SCREAM! ~ Szenvedély II/I

Sziasztok Drágáim!
Ahogy ígértem, meghoztam a legújabb fejezetet. Köszönöm szépen az előzőhöz érkezett megjegyzéseket, válaszoltam rájuk. Az utóbbi időben kicsit elkeseredtem mert zuhant a pipák és a kommentek száma, de most boldoggá tettetek! :)
FIGYELMEZTETÉS! A rész bőven  +16os, de a fiatalabbak érdekében talán a +18as megjegyzést is kiérdemli, ezt figyelembe véve olvassa mindenki!
Pipákat, hozzászólásokat, feliratkozókat most is nagyon várom! Kitettem egy közvélemény-kutatást, kérlek szavazzatok! :)

28. fejezet

Szenvedély II/I

„Semmi sem túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, semmi sem túl csodálatos ahhoz, hogy megtörténjen, és semmi sem túl jó ahhoz, hogy örökké tartson. Ha hiszed, hogy igaz lehet, akarod, hogy megtörténjen, bízol benne, hogy örökké tarthat.”

YaOu

     El sem hiszem, hogy vége. Több mint három hónapon át mindig tudtam, hogy melyik percben hol kell lennem, kinek mit kell mondanom, mikor mit kell énekelnem s táncolnom. Ennek azonban most vége. Fáradt vagyok, úgy érzem, minden energiámat leszívta a verseny, mégis hiányzik. Már most hiányzik, pedig még átjár az az érzés, amit akkor éreztem, mikor a végső eredményhirdetésre szólítottak bennünket.

     * Remegő lábakkal lépdeltem a színfalak mögött, kezeimet tördeltem, és igyekeztem minél több oxigént juttatni a tüdőmbe. Izgulok. Tán nem is a nyeremény miatt, hiszen azok csak tárgyak, inkább az tölt el kellemetlen érzéssel, hogy mi lesz ezután, mi lesz velünk, ha ennek vége. Egyszer minden véget ér, így hát ez a verseny sem tarthat örökké, habár szívesen színpadra állnék minden hétvégén, és szórakoztatnám a közönséget, várnám a kritikákat. Bízom benne, hogy a jövőnk úgy alakul, ahogy én azt elképzeltem. Az együttessel járjuk az országot, koncerteket adunk, dalokat írunk, videoklipeket forgatunk, és sok-sok rajongót gyűjtünk. Lehet, hogy ezeket csak álmodtam, hogy túl szép ahhoz, hogy igaz legyen, de én kész vagyok mindent megtenni annak érdekében, hogy ezek az álomképek valósággá váljanak.

-     Srácok, egy perc van az eredményhirdetésig. – Jött oda hozzánk egy középkorú nő, aki kezében a műsorrendet szorongatta, és fülhallgatóján keresztül folyamatosan kommunikált a producerekkel.

-     Hát ez az idő is eljött. – Mosolyodott el Benny, majd mély lélegzetet véve oda állt a hamarosan szétnyíló led fal mögé.

     Ezernyi gondolat cikázott a fejembe. Lelki szemeim előtt lepergett az összes eddigi produkciónk, a sikoltozó közönség, a mentorok hol elégedett, hol szigorú arca, a párbajdalunk, a kiesésünk, a mesébe illő visszatérésünk. Az éjszakai próbák, a színfalak mögötti bolondozások, az izzasztó eredményhirdetések, a könnyek, amiket a hétvégén ejtettünk, az öröm, mikor tegnap kimondták a nevünket… Minden, minden emlékezetes pillanat felelevenedett, és mosolygásra késztetett. Ekkor tudatosult bennem igazán, hogy nem csak üres fecsegés az, hogy nem a győzelem számít, hiszen mi valóban nyertesen vagyunk. Örök élményeket, elvitathatatlan tapasztalatokat, nagyszerű barátokat nyertünk, aminél sem autó, sem nyaralás, sem pénz nem ér többet.

     A két oldalamon álló Benny illetve Sziki szorítása erősödött kezeim körül, így kiszakítva gondolataimból. Ahogy visszatértem a valóságba, a fülledt levegő, az arénában szétáradó feszültség nyomni kezdte mellkasomat. A fülembe zúgott a műsorvezetők minden szava, a közönség hangja, amint a mi nevünket kántálták, majd a csalódott moraj, mikor kimondták a győztes nevét. *

     Bár a nyereményeket nem mi vittük el, egy percig sem voltunk csalódottak. Összeölelkeztünk, és szavak nélkül is tudtuk, hogy ugyanarra gondolunk. Haladunk tovább az úton, aminek ösvényét az elmúlt három hónapban fáradhatatlanul kitapostuk. És ez így is lesz, ám előtte kijár nekünk egy kis pihenő. Egy hétig nem akarok korán kelni, próbákra vagy interjúkra menni, csak pihenni. Szükségem van néhány napra ahhoz, hogy feltöltődjek, és újból teljes erőbedobással tudjak a feladataimra, a céljaimra koncentrálni.

-     Min gondolkodsz ennyire? Hallom, ahogy forognak az agytekervényeid. – Nana hátulról átölelt, és dallamos hangján csicsergett a fülembe. Igen, most csakis rá van szükségem.

-     Hmm, az utolsó gondolatom az volt, hogy csakis te kellesz nekem. – Hirtelen az ölembe rántottam, majd orra hegyére egy leheletnyi puszit nyomtam, amitől grimaszolni kezdett.

-     Hazudós. – Rám öltötte nyelvét, majd fejét mellkasomra hajtotta.

-     Komolyan mondtam – mentegetőztem. – Előtte pedig az elmúlt időszakon, hogy mennyi minden történt, és hogy most minden megváltozik.

-     Nem tudom, mondtam-e már, de nagyon büszke vagyok rád. – Ujjaival fekete pólómra rajzolgatott mintákat, én pedig combján tettem ugyanezt.

-     Ma még nem, de ezt leszámítva úgy két tucatszor. – Nevettem fel, mikor belecsípett oldalamba.

-     Megmondom őszintén, én örülök, hogy vége van. Most elkezdődhet a saját munkásságotok, a karrier, amit ti építetek fel, amit a magatok szájíze szerint alakítotok. Olyan zenét csinálhattok, amit ti szerettek, ami belőletek születik. Mostantól annak játszhattok, aki megbecsüli, értékeli és elismeri azt, amiért egész életetekben dolgoztatok. Na, és nem utolsó sorban végre visszakaptalak. – Kis monológja végére már annyira pólómba temette erősen piruló arcát, hogy alig értettem motyogó vallomását.

-     Kérdezhetek valamit? – Toltam picit távolabb magamtól, hogy a szemébe tudjak nézni.

-     Nem tudom, nem biztos, hogy akarom. – Kimászott az ölemből, majd térdeit átölelve ült számomra már fájó távolságra tőlem.

     Fejemet megrázva álltam fel az ágyról, és léptem oda az ablakhoz. A falnak támaszkodva néztem az utca forgatagát, és próbáltam tiszta fejjel gondolkozni. Miért van az, hogy amikor komolyra fordulna a beszélgetésünk, akkor minden alkalommal eltávolodik tőlem, falakat emel maga köré és elbizonytalanodik. Nem tudom, mit csinálok rosszul, nem tudom, mitől fél. Fogalmam sincs, hogyan javíthatnék ezen a helyzeten. Egy ideig működik az, hogy ölelkezünk, csókolózunk, együtt alszunk, de én ennél többre vágyom. Szeretem őt, és szeretném vele megosztani életem minden eseményét az egészen lényegtelenektől a legfontosabbakig, mindent. Hiányzik az, ahogy a verseny alatt viselkedett. Támogatott, érdeklődött, rengeteget beszélgettünk, éreztem, hogy fontos neki, ami velem történik, hogy része szeretne lenni a mindennapjaimnak. Velem örült, amikor sikert arattunk, bíztatott, mikor elküldtek minket, mellettem volt azokban a pokoli nehéz napokban, majd erőt adott a folytatáshoz. Nem értem, mi változott. Négy napja vagyok újra itthon, de valahogy semmi sem olyan, mint ezelőtt. Az utóbbi hetekben már-már ki mertem volna mondani, hogy igen, ez a lány az én barátnőm, de mostanra teljesen elbizonytalanodtam. Pont olyan érzést kelt bennem a viselkedése, mint mikor megismertem, amikor nem akarta elfogadni a segítségemet. A mostani helyzetünk csupán annyiban más, hogy az egymás iránti vonzalmunkat nem tudjuk, és nem is akarjuk tagadni, de nekem ez nem elég. Nem akarom megint előröl kezdeni a csatát vele és a makacsságával. Úgy érzem, már bizonyítottam, hogy szeretem és bízhat bennem, tőlem többre nem futja.

-     Néha közel engedsz magadhoz, máskor eltaszítasz. Egyszer hozzám bújsz, majd másnap úgy viselkedsz, mintha idegenek lennénk. Miért? – Kérdeztem tőle, de nem néztem rá, még mindig a londoni éjszakába meredtem. Nem azért, mert érdekes volt, hanem mert tartottam attól, mit látnék Nana szemében, féltem a beszélgetés végkimenetelétől. Oly’ sokszor nekifutottunk már, de most érzem azt először, hogy fogunk is jutni valamire… Bár tudnám, hogy mire.

-     Erre nem tudok mit mondani. – Lemondóan sóhajtva fordultam felé. Arca kissé sápadt volt, fejét lógatta, ujjait ölében pihentette és tördelte.

-     Azért, mert sosem azt mondod, amit valóban gondolsz. Az ég szerelmére, csak egyszer az életben fejezd ki a valódi érzéseidet. – Kezeimet tehetetlenül tártam szét, majd ejtettem újra magam mellé.

     Néhány másodpercig fájdalmasan néztük egymást, majd Nana kipattant az ágyból, két kicsi kezével megragadta a pólómat, és magához rántott. Felhúzott szemöldökkel vártam, hogy mi lesz a következő lépése. Legszívesebben megcsókoltam volna, de nem tehetem. Most nem. Ha megint én lépek, akkor ismét visszatáncolunk a probléma megoldása elől.

-     Nem akarok senki mást, csak téged! – Suttogta ajkaim közé, ujjait pedig nyakamra simította. Ahogy végigcirógatta ütőeremet, a pulzusom megtriplázódott, kezeim ökölbe szorultak, és minden erőmre szükség volt, hogy ne vonjam magamhoz.

-     Biztos vagy benne? – Kérdeztem közömbös hangon, pedig legszívesebben azt válaszoltam volna, hogy én sem, én sem akarok senki mást. De erre vártam, hogy kifejezze az érzéseit, és most végre megtette. Talán megijedt, hogy elveszít? De, ha fél attól, hogy elmegyek, akkor szeretnie kell, nem? Ugye akkor szeret?

-     Teljesen. Sajnálom, hogy eddig tartott, mire kimondtam. – Fejét picit felemelte, így orrunk összeért.

     Ahogy tekintetünk találkozott, valami olyat láttam a szemébe, mint még soha. Az arckifejezése megváltozott, lehullt róla valamiféle maszk, és most törékenyebbnek látszott, mint valaha. Görcsösen szorongatta pólómat, íriszei csillogtak az összegyűlt könnycseppektől, szája pedig jól láthatóan remegett. Mosolyogva öleltem át derekát, hüvelyujjammal pedig alsó ajkán simítottam végig. Megkönnyebbülten hunyta le szemeit. Elengedte felsőmet, és tenyereit hátamra simította. Közelebb hajoltam, majd először szeme sarkába helyeztem finom csókokat, aztán arccsontjára, végül szája sarkába. Éreztem, ahogy megremeg minden egyes érintésemtől. Kicsit távolabb toltam magamtól, megvártam, míg kinyitja a szemeit, és rám néz. Tömérdek érzelem sugárzott tekintetéből, én pedig igyekeztem magamba szippantani minél többet. Ez a pillanat más, mint az eddigiek. Ezelőtt következmények nélkül csókolóztunk, most azonban mindketten tudjuk, hogy lesz következménye. Ezen az éjszakán a jövőnk fog múlni, hogy hogyan tovább. Ma eldől, hogy együtt vagy külön folytatjuk az életünket. Ám egy valami biztos, a barátságunk néhány perccel ezelőtt véget ért.

Nana

     Megijedtem. Megijedtem, hogy elmegy, hogy itt hagy, és végleg elveszítem. Nem akarom elveszíteni. Most az egyszer önző leszek, és magamra fogok gondolni, nem engedem el. Belefáradtam, hogy mindig nemet mondjak a saját érzéseimre azért, hogy másnak jó legyen. Őt nem adom, őt nem veszíthetem el.

-     Ha meggondoltad magad, még most szólj. – Suttogta rekedtes hangon, én pedig határozottan megráztam a fejem. Szavakra már nem futotta, minden idegszálammal arra koncentráltam, hogy ne olvadjak el karjaiba.

  YaOu óvatosan, tapogatózva csókolt meg, mintha csak az első lett volna, bár valamilyen tekintetben az is volt. Azonban én most nem gyengédségre vágytam. Ennyi várakozás, ennyi önmegtartóztatás után azt a szenvedélyt akartam érezni, ami a kezdetektől közöttünk vibrált. Megmarkoltam pólóját, és magammal rántottam, miközben az ágy felé hátráltam. Együtt zuhantunk a puha párnák közé, ő pedig felkönyökölt mellettem. Íriszei elsötétedtek, légzése szaporább volt, mint korábban bármikor. Csókra termett száját enyémnek nyomta, beleharapott alsó ajkamba, mire még közelebb húztam magamhoz. Testünk teljesen összesimult. A tenyerünk, a mellkasunk, a csípőnk, a lábunk, minden egyes testrészünk úgy illett össze, mint a puzzle két egymáshoz tartozó darabja. Az előbb még gyengéd csók tovatűnt, helyette nyelvünk szenvedélyes, tüzes táncot járt. Egyre mélyülő csókunktól a pulzusom az egekbe szökött, a testem égett a bensőmbe keletkezett forróságtól. Nyöszörögve vettem tudomásul, hogy a hercegem eltávolodott tőlem, kétségbeesetten nyitottam ki a szemeimet, hogy újra magamhoz vonhassam. YaOu eközben ülő helyzetbe tornászta magát, és egy laza mozdulattal az ölébe varázsolt. Ujjaival végigsimított lángoló arcomon, nyakamon, oldalamon, míg trikóm szegélyénél meg nem állapodott. Nagy tenyereit lassan bevezette a ruha anyaga alá. Nem állítottam meg, habár a fejem lüktetett az idegességtől. Fogalmam sem volt, hogy nekem most mit kellene csinálnom, meg sem tudtam mozdulni, egyszerűen csak élveztem az érintését. Beleborzongtam, ahogy ujjai a gerincem mentén araszoltak felfelé bőrömön, és halk sóhajtás csúszott ki a számon, mikor elakadt melltartóm pántjában. Trikóm már jócskán felcsúszott, mikor YaOu óvatosan még feljebb kezdte húzni. Vigyázva nézett végig a szemembe, azt várva, mikor állítom meg, de nem volt szándékomban megálljt parancsolni. Mikor rózsaszín toppomat áthúzta fejem felett, egyúttal nem csak a felsőmtől, hanem a gátlásaimtól is megszabadított. Szégyenérzet nélkül eresztettem el egy nyögést, ahogy nyakamat kezdte csókolgatni, miközben kezei hajamat, hátamat cirógatták. Lábam dereka köré kulcsoltam, és még közelebb csúsztam hozzá. Az élvezettől akadozó mozgással vettem le róla fekete pólóját, s most ő hallatott egy férfias morgást. Kezeimet végigvezettem vállán, bicepszén, mellizmain, majd lefele indultam, és egyesével rajzoltam körbe hasán kockáit. Meggondolatlanul csúsztattam lejjebb kezeimet, s csatoltam ki az övét. Nem ellenkezett, nem mozdult, várta, hogy mit csinálok.

     Mindketten zihálva vettük a levegőt, s ködös tekintettel méregettük egymást. Ahogy engem nézett, azt éreztem, majd felfal a tekintetével, nem éreztem sem kicsinek, sem rondának magamat, azt éreztem, hogy számára én vagyok a legtökéletesebb. Innentől azonban YaOu átvette az irányítást. Tenyerei végigcikáztak hátamon, le a fenekemre, majd egészen kicsit megemelt. Ujjait beleakasztotta fehér rövidnadrágom szélébe, és pillanatok alatt levarázsolta rólam. Maga alá fordított, aztán hosszúnak tűnő idő után végre ismét megérezhettem édes ajkait sajátomon. Ez a csók sem gyengéd, sem vad nem volt, sokkal inkább érzéki. Minden mozdulatától megremegett a gyomrom, olyan érzésem támadt, mintha áramot vezettek volna a testembe. Ahelyett, hogy megrémített volna az érzés, hogy YaOun csak egy farmer van, rajtam pedig egy finoman szólva is keveset takaró fehérnemű, inkább kigomboltam a fiú nadrágját, és kisebb küzdelem, s kuncogások árán le is tornásztam róla. Ezután kezeimet hajába vezettem, és élveztem, ahogy nedves csókokat hagy nyakamon, és hol finoman, hol erősebben be is szívja bőrömet. Nyakam után kulcscsontomat, majd mellkasomat árasztotta el forró csókokkal. Végig puszilgatta melltartóm szegélyét, amitől a torkomon akadt a levegő, ujjaimat pedig izmos vállába vájtam. Fejem hátrabicsaklott, majd körmeimet végighúztam hátán, amitől felnyögött. Vágytól izzó íriszekkel kereste meg tekintetemet, mikor mozdulatai ismét elakadtak melltartóm pántjában.

-     Nana, még most mondj nemet. – Kérte rekedten, de nem tudtam, és nem is akartam neki újra nemet mondani.

-     Akarom, akarlak!

***     ***     ***     ***     ***

Kérlek benneteket, ha elolvastátok a fejezetet, pipáljatok, hogy tudjam, mennyien olvastok. Megértem, hogy az iskola mellett nehezebb kommentelni, kevesebb időtök van, de kérek mindenkit, aki olvas, hogy egy pipát hagyjon maga után. Ez fontos számomra. Köszönöm!
+ Gondoltam egy számra, ha azt eléri a pipák száma, mosolynapon hozom a következő részt! :)

SCREAM! ~ Tartson örökké

Sziasztok Drágáim!
Szombat van, így meghoztam az újabb fejezetet, remélem, tetszeni fog! Az előző részhez érkezett hozzászólásokra válaszoltam, köszönöm a kedves szavakat! Továbbá immáron 70! rendszeres olvasója van a blognak, el sem hiszitek, ez engem mennyire boldoggá tesz!
Nem is rabolom a drága időtöket tovább. Bízom benne, mindenki túlélte az első iskolahetet, nekem hétfőtől kezdődik meg az idei év!
Várom a véleményeteket, hiszen minden szavatok sokat jelent!
Ui: A fejezet a +16-os megjegyzést kiérdemli!

27. fejezet

Tartson örökké

„Az ajkunk közti üresség életre kelt, kísértett, kínzott. Olyan közel volt, és a testem úgy válaszolt az érintésére, hogy az egyszerre volt csodálatos és ijesztő. Belehajoltam az ölelésébe, vártam, lélegezni is alig mertem.”

< Három héttel később >

YaOu

      Benne vagyunk a legjobb háromban, ami egyszerre hihetetlen és felemelő érzés. Rettenetesen kemény hetek állnak mögöttünk, de minden egyes munkával töltött perc megérte, hiszen ott állhatunk a döntőben, és reményeink szerint majd a végső fináléban is. A főpróbán már túl vagyunk, a délutánt pedig megkaptuk pihenőnek, ugyanis este életünk legfontosabb szerepelése vár ránk. Három dal, kilenc percnyi esély arra, hogy tovább küzdhessünk a győzelemért. Itt már mindenki óriási tehetség, már mindenki kialakította a rajongótáborát, csak az maradt kérdés, ki tud további támogatókat szerezni, ehhez azonban a legjobbat kell nyújtani. Tökéletes hangok, hibátlan produkció, ám ami a legfontosabb, őszinte érzések. Úgy gondolom, ha ezek meglesznek, akkor bármi is történik az este folyamán, mi mindent megtettünk, és elégedetten hajtjuk nyugovóra fejünket.

     Az elmúlt héten rengeteg számot kellett megtanulnunk, aludni sem volt időnk, mégsem érzem magam fáradtnak. A rajongóink szeretete, a családunk, barátaink támogatása, és az, hogy gyerekkori álmaink csupán egy karnyújtásnyira vannak tőlünk, teljesen feltöltött. Zubog az ereimben az adrenalin, és csak azt várom, hogy színpadra állhassak, hogy meghalljam azt az elsöprő sikolycunamit, és énekelhessek. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgulok, de ezúttal nem a tét nyomja teherként a vállamat, hanem a tudat, hogy ez az utolsó hétvége. Már csak két nap van vissza a versenyből, s utána lezárul egy fontos szakasz mind az egyéni életünkben, mind a zenekar eddigi történetében. Idáig is egy csapatként jutottunk el, és ez az, ami ezután sem fog változni. Ma még a győzelemért küzdünk együtt, hétfőn pedig már jövőnket építjük közösen. Nem okozhatunk csalódást annak a rengeteg embernek, akik hónapok óta bíznak bennünk, így mindent meg fogunk tenni annak érdekében, hogy kifejezzük a hálánkat feléjük. Nem csak ma és holnap, de mindig a maximumot fogjuk nyújtani, nem fogunk megelégedni azzal, amink már megvan, hanem mindig többet akarunk, új, nehezebb célokat tűzünk ki, és csapatként, barátokként, családként meg is fogunk küzdeni értünk.

-     Esik az eső? – Hallottam meg Oli meglepődött hangját a földszintről. Már épp válaszoltam volna, mikor egy ismerős, csilingelő nevetés ütötte meg a fülemet.

-     Nem Olika, decemberben melegem volt, ezért megkértem a szomszéd nénit, hogy öntsön rám egy vödör vizet. Persze, hogy esik.

     Leszaladtam a lépcsőn, majd ahogy megláttam Nanat, önkéntelenül is elmosolyodtam. Gyönyörű hajából csöpögött a víz, arcán nedves cseppek tucatjai folytak végig néhol fekete csíkot hagyva maguk után. Nadrágja rátapadt vékony lábaira, míg szürke szövetkabátjának színe elsötétült a nagy mennyiségű esőtől. Szája enyhén lila volt, és alig láthatóan remegett.

-     Nans, hallottál már arról az egészen furcsa, és igen nehezen beszerezhető tárgyról, hogy esernyő? – Csipkelődtem vele, majd lesegítettem róla a kabátot.

-     Igen, és te arról a ritka jelenségről, hogy viharos erejű szél? – Vágott vissza, majd rám öltötte nyelvét.

-     Tessék, töröld meg magad, nehogy megfázz! – Adott kezébe egy fehér törölközőt Oliver.

-     Ezzel tekerd be a hajad, én meg kerítek valami ruhát, gyere! – Kézen fogtam, majd a szobám felé kezdtem húzni. Cipője is átázott, ugyanis nedves zoknija hangosan cuppogott a padlón minden lépésnél.

-     Mondtam már, hogy utálom a telet, az esőt és mindent, ami nedves? – Morgott, miközben haját igyekezte szárazra törölni.

-     Kincs, öltözz át előbb, addig hozok hajszárítót. – Hirtelen abbahagyta, amit csinált, és lassan a szemembe nézett.

-     Szeretem, mikor így hívsz. – Szégyellősen ajkába harapott, én pedig közelebb léptem hozzá, és átkaroltam derekát.

-     Tudom! – Orromat hozzádörgöltem az övéhez, mélyen beszippantottam illatát, majd behunyt szeme sarkába egy apró puszit helyeztem. – Hiányoztál! – Súgtam fülébe, és éreztem, ahogy végigfut rajta a hideg.

-     Te is hiányoztál! – Csak suttogta a szavakat, ha nem állnék ilyen közel hozzá, tán nem is hallottam volna.

     Habár tudtam, hogy meg kellene szabadulnia a vizes ruháitól, valamint nekem sem erre kellene most koncentrálnom, mégsem tudtam megállni, hogy ne csókoljam meg. Ujjaim nedves hajtincsei közé vezettem, s tarkójánál fogva húztam még közelebb magamhoz. Ajkaink lassan ízlelgették egymást, miközben másik kezem csupasz derekán kalandozott. Csókunk kezdett egyre szenvedélyesebbé válni, tenyerem lecsúszott fenekére, minek hatására erőteljesebben simult hozzám. Finoman nekinyomtam a falnak, majd lassan elhúzódtam tőle. Íriszei sokkal sötétebbek voltak a szokottnál, teli voltak vággyal, azt pedig mondanom sem kell, hogy bennem mi zajlott le. Ahogy végignéztem rajta, óriásit nyeltem, ujjaimat csípőjébe fúrtam. Vizes haja fehér ingjét is benedvesítette, ami így rátapadt vékony testére, formás idomaira. A vérem forrt, a gondolkodásom ködössé vált, a szívverésem pedig a triplájára gyorsult. Akartam Nanat, nagyon akartam.

     Percekig tartottuk fogva egymás tekintetét egyetlen szó nélkül. Talán próbáltunk lenyugodni, talán arra vártunk, hogy a másik tegye meg a következő lépést, vagy csak egymást bátorítottuk, fogalmam sincsen. Végül nyakához hajoltam, és forró csókokat hagytam hűvös bőrén, közben inge legfelső gombját kipattintottam a helyéről. Kérdőn kerestem meg újra gyönyörű szempárját, ám esze ágában sem volt megállítani. Ajkaimat levezett nyakán, majd kulcscsontját puszilgattam, végül még egy gombot kioldottam, s így fehér melltartója már teljesen megmutatkozott kíváncsi férfi szemeim előtt. Térdei alá nyúltam, majd végigfektettem ágyamon, és megtámasztottam magam mellette. Mellkasára lágy csókokat hintettem, miközben ingét teljesen lehámoztam róla. Végig cirógattam hasán, amitől felsóhajtott, majd benyúlt pólóm alá, és sokkal gyorsabban megszabadított tőle, mint azt gondoltam. Kicsi tenyereit felvezette karjaimon, majd átkarolta nyakamat, és úgy húzott közelebb magához. Újabb csókért hajoltam édes ajkaihoz, amit készségesen viszonzott is. Miközben ajkaink egymást kényeztették, makacs kezeim felsőtestén kalandoztak, végül nadrágjához csúsztak. Miután leszenvedtem róla a vizes anyagot, rögtön tekintetét kerestem, ami pajkosan csillogott.

-     Annyira gyönyörű vagy! – Elfúlt hangon suttogtam ezt az egyetlen mondatot, mire csak nevetve rázta meg fejét.

     Ahogy körmeit végig húzta hátamon, kiszaladt a számon egy nyögés, arcomat pedig nyakába fúrtam. Óvatosan szívtam be bőrét, nem akartam vörös foltokat hagyni rajta, ám meglehetősen nehéz volt visszafogni magamat. Azonban fordult a kocka, mikor meztelen combjait kezdtem cirógatni. Légzése felgyorsult, száját kicsit eltátotta, eddig nyitott szemeit pedig összeszorította. Élveztem a helyzetet, tetszett, hogy ilyen reakciókat tudok kiváltani belőle, és annak is örültem, hogy nem csak én vágyom rá ennyire, ő is akar engem. Kezem felvezettem oldalán, majd a fehér lepedőn pihenő ujjait összekulcsoltam az enyémekkel. Rövid, később egyre hosszabb csókokat nyomtam szájára, míg meg nem elégelte játszadozásomat, és megragadta tarkómat. Elnyitotta ajkait, én pedig nem akartam tovább szórakozni, szenvedélyesen megcsókoltam. Az összes érzésem, minden felgyülemlett vágyam benne volt ebben a csókban, talán ezért is volt ilyen érzéki. Egyikünk sem akart véget vetni neki, hiszen még sosem csókoltuk így egymást. Az első csókunk is kifejező volt, azonban ez némán beszélt, leírt egy egész történetet, a mi történetünket. Hátamra fordultam, és magamra húztam Nanat anélkül, hogy ajkaink elszakadtak volna egymástól. Végül nyelveink mozgása lelassult, csókunk pedig újból puszikká torkollott. Még mindig vizes hajtincseit füle mögé simítottam, és olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogyan csak lehet. Habár mindketten nagyon akarjuk, nem most van itt az ideje továbblépnünk.

-     Tudod? – Tette fel kivételesen ő a kérdést, én pedig örömmel a hangomban válaszoltam neki.

-     Tudom!

Nana

      Ismét elvesztettem a józan eszemet, bár ezen már meg sem lepődöm. YaOu közelében egyszerűen képtelen vagyok gondolkozni, és erről nem tehetek. Az agyam teljesen kikapcsol, csak őt látom, a hollófekete haját, a csokoládébarna szemeit, és csábító mosolyát. Mikor meghallom egészen mély, férfias hangját a gyomromban elszabadulnak azok a szörnyetegek. Amikor pedig megérzem bőrömön érintését, kicsúszik a lábam alól a talaj, akkor már nem vágyom semmi másra, csak rá, őt akarom, többet, mindig többet akarok belőle. Valószínűleg ezt nevezik szerelemnek.

-     Tudod? – Kérdeztem meg tőle a bűvös szót. Habár nagyon szeretem, képtelen vagyok kimondani.

-     Tudom! – Hangja lágyan, boldogan csengett, ami valamelyest megnyugtatott.

     Ahogy a karjaiban feküdtem csak egy dolog járt a fejemben, hogy ennek a pillanatnak soha ne legyen vége. Ha létezik olyan, hogy örökké, akkor a most tartson örökké. Mikor csak mi ketten vagyunk, nincsenek felesleges gondolatok, zavaró hangok, alaptalan félelmek, csak pajkos tekintetek, összefont ujjak, és az egymáshoz simuló testünk. Ezek a percek oly’ ritkák, mélyen el kell raktározom, hogy bármikor erőt meríthessek belőlük.

-     YaOu! – Fájdalmasan hasított bele Oiver hangja a csendbe, ezzel elzavarva a tökéletes pillanatunkat.

-     Min nevetsz? – Nem nevezném nevetésnek, inkább fáradt kacaj volt az, ami elhagyta a számat.

-     Épp arra gondoltam, hogy mennyire kivételes az, amikor senki és semmi nem zavar meg minket, hogy magamba elrejtem ezeket az alkalmakat.

-     YaOu, gyere le, mielőtt én megyek fel! – Kiáltotta el magát Benny is, mire a kínai fiú sajnálattal teli tekintettel hajolt hozzám egy utolsó pusziért, ami végül arcomon csattant.

-     Ne haragudj! – Ahogy kimászott az ágyból, még egyszer végigsimított hasamon, magára kapta trikóját, majd elhagyta a helyiséget.

     Körbekémleltem az immáron csendes szobában, majd végignéztem magamon, és egyből kirázott a hideg. Most, hogy YaOu már nincs itt, rögtön nem tűnt olyan forrónak a levegő, sőt, szabályosan fáztam, ami nem csoda, hiszen csak egy falatnyi fehérnemű volt rajtam. Beletúrtam összekócolódott tincseimben, megráztam fejemet, aztán kikászálódtam a puha ágyneműből. Kutakodni kezdtem YaOu szekrényébe, és találtam is egy általam itt hagyott farmernadrágot, valamint kölcsönvettem kedvenc fehér pulóverét. Miközben készülődtem gondolataim a jövőben kalandoztak. Nem egész másfél nap, és az életünk teljesen megváltozik. Bizony, a mi életünk. Akár kimondjuk, akár nem, YaOu élete hatással van az enyémre, márpedig az övé fenekestül fel fog fordulni. Nekem kétségem sincs afelől, hogy ők ma továbbjutnak, és hiszek benne, hogy holnap nyerni fognak. Valószínűleg jókora elfogultság is van bennem, de én úgy gondolom, hogy ők érdemelnék meg a legjobban. Ráadásul nekik nem is a nyeremény számít, hanem az elismerés. De akármi is történik, már mindenképpen bizonyosságot szerezhettek arról, hogy szeretik az emberek, amit csinálnak, és jól is csinálják, különben nem lennének még mindig itt.

-     Fiúk, ti ne aggódjatok semmi miatt, csak tegyétek a dolgotokat, ahogyan eddig is. Itt már nem kell semmi kampányszöveg, mutassátok meg a szíveteket, hogy nektek mit jelent a zene, és akkor nem lehet semmi gond. – Robie biztató szavaira érkeztem a társalgóba, és meghatódva néztem végig a srácokon, akik egyöntetűen bólogattak mentoruknak. – Szia, Nana! – Üdvözölt kedvesen, mikor észrevett.

-     Sziasztok! – Köszöntem neki, és a fiúknak is, majd elfogadtam YaOu felém nyújtott kezét, és helyet foglaltam az ölében. Sutyiban kaptam egy puszit, majd újra a bölcs mentorra figyeltünk.

     Már itt vagyunk az arénában, és szűk fél óra múlva kezdődik az adás. Lisával a nézőtér első sorában ültünk. Mindkettőnkön piros, ByTheWay feliratú póló jelezte, kinek is szurkolunk. A közönség kétharmadát a fiúk rajongói tették ki, és az internetes visszhangok is bizakodásra adtak okot. Az nem fordulhat elő, hogy ők ne legyenek ott a végső fináléban.

-     Nagyon izgulok! – Tördelte ujjait mellettem Lisa, aki igencsak megszerette a fiúkat, különösen egy valakit közülük.

-     Beszéltél Oliverrel? – Kérdeztem szemöldökömet húzogatva.

-     Igen! – Pirosodó arcából arra következtettem, hogy nem csupán beszélgettek.

-     Kifejtenéd, hogy miről? – Mindent tudóan méregettem, habár tudtam, ez mennyire idegesítő tud lenni.

-     Nana, bele szeretnél menni abba is, hogy mért pirosodik a nyakad még az alapozó alatt is? – Mindig elfelejtem, hogy Lisaval nem jó dolog újat húzni, mert mindig előránt a semmiből egy csípős megjegyzést, és én jövök ki rosszul a helyzetből.

-     Mondd már el, mi van köztetek, tényleg érdekel, és a legjobb barátnőd vagyok, vagy mi fene. – Taktikát váltva inkább a szívére próbáltam hatni, hátha így elárulja mi is folyik közte és a szőke srác között.

-     Barátok vagyunk. – Ezen akaratlanul is felnevettem. Barátok?

-     Ugye tudod, hogy ezt rossz embernek próbálod beadni. Hány hónapig is hitegettem magamat azzal, hogy YaOu és én csak barátok vagyunk? Utólag ez több szempontból is elég vicces. Egy, rajtunk kívül tényleg már mindenki észrevette, még a szomszéd néni is. Kettő, soha nem voltunk csak barátok, már a legelején is sokkal közelebb engedtem magamhoz, mint bárki mást, holott alig ismertem. Volt valami különleges a személyiségében, amitől megnyugodtam, amire szükségem volt, és a mai napig szükségem van. Szóval újra felteszem a kérdést, de ezúttal gondold meg, mit válaszolt. Mit érzel Oli iránt?

-     Vonzalmat. Ezt meg sem próbálom tagadni. De ezen kívül tényleg nem tudom. Szerelmet még nem, ebben biztos vagyok, viszont abszolút úgy érzem, hogy ki tudna alakulni, de félek, ez nem a jó idő hozzá. Neki most zsúfolt lesz az élete, és egy kapcsolat az utolsó, amire ideje lenne, ezért nem is gondolok túl sokat a helyzetbe. Jól megvagyunk, élvezzük egymás társaságát, rengeteget nevetünk együtt, de mindemellett azt is tudom, hogy fordulhatnék hozzá akkor is, ha valami problémám lenne. Néha elcsattan egy-két csók, de az belefér. Nem tervezek előre, mert ha belebonyolódok, akkor nekem fog jobban fájni. – Monológja végén fejét előre biccentette, mintha csak rábólintott volna saját véleményére.

-     Ha bármi van, én mindig itt leszek neked, ezt remélem, mondanom sem kell! – A székben ülve megöleltük egymást, és a fülébe súgtam, hogy bízzon magában, és bízzon a szösziben is.

     A következő másodpercben kialudtak a nézőtér lámpái, és a színpadot reflektorfények világították meg. Elkezdődött a show, elkezdődött a döntő. 

SCREAM! ~ Tudod? Tudom!

Sziasztok Drágáim!
Elnézést a késedelemért, meghoztam az új fejezetet. Remélem kárpótollak benneteket.
A szavazás lezárult, és pontosan 100 szavazat érkezett, aminek nagyon örültem! Válaszoltam ez előző rész hozzászólásaira is.
Élvezzétek ki a nyár utolsó napjait, az iskolához pedig mindenkinek sok sikert és kitartást!

(Igyekszem pontosan hozni a részeket, de a főiskola engem is lefoglal, ha csúszok jelezni fogom, de kérlek legyetek megértőek. Összesen 4 rész van vissza ezen kívül, remélem végig velem maradtok!)

26. fejezet

Tudod? Tudom!

(a kép készítője: Kovács Csaba)

Megfogalmazni, majd kimondani, bocsánatot kérni ,majd megbocsátani. Változni ,vagy változtatni. Elengedni, vagy magunkhoz ölelni. Dönteni arról, hogy valaki a barátod, vagy a szerelmed legyen. Mindig az első lépés a legnehezebb.

Oliver

      Sikerült. Mikor meghallottam a nevünket, erre az egy szóra tudtam gondolni. Megcsináltuk. Az X-Factor történetének eddigi legsikeresebb csapata vagyunk és még nincs vége. Hiszem, hogy menetelhetünk tovább. Innentől cél a legjobb három, majd a döntő, s végül a győzelem. Lépésről lépésre kell haladnunk, s most már nem torpanhatunk meg, mert az mindennek a végét jelentené.

     Megkönnyebbülten vonultunk le a színpadról, majd a színfalak mögött összeölelkeztünk a srácokkal. Olyan kapcsolat van közöttünk, amit sokan nem értenek. Mi nem csak zenekarként működünk együtt, és a barátságunk sem csupán átlagos. Mi négyen lelkitársak vagyunk, akik különböző helyekről indultak, más-más utat jártak be, de mindvégig egyazon célért küzdöttek, s mostanra együtt haladnak a megvalósítás felé.

-     Gratulálok! – Csapódott hozzám hirtelen egy vékony, törékeny test, és két karját nyakam köré fonta.

-     Tetszik, igaz? – Hallottam meg szinte ugyanekkor egy ismerősen csengő, sajnálattal teli hangot a közelben. Ez Nana hangja.

-     Talán. – Bátortalanul, alig hallhatóan ejtette ki egy bársonyos hangú lány a száján ezt az egyetlen, bizonytalan szót. Óvatosan eltoltam magamtól Camillet, majd érdeklődően fordultam a hangok irányába, de már nem láttam ott senkit.

     Cam mindenfélét fecsegett, boldogan nevetgélt a hazafele vezető úton, de nemigen figyeltem rá. Időnként hümmögtem néhányat, vagy bólintottam, de különösebben nem vettem részt a beszélgetésben. Egyfolytában pörgött az agyam, csak az járt a fejemben, vajon ki mondta azt Nananak, hogy talán. Nem vagyok, s nem is lehetek biztos benne, de úgy érzem, Lisa hangját hallottam. Örülnék neki, ha ő lett volna? Tagadhatatlanul gyönyörű lány, és nem mondhatni rá, hogy nem karizmatikus. Ami a szívén, az a száján. Szép arca mellett határozott kisugárzásával is felkelti a figyelmet, csak úgy árad belőle a magabiztosság. Tetszett, hogy nem ájult el tőlem, hogy nem gondolkozott azon, mit mondhat előttem, vagy mit nem, úgy kezelt, mint egy normális, hétköznapi embert, aki valójában vagyok. Éles nyelve mögött azonban gyönyörű mosoly lapul. Mikor a produkciónk után kinéztem a nézőtérre, széles mosollyal az arcán tapsolt, miközben csillogtak a szemei. Láttam rajta, hogy élvezte, hogy valóban elnyertük a tetszését. De mért is gondolkozom én ezen?

-     Oliver, te figyelsz rám egyáltalán? – Cam dühösen torpant meg előttem.

-     Persze! – Vágtam rá azonnal, majd elkezdtem törni a fejem, vajon miről beszélhetett.

-     Akkor mit mondtam? – Felhúzott szemöldökkel, és csípőre tett kezekkel állt előttem, nekem pedig természetesen halványlila fogalmam nem volt arról, mit mondott.

-     Gratuláltál? – Kérdeztem bátortalanul, majd kicsit szégyellni kezdtem magamat.

-     Igen, úgy háromnegyed órával ezelőtt. – Dühösen fordított nekem hátat, majd mielőtt utána mehettem volna leintett egy taxit, s már csak a távolodó autót figyeltem.

     Talán YaOunak igaza van, el kell engednem Camillet. Nem is hozzá ragaszkodom, hanem ahhoz, hogy valaki törődjön velem. Ha Cam érdekelne, ha az ő társaságára vágynék, akkor nem tudtam volna így figyelmen kívül hagyni. Ideje továbblépnem. A mi kapcsolatunknak már vége. Ő volt az első igazi szerelmem, gyönyörű hónapokat töltöttünk együtt, megannyi emléket gyűjtöttünk, ám ez már mind csak múlt. Azok a hónapok már nem térnek vissza, s az emlékeket habár fel lehet eleveníteni, egy-egy eseményt újra meg lehet szervezni, de az már nem lesz olyan, mint azelőtt. Habár jól éreztem magam Camillel, és nélküle nem biztos, hogy végig tudtam volna csinálni ezeket a kemény megpróbáltatásokat, de be kell látnom, nekünk ez nem megy. A kapcsolatunk kiégett, a szerelmünk elmúlt, de barátok nem lehetünk, ahhoz túl sokáig voltunk egy pár. Nem akarom, hogy a múltbéli szép emlékek fájdalmassá váljanak. Úgy szeretnék rájuk emlékezni, hogy közben mosoly van az arcomon.

     Elővettem telefonom, majd egy nagyon tömör üzenet pötyögtem be rajta, s küldtem el a címzettnek.

„ Cam, beszélnünk kell.”

YaOu

     Mint minden adás után, most is visszatértünk a házba, ahol koccintottunk, és csaptunk egy rögtönzött kis ünneplést. Jól esett az egész hetes kemény munka után kiadni a feszültséget, úgy gondolom, ennyit megérdemlünk. Ugyan nem megyünk el itthonról, s csak szűk körben, visszafogottan bulizhatunk, de ez épp elég, talán ez adja meg a varázsát. A poharakban pezsgő helyett narancslé van, a hangfalakból üvöltő zene helyett, inkább gitárt veszek a kezembe, a vadul táncoló lányok helyett pedig sokkal szívesebben nézem a fejét vállamon pihentető Nanat. Szeretem, mikor itt van, akkor vagyok nyugodt, ha a közelembe tudhatom. Már túl vagyunk a verseny felén, már nem kell sokat kibírnunk, míg végre együtt lehetünk. Mikor nincs velem, mindig attól tartok, hogy talál valakit, aki mellette tud lenni, akihez nem kell alkalmazkodnia, akire nem kell várnia. Számtalanszor riadtam fel arra éjjelenként, hogy azt álmodtam, Nana nem jött többet. Napról napra vártam, de ő nem jött.

-     Min gondolkozol ennyire? – Kíváncsian fürkészte arcomat, s huncut mosolyra húzta ajkait.

-     Ugye tudod? – Tettem fel sokadszorra is ezt a kérdést, mire piciny kezeit enyémekbe csúsztatta.

-     Tudod, hogy tudom. – Tekintetét enyémbe fúrta, s ebben a pillanatban beleláttunk egymásba.

     * Végre van egy szabadnapom, amit arra fogok használni, hogy elviszem Nanat egy normális randevúra. Olyan régen voltunk kettesben, ránk fér már egy kis kikapcsolódás. Sokkal nehezebb megszoknom, hogy ilyen keveset látom, mint hittem, de amikor együtt vagyunk, akkor igyekszünk minden másodpercet kihasználni. Habár nem mondtuk ki, hogy járunk, de én úgy kezelem, mintha a barátnőm lenne. A szívem az övé, és csak ez számít.

-     Szia! – Az ajtófélfának támaszkodva néztem végig a gyönyörű lányon. Hosszú barna haja kivasalva simult hátára, hosszú farmernadrágot és egy virágmintás inget viselt.

-     Mit terveztél mára? Nem bírom! – Nyöszörgött aranyosan, miközben vállamba kapaszkodva rebegtette hatalmas szempilláit.

-     Minél előbb elkészülsz, annál hamarabb megtudod. – Rövid csókot leheltem rózsás ajkaira, majd elhúzódtam volna, ám ez nem ment olyan könnyen, mint én képzeltem.

-     Kérlek, úgy szeretném tudni. – Lábujjhegyre állva ölelte át nyakamat, orrát az enyémnek dörgölte, és finom puszikkal ostromolta éhes ajkaimat. Vigyorom egyre szélesebb lett, azonban eszem ágába sem volt félbeszakítani próbálkozását.

-     Hmm, győzködj még egy keveset, talán kicsúszik valami a számon.

-     Annyira pasi vagy. – Csapott óvatosan vállon, majd el akart távolodni, de ezúttal én nem engedtem.

     Megragadtam derekát, másik tenyerem pedig arcára csúsztattam. Megcirógattam arcát, majd mikor lehunyta szemeit, számat az övéhez érintettem. Picit beleharaptam alsó ajkába, mire beletúrt hajamba. Szenvedélyesen csókoltam, nyelveink édes táncot jártak egymással, s legszívesebben sosem hagyták volna abba. Mikor tüdőnkből minden raktározott levegő kiürült, szorosan hozzám bújt. Arcát mellkasomba fúrta, én pedig mélyen beszippantottam epres samponjának illatát, és egy utolsó puszit nyomtam feje búbjára.

-     Arra gondoltam, hogy elviszlek randizni. Mit szólsz? – Nyilvánvalóan megleptem, ugyanis szó szerint tátva maradt a szája, és elkerekedett szemekkel kémlelt. – Nans, az most jót jelent, hogy nem válaszolsz? – Picit megijedtem, már nem voltam olyan magabiztos.

-     Hozom a kabátom. – Kettesével vette felfele a lépcsőfokokat, majd mikor azt hitte nem látom, ugrálni kezdett. Nevetve nyugtáztam, hogy sikerült örömet szereznem neki.

-     Jézusom, ez csodaszép! – Kapta Nans szája elé a kezét, mikor megálltunk a Trafalgar térnél.

-     Tetszik? – Átöletem hátulról, ő pedig hasa előtt összefont karjaimra simította kezeit. Pár puszit nyomtam halántékára, s arcára, majd élveztük a pillanatot.

     Novemberhez képest kellemes idő volt, néhány makacs napsugár még erőlködött, így még romantikusabbá tette az amúgy is meseszép látványt. Kézen fogva sétáltunk, sok mindenről beszélgettünk, és rengeteget nevettünk, ám az igazán fontos dolgokról most sem esett szó. Valamiért mindig elkerüljük azt a témát, hogy komolyan megpróbáljuk együtt, mint egy pár. Félünk a bizonytalanságtól, félünk kockáztatni.

     Leültünk a Nemzeti Galéria előtt található lépcsőhöz, és meleg kürtöskalácsot falatoztunk. Nana édes nevetése dallamosan csengett a viszonylag csendes környezetben. Boldog vagyok, mikor ilyennek látom. Egy ideje már teljesen feloldódott, nem érzem, hogy visszafogná magát, megnyílt előttem, teljes mértékben önmagát adja. Bízik bennem, tudja, hogy nem fogom elhagyni, hogy vele maradok, hogy nekem is éppannyira szükségem van rá, mint neki rám. Tudja, hogy szeretem.

-     Nana? – Felemelte vállamon pihenő fejét, és gyengéd mosollyal arcán várta, hogy folytassam. – Ugye tudod, hogy nagyon sze..

-     Ne mondd ki! – Szakított félbe, kicsi kezeit pedig fülére szorította. – Kérlek, ne mondd ki! – Szemei megteltek rút könnycseppekkel, én pedig elképzelni sem tudtam, mit csináltam rosszul.

-     Nana, mi a baj? – Ijedten, s tán picit csalódottan vettem el kezem combjáról, és ejtettem ölembe.

-     Tudom, tudom, hogy mit akartál mondani, és én anélkül is tudom, hogy kimondanád. Én is téged YaOu, nagyon, hidd el, kérlek!

-     Akkor miért így reagáltál? – Rosszul esett, hogy nem akarta hallani, ez olyan, mintha elutasította volna, amit iránta érzek. Nem mondom ki olyan könnyen valakinek azt, hogy szeretem. Ha egészen őszinte akarok lenni, nőnek édesanyámon és az unokahúgomon kívül még soha nem mondtam.

-     Ne haragudj! – Szeméből az első könnycsepp kibuggyant, és hamarosan újabbak követték. Ömlöttek a könnyei, de egyszerűen nem tudtam letörölni őket, nem tudtam azt mondani neki, hogy semmi baj, mert fájt, mert ez most nekem sokkal jobban fájt.

-     Miért? – Újból feltettem a kérdést, és fel is fogom annyiszor, amíg választ nem kapok rá.

-     Ez a szó sokat jelent nekem.

-     Nekem is, és nem mondom ki csak úgy. Komolyan gondoltam… vagyis gondoltam volna. – Megráztam fejem, majd távolabb húzódtam Nanatól.

-     YaOu, - két kicsi tenyerét arcomra csúsztatta, így próbálta elérni, hogy ránézzek. – YaOu, ennek a szónak komoly súlya van. Ha kimondod, többet akarok, telhetetlen leszek. Így is nehéz beletörődnöm, hogy nem látlak mindennap, hogy hétköznap örülök annak is, ha csak egy órád van rám, hogy egy napunk van egy héten, hogy sosem tudod, mikor jön közbe valami. Még nincs vége a versenynek sem, de az igazi megpróbáltatások csak utána következnek. Szét fognak szedni titeket a rajongók, a sajtó, a média. Interjúkra, fotózásokra lesztek rángatva, hétvégenként pedig koncerteket fogtok adni. Így lesz, tudom, hogy így lesz, mert hihetetlenül tehetségesek vagytok, és szerencsére népszerűek is. Nem tudhatod, hogy beleférek-e az idődbe, de ha azt mondod nekem, hogy szeretsz, nem leszek képes elengedni, nem leszek képes visszavonulni, nem leszek képes kevesebbel beérni. Ezért szépen kérlek, hogy ne tedd ezt velem, ne nehezítsd meg még jobban az amúgy is rendkívül bonyolult helyzetünket. – Sírása kicsit lecsillapodott, láttam rajta, hogy megkönnyebbült, hogy ezeket már régóta el szerette volna mondani.

-     Ehhez két dolgot szeretnék hozzáfűzni. Egy, rád mindig lesz időm, te mindig bele fogsz férni az életembe, mert te vagy az életem. Kettő, lehet, hogy az emberek szemébe szingli vagyok, de az én szívem foglalt, ezt tudnod kell.

     Száját harapdálva igyekezett visszafojtani újból előtörni akaró könnyeit, de ezúttal segítettem neki. Ujjammal végigsimítottam ajkán, majd arcán, s füle mögé tűrtem egy hajtincsét. Gyengéd csókot leheltem ajkaira, igyekeztem minden érzésemet belevinni ebbe a csókba. Szavak nélkül akartam éreztetni vele, hogy mennyit jelent nekem. Miközben ajkaink tökéletesen egybeolvadtak, testünk összesimult, könnyei pedig teljesen elapadtak. Derekát ölelve vontam magamhoz a lehetetlennél is közelebb, ő pedig készségesen belesimult karjaimba.

-     Tudod? – Kérdeztem immáron a tér közepén elhelyezkedő szökőkút mellett állva.

-     Tudom! – Rám emelte gyönyörű íriszeit, majd egymást nézve dobtunk be egy-egy érmét a kútba, s vele együtt kívánságainkat is. *

      Ahogy az emlékek felelevenedtek, újból ki akartam neki mondani, de tiszteletben tartom a kérését. El fogom érni, hogy ne legyenek kétségei afelől, hogy számomra mindig ő lesz a legfontosabb, hogy nincs olyan, ami közénk állhatna, még ő maga sem.

-     Megjöttem. – Hallottam meg Oliver hangját a semmiből, majd olyan gyorsan el is tűnt szobája ajtaja mögött, ahogy megjelent.

-     Mi baja? – Érdeklődött az ölembe kuporgó lány, én pedig összeráncolt szemöldökkel ráztam a fejem.

-     Fogalmam sincs, de megnézem, jó? – Mosolyogva bólintott, nyomtam egy puszit homlokára, majd szőke barátom szobája felé indultam.

-     Bejöhetek? – Kopogtam, s miután engedélyt kaptam, be is léptem a helyiségbe. – Mi a gond?

-     Ennyire látszik? – Óriási levegőt vett, majd vonakodva ugyan, de belekezdett. – Gondolkoztam azon, amiről tegnap beszélgettünk, hogy talán nem is Camillere van szükségem, hanem valakire. És sajnos arra jutottam, hogy igazad van. Ma, mikor jöttünk hazafele, elkezdett nekem mesélni valamit, ami fontos volt számára, mint utóbb kiderült, felvették a főiskolára.

-     Mint utóbb kiderült? Mi? Kicsit elvesztettem a fonalat. – Vallottam be, ugyanis nem igazán értem, mire akar kilyukadni.

-     Hát ez az. Nem figyeltem rá, teljesen máshol járt az eszem, miközben ő lelkesen újságolta el a nagy hírt. Mikor feltűnt neki, hogy abszolút nem vagyok fejben ott, sértődötten fogott egy taxit. Én viszont elkezdtem gondolkozni, és önző seggfejnek éreztem magam, úgyhogy elmentem hozzá.

-     Mire jutottatok? – Elég megviselt az arca, és ez nem csak a verseny fáradalmainak tudható be.

-     Hogy nem tudunk barátok lenni. – Behunyta szemeit, majd kifújta a benntartott levegőt.

-     Tessék? – Nagyon meglepődtem, erre nem számítottam, habár éreztem, hogy nem szereti.

-     Cam még mindig többet érez irántam. Az elején ő maga mondta, hogy csak barátok legyünk, de most kiderült, hogy a verseny ideje alatt nem akart teher lenni számomra, ahogy ő fogalmazott. Nekem viszont nem menne, már nem szeretem, elmúlott az a lángoló szerelem, ami közöttünk volt, és abban egyetértettünk, hogy így nem lenne értelme újrakezdeni, mert félő, hogy a szép emlékeink csúffá válnak. Nem akarjuk megutálni egymást, inkább egy gyönyörű szerelemre szeretnénk emlékezni.

-     Büszke vagyok rád! Látom, hogy most rosszul érzed magad, de hidd el, jó döntést hoztál. Talán előbb találsz magad mellé egy olyan lányt, aki boldoggá tesz, mint hiszed. – Megveregettem vállát, mire szemtelenül elvigyorodott, és felhúzta szemöldökét.

-     Lisára gondolsz?