2. fejezet

Sziasztok!
El sem tudom hinni... Én annyira hálás vagyok nektek! Köszönöm szépen az 5 feliratkozót, az 5 kommentet -válaszoltam rájuk-, a 12 pipát és a majdnem 400 oldalmegjelenítést. Mind ezt egyetlen hét alatt. Csak a köszönöm szót tudom ismételni, de az nem fejezi ki, mennyire is vagyok valójában boldog és hálás!
Meghoztam a második fejezetet, ami remélem elnyeri a tetszéseteket és írtok hozzá véleményt is. Ez az első alkalom, hogy fiú szemszögből írok, vagyis az ő fejükkel próbálok gondolkodni, nem tudom, mennyire sikerült... Remélem ti megmondjátok.  Pipa, hozzászólás, kritika... mindent szívesen várok és fogadok! És már előre köszönöm!
Kellemes olvasást kívánok! :)

2. fejezet

Körforgás

Molly Sandén

-     Nos, akkor én megyek. – Álltam fel, majd indultam az ajtó felé, de megfogta a kezem, és ahogy visszafordultam, testem teljesen hozzásimult izmos mellkasához, orrunk összeért. Egy pillanatra levegőt is elfelejtettem venni. Molly, össze kell szedned magad, nem veszhetsz el a tekintetében, most beszéltétek meg, hogy barátok maradtok, felejtsd el, nem csókolhatod meg az exedet!

-     Mit szeretnél még? – Kérdeztem elfúlt hangon, majd elhúzódtam tőle.

-     Elmondani, hogy számíthatsz rám. Ha segítségre lenne szükséged a Melodifestivalennel, vagy bármivel kapcsolatban, csak hívj! – Szavai mérhetetlenül jólestek.

-     Köszönöm, de ezt egyedül kell megoldanom. Vigyázz magadra, Eric. – Ezzel én befejezettnek nyilvánítottam a beszélgetésünket. Kiléptem az ajtón, és megcsapott a hűvös téli szellő. Egész úton hazafelé azon gondolkodtam, miért volt ilyen furcsa Eric? Ennél ő sokkal rámenősebb, egy ilyen helyzetet ő mindig kihasznál, most miért nem tette?  Már ennyire nem érdeklem?

    *Ez a kedvenc szórakozóhelyem. Nem hemzseg paparazziktól, sem rajongóktól, és a zene is kiváló. Jó lesz végre szórakozni.

    A táncra szánt tér már teljesen tele volt, de a srácok utat törtek maguknak, így rögtön lett helyünk! Iszogattunk, egyik vodka csúszott le a másik után és a koktélokat is előszeretettel fogyasztottuk. Nem voltam részeg, csak feloldódtam.

    A táncparkett szélén álltam, mikor megéreztem két meleg tenyeret a derekamon. Szorosan magához húzott, így hátam és csípőm teljesen hozzá simult az ő testéhez. Először lágyan ringatóztunk a zene taktusaira, majd forró csókokat lehelt a nyakamra, és lassan haladt a vállam fele. Élveztem, kimondhatatlanul élveztem. Szembe fordított magával, szemei égtek a vágytól. Ajkaink hosszú, szenvedélyes csókban forrtak össze, majd Eric a kulcscsontomat puszilgatta végig.

     Remegtem, és akartam őt, „itt nem lehet” próbáltam lehűteni magamat, de ezen nem igazán segített, hogy kezei csípőmről a fenekemre csúsztak, majd egy határozott mozdulattal felemelt. Lábaimat átkulcsoltam derekán, ő pedig a falhoz szorított. Élveztem minden csókját, a bőröm lángolt ott, ahol megérintett, éreztem, hogyha hagyom, hogy folytassa, elveszítem a józan eszemet. Eric egyik kezével a combom simogatta, míg másikkal erősen tartott, és már a ruhám tetejének vonala mentén csókolta bőröm. Minden pillanattal közelebb voltam önuralmam elvesztéséhez.

-     Eric, nem lehet. Itt és most, nem. – Leheltem alig érthetően, de nem voltam túl meggyőző, mert folytatta kényeztetésemet, ami ebben a percben a kínzásom is volt. Le kell állnom! Le kell tudnom állni.

-     Eric, fejezd be, kérlek – szinte már könyörögtem. – Inkább menjünk haza. – Tekintetét végre rám emelte, szemében valami különös csillogást fedeztem fel. Ismerem ezt a mosolyt, ezt a nézést.

-     Én addig nem bírok várni – reagálni sem volt időm, ölbe kapott, legközelebb pedig csak autója hátsó ülésén tett le.

-     Szeretem ezt a ruhát. -  Még végig sem mondtam, már letépte rólam. Ezután nem volt visszaút. Teljesen elvesztettünk a fejünket, eluralkodott rajtunk a vágy, hogy érezhessük egymást. Csókjaival egyre lejjebbhaladt, én pedig beletúrtam hajába…*

     Hangos dudaszó, fékcsikorgás, szitkozódás, kiabálás zökkentett ki gondolatmenetemből - épp időben - gondoltam vissza nemrég felidézett emlékeimre.

-      Hé, kislány, figyeljen már, ha lelép az útra! A végén még engem küld a sittre. – Hallottam egy kemény férfihangot, körülnéztem, de csak én álltam az úton, és hozzám vészesen közel egy autó orra, mellette pedig egy nagyon dühös sofőr. Én léptem volna ki elé?

-     Elnézést, legközelebb jobban figyelek. - Motyogtam el szégyenkezve. Ez is azt bizonyítja, hogy az élet nem állt meg körülöttem. Nekem haladnom kell tovább a körforgásban. Nem élhetek a múltamban és az emlékeimben.

    A parkon keresztül sétálva visszagondoltam a néhány perccel ezelőtti gondolataimra. Szerettem, amikor Eric ennyire rámenős volt, amikor előjött belőle a szenvedély. Atya ég, miken jár az eszem megint. Honnan is kalandoztam el? Ó igen, hogy ma furcsán viselkedett, mintha nem is ő lett volna. Se nem volt egoista, se nagyképű, nyomulós és szenvedélyes pedig még csak véletlenül sem. Félt. Határozottan félt valamitől, de mitől? Tűnődtem el. „Ahhoz nekem már semmi közöm”- csattantam fel, majd gyorsan körülnéztem bízva abban, hogy ezt senki sem látta. Ez csakis annak tudható be, hogy már nem érez irántam semmit. Egyáltalán miért kellett volna nyomulósnak vagy szenvedélyesnek lennie? Én tényleg nem vagyok normális. Mi már csak barátok lehetünk. Le kell hűtenem magam, és eltemetni a bugyuta gondolataimat.

     Mikor beléptem a lakásba, mindenkit megkértem, hogy üljön le a nappaliba, mert csak egyszer szeretném elmondani. Vettem egy nagy levegőt, majd belefogtam.

-     Kicsit több mint két hete, mielőtt hazaköltöztem, Eric-kel volt egy nagyon komoly beszélgetésünk, ami után arra jutottunk, hogy a kapcsolatunk nem menthető meg. – Körülnéztem családtagjaimon, de csak kérdő és sajnálkozó tekinteteket láttam. – Ma újra leültünk, de ugyanerre az álláspontra jutottunk, viszont mindezek ellenére abban maradtunk, nem szakítjuk meg a kapcsolatot, nem lépünk ki egymás életéből, számíthatunk a másikra, és a baráti viszony ezután is megmarad közöttünk. – Engedtem el a végén egy mosolyt.

-     Akkor most már rendben vagy? – Kérdezte bizakodva apa

-     Igen – válaszoltam magabiztosan, és csak magamban tettem hozzá, rendben leszek.

     Néhány nappal később a stúdióba érve megkértem menedzseremet, hogy csak ő legyen jelen, miközben feléneklem a dalomat. Mindenképpen szeretném titokban tartani az elődöntőig. A felvétel könnyen ment, hiszen ez a dal teljesen én voltam, így nem kellett megkeresnem benne magamat, és a harmóniákra is sikerült szinte azonnal rátalálnom. A dinamikáján változtattunk egy kicsit, hogy nagyobb hatást váltson ki a dal tetőpontja. Mikor mindennel végeztünk, Aleena könnyes szemmel rám nézett, megsimogatta az arcom, majd letörölt róla néhány sós cseppet.

-     Idén megcsinálod Molly! – Mondta, mielőtt elsétált.

Négy év alatt ez a negyedik Melodifestivalenem. Kettőben ugyan csak közvetve

 vettem részt, de ott voltam.

     *­  -  Megcsinálod! Ne izgulj, Te leszel Mr. Popular – mondtam mosolyogva, közben odabújtam Erichez.

-     Kicsim, te izgulsz, nem én! Nekem itt nincs ellenfelem! – Biccentett lenézően a színpad fele, majd egy hatalmas önelégült vigyor terült el az arcán.

-     Hülye vagy! – Nevettem el magam, és közben óvatosan megütöttem a mellkasát.

-     Nem tehetek róla, hogy tökéletes vagyok. – Színpadiasan felsóhajtott, és megrázta a fejét.

-     Na, jól van Eric ’HatalmasEgó’ Saade, most már tényleg hallgass! – Nevettem, majd a szájára tapasztottam kezeimet.*

     Elmosolyodtam, de mosolyom az arcomra is fagyott, mikor láttam, ahogy Eric egy hanyag mozdulattal ellöki magát az ajtófélfától, és felém közeledik. Hogy lehet ennyire tökéletes? – Fogd már be! – Kezdtem veszekedni magammal.

-     Min gondolkoztál ennyire? - Telepedett le mellém a padlóra, és érdeklődve figyelt. Most erre mit válaszoljak? Ha megmondom, hogy ő járt az eszembe, félre érti, viszont túl jól ismer, egy pillanat alatt lebuknék, ha hazudok neki. Na, most légy okos, Sandén!

{Két órával korábban}

Eris Saade

     Mikor Molly kilépett a lakásomból, azonnal a telefonom után kaptam. Egy csörgés, kettő, három, négy. Alex, vedd már fel! Minek neked telefon?

-     Mondjad haver! – Hallottam meg vidám hangját az idegesítő búgás helyett.

-     Egy idióta vagyok! – Jelentettem ki határozottan, mindenféle köszönés nélkül.

-     Valami újat mondj! – Röhögött a telefonba. Még szerencse, hogy a legjobb barátomat hívtam. Mi lenne, ha az ellenségemmel beszélnék? – Az egoista seggfejt és a neveletlen önimádót kihagytad. – Mondom én. – Mellékesen, neked is szia. – Szórakozott tovább.

-     Marha vicces vagy, de beszélnünk kellene, nem tudsz átjönni? – Sóhajtott egyet, ajaj, ez nemleges választ sejtet.

-     Vendégeim vannak, de ha nem tudod elmondani telefonon, akkor lerázom őket, és fél órán belül ott vagyok.

-     Nem, hagyd csak, akkor mondom így! – És belekezdtem… volna – Az előbb ment el Molly..

-     És? Mondjad már, mi volt! – Vágott bele szavamba.

-     Épp azon vagyok, ha esetleg nem szakítanál félbe! – Váltottam szemrehányó hangnembe, mire egy halk „jólvanmá’ bocs mondjad” volt a válasz. – Na, a lényeg, hogy semmit nem mondtam el neki abból, amit elterveztem. Az lett az egész vége, hogy legyünk barátok.

-     Eric, te tényleg egy idióta vagy! – Kösz, ezt én is tudom. – Erről még csak véletlenül sem volt szó! Hogy az francba lyukadtál ki erre a képtelenségre? – Válaszomat meg sem várva csapta rám a telefont.

     Mérges, határozottan mérges, de én is az vagyok. Mióta lettem én ilyen szerencsétlen? Ma is, mi volt velem? Mintha megijedtem volna Mollytól. Na, ezt sürgősen be kell fejeznem, és visszatérni a nagymenő, nagydumás énemhez. Ez a rakás szerencsétlenség nem én vagyok! Bár, már ott elvesztettem önmagam, mikor összetörtem a szívét.

     Gyorsan összekaptam magam, aztán elindultam a stúdióba. Épp Tomas irodája felé tartottam, mikor meghallottam Molly menedzserének hangját, majd néhány másodpercen belül kijött a teremből.

     Odasétáltam, és megláttam volt barátnőmet, aki ott ül a padlón. Valamin nagyon gondolkozott. - Olyan szép. Hosszú, vörösesbarna haja kiengedve omlott le fehér, enyhén hosszított pólójára, amiből egyik válla teljesen kilátszott. Farmerja szorosan rátapadt lábaira, kiemelve azoknak gyönyörű formáját. Szemei csukva voltak, de mosolygott. Viszont mosolya azonnal arcára fagyott, mikor megindultam felé. Nem tudtam megállni, elvigyorodtam és letelepedtem mellé.

-     Min gondolkoztál ennyire? – Tényleg érdekelt, min járt az agya, mi csalt mosolyt bájos arcára, és most még jobban felkeltette a figyelmem, mivel még mindig nem szólalt meg. Fogalma sincsen, mit mondjon, látom a tanácstalanságot a szemében. Hiszen ha hazudik, azonnal rájövök, de valamiért az igazat nem akarja megmondani. – Hagyd csak! Ha nem akarod, nem kell elmondanod! – Vontam meg vállam lazán, pedig az oldalamat, majd kifúrta a kíváncsiság, hogy vajon miért nem mondja meg, miben merült el ennyire.

-     Köszi – mosolygott megkönnyebbülve. – De hogy kerülsz ide?

-     Egyeztetnem kell Tomassal a Melodifestivalennel kapcsolatban. A döntőben, mint tavalyi győztes én is fellépek. – Bólintott egyet, kezdett beállni a kínos csend, és én már megint szerencsétlennek érzem magam. – Tudod már, melyik számmal fogsz indulni? – Próbáltam oldani a feszültséget.

-     Igen, éppen ma énekeltem fel a demóját. – Mosolygott őszintén, és a hangja olyan vidáman csengett, kíváncsi lettem erre a dalra!

-     Meghallgathatom? – Néztem rá boci szemekkel, de csak megrázta a fejét, elég értetlen fejet vághattam, mert elnevette magát, de valóban meglepődtem.

-     Még senki sem hallotta. Azt szeretném, ha a meglepetés erejével hatna, ha érzelmeket váltana ki másokból. Ennek a számnak első hallásra kell megérinteni az emberek szívét, és ha ezt elérem, nem érdekel az eredmény, mert akkor már győztem. - Végig maga elé bámult, az arca pedig komollyá vált. Szeméből eltűnt a vidámság, most szomorúan csillogott. Láttam rajta, mennyit jelent neki ez a dal. - Tehát még egy keveset várnod kell.

     Éppen válaszolni akartam, de a telefonom a legjobbkor szólalt meg. Tomas dühösen közölte velem, hogy van öt percem, hogy az irodájába toljam a formás popsztár seggemet, ha nem akarom, hogy azt szétrúgja. Ezt bizonyára Molly is hallotta, mert hangosan felnevetett.

-     Azt hiszem jobb, ha megyek – húztam el a számat, és mindenféle gondolkodás nélkül egy puszit nyomtam Molly ajkaira, majd elviharzottam.

Molly Sandén

   Olyan váratlanul ért, mikor megéreztem ajkait az enyémeken, hogy mire észhez tértem Ericnek már a nyomát sem láttam sehol. Két ujjamat a számra helyeztem, és csak meredtem magam elé. Ezt most miért csinálta? Megszokásból? Vagy… nem, nincsen semmiféle vagy. Ez csak véletlen volt. Még nem szoktuk meg ezt a barátság dolgot, ennyi. - Zártam le magammal egyszemélyes beszélgetésemet, majd kábultan indultam hazafele. Ujjaimat még mindig azon a ponton tartottam, ahol nemrég Eric ajkai hagytak apró csókot. Felbotorkáltam a szobámba, ahol szó szerint beestem az ágyamba. Pillanatokon belül álomországba kerültem.

{Néhány nappal később}

-     Mimmi – kiáltottam, miközben benyitottam a szobájába.

-     Molly, megőrültél? Még korán van – hangja álmos, hisztis és durcás volt, gyűlöli, ha felkeltik, de nekem most szükségem van arra a ruhadarabra.

-     Nem, és sajnálom, de nem tudod, hol van a fekete blézerem? – Kezdtem kétségbe esni, hiszen holnap azt kell felvennem, viszont akkor ma muszáj elvinnem a tisztítóba, ám előbb meg kellene találnom.

-     Fogalmam sincsen – hangja még mindig nagyon morcos volt. – De most komolyan ezért keltettél fel? Keress valami mást! – Mondta kicsit sem kedvesen, majd a fal felé fordult.

-     Hol az istenbe lehet? – Mindkét kezemmel beletúrtam kiengedett hajamba. Tényleg nagyon kétségbeesett lehetett a hangom, mert húgom felült, felsóhajtott, és megszólalt.

-     Utoljára az érettségiden láttam rajtad – gondolkodott el néhány pillanatra. – Valószínűleg Ericnél hagytad. – Arcomon az idegesség helyét átvette egy megkönnyebbült mosoly, tényleg ott lehet.

-     Köszönöm – ugrottam be Mimmi mellé az ágyba, és jól megölelgettem… volna, ha nem lök le abban a pillanatban, ahogy mellé értem. Fintorogtam egyet, majd feltápászkodtam a padlóról, aztán sietősen megindultam Eric lakása felé. Közben eszembe jutott, amit Mimmi mondott. Érettségi. Még egy éve sincs, hogy leérettségiztem.

     *  -  Anya, nem tudom, melyiket vegyem fel! – Néztem végig az ágyamon kiterített ruhacsodákon. Mindegyik fekete-fehér színben pompázott, szebbnél szebbek voltak. Akadt közöttük flitteres, fodros, csipkés, selyem. Nem tudtam eldönteni, melyik a legmegfelelőbb.

-     Kislányom, bármelyiket veszed fel, mindegyikben csodaszép leszel – mosolygott rám anya.

-     De mégis, én a legjobbat szeretném, hiszen csak egyszer van gimis ballagásom. - Anya egy pántnélküli, térd fölé érő selyemruhára mutatott, aminek a mell része fekete volt, a többi pedig fehér, a fekete-fehér rész pedig apró motívumokkal volt összekötve. – Tökéletes – mosolyogtam elégedetten, majd a ruhámmal együtt eltűntem a fürdőszobában.

-     Molly, megjött Eric is, csak rád várunk, csipkedd magad – kopogott be türelmetlenül apa.

-     Szívem, mindenhogyan te leszel a legszebb, de ha így folytatod, el fogsz késni a saját ballagásodról – hallottam meg Eric nyugodt, de mégis sürgető hangját.

     Vettem egy mély levegőt, utána pedig kiléptem. Tetszettek a reakciók. Anya szeme a büszkeségtől csillogott, Frida és Mimmi hüvelykujjaikat felmutatva jelezték, hogy jól nézek ki, apa anyát átölelve bólogatott, Eric szája pedig tátva maradt.

-     Na, azért ennyire nem jó – nevettem fel zavartan. – De induljunk, mert a végén még tényleg lemaradok a beszédemről! - Belekaroltam Ericbe, majd elindultam az új életem felé, hiszen egy hosszú és fontos szakasz most lezárul.

     A beszédem közbe végig nagyon izgultam, de Eric bátorítóan nézett rám, így sikerült csak a végén elsírnom magam. Megkaptuk a bizonyítványt, a virágot, összeálltunk egy utolsó képre, majd a magasba dobtuk névre szóló tengerészkalapjainkat.

-     Elballagtál! – Kapott fel Eric, és pörgetett meg a levegőben, a virágommal pedig majdnem kiszúrtam a szemét. – Na, azért a szemem a helyén maradjon – adott egy puszit arcomra.*

     Szívesen gondolok vissza erre a napra. Leérettségiztem, befejeztem a gimnáziumot, és elkezdhettem azzal foglalkozni, amit igazán szeretek, amit csinálni akarok: az énekléssel. Stúdióba vonulhattam, dalokat írhattam. Zenével keltem és azzal is feküdtem. - Gondolataimtól muszáj volt elszakadnom, mert megérkeztem Eric lakásához. Kopogtam, de semmi. Talán nincs itthon, de nekem akkor is be kell jutnom, kell az a blézer. Elővettem a kulcsom, csak nem haragszik meg, ha bemegyek. Beléptem, de furcsa hangokat hallottam a konyhából, és mikor az említett helyiséget megláttam mindkét kezem a szám elé kaptam.

-     Molly?

-     Eric, te mi a frászt csinálsz? – Kérdeztem félig visszatartott levegővel. Nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek a látványon.

-     Hát főzök – válaszolta lazán, és értetlenkedő fejet vágott. Nem értette, hogy erre én, hogy nem jöttem rá rögtön. Hogy bizonyítsa nekem állítását, felmutatott egy serpenyőt, másik kezébe pedig az olajat fogta meg, majd azt is felém nyújtotta.

-     Ezt te annak nevezed? – Már nem gondolkodtam csak felszakadt belőlem a nevetés.

     Táskámat a földre ejtettem, és a hasamat fogva dőltem neki a kanapénak. Eric szinte tetőtől talpig fehér volt a liszttől, a haja összeállt, mert belekente a tojást, ujjait nem tudta szétnyitni, úgy összeragadtak, továbbá az összhatást fokozva a pólójából csöpögött a tej.

-     Ha ki szórakoztad magad, esetleg elmondanád, mi olyan vicces? – Grimaszolt sértődötten, és kezeit széttárta, de én még mindig könnyeimet törölgettem a nevetéstől, majd fogtam a telefonom, és készítettem néhány képet a kis kuktáról, miközben ő szüntelenül fintorgott.

-     Elárulnád, mit akartál csinálni? – Kérdeztem, de még mindig alig tudtam mozdulni.

-     Mi az, hogy akartál? – Hangja olyan sértett volt, mint amikor a kisfiú felháborodik, hogy neki nem kell bébicsősz. – Én éppen panírozok, és ha a fene fenét eszik is, ki fogom sütni ezeket itt – mutatott néhány nem túl étvágygerjesztő hússzelet felé, amit elfelejtett kiklopfolni. – Ha valami nem tetszik, arra van az ajtó – biccentett a kijárat irányába, de én ahelyett felé indultam, és próbáltam megkomolyodni.

-     Akkor mondd meg nekem te főszakács, hogy a prézli helyett, miért őrölt borsba forgattad a húst, és a pólódból hogy csöpöghet tej? – Mutattam rá a legszembetűnőbb hibákra, miközben majd’ megfulladtam a visszafojtott nevetésemtől. - Egyáltalán minek vetted elő a tejet? És miért van a hajadban tojás? – Nyúltam egy szalvétával haja irányába, és vettem ki belőle a belekent tojássárgáját. Olyan aranyos fejet vágott, hogy nem hagyhattam abba. – Valamint még azt sem értem, miért van rajtad több liszt, mint a húson? És ha már itt tartunk, a panírozást nem a tojással kezdjük, hanem a liszttel, utána jön a tojás, majd a prézli, amit te borsra cseréltél. – Rendeztem el a rossz sorrendbe letett tányérokat, majd befejeztem órámat a panírozásról, ezt követően pedig ismét nevetni kezdtem, de immáron a pultra dőlve.

-     Tudod mit Sandén? – Ez fenyegetően hangzott.

-     Na, mit? – Préseltem ki valahogy magamból röhögésem közepette, de pillanatok alatt elkomorodtam, mikor Eric az arcomba borított egy tál lisztet, majd éreztem a hajamon végigfolyni egy tojást is, mire feleszméltem már egy adag prézli is került a fejemre. Most bezzeg tudja, mi a prézli… honnan szedte elő ilyen gyorsan?

-     Köszönöm, hogy megtanítottál, ezután nem fogom elfelejteni a sorrendet – röhögött a padlón. – És azt is megtanultam, hogy a harmadik a prézli, nem bors, prézli, furcsálltam is, miért fekete az a szerencsétlen hús – az utolsó szavait már alig értettem annyira nevetett.

     Óvatosan megérintettem a hajamat, ami már szépen összeragadt, és ismét felnevettem.

-     Legalább megtanultál panírozni, már megérte – mutattam először a hajam felé, majd a szétbombázott konyha irányába. – Csak legközelebb a húst panírozd be, ne engem.

     Kacagásunktól zengett az egész ház. Nem gondoltam volna, hogy egyszer fogok még őszintén és ilyen jóízűen nevetni, ráadásul pont Ericcel.

     Miután lefürödtem, és a hajamból is kimostam azt a trutymót, amit Eric belekent, magamhoz vettem a törölközőmet, de akkor estem csak igazán pánikba.

-     Nem hoztam be tiszta ruhát - csaptam a homlokra. Most mégis mit csináljak? Mivel itt nem maradhatok, muszáj kimennem, vagy kérjem meg Ericet, hogy hozzon be? Végül, ha beállok az ajtó mögé, nem lát meg. Nem mintha bármi újat tudnék mutatni neki, de azért mégis.

-     Eric – kiabáltam ki a résnyire nyitott ajtón. – Elfelejtettem, hogy ezt a ruhát nem tudom visszavenni. Kérlek, keríts nekem valamit. Biztosan hagytam itt néhány hordható göncöt. – Kérésemre csak egy hatalmas nevetés volt a válasz. Ez meg min nevet?

-     Gyere ki! – A vér is meghűlt az ereimben.

-     Mi van? Ezt most komolyan gondolod?

-     Tiszta liszt vagyok, elég lesz a konyhát kitakarítani, biztosan nem megyek be még a hálószobába is.

     Oké ez érthető. Nincs más választásom, ki kell mennem. Olyan gyorsan viharzottam ki a fürdőszobából, hogy azt hittem, így Eric észre sem vesz, de tévedtem, mert egyenesen belészaladtam, ezzel a lendülettel pedig fel is löktem. Ott feküdtem rajta, egy szál törölközőben, éreztem, ahogy a szívem olyan sebességre kapcsol, hogy kiszakítja a mellkasomat, de nem tudtam felállni, csak elmerültem a szemeiben, azokba a csokoládé színű csodákban, amik négy és féléve elrabolták a szívemet. Tenyerei óvatosan derekamra csúsztak, és egy hajszál választotta el arcunkat egymástól.

     Mikor az agyammal képes voltam felfogni, mi is történik pontosan, fejemet elkaptam, ezzel megszakítottam a szemkontaktust, így tönkre tettem a pillanat személyességét is.

-     Egyben vagy? – Kérdezte, miközben teste a nevetéstől rázkódott alattam. Ezt nem hiszem el, legszívesebben elsüllyednék, hogy tud még ilyen helyzetben is nevetni!?

-     Hogyne. Bocs. – Makogtam valamit, majd olyan gyorsan pattantam fel, s tűntem el a szemei elől, ahogyan az csak lehetséges volt. Mikor becsuktam a volt hálószobánk ajtaját, nekidőltem és felsóhajtottam, majd elnevettem magamat

-     Azt hiszem mára elég volt belőlem - mondtam félhangosan, majd elmerültem a szekrényben. Minden ruhadarab, amit kivettem onnan, lassan egy kistáskába került.

     Ahogy ránéztem az ágyra, ma már sokadszorra elmosolyodtam. A párnák az ágy mellé dobálva, a takaró összegyűrve, a lepedő pedig félig az ágyon- félig a padlón hevert. A földön megtalálható volt Eric egész múlt heti ruhatára is. Hogy tud ilyen rendetlen lenni? - Elkezdtem összeszedegetni a piszkos ruhákat a szőnyegről, majd az ágyat is rendbetettem. Indultam kifelé a szennyessel, mikor az ajtóban megláttam Ericet egy szál törölközőben. A hajából még folyt a víz, és néhány csepp csillogott gyönyörűen kidolgozott felsőtestén is. Ó te jó ég, mikor lett Ericnek ilyen mellizma, és azok a kockák, erős karjairól nem is beszélve. Mindjárt elájulok.  A ruhák kiestek a kezemből…