4. fejezet

Sziasztok!
Ismételten egy kis hálálkodással kezdeném, mert nem hiszitek el, bár lehet mégis, de a pipákkal, a hozzászólásokkal -válaszoltam rájuk - rendkívül boldoggá tesztek. Különösen szeretem, amikor hosszabban kifejtitek a véleményetek, hiszen abból tudom meg, mi az, ami igazán megfogott benneteket a fejezetből.
Már több, mint 950 oldalmegjelenítés van, és a rendszeres olvasóim száma is 9! Bátran iratkozzatok fel, ha tetszik, mert ez nektek csak statisztika, de nekem egy visszajelzés.
Remélem mindenkinek vidám és boldog hete volt.
Nem is húzom tovább az időt. A fejezethez kellemes olvasást kívánok és továbbra is számítok a véleményetekre!

Vallomás

Eric Saade

   Felcsendült a dal, kigyúltak a fények. Molly egy bárszéken ült, majd a mikrofont a szájához emelte.

Nem hiányoznak, a piszkos ruháid a padlón

Senki sem hagyja a villanyt felkapcsolva többé.

Ereimben meghűlt a vér, teljesen lefagytam. Ez nem lehet…

Nem vagyok annyira törékeny, nem fogok összetörni.

„Nem olyan gyenge ő, mint amilyennek hiszitek!” - Villantak be, másfél órával ezelőtti szavaim.

A szerelem annyira túlértékelt.

Hogy mondhat ilyet? Ezért nem mutatta meg ezt a számot, és ezért mondta, hogy a szíveket kell elérnie, ezért volt ilyen fontos neki…

Nincs szükségem rád, hogyha összeomlok, szóval miért sírok?

Nem fog hiányozni, nem fog hiányozni,

Egyáltalán nem fogsz hiányozni.

Szóval mit csinálok itt a padlón sírva?

Ez lehetetlen! Látom, hogy Alex engem néz, de nem érdekel. Már csak vártam, mi következik. Hogy lehet, hogy nem vettem észre?

Nem kell minden nap csókokkal ébresztened,

Különben is, unom már a rózsákat!

Ötvenkettő. Utoljára ennyi szál rózsát kapott tőlem. Ötvenkét hónapig voltunk együtt. Elég volt! Fel akartam állni, de nem tudtam. Minden sor egyre nagyobb hatással volt rám.

Nem fogok könyörögni, nem fogok kúszni!

Azt hittem ő is úgy érez, ahogyan én, hogy ő is érezte, már semmi sincsen rendben. Vajon csak büszkeségből nem küzdött értünk?

Szóval mit csinálok itt a padlón?

Mit csinálok itt a padlón, sírva?

     Molly végig a távolba meredt, nem nézett rá senkire, csak miután a mikrofont leengedte a szája elöl. Mosolygott. A hangja is vidám volt, megkönnyebbült és hálás. Elérte, amit akart, érzelmeket váltott ki az emberekből. Körülöttem mindenki sikított, tapsolt. Volt, aki könnyezett is, vagy halkan szipogott. Néhányan susmorogtak, vagy felém mutogattak, de én belepréselődtem a székembe.

-     Honnan tudtad? – Kérdeztem még mindig kábultan Alextől. Hogy lehetséges, hogy ő észrevette, én pedig nem?

-     Mimmivel beszéltem, még a turné közben, és ő mondta, hogy Molly napok óta sír. – Tényleg ennyire önző lennék? – Ezért lepődtem meg annyira, mikor nálad láttam és döbbentett meg a jókedve. De úgy látom, már tényleg jobban van. – Valóban úgy tűnt, teljesen rendbe van. Ez viszont akkor is lesokkolt. De ne higgye senki sem, hogy ez nekem könnyű, mert nem az.

Molly Sandén

   Taps, sikolyok és könnyek. Ennyit érzékeltem a külvilágból, lefoglaltak a saját érzéseim. Olyan boldogság, és megkönnyebbülés lett úrrá rajtam, hogy legszívesebben a felhők felett lebegnék. Sikerült!

   Leültem a nekünk kialakított kis galériába, és vártam. Közeledett az eredményhirdetés pillanata, de egy cseppet sem izgultam, amiért jöttem, azt már elértem!

-      Aki első helyen jut a márciusi fináléba, aki megnyerte a mai elődöntőt… – Ki az? - Akinek a dalát a legjobban szerették ma a nézők… – Mondd már ki! - Aki egy lépéssel közelebb került az Euróviziós dalversenyhez, az nem más, mint… - Ó istenem, ez az időhúzás, jól van, rendben van, mégis izgulok, de miért nem mondják? Mondják már! Megőrülök!

 - Molly Sandén – Még második helyen bekerülhetek… Várjunk csak, engem is így hívnak, ez az én nevem! Ez én vagyok!

   Felálltam, majd ugrálni kezdtem, nem hiszem el. Megérintettem az emberek szívét. A puszta, őszinte érzelmeim eljutottak a közönséghez.

   Mikor felmentem a színpadra a vakuk villogtak, én pedig ismét énekelni kezdtem. Hangom többször elcsuklott, de most nem a bennem dúló viharoktól, hanem a boldogságtól. Arcomon elégedett, hitetlenkedő könnyek folytak végig. Nem hiszem el, ezt nem tudom elhinni.
  
   Az öltözőben az egész családom ott várt egy hatalmas csokor virággal. Anya, Frida és apa teljesen túlpörögtek, de Mimmi könnyektől csillogó szemével nézett rám. Mindenkit megöleltem, és megköszöntem a támogatást. Ezt nélkülük nem tudtam volna elérni.

-      Mimmi, ne aggódj, jól vagyok! Kérlek, örülj ma velem! – Súgtam fülébe, miközben a lehető legszorosabban magamhoz öleltem. Eközben telefonom jelezte, hogy sms érkezett. Reflexből a kis készülékért nyúltam, de amint megláttam a feladót, elbizonytalanodtam.

-      Nézd meg te! – Adtam húgomnak a telefonomat, aki elvette, én pedig körmömet kezdtem el rágni. Szája mosolyra húzódott, amiből végül egy vigyor lett. Ezt látva felbátorodtam, és kikaptam kezéből mobilomat.

„Csodálatos voltál! Mindenkit elbűvöltél ott, és itthon is! Gratulálok!

    Hatalmas mosoly terült el az én arcomon is! Eric nem haragszik, nem értette félre, hanem tetszett neki! Gyorsan visszaírtam

„Köszönöm! Sokat jelent, hogy tetszett neked.

   Ezután azonnal elindultunk az afterpartyra.

Eric Saade

   Hazafelé tartottunk, de egy szót sem szóltunk egymáshoz. Engem lefoglaltak a gondolataim, Alex pedig tudta, hogy most nem akarok beszélgetni. Furcsa ez az egész helyzet. Nem érzem azt, hogy ezután nem lehetnénk barátok, de nem csinálhatok úgy, mintha nem tudnám, hogy ez a dal nekem szól. Azzal tennék jót, ha nem beszélnék róla, vagy azzal, ha rákérdeznék? Ajj, miért ilyen bonyolult minden? Beszélnem kell valakivel, aki tuti, hogy nem Alex lesz, Edin pedig még véletlenül sem. Hogy azt hallgassam mindkettejüktől „Én megmondtam” na, abból nem kérek. Danny kell nekem. Holnap fel is hívom.

*  - Hiába futsz, úgy is elkaplak! – Kiabáltam, de Molly csak nevetve hátrafordult, és rám öltötte a nyelvét. Csak kapjam el! Rövidnadrág valamint egy fehér ujjatlan felső volt rajta, ahogyan futott előlem világosbarna haja szanaszét szállt, arca kipirosodott, és édesen nevetett. Sugárzik belőle az energia, a kiegyensúlyozottság, a vidámság, a boldogság.

-      Megvagy! – Karoltam át hátulról a derekát, majd megpörgettem a levegőben. Még az ölemben tartottam, mikor nyakamat átkarolta, és megcsókolt. Elvesztettem az egyensúlyom, így beledőltünk a fűbe, de nem eresztettük el egymást. Molly a csípőmre ült, közben a körülöttünk ülő barátaink hangos „húúú”-zásba kezdtek. Próbáltam felülni, és egyre közelebb kerülni Molly ajkaihoz, ám mikor már majdnem elértem azt, hasa hangosan korogni kezdett. Zavartan beletúrt hajába, én pedig nevetve hátrahanyatlottam…*

   Az éjszaka közepén ahelyett, hogy az ágyamban álmodnék valami szépet, állok a parkban egy kis tó feletti hídon, és ezek az emlékek törnek felszínre. Akkor még minden rendben volt. Azt hittem, ha már nem leszünk együtt, és csak a zenélésre kell koncentrálnom, több időm jut mindenre, és boldogabb leszek. Eddig azonban nem nagyon jöttek be a számításaim.

 

* Mióta a sajtó így felkapta a kapcsolatunkat, szinte sehová sem tudunk nyugodtan elmenni. Régen mennyit szórakoztunk, eljártunk nyilvános helyekre, nyugodtan sétálhattunk kézen fogva az utcán, nem kellett attól rettegni, mi lesz másnap az újságok címlapján. Boldogabbak voltunk, míg a média nem vetette ki a hálóját ránk, de nem hagyom, hogy megmérgezzék a kapcsolatunkat. 

A plafont bámulva gondolkoztam, már éjfél is elmúlhatott, mikor elkezdtem Molly arcát simogatni, ő pedig nyöszörgött egy kicsit, de végül kinyitotta szemeit.

-      Baj van?– Álmos hangja miatt szavai inkább csak dünnyögésnek hangoztak.

-      Nem, de szeretnélek elvinni valahova. – Valamikor a médiacápáknak is aludniuk kell, csak nem rontják el a tervemet.

-      Eric, biztos nincs semmi baj? Hova akarsz menni? Kint teljesen sötét van, ráadásul fagyok vannak, és a hó is nagyon esik.

-      Hát éppen ez az, most sötét van, nem láthat minket senki. – Vigyorogtam szemtelenül, szeme csillogni kezdett, tudtam, hogy rájött, mit is akarok.

    Gyorsan felöltöztünk, majd kiléptünk a házból egymás kezét szorongatva. Meg sem álltunk a játszótérig, ahol az első hintába belevetettem magamat, őt pedig magammal szembefordítva az ölembe húztam.

-      Jó ideje nem voltunk már itt. – Mondtam, miközben fejét a vállamra hajtotta, én pedig szorosan magamhoz öleltem. – Pedig emlékszel régen mennyit jártunk ide?

-      Igen, – sóhajtott egy nagyot – az utóbbi időben sok minden megváltozott. – Ez valóban így van, már nem nevetünk annyit, nem szórakozunk együtt, a karrierünkkel foglalkozunk. Elhidegültünk egymástól. Napjaim nagy részét a stúdióban töltöm, ő pedig keményen dolgozik a Melodifestivalenért. Alig vagyunk együtt otthon, és ha mégis, akkor pedig valamelyikünk – az esetek többségében mindkettőnk – fáradt és nyűgös.

-      De egy dolog nem változott semmit. – Folytatta, és felemelte a fejét, hogy a szemembe nézhessen. – Ugyanúgy szeretlek, mint az első pillanatban! – Elmosolyodtam, majd megcsókoltam, olyan szenvedéllyel, hogy még magam is meglepődtem, amiért nem dőltünk ki a hintából. Ezt követően némán ültünk egymást ölelve, de valami nem hagyott nyugodni…*
 

    Újabb emlék, újabb gondolatok. December eleje volt, igazi svéd tél. Ekkor fogalmazódott meg bennem először, hogy valami nagyon nincsen rendben. Nem tudtam neki azt mondani, hogy én is ugyanúgy szeretem. Most február közepe van, viszont én továbbra is tanácstalan vagyok. A hó ugyanúgy szakad, mint akkor. Hatalmas pelyhekben hull a földre, majd ott eggyé válik a már leesett hó rengeteggel.

    Felnéztem az égre, mintha az válaszolna nekem azokra a kérdésekre, amiket még én magam sem tudok feltenni. Azt sem tudom, miért gondolkozom most ezeken? Valószínűleg Molly dala kavarta fel bennem az emlékeket. Muszáj lesz erről beszélnünk, még ha kellemetlen is.

Danny Saucedo

   Reggel felkeltem, és a rádióban a Why Am I Crying szólt. Nagy port kavart ez a dal, főleg a médiában. Most van mire ráharapni, miről cikkezni. Mindenkit meglepett, de engem nem. Hasonlóra számítottam, túl régóta ismerem Mollyt, hogy átverjen. A szöveg pedig ütős és őszinte, kimondottan tetszik. A mondanivalója miatt egy cseppet sem ért váratlanul, mikor Eric felhívott, hogy tudnánk-e beszélni. Az egyik legjobb barátom, de ezt elcseszte. A mai napig nem tudom miért mentek szét, de ezek szerint nem Molly akarta így.

   Épp a kávémat töltöttem, mikor kopogtak. Ez tuti Saade lesz.

-      Hello haver – nyitottam neki ajtót, és lepacsiztunk, majd megöleltük egymást, persze csak férfiasan.

-      Cső – elég szarul néz ki, nem hinném, hogy három óránál többet aludt, vagy annyit sem.

-      Átment rajtad egy úthenger, vagy mi van? – Fintorgott egyet, eldőlt a fehér kanapén, lábait felpakolta, kezeit a hasán összekulcsolta, majd a plafont kezdte bámulni. Mintha valami pszichiáterhez jött volna. Ez nem a nagy Eric Saade, akit ismerek. Ha nem tudnám mi a baja, valószínűleg kiröhögném, de… nincs de, így is kiröhögöm.

-      Persze, én itt tanácsért jövök, te meg jót röhögsz rajtam. – Kicsit szégyellem magamat, de ha látná magát, ő is ezt tenné.

-      Igazad van. – Fogtam vissza magamat. – Bocsi, mondjad el Danny bácsinak mi bántja a pici szívedet? – Megint nevetni kezdtem, de egy párna képen talált, majd jött még kettő.

-      Tudod mit Danny? Kapd be! – És két középső ujjával szemezhettem. Igazán eredeti.

-      Ha Molly dalának a szövegén jár az eszed, akkor eltévesztetted az utcát, azt vele kell megbeszélned, nem velem – vettem komolyra a dolgot – viszont, ha bármi másért jöttél, hallgatlak.

-      Nem tudom ezek után, hogy álljak hozzá. – Sejtettem, hogy ez a baja. – Fogalmam sincs, mi jár a fejében. Nem igazodok ki rajta, és ez idegesít. – Na, azt elhiszem, hogy ez zavarja. Semmit nem utál annál jobban, mintha valakivel szembe nincs lépés előnyben. - Azt hittem jobban ismerem, mint saját magamat, erre most nem tudom eldönteni, hogy jól van vagy sem, hogy az a jobb, ha barátok leszünk, vagy ha elkerüljük egymást. – Tényleg tanácstalan volt, de én sem tudom, mit mondjak, de azt tudom, mit csináljak.

   Kivettem zsebemből a telefonom és bepötyögtem azt a néhány szót, közben Eric folytatta.

-      Fogalmam sincs, hogy mit tegyek, de az bosszant a legjobban, hogy balfasznak érzem magamat. – Hát, ahogy ránézek, tényleg nem Mr. Popular-t látom, hanem egy rakás szerencsétlenséget. – Én nem ilyen vagyok, és a régi énemet akarom, de amíg a saját gondolataimat nem tudom tisztába tenni, addig hogy tudnék mások fejébe látni?

-      Először is, Eric, tisztába a gyereket tesszük, miután összepisilte magát, a te fejednek egy agymosás kéne. Másodszor, nem vagy jós, vagy agyturkász, hogy mások fejébe láss. Ha valami érdekel, kérdezz, úgy előbb megkapod a választ, mintha bele akarsz látni valakibe. – Most igazán büszke vagyok magamra, ilyen jó beszédet rég tartottam. Eric is vette a lapot, jobb kedve lett.

      Lenyomtunk egy játszmát, szokás szerint elvert. Már meg sem lepődök. Nem tudok mit csinálni, ő a FIFA koronázatlan királya, csak ezt neki el ne kotyogjam.

-      Haver, éhes vagyok. - Közben megpaskolta hasát, de most, hogy mondja, nekem sem ártana valamit betermelni.

-      Én is. Vagy rendelünk valamit, vagy… nincs vagy, mert semmi sincs itthon néhány doboz egészségkárosító energiaitalon és pár csomag száraz kekszen kívül. Bár, ha nagyon megerőltetem magam, lehet müzlit is találnék – gondoltam végig a hűtőm taralmát, közben kopogtak. Hoppá, róla meg is feledkeztem. Elindultam ajtót nyitni, közben Eric feje lelógott a kanapéról, és a bejáratot bámulta érdeklődve.

Molly Sandén

   Ühmm, de fáj a fejem… pedig nem is ittam olyan sokat, legalábbis akkor kevesebbnek tűnt. És Danny, mit akar tőlem? Valamint, ha már itt tartunk, igazán lehetne cseppet kedvesebb is: „Gyere át. Most!” - Mi vagyok én? Kutya?

   Nagy nehezen összeszedtem magam, ha nem remélném, hogy jót tesz a friss levegő, valami nagyon csúnyát írnék vissza, de így az lesz a büntetése, hogy nem válaszolok. Biztos marhára kétségbeesik ettől. Na, mindegy, én úgy veszem, hogy igen.

-      Ha már iderángat, legalább ne várakoztasson meg. – Dünnyögtem félhangosan, mikor vagy a negyedik csengetésre sem nyitotta ki az ajtót, aztán végre kattant a zár.

-      Danny, ajánlom, hogy nagyon fontos legyen, mert szétrobban a fejem, fázom, hisztis és nyűgös vagyok. Ja, ha legközelebb ilyen rideg sms-t írsz nekem, hozzád vágom a telefont. – Keltem ki magamból, majd a lesokkolt srác mellett beléptem a nappaliba, ahol én kaptam enyhe sokkot. Eric ott feküdt a kanapén, feje lelógott a karfáról, és nagyra tágult szemekkel figyelte belépőmet. Ő is hasonlóan volt meglepett, mint én. Most mi van? Ha Eric itt van, engem minek hívott? Ehhez én túl másnapos vagyok.

-      Srácok, most jutott eszembe, hogy halaszthatatlanul sürgős elintézni valóm akadt, SOKÁ jövök. – Nyomta meg a kis időhatározót, majd becsukta maga mögött az ajtót. Tényleg nem értem.

-      Mi van? – Néztem értetlenül Ericre, majd a csukott ajtóra, két kezemet felemeltem, aztán visszacsaptam az oldalamhoz, ezt követően pedig levágódtam a fotelbe.

-      Az van, hogy Dannynek mondtam valamit. És ahelyett, hogy segített volna, iderángatott téged. – Lehet, nem vagyok beszámítható, de Eric nagyon dühös volt, mikor ezeket kimondta.

-      Mi a baj? – Úgy látszik, ma csak néhány szavas mondatokat vagyok képes alkotni.

-      Hosszú volt az éjszaka? – Kérdezte Eric, miközben szemtelenül elmosolyodott, és kacsintott egyet. De az előbb még bosszús volt. Ajj megőrülök - túrtam bele a hajamba, és csak bólogattam. Vagy tényleg bajok vannak velem, vagy Eric témát terel. – Nézzek neked valami gyógyszert? – Igen… terel, de egy gyógyszer most jól jön.

-      Köszi. – Sóhajtottam egyet. – Hosszú is volt, eseménydús is, alkoholban sem volt hiány… - húztam el egy kicsit a számat, visszagondolva tényleg iszonyat sokat ittam, te jó ég!

-      Tudod, hogy nem bírod, akkor miért ittál ennyit? – Kérdezte miközben egy üveggel babrált.

-      Mindenki gratulált, koccintani akart. – Mosolyogtam, közben pedig fintorogtam is, így elég érdekes lehetett az arckifejezésem. – A végére meg már nem is érdekelt kivel és mit iszom.

-      Ezt idd meg! – Nyújtott felém valami… furcsát. Mi ez? Meg akar mérgezni?

-      Eric ez nagyon büdös! – Fogtam be az orrom, miután beleszagoltam. – Tuti, hogy ezt nem fogom meginni – ráztam közben a fejem. – Alkohol is van benne? – Nyavalyogtam tovább.

-      Pedig száz százalék, hogy meg fogod inni, és igen az van benne, tojáslikőr, citrom, paradicsomlé, víz és só. Nem lesz semmi bajod. Bízz bennem, mostanában van rutinom a józanodásban – nevetett fel kínosan.

-      Csak ez ne jöjjön vissza belőlem, akkor ígérem, nem iszom többet. – Fogadkoztam, miközben lehúztam azt a löttyöt. Közben Eric szüntelen nevetett rajtam, majd hozott egy szalvétát, valamint vizet, majd letelepedett velem szembe. Nem tudom mikor fejlesztette ki ezt a valamit, de percek alatt jobban lettem. Viszont tudtam, hogy beszélnünk kell, de lövésem sincs, hogyan álljak neki. Mikor megírtam ezt a dalt, ezzel nem számoltam.

„Nem hiányoznak, a piszkos ruháid a padlón. Senki sem hagyja a villanyt felkapcsolva többé”

     Hallottam meg az ismerős sorokat. Fejemet egyből Ericre kaptam, aki a rádiót nézte, és mosolygott, majd bele kezdett helyettem.

-       Gyönyörű ez a dal, és sikerült úgy előadnod, hogy azt a közönség teljesen átérezte. – Végig egyenesen a szemembe nézett. – Tegnap nagyon büszke voltam rád - a szája mosolyra húzódott, de én feszülten figyeltem mit mond, mi lesz a következő szava – és most is az vagyok. – Felállt, felhúzott a fotelból, szorosan magához ölelt. Azt sem tudom, hol vagyok, ezt biztosan álmodom. Beszívtam illatát, ami már igencsak megkopott emlékezetemben. Arcomat nyakához érintettem, ahol a ruha nem fedte bőrét. Óvatosan megmarkoltam pulóverét, azt remélve, a pillanat így tovább tart. Karjai között olyan biztonságban éreztem magam, mint még soha. Végtelen megnyugvás szállta meg lelkem. Szívének egyenletes dobogása, szabályos légzése, mintha valami varázs szérum lenne. Szétáradt bennem a nyugalom, a boldogság, a teljesség érzése. - Visszaültünk a helyünkre, sejtettem, hogy most jön a dolog „de” része.

-      Molly, ettől függetlenül nem tudok megfeledkezni a szövegről és a körülményekről. – Tudtam, nem kellett volna. Így végleg elvesztettem, eljátszottam az esélyt, hogy barátok lehessünk. Éreztem, ahogyan a szemembe elkezdenek gyűlni a könnyek. – Alextől is megkaptam, hogy önző vagyok, és nem törődöm veled…

-      Hogy mi? – Rögtön kiszáradtak a szemeim, kezeimet ökölbe szorítottam, csak kerüljön a kezeim közé.

-      Épp ezért, beszéljük meg még egyszer, hogy mi legyen. – Hagyta figyelmen kívül előbbi kitörésem. – Ha úgy érzed, nem tudunk barátok maradni, vagy neked ez kellemetlen, esetleg nehéz én nem…

-      Eric. – Szóltam közbe, nem akartam hallani a végét. – Valóban rosszul voltam, összetörtem, magamba fordultam és sírtam. Akkor úgy éreztem, hogy vége az életemnek, nincs tovább. – Vettem egy nagy levegőt, most jön a neheze - Ma viszont már máshogy gondolom. Azóta eltelt egy kis idő, én is rendbe jöttem. – Soha nem tudtam Ericnek hazudni, de most muszáj. Ha elmondom neki, hogy még mindig szeretem, és nehéz csak barátként a közelében lennem, elveszítem, akkor pedig tényleg összeomlok. – Mikor a dal íródott, nem tudtam volna elképzelni, hogy barátok legyünk, – folytattam határozottan – de ma már azt nem tudom, hogy ne legyünk azok. – Fejeztem be, mire Eric arcán mosoly jelent meg, amiből arra következtettem, hogy rendben lesz így.

-      Reméltem, hogy így lesz – jelentette ki – fogalmam sincs mit mondtam volna, ha nem ez lesz a válaszod. – Mosolygott rám úgy, hogy azt hittem beleolvadok a fotelbe.

   

Kulcscsörömpölés, szitkozódás… megjött Danny.

-      Bocs srácok, remélem mindent megbeszéltetek – didergett – de rohadt hideg van kint.

-      Tudom. – Mondta Eric. – Éjjel sem volt melegebb.

-      Éjjel? – Kérdeztem vissza, nem kicsit meglepetten, de csak legyintett.

-      Na, jó, akkor úgy veszem kitárgyaltátok, amit kellett. – bólogattunk – Ennek örömére, mit szólnátok egy esti bulihoz? – csapta össze kezeit – Meg kell ünnepelni, hogy Molly is döntőben van.

-      Mi az, hogy ő IS? – Kérdezte röhögve Eric. – Te még csak a jövő héten következel. Ne igyál előre a medve bőrére, mert a végén kiesel. – Ezen nevetnem kellett, de tudom, hogy ezt Eric sem gondolta komolyan, Danny az egyik legnagyobb esélyes.

-      Ennyit nézel ki belőlem? – Háborgott a sértett, a telefonom pedig csörögni kezdett.

·         Mondd Roshi – vettem fel, de közben nevettem.

·         Zavarlak? Mi ez a jó kedv? Jó lenne összefutni.

·         Fél óra múlva a John Chris Coffeeban? – Mindig oda járunk.

·         Ott leszek – Felelte vidáman, majd letettük.

-      Srácok mennem kell. – Adtam mindkettőjüknek két-két puszit. – Az esti buliban benne vagyok, majd hívjatok, mikorra és hova menjek. – De ezt már az ajtóból kiabáltam vissza.
  

   A kávézó a park túloldalán van, így nem kell rohannom. Valaki a kabátomat húzogatja!? Néztem hátra, és egy sötétbarna hajú, csokoládé szemű kisfiút láttam meg.

-      Néni, olyan szép vagy! – Nézett rám csillogó szemeivel, olyan aranyos… de mi az, hogy néni? Azért átgondolom még egyszer ezt az aranyos dolgot.

-      Köszönöm. – guggoltam le hozzá – Mi a neved? Én Molly vagyok. – ráztunk kezet.

-      Eric. – Válaszolta a kisfiú. Lefagytam. A kezeim megdermedtek, a fiúcskáét szorítva. A torkomat fojtogatta a sírás, a szemeimet marta a könny. - Ha nagy leszek, azt akarom, hogy olyan feleségem legyen, mint Te. – Még egy ilyen, és azonnal sírni kezdek.

-      Hány éves vagy? – Hangom többször elcsuklott… feleség… esküvő… majd néhány könnycsepp utat tört magának.

-      Hét – válaszolta. – De miért sírsz? – Simította meg az arcom.

-      Nagyon szerencsés lesz az a lány, aki majd a feleséged lehet. – Mondtam minden erőmet összeszedve, aztán megöleltem a kisfiút. Végszóra anyukája is odaért, és elmentek, de én csak lassan botorkáltam tovább.

   * Ericcel a kedvenc helyünkön nevetgéltünk. Imádok itt lenni… zöld, tiszta, nyugodt. A fák sűrűn helyezkednek el, így árnyékot nyújtanak a nap sugarai elől. Suli után minden nap idejöttünk, ha csak egy fél órára is, de itt átbeszéltük az egész napot, erőt merítve egymásból a délutánra.

Egymást átölelve ültünk a padunkon, mert ez a mi padunk. Díszíti a nevünk is, amit Eric egy körzővel vésett bele, nem törődve azzal, hogy ez bizonyíték ellenünk… de hát fiatalság bolondság.

-      Te, az a srác téged bámul, amióta itt vagyunk. – Bökött a fejével egy barna hajú fiúra. – Nem zavarja, hogy a karjaimban fekszel? – De aranyos, imádom, mikor féltékeny.

-      Látod, hogy nem. De lehet, te tetszel neki! – nevettem – És mivel felénk tart, ez ki is fog derülni. – Nevetésem erősödött, mikor megéreztem Eric reakcióját. Birtoklóan magához húzott. Egy tű sem fért volna el közöttünk. Egyik kezével a nyakam alatt ölelt, másikat a hasam köré fonta. A srác oda ért hozzánk, megállt előttem.

-      Szerelmes vagyok beléd. – Eric felhorkant, majdnem megfojtott. – Gyere hozzám! – Nyújtotta felém a kezét tenyérrel felfele, tényleg csak arra várt, hogy belehelyezzem a sajátomat. De Eric megelőzött, és ellökte a kezét.

-      Marha bátor gyerek vagy. – Hú de mérges valaki. – Nem zavar, hogy velem van? – Tette fel költői kérdését, mert láthatóan cseppet sem izgatta.

-      Egyáltalán nem. – Ahogy az én jó kedvem nőtt, azzal párhuzamosan Eric dühe is.

-      Na, húzz el innen te kis taknyos! – Eresztett el egy pillanatra, és mutatott az út felé, ahonnan az imént érkezett.

-      Nem megyek, amíg Ő – mutatott felém – nem jön velem. – Éreztem, hogy most nekem kell közbeszólnom.

-      Nem mehetek veled. – Mosolyogtam rá kedvesen, miközben Eric a fülembe morgolódott, hogy ne legyek kedves vele, de ezzel is csak a jókedvemet fokozta. A tudat, hogy szeret, a tény, hogy féltékeny, magának akar, ez nekem több mint elég.  – Tudod, én Őt szeretem. – Fogtam meg az engem ölelő kezeket.

-      Nem baj, majd megszeretsz. – Szemei elkezdtek meggyűlni könnyel, annyira sajnáltam.

-      Na, azt várhatod. – Még ki se mondta böktem oldalba, hogy lehet ilyen, hisz ez a fiú nem lehet több 6-7 évesnél. De nem törődve velem, gúnyosan kiegészítette mondandóját. – Ha ez a lány itt – mutatott rám – valakihez is hozzámegy, az én leszek. – mondta határozottan Eric…*

   Sós könnyek mosták az arcom. Most minden akkor mondott szó értelmét vesztette, és hamisnak tűnt.