kinézem belőle.

-     Mit mondott? – Kérdezett rá kétségbeesetten, s időközben szembe fordult velem.

-     Aláírtunk egy szerződést, aminek a megírását én rábíztam a menedzserekre. Állítólag volt egy apró betűs rész, ami kimondja, hogy a szerződést nem bonthatom fel, különben minden, ami a tulajdonomban van, lakás, lemezszerződés, az Tone-ra száll át. – Fáradtan sóhajtottam, mert amennyiben ez így van, akkor hatalmas bajban vagyok.

-     Tomas ennél figyelmesebb, ezt nem engedte volna. – Simított végig gyengéden arcomon, majd törékeny karjait összefonta körülöttem. Én is így tettem, magamhoz öleltem. Amíg ő velem van, addig bármilyen gonddal megbirkózom. Elvehetnek tőlem mindent, csak Mollyt nem. Tűzön-vízen át megvédem. Őt nem engedem el többé, soha többé!

Tone Damli

     Eric nem viccelt, valóban egy forgalmas, frekventált, közkedvelt helyre hívott, ráadásul egy órára, mikor mindenki az ebéd idejét tölti. Rafinált, de nem annyira, mint én.

     Már vagy tíz perce itt ülök, a pincér kétszer kérdezte meg, hogy mit hozhat, de csak dühösen elhajtottam. Mi van, ha felültetett, és nem jön el? – Nem, annál jobban félti a kis barátnőjét. Biztos vagyok benne, hogy nem a koncertezésről, valamint a hogylétemről akar társalogni, hanem kitapogatni, hogy meddig vagyok képes elmenni, mik a határaim. Abból viszont nem eszik. Egyszer hibáztam ugyan, de attól még a színlelés mestere vagyok. Én leszek a szegény, szerelmes lány, aki reményvesztetten maga mellett akarta tartani szíve választottját, de megbánta tetteit, szégyelli viselkedését, és még azt is képes eltűrni, hogy mással lássa a fiút, akit szeret, csak az ne gyűlölje, ne utasítsa el a barátságát. – Hát nem meggyőző?

     Szerepemhez illően egy magasított derekú, bézs színű nadrágot, valamint egy fehér inget vettem fel, amit nyakig begomboltam. Habár szokatlanul meleg volt az idő, és folyamatosan fullasztó érzésem volt ebben az öltözetben, de minden apró gyanút el kell altatnom az énekesben. A győzelemhez vezető út minden lépése a részletekben rejlik, azzal tudom igazán meggyőzni. – Így üldögéltem itt, mikor megláttam, hogy leparkol a falatozó előtt. Fejemet szűziesen lehajtottam, kezemmel egy szalvétát kezdtem piszkálni, és felöltöttem a lehető legvilágfájdalmasabb arckifejezést. Szemeim alatt ügyesen megfestett karikák díszelegtek, bizonyítva, hogy gyötrelmes napokon vagyok túl, mindezt felkötött hajam tette még látványosabbá.

     Alig egy perc múlva kihúzta a székét, torkát enyhén megköszörülte, én pedig lassan emeltem rá csüggedt tekintetem. Látszólag egy pillanatra meglepődött rettenetes ábrázatomon, amit már fél sikernek könyveltem el, de hamar rendezte vonásait, majd mindenféle köszönés, kertelés nélkül belekezdett.

-     Mondd, mit akarsz? Nincs sok időm, a kifogásaid pedig nem érdekelnek. – Hideg, megvető hangsúlya fájdalmasan ért. Ez most előnyömre válhat, de ezt le kell rendeznem magammal, nem szerethetek megint belé. Aki szerelmes az gyenge, nekem pedig most kell a legerősebbnek lennem.

-     Köszönöm, hogy eljöttél, megmondom őszintén, nem számítottam rá. – A pincér megint megjelent. Eric egy üveg ásványvizet, én pedig ugyanazt, valamint a hatás kedvéért egy dupla whisky-t rendeltem. El is értem a kívánt célt, ugyanis már most felfedezhetőek a popsztáron a sajnálat első jelei. Könnyebb lesz, mint gondoltam.

-     Nem is szándékoztam találkozni veled, csupán két kérdésre akarok választ kapni. – Hangja továbbra is száraz és barátságtalan, de szemei már nem olyan szúrósak.

-     Kérdezel, vagy meghallgatod, mit szeretnék mondani? Lehet választ kapsz. – Elgondolkodott, majd kortyolt egyet az elé letett vízből.

-     Öt perced van, addig nem szólok közbe, de utána felteszem a kérdéseim, és lelépek. – totális siker!

-     Tudod az, ami közöttünk történt, nekem jelentett valamit. Az együtt töltött idő felidézte bennem a múlt emlékeit, azokat a hónapokat, amiket azzal töltöttem, hogy téged figyeltelek, utánad vágyakoztam, cserébe pedig annyit kaptam, hogy te Mollyval voltál, őt szeretted, és nekem ezt mosolyogva kellett végig néznem, pedig titokban szüntelenül sírtam. Mikor eldöntöttem, hogy veled akarom megcsinálni a duettet, csupán szakmai szempontokat vettem figyelembe, biztos voltam benne, hogy az érzelmeim irántad teljesen elmúltak. Azonban tévedtem. Az Ibizán történtek megváltoztattak. Tudom, megegyeztünk, ami ott történik, az ott is marad. Akkor legyen így. Amiket a hotelszobában mondtam neked, az csak azért volt, mert rájöttem, még mindig szeretlek. A szerződésben nincs semmi apró betűs rész, nyugodtan ellenőrizd, csak kétségbe estem, tanácstalan voltam. Nem akartam, hogy elmenj, hogy rohanj hozzá, mikor ő kidobott, elküldött. Féltem, ha megint vele leszel, akkor elveszítelek. Viszont amikor elrohantál, ott hagytál, rájöttem, inkább nézlek titeket, amint boldogok vagytok, inkább megalázkodom előtted és akár előtte is, csak ne gyűlölj. Nem kérem, hogy szeress, mert tudom, rajta kívül sosem leszel képes mást szeretni, de ne utálj, ne nézz őrültnek, és ne vess meg. Legalább a koncerteket csináljuk végig, a rajongók nem tehetnek arról, hogy ostoba módon beléd szerettem. – Eddig össze-vissza kapkodtam tekintetemet, igyekeztem csak a legnyomatékosabb szavaknál ránézni. Ahogy haladtam előre monológomban, hangom egyre zaklatottabbá vált, a végén még egy könnycsepp is kicsordult szememből, amit egy hirtelen, de jól látható mozdulattal töröltem le. – Higgy nekem!

-     Ez mind szép és jó, esküszöm, hogy hinni akarok neked, de Molly nekem annál fontosabb, hogy kitegyem a féltékenységi jeleneteidnek, a hirtelen jött rohamaidnak. Mi a garancia, hogy többet nem borul el az agyad? – Szemöldökét kérdőn felhúzta, karjait is széttárta, de hangja nagyban megenyhült. Ez totális győzelem, szép volt Damli, megcsináltad!

-     Bármit megteszek, Eric! A közelébe sem megyek. De kérlek, a fellépéseket ne mondd le! Tedd ezt meg a rajongóidért, ha értem nem is tennéd meg. – Újra letöröltem egy nehezen megszületett cseppet az arcomról, majd fájdalmasan felsóhajtottam.

-     Csak most kaptam vissza Mollyt, nem hagyom, hogy elvedd tőlem. – Mi? Hát akkor valóban újra együtt vannak. Gyűlölöm, miért kapja mindig vissza, miért kapja meg mindig, amit akar? Annyira gyűlölöm!

-     Nem tudnám bántani őt, hiszen szereted. Sosem ártanék neked, és emiatt neki sem. – Ó, de még mennyire, hogy képes lennék rá, sőt az is vagyok.

     Látszik rajta, hogy nagyon töpreng. Megtaláltam a gyenge pontjait, rátapintottam a lényegre. Molly és a rajongói. Annyira buta ez a fiú. Ezzel a helyes külsővel, azzal a magabiztos viselkedéssel, amit Ibizán mutatott, a tehetségével, a karizmájával mindent elérhetne, a világ a lábai előtt heverne, ha egy kicsit dörzsöltebb lenne. Túl őszinte, önzetlen, hűséges, valamint a legnagyobb hibája, hogy ekkora a szíve. Bárcsak máshogy alakult volna a mi kapcsolatunk. Meghódíthattuk volna együtt ezt az ostoba világot, megkaparinthattunk volna mindent, pénzt, hírnevet, csillogást. Ám ő rosszul döntött, és ezért nagyon meg fog fizetni. A bosszúm ebben a pillanatban új irányt vett: Már nem csak Mollyt akarom tönkretenni, úgy csinálom, hogy Eric ettől legalább annyira szenvedjen.

-     Rendben van. A betervezett fellépéseket megcsináljuk, de egy darabbal se többet, utána pedig nem keresel. – Amint kimondta felállt, majd köszönés nélkül távozott a helyiségből.

     Az sem tudott most zavarni, hogy nem fizette ki az italát, így nekem kellett rendezni az egész számlát. Hatalmas, diadalittas mosollyal az arcomon léptem ki a májusi délutánba. Felnéztem az égre, ahol most még a nap is szebben ragyogott, mint általában.

-     Nektek annyi! – Kecses mozdulattal pördültem meg saját tengelyem körül, majd elindultam felkeresni menedzseremet. Azt hiszi, csak úgy kiléphet? Itt mindennek akkor van vége, amikor én azt mondom.

{Egy héttel később}

Molly Sandén

   Egy hét tellett el azóta, hogy Ericcel újra egy párt alkotunk. A média, illetve a nyilvánosság előtt igyekezünk titokban tartani, és mindent úgy csinálni, mint azelőtt. Csak egy kis ideig szeretnénk nyugalomban, békességben élvezni az újrakezdés örömeit, a spontán randevúkat, az órákig tartó telefonhívásokat, a közös vacsorákat. Újra tinédzsernek érzem magamat. Ez talán furcsán hangzik egy olyan lány szájából, aki még a huszadik életévét sem töltötte be, de mint minden, ez is megmagyarázható.

     A gondok az utóbbi fél évben szüntelenül szakadtak rám. Kezdve azzal, hogy Eric szakított velem, folytatva az eszement ötletemmel, miszerint mi lehetünk barátok, valamint itt volt a Melodifestivalen is, ami szakmailag hatalmas terhet helyezett a vállamra. Az Ericcel való se veled, se nélküled kapcsolatom okozta stressz miatt rendszeressé váltak a rosszulléteim, a közérzetem és a hangulatom hullámzó, csapnivaló volt. Tovább nehezítette mindennapjaimat az ájulásom, mikor kiderült cukorbeteg vagyok, és az életemet rendszereznem kellett. Míg a kórházban voltam sok mindent átértékeltem. Rájöttem, hogy elveszítettem önmagamat. Azt a vidám, jó kedélyű, élettel teli lányt, aki Eric mellett voltam, már nyomokban sem találtam.

     Viszont most visszatértem. Szüntelenül csacsogok, mosolygok, vásárolgatok. Bárhol is járok, dalra fakadok, vagy táncra perdülök. Szabályosan megbolondultam a szerelemtől, eszemet vesztettem, de ezt még senki sem vetette a szememre. Szeretik, mikor ilyen vagyok. Nálam a boldogság, kiegyensúlyozottság együtt jár az őrülettel.

-     Molly, te teljesen dilis vagy! – Nevetett anya, mikor ablakpucolás közben különböző táncmozdulatokat mutattam be.

-     De ezért szeretsz, nem? – Vigyorogtam bájosan, majd egy puszit nyomtam arcára, és megkaparintottam egy almát is, így egy újabb szintre emeltem a dinkaságom.

-     Ahogy mondod! Csak sokáig legyél ilyen kis bugyuta! – Megsimította hajamat, majd kivette kezemből a rongyot, rácsapott egy kicsit a fenekemre, és szabályosan felzavart a szobámba.

-     Megállj, te nőszemély! – Mimmi úgy megijesztett, hogy megbotlottam az utolsó lépcsőfokban, és stílusosan hasra estem.

-     Nem tudtad volna megvárni, míg felérek? – Fájdalmas arckifejezéssel fogtam sajgó térdem, de végül nagy nehezen feltápászkodtam.

-     Annyira béna vagy! – Röhögött rajtam Mimmi. Nem illik ezt a szót használni, de tevékenységét nem lehet szebben jellemezni. – Eric elvette azt a maradék eszed is!

-     Inkább sírjak? – Kezdtem duzzogni, mivel az elmúlt egy hétben az őrült minden szinonimáját használta rám valamelyik családtagom. Felcsapták a szótárat, vagy összebeszéltek, mert mindegyiknek megvan a kedvence. Komolyan, csak boldog vagyok, no meg kicsit zakkant, de örüljenek neki.

-     Ne, azt az istenért se! Ne merészelj sírni többé! – Emelte maga elé kezeit, majd berángatott szobámba.

-     Esetleg ha megkérdeznéd, ráérek-e, tudnám értékelni. – Húztam fel orrom, mikor leültetett az ágyamra, és elhelyezkedett velem szembe, mint aki mesére vár.

-     Mégis mi dolgod lenne? Felhívni Ericet? – Gúnyolódott, én pedig az első kezem ügyébe akadó párnát az arcába vágtam.

-     Gonosz vagy. – Nyugtáztam, de ő csak nyelvet öltött, és sürgetni kezdett.

-     Te vagy az, mesélj már! Nem vagyok már kislány! – Nem kellett sokat töprengenem, hogy rájöjjek, mire kíváncsi. Mikor nőtt fel ennyire?

-     Dehogynem, az vagy. Ráadásul hugicám ez teljes mértékben magányügy. Most éppen belemásztál a magánszférámba. – Gondoltam, ha ilyen szavakat használok, nem kell válaszolnom, de csak egy „mi bajod van?” nézést kaptam.

-     Igen? Akkor te sem tudod meg, hogy… - Elharapta a mondta másik felét, én pedig egyből arra gondoltam, hogy Danny meg közte történt valami.

-     Mimmi Sandén, nagyon nem vagy vicces, azonnal fejezd be ezt a mondatot. – Esküszöm, megölöm, ha hozzáért a húgomhoz. Ő még egy naiv, törékeny kislány.