3. fejezet

Sziasztok :)
Először is, szeretném megköszönni az újabb rendszer olvasókat, a pipákat, a kommentet és a chat-be írt véleményt is. Sokat jelent! Köszönöm! Továbbá, mint láttátok újabb kis címkével bővült a fejléc alatti sor, amibe a díjaimat tekinthetitek meg. Bizony, rögtön többesszám, mivel egy hét alatt kettőt is kaptam. Egyiket Vanity Destiny -től, akinek köszönöm segítségét a fejezet javításában és formázásában, a másikat pedig ~Cherry~ -től! Nem tudjátok, milyen boldoggá tettetek! :)
Tovább nem is húzom az időt, hiszen meghoztam a harmadik részt, ami az eddig leghosszabb. Remélem megosztjátok velem véleményeteket, mivel az inspirál és ösztönöz! Ja, és hogy tetszik a blog kinézete? Változtattam kicsit, remélem így átláthatóbb.
Kellemes olvasást, és további szép hétvégét!

ui: A belinkelt videó megnézését ajánlom, de az van leírva is, az általam kibővített gondolatokkal!

3. fejezet

Megérte?

Molly Sandén

     Indultam kifelé a szennyessel, mikor az ajtóban megláttam Ericet egy szál törölközőben. A hajából még folyt a víz, és néhány csepp csillogott gyönyörűen kidolgozz felsőtestén is. Ó te jó ég, mikor lett Ericnek ilyen mellizma? És azok a kockák, erős karjairól nem is beszélve. Mindjárt elájulok.

   A ruhák kiestek a kezemből, majd mikor észhez tértem, elfordultam.

-      Bocs, de nem tudtam bevinni ruhát, és hiába szólongattalak, nem válaszoltál. Meg amúgy is láttál már így, sőt… - Hangján hallom, hogy vigyorog, de beléfojtottam a szót, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe hoz.

-      Jó, jó csak gyorsan vegyél már fel valamit! – Hadonásztam hátrafelé a szekrény irányába. Hallottam, hogy kuncog. Nagyon jól szórakozhat rajtam. Ez ma már a második ilyen eset. Ajj de ciki!

     Mikor Eric - már felöltözve - bement a nappaliba levetette magát a kanapéra, én pedig úgy gondoltam, akkor nekem is ideje kijönnöm a szobából.

-      Amúgy miért jöttél?

-      Itt maradt a blézerem, és szükségem lesz rá holnap egy ebédnél. – Gyorsan végigfutattam az előző percek eseményeit, átgondolva, hogy eltettem-e az ittlétem okát, de igen, megvan. – Szóval megyek is! Mára elég volt a kellemetlen helyzetekből. – Zavart arckifejezésem láttán Ericből ismét nevetést váltottam ki. Ez nem igaz, nem fáj még a hasa?

-      Jól szórakoztál, nem igaz? – Húzta fel egyik szemöldökét, én pedig helyeslően bólogattam, hiszen tényleg jól éreztem magamat. – Remek, mert én is! – Nyújtózkodott egyet, majd tényleg úgy gondoltam, hogy ideje távoznom. – Tizennyolcadikán lesz a te elődöntőd, igaz?

-      Igen, Leksandban. – Válaszoltam, majd közelebb léptem hozzá, és adtam arcára két puszit, amit viszonzott is. – De tényleg mennem kell – néztem rá bocsánatkérően, hiszen szeme egyből a liszttől fehéredő, eredeti színeiben fekete konyhára tévedt.

Eric Saade

     Mi? Most komolyan van szíve itt hagyni engem ezzel a rengeteg takarítanivalóval? Mikor megláttam bejönni Edint meg Alexet, megkönnyebbültem. Még soha nem örültem így ennek a két marhának! Rendesen meglephette őket, hogy itt találták Mollyt, mivel mindketten lecövekeltek az ajtóban. Moll viszont nem törődött velük, egy-egy puszit adott nekik, majd Alexet kicsit arrébb lökdöste, és becsukta az ajtót maga mögött.

-      Molly meg mit csinált itt? – Vágott értetlen fejet. Nem értem, miért olyan furcsa, hogy itt volt. - És mitől volt ilyen jó kedve? És neked mitől van ilyen jó kedved? – Túl sokat kérdez, nem is köszön, és még én vagyok a neveletlen.

-      Hmm… nem is emlékszem néhány nappal ezelőtt, ki küldött el a búsba, mert köszönés nélkül vágtam bele mondandómba – kezdtem úgy csinálni mintha nagyon gondolkodnom kéne. – Ja, tudom már! – Néztem a lehető legmegrovóbban Alexre, de majdnem elröhögtem magamat.

-      Jól van, cső. – Ez nem tűnt valami kedvesnek. – Most már igazán válaszolhatnál! – Már azt sem tudom mit kérdezett. - Mit csináltatok ti Mollyval? - Ja, tényleg!

-      Itt hagyott valami ruhát, azért jött – folytatni akartam, de Edinnek is közbe kellett szólnia.

-      És attól volt ilyen jó kedve? – Elővette az ezt nem veszem be nézést, amit hozzáteszem, marhára utálok. - Mióta szétmentetek mosolyogni sem láttam, nem nevetni. – Én ezt észre sem vettem, pedig ma elég felszabadult volt.

-      Nem, attól volt jó kedve, hogy végignézte a szerencsétlenkedésemet, majd miután kioktatott a panírozás rejtelmeiről bizonyítva neki, hogy jó tanítvány vagyok, sikeresen bepaníroztam a haját. – Mondtam el egy levegővel mielőtt bármelyik beleszólhatott volna. Visszagondolva ez tényleg elég vicces volt, még az emléken is jót mosolyogtam. Bár meg kell hagyni, a délután során az tetszett a legjobban, mikor Molly egy szál törölközőben feküdt rajtam
   A srácok még mindig értetlenül néztek. Ezek hol jártak mikor az észt osztották? Majd gondolom feldolgozták, amit mondtam, mert úgy elkezdtek röhögni, hogy azt hittem, mentőt kell hívni.

-      Inkább segítsetek, nem hagyhattok szarban, vagyis lisztben! – Mutogattam a konyha felé, mire heves ellenkezésbe kezdtek egymás szavába vágva, majd az ajtó felé hátráltak. Na, ezek aztán szép barátok. – Ki ne merjetek menni, mert vége a barátságunknak! – Ha itt hagynak, esküszöm…

-      De Eric, ide komoly gépek kellenek. – Alex nagyon kétségbe esett, nem látott még koszos konyhát? Ezen a mondatán Edin megint röhögni kezdett.

-      Ez csak liszt. – Komolyan mitől tojtak be ennyire?

-      Ha „csak liszt” akkor te is elbírsz vele, mi nem kellünk. – Köszönjük Edin, állati jó, hogy megszólaltál.

-      De hárman előbb végzünk, ráadásul ma még táncpróba is lesz. Ha fáradtan megyek oda, és béna leszek, akkor… – Ezaz, be se kellett fejeznem. Tudtam én, hogy ezzel meghatom őket, hiszen mindegyik felkapott egy rongyot, majd elkezdték a padlót nyalni, én meg álltam ott csípőre tett kézzel, és röhögtem rajtuk. Ezt meg kellene örökíteni.

-      Saade, ha nem fogsz meg egy rongyot, esküszöm, veled törlöm fel. – Alextől még ez is kitelik, inkább segítek.

     Megfogtam egy nedves ruhát, és a pultot törölgettem. Még mindig azon gondolkozom, hogy Molly melyik számmal fog indulni, vagy írt egy újat? Fontos neki ez a dal, éreztem a hangjában. Ezt hallanom kell!

-      Tizennyolcadikán nincs fellépésünk igaz? – Szólaltam meg teljesen váratlanul.

-      Nincsen, a Melo döntőig semmi, csak próbák. De ez most, hogy jutott eszedbe?

-      Meg akarom nézni Molly elődöntőjét. – Jelentettem ki.

-      Ezt, ha nem mondod is tudjuk, mi is meg akarjuk, és meg is fogjuk! Majd összegyűlünk valakinél. – Edin tényleg ennyire hülye, vagy csak teteti?

-      De én ott akarok lenni! Annyira rejtegeti a dalát, és azt mondta, hogy ez nem rádió dal lesz, a szíveket akarja elérni vele. Élőben akarom először meghallani, látni akarom az arcát, miközben énekli, érezni a hangulatot, amit kivált vele. – Ez elég idiótán hangozhatott. – Ne nézzetek már így rám, barátok vagyunk, akkor miért ne lehetnék ott, hogy támogassam? – Alex és Edin szemöldöküket felhúzták, majd olyan grimaszt vágtak, hogy véletlenül se értsem félre, nagyon nem támogatják az ötletemet. – Jó, és ha nem tudja meg, hogy ott vagyunk? – Alex elvigyorodott, aztán bólogatott. Ez jó jel.

-      Nekem ez akkor sem tetszik! – ünneprontó – Menjetek ketten, hárman úgyis feltűnnénk.

-      Sebaj, kimarad a jóból, mi meg kommandózunk. – Dörzsölte össze tenyereit Alex, teljesen belelkesült, ez egy állat.

-      Dehogy kommandózunk, csak elvegyülünk! – fektettem le a szabályokat – Molly világosan megmondta, hogy ezt egyedül akarja megoldani, szóval nem láthat meg! – Próbáltam lassan és nyomatékosan mondani, hogy Alex véletlenül se kezdjen majd feltűnősködni.

-      Akkor, ha még meg is mondta, végképp nem értem, minek akarsz oda menni? – Mit értetlenkedik ez folyton? Bár mit csodálkozom? Ő Edin.

-      Mert ott akarok lenni és kész, élőben kell hallanom. Valamiért más ez a szám, még a családjának sem mutatta meg, tudnom kell miért. – Megint elgondolkodtam, mi lehet ez a dal?

-      Ugye tudod, hogy már nem tartozik rád! Eric TE mondtad ki, hogy vége, TE hagytad el. Miért nem engeded akkor el? – Egyszer megfejelem Edint az is biztos!

-      Megbeszéltük, hogy barátok maradunk, és amúgy is, ezt majd én eldöntöm. – Válaszoltam elég ingerülten. Tudom, hogy igaza van, de ezt elég kegyetlen így hallani, és miért kéne elengednem? Megbeszéltük, hogy nem lépünk ki egymás életéből, amúgy is, Edin nem tud semmit sem, akkor minek szól bele?

   Dühös lettem, a rongyot földhöz vágtam, majd az ajtót becsapva távoztam a lakásomból. Nem volt célom, csak mentem. Leültem egy lépcsőre, ami kicsit hideg volt, de nem érdekelt. A hó már elolvadt, bár még csiripeltek a mínuszok, viszont ez most nem számított.

   Elegem lett mindenből. Tomas irányítgatásából, a húgom hisztijéből, anyám prédikálásából és Edin okoskodásából is… elég volt!

 

*  -  Elegem van! – Csaptam a földhöz telefonomat. Most lett vége a koncertsorozatomnak, tegnap értem haza. Szeretnék egy kicsit Mollyval lenni, filmet nézni, közösen ebédet készíteni, lustálkodni, úgy élni, mint a normális emberek. Mi olyan nagy kérés ebben?

-      Ne haragudj rá! Csak hiányzol neki. – Hallottam meg Molly nyugodt hangját mögöttem.

-      Nekem is hiányoznak, de azzal, hogy kétnaponta hívogat amiatt, hogy mikor megyek haza, és hálátlannak nevez, ha azt mondom, nem tudom, nem old meg semmit. Attól nem lesz több időm. – Még mindig nagyon dühös voltam. – Gondolod, nekem nem hiányoznak a testvéreim, vagy az anyukám? Hát dehogynem, de veled akarok lenni. Együtt lakunk hónapok óta, de többet láttam a menedzserem, vagy a lemezkiadóm, mint téged. Szerinted ez normális? – Most minden elnyomott érzés kifakadt belőlem. Tényleg besokalltam.

-      És attól ezek megoldódnak, hogy kiabálsz velem? – Hangja nyugodt volt, ezzel bennem még nagyobb lelkiismeret furdalást keltett.

-      Nem, ne haragudj! – sóhajtottam fel – Azt hiszem, megmondom Tomasnak, hogy egy hétig hagyjon békén. Semmi interjú, semmi fotózás még próbák sem. Kell egy kis nyugi.

-      Ez remek ötlet. Akkor néhány napra elmehetnénk Kattarpba. Anyukád is megnyugodna, és ott is együtt lennénk. – Bólogattam, mert ez tényleg jól hangzott.

     Magamhoz húztam, egy hosszú puszit nyomtam homlokára, majd hívtam Tomast, aki teljesen megértő volt, de figyelmeztetett, hogy a pihenőm után be kell pótolnom mindent. A telefonbeszélgetésem után két órával már szülőhelyem felé tartottunk.

-      Lehet mégis telefonálni kellett volna. Mi van, ha nincsenek itthon? – Kérdezte Moll.

-      Este kilenc óra van, hol lennének? – Végszóra az ajtót is sikerült kinyitnom, ahogy beléptünk isteni illatokat éreztem. Almás pite.

-      Mollyyyyy – Noora majdnem leesett a lépcsőn, olyan sebességgel futott, és ugrott barátnőm karjaiba. Úgy szorította Mollyt, azt hittem, megfullad. Imádja őt. Néha úgy érzem, jobban szereti, mint engem, de még ezt sem bánom.

-      Micsoda? – Jött ki anya a konyhából kis kötényében. – Eric! – Odaszaladt hozzám, és megölelt, közben Ida és Arvid is megérkezett. Valóban nagyon hiányoztak, hiszen több mint egy hónapja nem jártam itthon.

   Anya megölelgette Mollyt is, miután Noora elengedte a nyakát.

-      Úgy örülök nektek! – Mondta anya már a nappaliban, miközben tömtem magamba az almás pitét. – Hogy-hogy ilyen hirtelen? Délután még idegesen rám csaptad a telefont.

-      Sajnálom! – Hajtottam le a fejem, és Molly is vállba ütött. – Elegem lett ebből a hajtásból, ki kellett szabadulnom, valamint már nagyon hiányoztatok! – Mosolyogtam anyára, miközben ölembe vettem legkisebb húgomat, aki még mindig barátnőmön csimpaszkodott. – Azért én is itt vagyok ám, kisasszony. – Pusziltam az arcát ott, ahol értem, ő pedig ficánkolt össze-vissza, közben édesen kacagott.

-      Szeretlek Eric, nagyon hiányoztál! – Ölelt meg végre engem is. *

   Jó lenne megint így elszabadulni, mint fél éve, de ez több okból is lehetetlen. Most kemény próbák vannak, tehát Tomas a legnagyobb jóindulata ellenére sem engedne el. De ami fontosabb, már nincs Molly sem. Ez vonzza magával, hogy anyám még mindig a magyarázatomra vár, Noora pedig - nem meglepő módon - egy mondatot beszélt velem, mióta megtudta, hogy Molly már nem a barátnőm: „Gyűlöllek, és nem akarlak többé látni ” hét éves, és amióta ismeri Mollyt, imádja. Nem csodálom, hogy nem érti meg, de attól még normális, hogy fáj. Rosszul döntöttem? Azt sem tudom miért döntöttem így. Élni akartam, bulizni, kitörni a monotonitásból. Elegem lett a kötöttségből, hogy valaki mindig vár, valakihez mindig oda kell érnem. Ha nem anyámtól hallottam, hogy mennyire keveset vagyok velük, akkor Mollytól kaptam meg. Beindult a karrierem, nem fért össze a kettő. Lehet ment volna, ha igazán akarom? Ha keményebben próbálkozunk, lehet, hogy sikerült volna? Amikor kimondtam, hogy vége, akkor a karriert választottam, de így is ugyanannyit ér? Megérte? Kapok én választ valaha ezekre a kérdésekre?

    Gondolataimból és emlékeimből egy mellém letelepedő személy zavart fel. Nem néztem rá, tudtam, ki ő. Percekig hallgattunk.

-      Te is utálsz? – Kérdeztem, és féltem a választól.

-      Nem. – Felelte egyből, én pedig ismertem már annyira, hogy tudjam, komolyan is gondolja. – Csak válaszokat szeretnék. – Felnéztem rá, de ő maga elé meredt. Láttam, hogy szemei aggódással voltak tele, pedig csak tizenhat éves.

-      Mit szeretnél tudni? – Neki bármit elmondok, nála jobban csak Mollyban bízok… bíztam meg.

-      Mindent Eric, mindent!

-      Mondd meg, hol kezdjem!

-      Mikor döntötted el, hogy véget vetsz ennek a kapcsolatnak? – Tehát a legelején.

Mimmi Sandén

   Eric nem volt összetörve. Nem úgy szenvedett, mint Molly. Neki inkább csak elege volt. Belefásult abba, hogy ő Mr. Popular. Szerette ezt csinálni, hiszen ez az élete, a színpad, az ének, a tánc, a rajongói, de látom, hogy elfáradt.

-      Ne hidd, hogy előre elterveztem. – Próbáltam kiszűrni valamit a hangjából, de semmi. Úgy mondta, mintha egy történetet mesélt volna el. Egy szomorú történetet. – Egyre gyakrabban veszekedtünk, panaszkodott, hogy sosem vagyok vele, ami igaz is volt, de tudta, hogy nekem a karrierem mennyit jelent. Nem fontoltam meg semmit, csak megkértem, hogy beszéljünk, mert ez így nem mehet tovább. Mikor leültünk, még én magam sem tudtam, hogy a vége szakítás lesz. – Felnézett a szemembe, hogy biztosítson, igazat mondott. - Amiket akkor mondtam, minden a szívemből jött. Mimmi esküszöm neked, hogy azelőtt némelyik gondolat még csak át sem futott a fejemen, de abban a pillanatban az összes szavamat komolyan gondoltam!

-      Abban a pillanatban? – Kérdeztem vissza.

-      Igen, most sok mindent, máshogy mondanék el. – Nem értettem mire utal, hiszen Molly a szakításról senkinek nem beszélt. Eric látta, hogy elvesztettem a fonalat. – Molly tényleg nem mondott el semmit? Nem mondta el miket mondtam neki? – megráztam a fejem.

-      Akkor legalább már azt értem, hogy miért nem utálsz!

-      Először is, most jól figyelj! Nincs olyan Isten, hogy én téged utáljalak, mert a nővéremtől függetlenül bátyámként szeretlek, és nem tudsz olyat tenni, hogy ez megváltozzon! Másodszor, valóban haragudtam rád, amiért összetörted Molly szívét, és bevallom, gondoltam rá, hogy én meg a képed töröm össze. – Mosolyodtam el, hogy oldjam a fennálló helyzetet, nem illik hozzánk ez a gyászos hangulat. – De ha Mollyval barátok maradtatok, akkor úgy gondoltam, mégsem rendezem át az arcod. – Most már Eric is velem nevetett

-      Mi lenne velem nélküled? – kérdezte, miközben szorosan megölelt.

-      Elvesznél! – Jelentettem ki, mire felszisszent és csiklandozni kezdett. Sosem szokja meg, hogy nem vagyok csikis?

     Elkezdtünk sétálni, közben elmesélte, hogy ma mit ügyködtek Mollyval, és hogy, hogyan került ide. Feloldódott. Újra a legjobb barátomat láttam, aki mosolyog, élvezi az életét, de nem bírtam ki, muszáj volt még valamit megkérdeznem.

-      Eric, – álltam meg egy pillanatra – ne haragudj, de muszáj megkérdeznem valamit. – Elmosolyodott. Ezt nem értem, most mi van? Ha „ne haragudj-jal” kezdődik egy mondat, az általában rosszul folytatódik. Miért mosolyog?

-      Arra vagy kíváncsi, hogy szeretem-e még, igaz? – A szám tátva maradt, ezt meg honnan tudja? – Régóta ismerlek már kicsi lány. – Megsimította a hajamat, tényleg, mintha a bátyám lenne. – A válaszom, igen. – Most már a szemeim is kidülledtek. Vagy álmodom, vagy Eric hülyébb, mint gondoltam. – Viszont akkor én a karrieremet választottam. Sok dolgot mondtam a nővérednek, amit már akkor megbántam, mikor kilépett az ajtón. Azonban a szakítást nem tartozik ezek közé. Nehéz, de hosszútávon jobb lesz így mindkettőnknek! – Ezt vajon komolyan gondolta?

   Megkönnyebbültem, hogy beszéltünk, így legalább nem a sötétben tapogatózom, és Eric is nevetett, mikor elválltunk! Érte nem aggódom, de Mollyt ismerem. Egyáltalán nincs jól, színlel, tettet, de túl jól ismerem. Előbb utóbb ki fog törni…

{Két héttel később}

Molly Sandén

   Már Leksand-ban vagyok. Félek. Jókor kezdek ám el én is félni! Aleena ezerszer elmondta, hogy mennyire veszélyes ez a szám, de nem érdekel. Már a könyökömön jön ki. De nem indulhatok egy pörgős dallal, ha közben belül mást érzek. Igen, rizikós, de vállalom, és ha elbukom, büszkén teszem. Ezt valóban így is gondolom, de akkor miért van görcsben a gyomrom már a főpróba előtt?

* - Molly, mindjárt te jössz, már csak egy produkció van vissza, készülj! – Szólt be az egyik műsorvezető, de annyira félek, egy hang sem fog kijönni a torkomon, már a szövegre sem emlékszem. Nem kell több egy percnél, hogy sírva fakadjak.

     Nyitódott az ajtó, nem érdekel ki az, itt maradok, egem innen senki sem vonszol ki. Szorosan megmarkoltam a székemet.

-      Kicsim, nem butáskodj! El fogsz bűvölni mindenkit. Engedd el azt a széket, és menj! – Kezdte el ujjaimat lefejteni.

-      Mi van, ha elfelejtem a szöveget? – Teljesen eluralkodott rajtam a pánik. – Ezt több százezren, sőt talán millióan nézik. Én oda nem fogok kimenni. -  Fontam össze mellkasom előtt kezeimet.  Éreztem, ahogy Eric magához ölel, majd elkezdte énekelni a dalomat. Lágyan megcsókolt, és gyönyörű szemeit az enyémekbe fúrta.

-      Menj, nyűgözd le őket! – Nézett a nézőtér felé. - Nincs mitől tartanod, maga vagy a csoda. Csak énekelj a szívedből. – Hangja olyan lágy és őszinte volt, hogy félni is elfelejtettem. Mivel érdemeltem ki a szerelmét? – Akármi lesz, én már most büszke vagyok rád!*
  

   Egy eltévedt könnycseppet letöröltem arcomról, aztán elindultam a színpad fele. Most nincs Eric, hogy megnyugtasson, hogy bíztasson. De erős vagyok, és bebizonyítom mindenkinek, de legfőképpen magamnak, hogy boldogulok nélküle is. Ez a szám… bosszú? Még véletlenül sem, inkább vallomás. Az emberek rendre azt kérdezgetik, hogy vagyok? Hát így! A dalom, minden szavát szívből írtam, mindegyikben ott lapul az igazság. - De vajon mikor nem fog hiányozni?

   Felmentem a színpadra, most először fogom úgy elénekelni, hogy nem csak menedzserem hallja, hanem a ma esti versenytársaim, néhány stáb tag és a műsorvezetők is. Sokat segít nekem, hogy Gina itt van, ha lemegyek a színpadról, az ő véleményére leszek a leginkább kíváncsi. Az első akkordok felcsendültek, a hangomat kieresztettem, és sodródtam az árral, sodródtam a dallal. Egy vihar tombolt bennem, de ez a főpróba. Mindennek simán kell mennie. Mintha élőben lenne, nem sírhatom el magamat!

Szóval mit csinálok itt a padlón?

Mit csinálok itt a padlón sírva?

   Amikor az utolsó hangot is kiénekeltem, csend vett körül. Csak a halk sóhajtások és a szipogások számítanak. Boldog vagyok. Nem csináltam semmit, csak a szívemet adtam ebbe a dalba, és sikerült! Sikerült érzelmeket kiváltanom! Hatalmas mosollyal az arcomon, adtam át a színpadot az utánam fellépőknek.

     Három óra, ennyi választ el attól, hogy akár milliók is hallhassák a hangom, hallhassák az érzéseim, hallhassák, hogy mit tesz az emberrel a szerelem. Eltűnik, mint egy délibáb, de előtte megcsillogtatja azt, amire vágyunk, hogy még fájóbb legyen, mikor rájövünk: Nem kaphatjuk meg!

   Hogy fogok Eric szemébe nézni ezután? Hogy lehetnénk ezután barátok? Utálni fog, vagy megérti?  A művészek az érzelmeikből, a tapasztalataikból táplálkoznak. Ezért nem haragudhat meg rám, hiszen csak őszinte vagyok. De annyira félek…

Eric Saade

   Mindjárt odaérünk. A kíváncsiságom egyre nagyobb, mi lehet ez a dal? Ránéztem az órámra, egy óra és kezdődik, tehát a főpróbán már túl van. Vajon most is úgy izgul, mint három éve?

-      Min gondolkozol ennyire? – Alex feltett kérdésén magam sem tudom miért, de felnevettem. Miért érdekel ennyire ez a szám? És miért van rossz előérzetem? Lehet Edinre kellett volna hallgatnom, és otthonról nézni?

-      Csak Molly dalán, hogy miért nem hagy nyugodni. – Alexhez mindig őszinte vagyok, bár ha akarnék, sem hazudhatnék neki, már a pelenkában is együtt nyomtuk.

-      Mert még mindig fontos neked.

-      MI VAN? – Ez megőrült? Miről beszél? És velem mi van? Most ezen miért akadtam ki?

-      Több száz kilométert levezetsz, hogy élőben hallhasd azt a dalt, ami három hét múlva, valószínűleg Stockholmban is el fog hangzani, nem mellesleg az Arénától fél órára laksz.– Igaza van, Mollyt esélyesnek tartják, de mi köze van ennek ahhoz, hogy még mindig fontos nekem? Vagyis persze az, de csak barátként.

-      Alex, nem bántam meg a döntésemet. A szerelmünk már nem volt olyan, ami át tudta volna hidalni a nehézségeket. És persze, hogy fontos nekem, az elmúlt majdnem öt évemet vele töltöttem, nem csak a szerelmem, hanem a barátom is volt, és most is az. Megbízom benne, és tudom, hogy számíthatok rá, ahogyan fordítva is. De ez már nem más, mint barátság.

-      Ezt nekem mondod, vagy magadnak? Kérdeztem egy szóval is? Mellesleg, hogy lehetsz ennyire önző? – Most meg mi baja van? – Nem veszed észre, hogy amit te ilyen lazán veszel, abba Molly összetört? Csak nézz rá! – Ez hülyeség. – Te még barátságról beszélsz, mikor alig egy hónapja vagytok külön. Máris elvárod, hogy csak a barátod legyen?

-      Nem tudom, mi bajod van! Molly remekül néz ki, jobban, mint valaha. Nem olyan gyenge ő, mint amilyennek hiszitek. Ő is érezte, hogy a kapcsolatunk már nincsen rendbe, és oké, hogy nehéz volt, nekem is az volt, hiszen rengeteg az emlék, az együtt töltött idő, de már továbbléptünk. – Miért nevez azért önzőnek, mert támogatni akarom egy barátomat? Hol ebbe a logika? – Együtt döntöttünk a barátság mellett, és hogy továbbra is részt akarunk venni a másik életében, nem erőltettem rá semmit sem. – Ideges lettem, mi ütött Alexbe?

-      Majd meglátjuk. – Nagyon rég nem hallottam Alexet így beszélni, pláne nem velem. – Emlékezz vissza, hogy most, miket mondtál, mikor meghallod Molly dalát! – Lehet, hogy én vagyok a hülye, de ezt nem értem. Mi köze a továbblépésnek, az állítólagos önzőségemnek és a barátságunknak Molly dalához? 

   Elfoglaltuk a helyünket. A nézőtér közepén ültünk, a tömegben. Esélytelen, hogy Molly kiszúrjon. Sarah és Gina elmondták a szabályokat, majd bemutatták a versenyzőket. A legnagyobb tapsvihar Mollynál hangzott el, én pedig egyre kíváncsibb lettem. Alex beszólása után még jobban érdekelt már az a dal. Jobban ismerem Mollyt, mint saját magamat. Lehetetlen, hogy ne vettem volna észre rajta, hogy nincs jól…

     *  - És így Eric Saade megnyerte a Melodifestivalent 2011-ben! – Hallottam a hangokat, láttam a képet, de nem fogtam fel, úgy örültem, mint egy kisfiú, kétségkívül ez életem legszebb napja. Nem akartam mást, csak átölelni az egész világot. Fredrich megírta ezt a dalt, és csak annyit tehetek, hogy most a nyakába vetem magam.
   A színpad fele mentem, mert azt mondták, arra kell, de azt sem tudtam hol vagyok. Amikor megfogtam a Melodi szobrocskát, sikítani akartam. Valóra vált az álmom.

-      Eric, milyen érzés?- Erre mit mondjak? Ezt nem tudom megfogalmazni, ezt nem lehet.

-      Ez… nem is tudom.  Ez hihetetlen! – Valóban az volt, láttam, ahogy őrjöngnek az emberek, azok, akik ma valóra váltották az álmomat. – Ez a közönség megérdemli a világ legnagyobb tapscunamiját, gyerünk! – Nekik fogok énekelni, értük fogok élni, ezek nélkül az emberek nélkül semmi sem vagyok!

-      Hogy fogsz ünnepelni ma este? – Tényleg, hogyan fogok?

-      Szeretnék, együtt ünnepelni minden svéd emberrel, de meg kell tennem ezt minden képpel, ami elérhető lesz az interneten. – Oké ez nagyon értelmetlen volt, de most mit várnak tőlem? Közben mögöttem, táncosaim is megőrültek.

-      Mit gondolsz miért vagy olyan népszerű? – Mert szemtelenül helyes és piszkosul tehetséges vagyok, de most Molly nyakon vágna… Erre valami diplomatikus választ kellene adnom.

-      Remélem, mert kedvelték a zenémet és az előadásomat. – Ez kifogástalan, egy zseni vagyok.

-      Kedveltétek? – Kérdezte Marie a közönségtől, mire, ha lehet még nagyobb tapsba és sikításba kezdtek, hihetetlen érzés…

-      Gratulálunk Eric!

-      Köszi. – Nevettem, de most ennél több nem telik, és elkezdtem a Populart, mint Svédország hivatalos Euróvíziós dalát.

Állj, ne mondd, hogy ez lehetetlen.

Mert én tudom, hogy lehetséges.

Bár tudom, hogy Te soha nem fi… *

-      Eric, Molly jön! – Térített észhez Alex.

     Ahogyan végigvonult a közönség között, igyekezett minden kinyújtott kezet megérinteni, majd mikor felért a színpadra megfordult és elmosolyodott. Gyönyörű. Az alakja is csodás, haja kiengedve omlott hátára, és az izgulás legapróbb jele sem látszott rajta. Megkönnyebbültem. Alex tuti, hogy badarságokat beszélt. Felcsendült a dal, kigyúltak a fények, Molly egy bárszéken ült, a mikrofont a szájához emelte…

Nem hiányoznak, a piszkos ruháid a padlón

Senki sem hagyja a villanyt felkapcsolva többé

  Ereimben meghűlt a vér, teljesen lefagytam, ez nem lehet…