A szavazás lezárult, és egyértelműen az az opció nyert, hogy maradjon a fejezet Oliver szemszögben, aminek kimondottan örülök, hiszen nem véletlenül írtam így! Remélem annak is tetszeni fog, aki szívesebben olvasta volna YaOu szemszögéből!
Csúfosan el vagyok maradva a komment válaszokkal, de pótolni fogom, ígérem!
Várom a véleményeteket! :) És kint van egy újabb szavazás!
ui: Wayerekhez szólok! Tisztában vagyok vele, hogy friss ez az Olivér elhagyja a csapatot téma, de a rész jóval ezelőtt íródott, és időben is a verseny közepén járunk, kérlek, így olvassátok ezt és a következő fejezeteket, különben nem lesz értelme folytatni...
24. fejezet
Pokol vagy
mennyország?
„Nem
szabad, hogy álmod feladd, most kezdődik minden,
ha elhiszed, hogy vár rád a nagyvilág!”
ha elhiszed, hogy vár rád a nagyvilág!”
<
Hat héttel később >
Oliver
Nagyon kemény időszakon vagyunk túl. Igaz, hogy minden
elképzelésemet felülmúlja ez a verseny, azonban az összes energiámat
felemészti. Érzem, hogy napról napra fáradtabb vagyok, és csak azért tudom
reggelente kinyitni a szemem, mert a fiúk lebegnek a szemem előtt, hogy értük
is küzdök, különben már rég feladtam volna. Néha semmire nem vágyom jobban,
mint egy egész éjszakányi alvásra, néhány szabad órára. Talán zeneileg kellően
képzettek és felkészültek vagyunk, de fizikailag túl megterhelő számomra. Öt
perc pontosságra van betáblázva az időnk. Nem csak énekórára járunk, hanem tánc
és angol órákat is vennünk kell. Minden nap riportok tucatjait adjuk, fotózásra
megyünk, majd újból a próbaterembe találjuk magunkat. Mindezen túl kell időt
szakítani a rajongóinkra, akik adásról adásra támogatnak minket, a maradékban
pedig pihenhetünk, de nincs maradék. Ehhez a hajtáshoz az is kevés lenne, ha a
nap nem huszonnégy, hanem harminchat órából állna, mégis élvezem. Vannak
holtpontok, mint például most is, mikor csak a negatív élményekre tudok
gondolni, de túlnyomó többségben kedvelem ezt az életet. Megannyi tapasztalt
zenésszel összehozott már ez a műsor, akiktől rengeteget tanultam, megváltozott
a felfogásom, még pozitívabb és célratörőbb lettem, megtanultam koncentrálni,
beosztani az időmet, valamint tömérdek türelemre nevelt ez a pár hét. A srácokkal
az első héten számtalanszor összeszólalkoztunk hol kisebb, hol nagyobb
dolgokon. Az új helyzet jó néhány konfliktust generált közöttünk, amiket a
fáradtság miatt rendre túlreagáltunk, azonban hamar rájöttünk, mi egy csapat
vagyunk, egymásért dolgozunk, ezután pedig sokkal toleránsabbakká váltunk
egymás iránt. Megannyi megpróbáltatás, pofon, csalódás és kudarc után most itt
állunk, itt a legjobb hat között.
* Ez már a negyedik élő
adás, amire valami egészen újjal készültünk. Más hangzású dal, összetettebb
produkció táncosokkal kiegészülve, és egy tőlünk talán kicsit távolabb álló
stílus. Azonban ez a versenynek már olyan szakasza, ahol ki kell lépnünk a
kényelmi zónánkból, és megmutatni, mennyire is vagyunk sokrétűek. Kockázatos
választás volt, de hiszem, hogy elnyeri a nézők tetszését, mert nem akarok
hazamenni, még nem.
- Hogy érzitek magatokat? – Kérdezte
mentorunk a show után, ugyanis ez volt az első alkalom, mikor jelentős negatív
kritikát kaptunk.
- Izgulunk, hogy mi lesz, de
kitartunk a döntésünk mellett, nem bántuk meg a választásunkat, ha párbajoznunk
kell, hát büszkén tesszük. – Válaszoltam, és bár kívülről nyugodtnak tűnhettem,
belül féltem.
- Lehetséges, hogy nem most voltatok
a legmeggyőzőbbek, de én meglepődnék, ha párbajra kerülne a sor.
- Van valami tanácsod, ha mégis így
lenne? – YaOu jóval idegesebb a szokottnál. Napok óta mondogatja, hogy rossz
előérzete van.
- Figyeljetek a tisztaságra, és
tegyétek bele a szíveteket! – Hangzott a jó tanács, majd perceken belül az
eredményhirdetésre invitáltak bennünket.
Minden alkalommal reszkető térdekkel,
izzadó tenyérrel, összeszorított fogakkal várom, hogy kimondják, ByTheWay.
Ettől a zenétől görcsbe ugrik a gyomrom, szabályosan rémálmaim vannak tőle,
amik most úgy néz ki, könnyen valósággá válhatnak. Habár a közönség a nevünket
skandálja, a műsorvezető még mindig nem mondta ki, és fogynak a továbbjutó
helyek. Már csak két fiú és két csapat van a színpadon, amiből ebben a
pillanatban az egyik fiú megkönnyebbülhetett. Csukott szemmel, YaOu és Sziki
kezét szorongatva ismételgettem magamban, hogy minden rendben lesz, ám ez most
nem segített. A nézőtér meglepődötten felmorajlott, a Fat Phoenix értetlenül,
némán ballagott a színfalak mögé, Benny szótlanul meredt a távolba, míg YaOu
azt suttogta, tudtam.
Volt néhány percünk felkészülni, azonban
nem beszélgettünk túlzottan sokat. Próbáltunk ráhangolódni a dalra, amin a
jövőnk múlik. Eldől, hogy megyünk-e vagy maradunk. A torkomban gombóc nőtt,
fojtogatott a sírás, de nem tehetek úgy, mintha már vége lenne, hiszen itt az
esélyünk megmutatni, hogy igenis helyünk van a versenyben.
- Meg tudjuk csinálni! – Fordultam a
srácok felé, akiknek tekintetéből láttam, ők sem adták fel.
Ahogy megkezdtem a dalt, elöntöttek az
emlékek. Minden itt eltöltött perc felelevenedett, és újra lepergett a szemem
előtt. A torkomból kiáradó minden egyes hangot úgy eresztettem ki, mintha az
utolsó lett volna, s közben végig a csapatra gondoltam. Együtt ilyen messze
jutottunk, és most bármi is történik, nem adjuk fel, nem adhatjuk fel. Már vannak,
akik támogatnak, akik hisznek bennünk, akik figyelnek ránk. Ezekért az
emberekért, a rajongóinkért, a barátainkért, a családtagjainkért, de leginkább
egymásért énekeltük ezt a dalt, és értük fogjuk a többit is, mert a mi álmaink
még csak most kezdődtek.
- Az, aki számára ma véget ér a
verseny, - az időhúzás, az átkozott időhúzás.
Felesleges szavak tucatjai hangzanak el a
műsorvezető szájából, kinek hangja olykor-olykor megcsuklik. Többek között őt
is megszerettük, megkedveltük. Nem csak tudással gyarapodtunk ez alatt a négy
hét alatt, hanem barátokra is szert tettetünk. Olyan embereket ismertünk meg,
akik hozzánk hasonlóan az álmaikat élik, és vért, verítéket izzadva küzdenek
azért, hogy el is érjék őket. Olyan zenészekkel találkoztunk, akik már megvívták
csatáikat, akik felálltak a padlóról, mikor elbotlottak, majd ebből erőt
merítve a csúcsra jutottak. Tapasztalatot, élményeket, ismertséget nyertünk, de
ami a legfontosabb, hogy ez az időszak még inkább egy csapattá kovácsolt
minket. Most már bármi történhet, mert a köztünk kialakult kötelék emberi
erővel el nem választható.
- Tehát az előadó, akitől ma
elbúcsúzunk, - könnyeivel küszködve nyitotta ki a borítékot, majd fátyolos
tekintettel nézett fel belőle. – A ByTheWay. *
A sokadik pofon volt, amit a kezdetek óta kaptunk, de
kétségkívül a legfájdalmasabb. Az első pár nap iszonyatosan nehéz volt, de
egymást támogatva átbillentünk a holtponton, és bizakodva néztünk a jövőre.
Talán YaOu viselte a legnehezebben, többször eltörött nála a mécses, de Nana minden
pillanatban ott volt, és segített, mikor mi már nem tudtunk. Benny elvonult
tőlünk, és magában rendezte le, majd mosolyogva vetette bele magát a munkába,
és jobbnál-jobb ötletekkel rukkolt elő. Sziki és én pedig egy este alatt
túltettük magunkat a kiesésen, mondván, kár bánkódni, vissza ez úgy sem
fordítható. Akkor még ezt hittük.
* Holnap újabb X-Factor adás, de ezúttal
nélkülünk. A kiesésünk óta ma először léptünk az eddig otthonunknak nevezett
székházba, ugyanis mentorunk valami fontosat akart közölni velünk. Nehéz
szívvel nyitottam ki az ajtót, mert akárhogy is tudom, ez csak a kezdete volt
valaminek, mégis szívesebben próbálnám végig a napot, adnék interjút, és
aludnék ülve pár lopott pillanatban. Hiányzik ez az élet, ez a pörgés.
- Csak én érzem úgy, hogy nem az
igazi ide visszajönni? – Kérdezte YaOu, akinek nyúzott arcára még mindig kiült
a csalódottság. Őt érintette a legérzékenyebben, a mindenki szerint, idő előtti
távozásunk.
- Fel a fejjel haver, amíg együtt
vagyunk, addig él a ByTheWay! – Veregettem hátba, mire egy szolid mosolyt
elengedett, amit győzelemként könyveltem el.
- Fiúk, erre! – Kiáltott a folyosó
végéről Lotti, az egyik statiszta.
- Mi folyik itt? – Sziki gyanakodva
szemlélte a körülöttünk idegesen rohangáló szerkesztőket, a feszült arcú
producereket.
Beléptünk egy öltözőbe, ahol legnagyobb
meglepetésünkre jelen volt Robien kívül a műsor főszerkesztője, valamint Marc,
egykori versenytársunk. Homlokráncolva néztem végig rajtuk, és kirázott a hideg
a feszült légkörtől.
- Üljetek le, kérlek! Fontos dologról
van szó, ami nagyban érint titeket is. – A hivatalos stílustól még rosszabbul
kezdtem érezni magam, egyre kíváncsibb lettem az okra, amiért ide hívtak
bennünket.
- Úgy döntöttem, hogy visszalépek a
versenytől, és az a döntés született, hogy ti folytathatjátok.
Hallottam Marc szavait, de nem fogtam fel.
A srácok tekintetét kerestem, de ők is értetlenül álltak a hallottak előtt. Első
pillanatban meglepődtem, hogy miért, a következőben azt gondoltam, ez talán
csak valami rossz vicc, majd legszívesebb felkiáltottam volna, hogy köszönöm!
Mindannyian megköszöntük neki, megöleltük, majd ígéretet tettünk, hogy innentől
érte is küzdeni fogunk.
Folyt körülöttünk a beszélgetés, azonban mi
nem nagyon tudtunk megszólalni. Sziki összeszedte magát, és elmondta, hogy
vállaljuk azt, hogy körülbelül harminchat óránk van felkészülni, Robie és Benny
a dalválasztáson elmélkedett, míg mi YaOuval magunk elé meredtünk hitetlenül.
- Ez tényleg igaz? – Kérdezte halkan,
nehogy valaki meghallja, mintha attól félt volna, akkor azt mondják, csak
tévedés.
- Úgy tűnik.
Kezdtem magamhoz térni a sokkból.
Felpattantam, magammal húztam YaOut is, majd odaléptem a többiek mellé. Nem
kellettek szavak, egymásra néztünk, összeölelkeztünk, és mind ugyanarra
gondoltunk. Soha nem adjuk fel az álmainkat! *
Azóta
tudjuk, nincs számunkra lehetetlen. Kiestünk a versenyből, majd
visszakerültünk, ez kis túlzással olyan, mintha meghaltunk volna, majd
újjáéledünk. Mivel addig a pillanatig is erőnkön felül teljesítettünk, így
többet nyújtani nem tudunk, de sokkal felszabadultabbak vagyunk, ami megmutatkozik
a színpadon is, és meglehetősen jó hatással volt a produkcióinkra.
Megcsillogtattuk hangszeres tudásunkat is, valamit lassabb, pörgősebb dalokat
adtunk elő, ügyelve a változatosságra. És most itt állunk a legjobb hatban.
Amennyiben a holnap esti akadályt sikerrel vesszük, a legjobb csapat lehetünk a
verseny eddigi történetében, ez felemelő lenne, most ez a következő cél.
- Bejöhetek?
– Dugta be fejét a résnyire nyitott ajtón Camille.
- Persze!
– Megpaskoltam magam mellett az ágyat, majd kényelmesen elhelyezkedtem.
- Hogy
érzed magad, izgulsz? – Kedves mosolya láttán nekem is felfelé görbült szám
sarka, és valahogy a légkör is sokkal vidámabb lett.
- Köszönöm,
hogy vagy! – Hirtelen vallomásomat nem vette túl komolyan, felkacagott, haját
hátra dobta, majd vidáman megölelt.
Mindig ezt csinálja, jön és megy, nem marad túlzottan sokáig, de
rengeteget segít nekem az ő jelenléte. Mikor elfáradnék, ő megjelenik, és
emlékeztet rá, hogy mennyi mindent áldoztam fel azért, hogy az álmaimat
élhessem, hogy mi az az ok, amiért nem adhatom fel, nem engedhetek le egy
pillanatra sem. Az utóbbi majdnem két hónap újra összehozott minket, és habár
az elején még valóban barátságnak indult a kapcsolatunk, mára már jóval több
annál. Még nem mondom, hogy újra szerelmesek vagyunk, hiszen az idő most nem
alkalmas efajta érzelmek ápolására, de a szívünk ismét közel került egymáshoz.
- Akarsz
róla beszélni? – Jelent meg az ajtóban YaOu feje, én pedig értetlenül meredtem
rá.
- Miről?
- Min
gondolkoztál annyira, hogy azt sem vetted észre, tíz perce az ajtóban állok. –
Egy széket az ágy mellé húzott, majd velem szembe leült rá.
- Inkább
kin. Egyfolytában Camille jár az eszemben, hogy mi lenne, ha újrakezdenénk.
- És
ez így rendjén van? – Felvont szemöldökkel próbáltam kitalálni, mire gondol, de
nem vagyok egy Edwar Cullen.
- Kifejtenéd?
- Az,
ami egyszer nem működött, most vajon fog? Van értelme felmelegíteni valamit,
ami egyszer már kialudt? Talán semmi nem lesz olyan, mint azelőtt, nem azt
kapjátok az újrakezdéstől, amit vártok, és akkor csak mindketten újból csalódni
fogtok. Megéri?
- Ebbe
bele sem gondoltam. – Vallottam be. – Annyira jó, hogy itt van velem, mikor
szükségem van rá, hogy támogat. Így kevésbé érzem egyedül magam, mikor ti is elvonultok
a kis magánéletetekbe.
- Oli,
az jó, hogy Cam itt van, vagy hogy valaki van melletted?
- Miért
kérdezel ilyen nehéz dolgokat? – Mély levegőt vettem, majd a térdemre hajtottam
fejemet. – Őszintén? Fogalmam sincs.
- Azért
ezt gondold át, mielőtt felelőtlen kijelentéseket teszel, és tán’ ismét magadba
bolondítod. Én a te oldaladon állok, de nem szeretném, ha megint összetörnéd a
szívét, mert az neked is legalább annyira fájni fog. Sajnos nem vagyunk abban a
helyzetben, hogy önálló döntéseket hozzunk. Az örökös ész-szív párbajban most
az észre kell hagyatkoznunk. – Elkomolyodott arccal bámulta a felettébb érdekes
falat, majd mikor befejezte, csak akkor nézett vissza rám.
- Most
rólam beszélsz, vagy magadról? – Oldalra billentett fejjel figyeltem, sosem
tudott jól hazudni, ha megpróbálja, azonnal lebukik.
- Mindkettőnkről.
Éppen ezért gondold át alaposan, mert tapasztalatból beszélek.
- Mi
van most veletek? Folyton csak a melóról van szó, itthon meg bedőlünk az ágyba,
mesélj. – Kíváncsi vagyok, hogyan alakul a kapcsolatuk. Vagy beteljesedik a
szerelmük, vagy idővel csak barátokká válnak, vagy… bele se akarok gondolni, de
talán örökre elválnak útjaik.
- Nyilvánvalóan
nem vagyunk csak barátok, de talán soha nem is voltunk. Én tudom, hogy szeret,
ő tudja, hogy szeretem akkor is, ha egyikünk sem mondta nyíltan ki a másiknak.
Viszont azzal is tisztában vagyunk, hogy jelenleg nem vagyunk képesek egy
normális, működő kapcsolat kialakítására. Sodródunk az árral, de nem tudom,
hogy ez meddig mehet így tovább.
- Lefeküdtetek?
– Talán bunkó kérdés, de magunk között vagyunk, és tényleg érdekel, mi számít
neki sodródásnak.
- Nem,
de ez a másik, amit nem tudom, meddig bírok. Nana egy gyönyörű lány, én pedig
férfi vagyok. Amikor ott fekszik mellettem, megcsókol, és még kacérkodik is,
nagyon nehezen tudom fékezni magamat, de nem akarom kihasználni. Amíg az életem
irányít engem, nem merek belevágni.
- Felnézek
rád, de komolyan, én nem bírnám. – Vallottam be őszintén, ő pedig kínjában
felnevetett, biztos, hogy neki sem könnyű.
Jól esett kibeszélni magunkból a problémáinkat, mindketten
megkönnyebbültünk, és tiszta fejjel nézhettünk szembe a következő akadállyal,
tökéleteset nyújtani, hogy az X-Factor legjobb csapatává válhassunk.
Salalala imádom.
VálaszTörlésTökéletes mint mindig :) Imádom <3 *-*
VálaszTörlésWow *__* Mint egy jó könyv <3 ha lenne még több fejezet akkor le se birnék állni az olvasással ♡♡♡
VálaszTörlésSzuper alig várom a kövit.
VálaszTörlésImadtam:3❤❤
VálaszTörlésimádom imádom nagyon gyorsan a kövit
VálaszTörlésHuhh de jo :D
VálaszTörlésTegnap találtam rá a blogodra és egyszerűen beszippantott. Meg sem álltam az olvasással egészen mostanáig. Hihetetlen. Csodálatos. Egyedi. Tökéletes. Végre egy blog, - bár ez már több, mimt blog... - ami nem a hirtelen, hatásvadász fordulotokra épül! Imádom, ahogyan bemutatod a lassan kinyíló kapcsolatukat. Ahogy leírtad az érintéseket és szavakat, nem csak YaOu - ba szerettem bele szabályosan, hanem Nana is szinte testvéri érzéseket vált ki belőlem. Átérzek és -élek minden egyes leírt pillanatot és hosszú percekig ízlelgetek minden filozofikusabb részt. A történet vezetése, szerkesztettsége és ötletessége újra és újra megdöbbent. Hihetetlen vagy. Én ezt hívom abszolút tehetségnek. Csak így tovább, mert ezennel megtiltom, hogy valaha is abbahagyd az írást! ♥
VálaszTörlésXoxo
Zs*
Imádom. :)
VálaszTörlésSzia kedves Jenni!:)
VálaszTörlésBocsánatot szeretnék kérni, hogy csak most írok, de valahogy előbb nem jutottam el ide. De nem szeretném az egész kommentet szabadkozással tölteni.
A címért odavagyok! Pontosan leírta ezt a fejezetet, ez alapján ilyesmire számítottam.:) Nekem speciel nagyon tetszett, hogy ezúttal Oliver szemszögében olvashattunk. Meglepődtem és meg is ijedtem, amikor kiestek, ám az élet egy újabb lehetőséggel rukkolt elő számukra. Nagyon szerencsések! Szeretnék én is ilyen mázlis lenni.:D
Kíváncsi leszek a Camille-al való kapcsolata hogyan alakul. Szerintem össze is illenek, de ott van a bibi, amire rávilágított YaOu is. Majd meglátjuk mit hozol ki az egészből. Mint mindig imádtam, de ez már nem fejezi ki, amit szeretnék közölni veled.:D Nagyon várom a következőt.:)
Szép napot, Bonie Millis