Prológus + 1. fejezet

Sziasztok!
Megnyitottam első blogomat, amely, mint láthatjátok Eric Saade és Molly Sandén főszereplésében íródik. Kezdő vagyok, de ígérem, nagyon fogok igyekezni! Hálás lennék, ha elmondanátok a véleményeteket, az mindig ösztönöz, ráadásul tanulok is belőle.
Úgy gondoltam egyszerre felteszem a prológust és az első fejezetet. Terveim szerint hetente egyszer lesz friss, valószínűleg péntek esténként.
Hát, kellemes olvasást kívánok, és reménykedem néhány visszajelzésben.

Prológus

Molly Sandén

     Mi a boldogság? Valami olyan, ami felemel, amitől gazdagabbnak érzed magad, amitől a föld felett jársz, de mégis csak egy délibáb…!?

     *Miközben ruháim között válogattam, azon gondolkoztam, kik lehetnek a vendégeink. Anya annyira izgatottan készülődik. Süt, főz, közben díszíti a kertet, az asztalt, továbbá azt is meghagyta mindhármunknak, hogy csinosan öltözzünk fel, és segítsünk egymásnak, hogyha szükséges. Nem tudom mire vélni ezt a nagy felhajtást. Egy hete volt a tizenötödik születésnapom, de még abból sem csinált ekkora ügyet. Vajon kik ilyen fontosak anyának? Munkahelyi személyek, vagy valami rég nem látott barát? Esetleg egy családtag, akit mi még nem is ismerünk? Fogalmam sincsen, de ha neki ez ilyen fontos, akkor a húgaimmal együtt nagyon csinosak leszünk, és jól fogunk viselkedni. Igazán büszke lesz majd ránk!

     Végül egy fehér, térd felett érő, lenge egybe szoknyát választottam, szőkésbarna, vállig érő hajamat kiengedve hagytam, valamint szempillaspirált kentem pilláimra. Éppen elterveztem, hogy megyek, segítek Mimminek, mondván még tizenkét éves sincsen, de a kishúgom éppen akkor tipegett be hozzám, és úgy festett, mint egy hercegnő. Hosszú, világosbarna, hullámos haja, a rózsaszín kis ruhája, és az a bájos arc az ártatlan szemekkel olyan jól passzoltak, hogy mosolyognom kellett. Mimmi odasétált hozzám, a fülembe suttogta, hogy megjöttek, majd kézen fogott, és a lépcső fele húzott. Csak akkor vettem észre, hogy nincsen rajtam cipő, amikor valami megszúrta a talpamat. Elvesztettem az egyensúlyom, majd mire feleszméltem – nagy meglepetésemre – nem a zöld füvön feküdtem, hanem két kar fonódott derekam köré, és tartott szorosan. Ahogyan felpillantottam megmentőmre két csodálatos csokoládébarna szempárral találkoztam. Melegség, kedvesség, valamint némi aggodalom tükröződött a szeméből. Ahol megérintett, ott hiába volt minden ruha, forróságot éreztem, a szívem is hevesebben kezdett verni. Csak feküdtem a karjaiban, és csodálkozva bámultam rá. „Jól vagy?” - Hallottam meg lágyan, mégis férfiasan csengő hangját – ugyan miket gondolok, hiszen nem lehet több tizenhétnél – ó te jó ég, azt hiszem, válaszolnom kellene neki.

-     I-i-igen - mondtam kicsit lassan és dadogva, de még mindig meg voltam szeppenve.

-     Biztosan? – Kérdezte bizonytalankodásom hallatán, ám miután bólintottam egyet, segített újra két lábra állni.

-     Köszönöm – néztem fel rá félénken.

-     Igazán nincs mit. Nem vettem volna a szívemre, ha összetöröd magadat – válaszolta spontán. Oh istenem, az a mosoly, az az igéző tekintet, oké Molly, fejezd be! Nem gondolhatsz ilyenekre, még a nevét sem tudod!

-     Jaj, ne haragudj, még be sem mutatkoztam, Eric Saade – majd felém nyújtotta a kezét. – Anyukád és az én anyukám régi jó barátnők – mondta, miközben szüntelenül mosolygott. Hát remek, most érveltem magam ellen azzal, hogy még a nevét, sem tudom, erre az is kiderül, hogy Ők jöttek hozzánk vendégségbe, bár mi másért lenne itt? Jól van, ez az Molly, most már hogy mindent megbeszéltél magaddal, akár el is fogadhatnád a kinyújtott kezét, és közölhetnéd vele a nevedet.

-     Molly Sandén – mondtam egy kis fáziskéséssel, majd kezet fogtam vele! – Mikor megéreztem lágy bőrét sajátomon, a pillangó hadak repdesni kezdtek gyomromban. Sosem éreztem még ilyet, mintha szikrázna a levegő. Tekintetünk összekapcsolódott, szája sarkában pedig egy huncut mosoly jelent meg, amitől azt hittem, menten elájulok.*
  

                        Még érzem ajkai ízét a számon, meleg barna pillantását az arcomon, gyengéd érintését a bőrömön, leheletét a hajamon. Azonban ezek már csak emlékek. Ő már nincs itt, már nincs velem. Azt mondta nem szeret, elhagyott, és én itt fekszem a padlón sírva, miközben érzem, hogy darabokra szakadtam, s csak egy szó visszhangzik a fejemben: Miért?

1 ~ Van tovább?

Molly Sandén

     Már több mint egy hete annak, hogy az ágyamban fekszem kisírt szemekkel és összetört szívvel. Nincs kedvem enni, sem inni, a szobámat elhagyni pedig végképp nincsen, bár ahhoz erőm sem lenne. Hogy történhetett ez meg? Hol rontottam el? Egyáltalán én rontottam el? Miért nem vettem észre? – Gondolataimból egy kopogás szakított ki.

-     Molly! Bejöhetek?- Hallottam meg Mimmi halk, és kissé kétségbeesett hangját, de csak bólintani tudtam. - Enned kell valamit!- Erre a kérésére csak egy fejrázás volt a válaszom, ahogyan az elmúlt napokban is. - Na, ebből elég legyen! - Emelte fel húgom a hangját. – Ez így nem mehet tovább! Már majd’ két hete nem eszel, nem iszol, nem mész levegőre, és ha ez nem lenne elég, nem is beszélsz senkivel, még csak azt sem mondod meg mi a bajod! Az isten szerelmére a húgod és a barátnőd is vagyok! A francba is! – Most kitört belőle az aggodalom, amit én okoztam, ebbe bele sem gondoltam. Amíg én elvagyok a magam világába, amíg felemészt az önsajnálatom, a körülöttem lévőknek aggodalmat és fájdalmat okozok.

-     Az a bajod hogy Eric megint turnézni ment, és Tayat-t is magával vitte?- Kérdezte most már sokkal nyugodtabb hangnemben, viszont ahogy kimondta az ő nevét, szememből a sós cseppek újra csordogálni kezdtek. Azon is csodálkozom, hogy vannak még könnyeim.

     Miután befejezte mondatát felnézett rám. Amint meglátta könnyes arcomat, valamint az összegyűrt takarót a kezemben, mintha megvilágosodott volna. Nem kérdezett semmit, csak megölelt, majd a fülembe suttogta „Kérlek, egyél egy keveset, a végén még teljesen elfogysz nekem” – Mire, ha lehet, még jobban zokogni kezdtem.

     *Leültünk az asztalhoz. Anya igazán kitett magáért. A fehér terítőn kilenc teríték volt. Az asztal közepén gyönyörű színekben pompázó virágcsokor, a poharakba pedig szépen belehajtogatva a szalvéták. A vendégeink négyen voltak. Egy anyával egy idős nő, aki Eric anyukája volt, Egy nálam 4-5 évvel idősebb lány és egy 7-8 éves kislány. Egyik oldalamra Mimmi a másikra Eric ült le. Miután anya felszolgálta az ételt mindenki neki látott, hiszen már az illatától is éhesek lettünk, de én nem tudtam az ízekre figyelni. Az én gondolataim egy barna szempáron, egy kissé kócosnak ható, sötét barna hajon, és egy édesen vigyorgó szájon jártak. Ahogy beszél, az a hangsúly, az arca, istenem miért ennyire ismerős?  És rájöttem: Disney Channel. Ó te jó ég! - Erre a felismerésre félre nyeltem a számban lévő falatot, s vadul köhögni kezdtem. Eric azonnal a hátam kezdte veregetni, persze csak óvatosan, mire egy kérdő pillantással találta szembe magát. A meglepődött szempár tulajdonosa én voltam.

-     Azt hittem már akkor leesett, mikor a karjaimba zuhantál. - Ez a mondat olyan lenézően, és megalázóan hangzott, hogy abban a pillanatban felálltam, bocsánatkérően anyára pillantottam, majd felrohantam a szobámban.

     Szitkozódtam egy sort, majd éppen azon elmélkedtem, hogy kimossam-e szappannal a számat, amiért ilyen csúnyákat mondtam, vagy a fejemet verjem a falba, hogy nem rég még ezen a srácon jártak a gondolataim.

-     Bejöhetek? – Kérdezte meg, de már az ajtót csukta be maga mögött.

-     Minek kérdezed, már bent vagy. – Válaszoltam olyan ridegen, ahogy csak tudtam.

-     Sajnálom, kicsit bunkó vo..

-     Kicsit?- Vágtam a szavába, és csúszott a hangom a kelleténél magasabbra, mikor meghallottam a „kicsit” szót.

-     Igazad van, nagyon, deeee – húzta el a szó végét, azt hittem, ott helyben nyakon csapom. – Hoztam neked kaját. – Vigyorgott, mintha ezzel mindent megoldana, és így is van. Miért nem tudok az eszemre hallgatni, minek kellett ránéznem? – Egyél legalább egy kicsit, nehogy elfogyj itt miattam. – Közben szemöldökét húzogatta, amire már én is elnevettem magamat. *
 

     Így válik egy mondat vidám emlékből fájdalmassá. Amin négy és fél éve még jóízűen nevettem, most krokodilkönnyeket csal a szemembe. Van innen tovább? Fel tudok innen állni? Újra tudom kezdeni?

-     Miért nem mondtad el nekem?

-     Egyedül akartam megoldani. – Mondtam ki az első mondatot azóta, hogy tizenkét napja elhagytam Eric-kel közös lakásunkat. – Azt hittem, menni fog.

-     Tehát nem azért költöztél haza, mert Eric turnézik. – Megráztam a fejemet, mert valóban nem. – Hogy nem jöttem rá? Milyen testvér vagyok? – Temette húgom arcát a kezeibe.

-     A legjobb! – Öleltem meg.

     Már csak Mimmi miatt is össze kell szednem magamat, nem láthat így. És ha Frida haza jön, ő is meg fog rémülni, anya pedig már így is kikészült tőlem. Néhány nap múlva Eric is visszaérkezik a turnéjáról, ami azt jelenti, hogy vár ránk egy komoly beszélgetés. Tehát ezt tényleg be kell fejeznem, ha kell, színlelni fogok, de erősnek kell maradnom, nem omolhatok össze. Az életem megy tovább. Eric nélkül ugyan, de folytatnom kell!

-     Igazad van húgi! Tényleg ki kell jönnöm a barlangomból, és kikecmeregni az önsajnálatból. Nyakamon a Melodifestivalen, most csak erre koncentrálhatok. – Nyeltem egy hatalmasat egy újabb szívfacsaró emlék miatt.

-     Ez a beszéd Moll….- Hallottam még, ahogyan húgom beszél hozzám, de már nem értettem szavait.

     *Egy padon ültünk, pontosan egy hónappal a megismerkedésünk után. Esteledett, a nap éppen lemenőben volt, és visszatükröződött a víz felszínéről, így narancssárgára festve azt. Csodálatos látványt nyújtott. Tátott szájjal figyeltem, miközben hallottam magam mellől Eric édes kacagását.

-     Molly nem láttál még naplementét? - Vettem ki nagy nehezen a nevetéséből.

-     Ez valamiért más – motyogtam.

     Tényleg más volt. Talán mert vele néztem, vagy csak a hely tette ilyen különlegessé, nem tudom. Eric egyik kezét a derekamra csúsztatta, majd óvatosan maga felé fordított. A testem engedelmeskedett neki, de a fejem továbbra is az eltűnő napot figyelte. Ekkor megéreztem arcomon másik kezét, minek hatására ráemeltem tekintetemet. Éppen le akartam szidni, hogy miért nem hagyja, hogy gyönyörködjek ebben a csodában, de mielőtt megszólalhattam volna, elállt a lélegzetem is. Az arcunkat csak néhány centiméter választotta el egymástól, ő pedig továbbra is csak közeledett. Becsuktam a szemem, és vártam. Vártam, hogy megtörténjen. Amikor ajkai hozzáértek az enyémekhez, megremegtem. Nem a félelemtől, hanem attól, amit a gyomromban éreztem. Óvatosan visszacsókoltam, ő pedig még közelebb húzott magához. Lágy, gyengéd és rövid csók volt, de örökké emlékezni fogok rá, hiszen ez volt az első csókom.

Mikor elhúzódtunk egymástól nem mertem a szemébe nézni, de ő felemelte a fejemet, és nem kérdezett semmit. Megfogta a kezemet, majd kijelentette.

-     Próbáljuk meg. - Válaszul egy hatalmas mosolyt kapott.

 Mikor a mólón tovább haladtunk Eric megállt, felnevetett, és olyat mondott, amin nem kicsit lepődtem meg.

-     Ha egyszer lányom születik, akkor azt szeretném, hogy Melodynak hívnák. -  Szemeim hatalmasra tágultak, nem tudtam rá mit felelni, de nevetését hallva elnevettem magam, majd kéz a kézben, immáron egy párként sétáltunk tovább a varázslatos alkonyatban.*

 

-     Hahó! Föld hívja Mollyt! – Csettintgetett szemem előtt az én cserfes kishúgom, mire megráztam a fejem jelezve, hogy itt vagyok, ő pedig folytatta. – Eljöhetnél velem vásárolni. – Azonnal kezdtem volna ellenkezni, de máris belekezdett az érvelésbe. – Annyit fogytál elmúlt két hét alatt, hogy az egész ruhatáradat le kell cserélni. Fél óra múlva a kocsinál várlak.

     Elindult kifele, én meg csak kapkodtam a fejemet, de egy percen belül ismét beviharzott a szobámba, magával hozva az epres samponjának illatfelhőjét is.

-     Ne haragudj Molly, de jelen állapotodban mégsem lesz elég az a fél óra, legyen inkább egy. – Próbáltam rá csúnyán nézni, de csak kinevetett, és amúgy is igaza volt, borzalmasan festettem. De ennek vége!

   Miközben nagy nehezen felálltam, valami kihullott az ágyamból. Egy fehér papír, melyen néhol a kék tinta a rá hullajtott könnyektől elmosódott, de a szavak még így is kivehetőek voltak. Igen, ez lesz az!

     *Fél éve voltunk együtt, mikor megkért, hogy kísérjem el egy vacsorára. Szóló karrierje beindulni látszott, menedzsere is lett, és az első önálló lemezén is elkezdett dolgozni.

     Mikor becsengetett, anya tárt karokkal fogadta, hiszen imádta Ericet, ahogy a családom többi tagja is. Mimmi már szinte a bátyjának tekintette. Szerencsénk volt, mert engem is kedveltek a szülei, és a testvéreivel is hamar összebarátkoztam.

     Majdnem lebukfenceztem a lépcsőn, amikor megláttam fehér-kék csíkos ingjében, és abban a laza bőrkabátban. Haja, mint mindig, most is tökéletesen állt. - Egy pillanatra megálltam, elgondolkodtam, hogy szerethet engem ez a srác? A világ legnagyobb mázlistája vagyok! - Elém jött, s kaptam egy lágy csókot.

-     Gyönyörű vagy! - Enyhén elpirultam, majd átölelte a derekamat, és elindultunk.

     Az úton elmesélte, hogy Alex és Kevin már megint csinálták a fesztivált, a játékuk vége pedig – úgy, mint már számtalanszor - a sürgősségi lett. Ericből ömlöttek a szavak. Nevetve osztotta meg velem, hogy Kevinnek monoklija van, Alexnek pedig a szemöldökét kellett összevarrni. Ezek ketten annyira hülyék, hogy már én is csak nevettem rajtuk.

     Mikor odasétáltunk az asztalunkhoz Tomas már ott volt. Kedveltem őt, nála jobb menedzsere nem is lehetne Ericnek. Kihozták a rendelésünk, én viszont a kólámba nem kaptam jeget.  A fiúk jót derültek rajtam, bár való igaz, vicces látványt nyújthattam. 

     Tomas úri ember módjára a megbeszélés után kettesben hagyott minket, és el sem hiszi milyen varázslatos estével ajándékozott meg. Elfogyasztottuk az ételt, majd kisétáltunk a kocsihoz, de még mielőtt beszállhattam volna, Eric maga felé fordított, és hat szál vörös rózsát tartott a kezében. - Hát ezt meg honnan szedte elő ilyen hirtelen?- Morfondíroztam magamban, de ő felém nyújtotta őket.

-     Egyszer majd ezer szálat szeretnék neked átadni.

-     Ezer? Addigra már nagyon öregek leszünk - feleltem kacérkodva.

-     Nem probléma, majd kérek házhozszállítást – nevetett hangosan Eric is. - Nagyon szeretlek Molly.*

   Sírva ültem fel az ágyamban. Miért kell ilyeneket álmodnom? Ráadásul pont ezt, pont ezt a napot? Életem legszebb estéje volt, ami nem is csoda. Akkor mondta ki először, hogy szeret. Nem nevetett közben, nem az mondta „én is”, hanem azt hogy „Szeretlek”. Hogyan válhatott ez az emlék is fájdalmassá? 

Előkerestem a papírt, amit az utóbbi napokban előszeretettel tanulmányoztam, és újra meg újra végig olvastam. Dúdolgatni kezdtem, majd gitárt vettem a kezembe. Ezzel a dallal fogok indulni, mert jelenleg ez vagyok én! Néhányszor halkan végigénekeltem, majd amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam a tökéletes hangzást, hátra dőltem az ágyon.

-     Egyszer majd tényleg nem fogsz hiányozni? – Kérdeztem hangosan a plafont bámulva, de a sötétség elnyelte a hangomat, s csak a némaság válaszolt.

   Reggel az egész családom az asztal körül ült. Mindenki csendben meredt maga elé, majd mikor megláttak, feszülten kezdtek méregetni. Nem tudtam ezt hova tenni, ezért inkább rákérdeztem.

-     Történt valami? – Hangom nyugodt és kiegyensúlyozott volt, ami manapság igen ritka, de egyre jobb a pókerarcom. Ez a saját harcom, magam kell megvívnom.

-     Jól vagy? – Kérdezte Frida félve.

-     Miért nem osztottad ezt meg velünk, Molly? Kislányom nem bízol bennünk? Kivel beszélnéd meg a gondjaidat, ha nem a családoddal? – Sorolta kérdéseit elkeseredve anyukám. De honnan? Mimmi. Miért nem tud egyszer csendben maradni?

-     Helena, ne támadd le azt a szegény lányt! Majd, amikor beszélni akar róla, szól, és mi meghallgatjuk.

-     Köszönöm, apu! – Néztem rá hálásan, húgomra pedig megrovóan, mert addig nem akartam erről beszélni senkivel, míg Eric-kel le nem tisztáztuk az egészet. Amire nem is olyan sokára sor fog kerülni.

     *Olyan izgatott voltam, azt sem tudtam hol áll a fejem. Úgy készülődtem, mintha legalább az esküvőmre mentem volna, de nem tehetek róla! Már annyira hiányzott! Ez volt az első alkalom, hogy több mint két hétig távol volt tőlem, én ehhez nem vagyok hozzá szokva. És nem is akarok!

     Már az ajtóban álltam vagy egy órája, arra várva, hogy meglássam azt a fehér autót, amiből majd a szerelmem ki fog szállni. De az autó nem akart megérkezni, én pedig már kezdtem nagyon ideges lenni. A sírás határán voltam, mikor Eric kipattant a szinte még mozgó járműből, és felém futott. Úgy vetettem magamat a karjaiba, mintha az életem múlott volna rajta. Jól esett az ölelése, már pokolian hiányzott. Éreztem, hogy én is hiányoztam neki, ami melegséggel töltötte el vadul dobogó szívem. Hosszasan megcsókolt, én pedig azt kívántam, ez a pillanat tartson örökké. Ám ekkor megjelent Alex, Edin és Kevin, hogy belerondítsanak a tökéletes idillünkbe. Szeretem a srácokat, de mindig a lehető legrosszabbkor vannak a legrosszabb helyen.

-     Odaadtad már neki? – Kíváncsiskodott Kevin, mire Eric szúrósan nézett rá.

-     A tiedet látta már? Mit szólt hozzá? – Kontrázott rá Alex, aki szintén egy gyilkos pillantást kapott szerelmemtől, én viszont semmit nem értettem.

-     Örült neki? – Edin sem úszta meg Eric cseppet sem kedves tekintetét, én pedig már nem bírtam tovább, rákérdeztem.

-     Mi folyik itt? Miről beszélnek a srácok? – Értetlenkedtem, és kiskutyaszemekkel meredtem barátomra.

-     Hoztam neked valamit – mosolygott, mire az én bugyuta, könnyen lenyűgözhető szívem is meglódult. – Viszont ezek itt, mindent rosszkor csinálnak – mutogatott táncosai, és egyben barátaink felé, akik lehajtott fejjel ugyan, de nagyon jól szórakoztak rajtunk.

-     És megtudhatom, miért kapom? - Néztem rá csillogó szemekkel.

-     Mert szeretlek, és azt akarom, mindenki tudja, hogy mi ketten összetartozunk – mondta teljesen komolyan. Szavai belőlem pedig azt váltották ki, hogy rávessem magam ajkaira.

     Hirtelen mozdulatom váratlanul érte, így kicsit meg is tántorodtunk. irteleBelemosolygott csókunkba, majd nevetve állított újra két lábra.

-     Még azt sem tudod, mit kapsz.

-     Nekem elég, hogy tőled kapom! – Válaszomra csak még szélesebben vigyorgott, és megkért, hogy csukjam be a szemem. Néhány másodperc múlva éreztem, hogy a nyakamba akasztott valamit.

-     Kinyithatod. – Amint kimondta, szemeim már a nyakamban lógó apró „E” betűt lesték, és ahogy ránéztem Ericre, a kezében egy ugyanolyan láncot tartott, mint az enyém volt, csak azon egy „M” formájú medál díszelgett. – Feltennéd nekem? – Kivettem a kezéből, majd felcsatoltam a nyakláncot.

-     Eric – néztem fel rá teljesen meghatottan. – Ezt sosem fogom levenni, nagyon köszönöm! – Nem mondott semmit, csak fülem mögé tűrt pár rakoncátlan tincset, s megpuszilta homlokomat.*

     Szemeim meggyűltek könnyel, ahogy az Eric-kel közös lakásunk felé sétáltam, és kezem az üres nyakamra helyeztem. Már nem lógott ott az „E” betű, mert mi már nem tartozunk össze. Miket gondolok? Eric és az én esetemben már nincsen mi. Van ő, és vagyok én.

     Időközben odaértem az ajtó elé, amit kis bajlódással ki is nyitottam. Még nem volt itt, tehát megint tolódott a turné, pont úgy, mint két éve, de ettől most megkönnyebbültem. Nem tudtam mit mondhatnék neki, nem tudtam, hogyan köszönjek vagy én kezdjem-e a beszélgetést. Fogalmam sincsen, hogy ő mit akar mondani. Mondhatni semmit nem tudok, csak egy valamit. Nem akarok többé sírni miatta! - Épp mikor ez a gondolat átfutott a fejemben, hallottam, hogy valaki a kulccsal zörög. Tudtam, hogy sok csomagja van, ezért egy mély levegő után kitártam előtte az ajtót. Meglepetten nézett először rám, majd az órájára, utána ismét rám és őszinte sajnálattal a hangjában köszöntött.

-     Jézusom Molly, nagyon sajnálom csak…- mikor a nevemet kimondta a szívem majdnem megállt. Úgy tudja kiejteni, mint senki más. Még most is jóleső borzongás fog el. Újra meg újra egy kérdés árad szét egész fejemben: Miért? - Nyeltem egyet, majd leintettem.

-     Ne magyarázkodj, tudom, hogy nem rajtad múlott. – Hangom teljesen nyugodt volt, nem remegett, nem csuklott el. Nem volt kedves, de rideg sem. Inkább csak közömbös.

-     Rendben van, lepakolok, aztán itt is vagyok, tíz percet kérek. – Bólintottam majd elment, én pedig helyet foglaltam a kanapén.

     *  -  Eric, ne legyél már hülye, hallod, fejezd be! – Nevettem, közben pedig próbálkoztam kimászni szerelmem alól, aki szüntelenül csiklandozott. – Visszaszívom, mindent visszaszívok, csak fejeezd bee, Eric megfulladok, hagyd abbaaa. – Szenvedtem tovább, közben pedig az ajtón húgaim léptek be, de velem mit sem törődve belevetették magukat a kényelmes babzsák fotelekbe.

-     Le fogunk esni. Eric, leesünk, nem olyan nagy ez a kanapé. – Próbáltam érvelni, de nem hatott.

-     Addig csiklandozlak, amíg nem mondod, hogy isteni szakács vagyok – adta ki az ellentmondást nem tűrő parancsot, amin én elnevettem magam, és természetesen muszáj volt ellent mondanom.

-     De hát az hazugság lenne – vágtam ártatlan arcot - én pedig nem hazudhatok neked! – Azt hiszem ezzel tényleg kihúztam a gyufát, felkapott, s hiába volt minden sikoltás, minden hátba verés, ruhástól a zuhany alatt kötöttem ki. Ő pedig a földön ülve a hasát fogva nevetett, drága húgaimmal egyetemben.

-     SAADE, ezt nem úszod meg szárazon! – És komolyan is gondoltam, még feleszmélni sem volt ideje, a zuhanyrózsából ömlött rá a víz.

-     A hajaaaam! – Visította, mire mindenkiből kitört a hahotázás. – Sandén, ezt nem éled túl! – Nézett fenyegetően rám, én pedig a nevetéstől megmozdulni sem tudtam, habár ez lett a vesztem. A vállára kapott, és egyenesen a háló felé tartott. Lábával berúgta maga mögött az ajtót, engem pedig az ágyra dobott. Fölém mászott, mozdulni sem bírtam, de be kell vallanom, nem is akartam.

-     Molly… - Lehelte fülembe, amitől végigszaladt rajtam a hideg…*

-     Molly? – Hallottam hangját immár a jelenben. Milyen ironikus, emlékeimben is épp a nevemet suttogta. – Molly, minden rendben van? Rosszul érzed magad? – Egy pillanatra a hálószoba felé néztem, majd fájdalmasan felnevettem saját szánalmasságon.

-     Minden rendben van, mostanában elég sűrűn elkalandozom, de ha lehet, térjünk a tárgyra. – Hangom még mindig teljesen közömbösen csengett, pedig belülről éreztem, hogy mindjárt szétszakadok. – Amíg veled nem beszéltem a családomnak sem mondtam semmit, és a sajtóval is mihamarabb közölni kell, hogy már nem vagyunk együtt – soroltam a teendőket. Eric pedig szomorúan lesütötte szemeit, és halkan megszólalt, majd egyre hangosabb és izgatottabb lett.

-     Én most nem a családjainkról, és pláne nem a sajtóról akartam veled beszélni. Most rólunk lesz szó, mert ez a legfontosabb. – Szólni akartam, de leintett, hogy most ő beszél. – Majdnem öt éve ismerjük egymást. Az elmúlt években csaknem minden időt együtt töltöttünk. Lehet, hogy a szerelem elmúlt – itt nyelt egy hatalmasat, mintha nehezére esett volna kimondani – de nem akarlak elveszíteni! Nem kívánom, hogy holnap már a legjobb barátok legyünk, ez hosszú és nehéz folyamat, hiszen évekig szerelmesekként voltunk egymás mellett, de nem szeretném, ha kilépnél az életemből. Az életem része vagy Molly, és azt remélem, hogy ezután is az maradsz! – Hangja nem volt nyugodt, sőt mintha félt volna a válaszomtól, úgy éreztem komolyan gondolja, komolyan nem akarta, hogy eltűnjek az életéből, de nem tudtam mit mondjak, próbáltam gondolkodni, de semmi értelmeset nem jött a számra, nem ment.

-     Én sem akarom, hogy többé ne legyél része az életemnek. – Hangom már nem volt tárgyilagos, hanem inkább hitetlenkedő. Ezzel a kijelentéssel magamat leptem meg a legjobban, ez még csak a lehetséges válaszok között sem volt, amiket a fejemben végigfuttattam, de ez lesz a helyes megoldás. – Viszont azt meg kell értened, hogy egy kis időre van szükségem. Most csak a karrieremre és a Melodifestivalen-re koncentrálok. De próbáljuk meg. – Jelentettem ki, és kissé elfacsarodott a szívem, hiszen így kezdődött a kapcsolatunk, s most ezzel is ér véget. Láttam, hogy Ericnek is fáj, legalábbis szemeit lesütötte, kezeit tördelte, majd vett néhány mély levegőt.

-     Nos, akkor én megyek –álltam fel, és indultam az ajtó felé, de megfogta a kezem. Ahogy visszafordultam testem teljesen hozzásimult izmos mellkasához, orrunk összeért…