2014. július 26., szombat

SCREAM! ~ Új út II/II

Sziasztok Drágáim!
Meghoztam a legújabb fejezetet, ami az előzőnek a folytatása. Ehhez annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy nem olyan régen olvastam egy érdekes cikket a motivációról, amit csodálatos állatokon keresztül mutattak be, nekem pedig egyből az X-Faktor jutott eszembe, így összekötöttem a kettőt. Való igaz, hogy ebben a részben kevesebb lesz a romantika, és a cselekmény sem halad előre olyan sokat, de remélem, hogy ti is érdekesnek és tanulságosnak találjátok majd a leírtakat!
Az előző részhez érkezett megjegyzéseket köszönöm, a holnapi nap folyamán válaszolok rájuk!
Kellemes olvasást, várok minden véleményt, pipát! :)


22. fejezet
Új út II/II


 „De látod, az élet mégis megfordítható
Ha várod, ha kéred, minden visszahozható.
Amikor elveszel a vágyban, igenis menni kell bátran…”


Nana

     Reggel nem voltam hajlandó kinyitni szemeimet. Talán attól féltem, hogy a tegnap csak egy álom volt, vagy épp ellenkezőleg az rémisztett meg, hogy valóság. Rendkívül hangos és ellentétes gondolatok okoztak zűrzavart a fejembe, minek következtében időről időre élesen belenyilallt a fájdalom. A tömérdek kérdés közül a legaggasztóbb, hogy vajon mi lesz most. Nyilvánvalóan nem maradhat minden úgy, ahogyan eddig volt, de elképzelni sem tudom, miként folytatódik a mi különös kapcsolatunk. Ráadásul megijeszt az is, hogy mennyire elvesztem a józan eszemet mellette. Csak Isten tudja, mi történt volna az éjjel, ha YaOu nincs észnél. Igaza volt, ez még túl korai lett volna, de azokban a percekben csak a lehető legközelebb akartam érezni magamhoz, azonban most belátom, hiba lett volna. Jelenleg lehetetlennek tűnik az, hogy mi együtt legyünk akkor is, ha szeretjük egymást. Nem vagyok önző, nem fogom megfosztani élete lehetőségétől, márpedig egy barátnő most csak hátráltatná. Talán rosszkor találkoztunk, talán nem ez a mi időnk. Mindenesetre várni fogok rá, még ha nem is mondtam ki, még ha ő félre is érti, elutasításnak is veszi, akkor sem fogom hagyni, hogy feladja magát, az álmát.
-     Nana? – Nyöszörgött YaOu mellettem félkómásan, s szorosabban ölelt magához.
-     Fent vagy? – Kérdeztem bátortalanul, hangom igyekeztem megzabolázni, ám mégsem csengett olyan közömbösen, mint szerettem volna.
-     Baj van? Feszült vagy. Megbántad? – Sorolta fel tőmondatait, és álmos tekintete tovatűnt.
-     Nem bántam meg semmit, nem vagyok feszült, inkább zavarodott, és hogy baj van-e, azt majd te eldöntöd. – Kicsit távolabb másztam tőle, hogy a szemébe tudjak nézni.
-     Megijesztesz. – Meg akarta cirógatni az arcomat, de megállítottam a kezét. Nem tudom, ez a beszélgetés melyikünknek lesz nehezebb, de már most úgy érzem, hogy belehalok.
-     YaOu, neked most nem ez a legfontosabb…
-     Nana, - félbeszakított volna, de ujjamat a szájára tettem mondván, hallgasson végig.
-     Eddig sem volt átlagos a barátságunk, és azt hiszem, ez ezután sem lesz másképp, de momentán nem vagyunk képesek egy kapcsolat kialakítására. Én nem vagyok tisztában az érzéseimmel, össze vagyok zavarodva, sok mindent tisztáznom kell magamban, mérlegelni dolgokat, neked pedig itt van a verseny. Elköltözöl, minden perced be lesz táblázva, jókora nyomás nehezedik a válladra, és nem pihenhetsz, teljesítened kell, mindig többet és többet kihozni magadból. Nem látok rá reális esélyt, hogy pillanatnyilag bármi is működne közöttünk, ami több mint barátság. – Az arckifejezése megváltozott, komollyá, mi több, komorrá vált.
-     Mi változott tegnap óta? A mosoly az arcodon, - hüvelykujját végigvezette ajkam vonalán. – Az a gyermeki csillogás a tekintetedben, - lágy csókot lehelt szemhéjamra. – Az érintésed, mikor belém kapaszkodsz, - szorosan magához húzott, mellkasunk összesimult, tenyerét pedig derekamon pihentette. – Mindent elárul rólad. Ezek az apró gesztusok többet mondanak a valódi érzéseidről, mint bármely szó, amit eddig kimondtál. Nana, érzem, hogy szeretsz.
-     Mikor veled vagyok, sosem tudom, mit érzek. – Újra kibontakoztam karjai közül, noha mindennél jobban vágytam rájuk.
-     Akkor mit szeretnél? – Megadóan nézett fel rám, ugyanis idő közben kimásztam az ágyból, hogy biztos távolságra kerüljek tőle, különben a végén még nem tudnám kimondani azokat az átkozott szavakat.
-     Nem kérem, hogy felejtsük el a tegnapot, hiszen nem lehet, ehelyett inkább raktározzuk el. Most haladjunk tovább barátokként, ahogy eddig is tettük, később pedig, mikor lenyugszik a kaotikus életünk, visszatérhetünk oda, ahol az éjjel abbahagytuk.
-     És ez mégis mikor lesz? – Éreztem, hogy már nem bírom sokáig, és ahogy belenéztem reménytelenül csillogó szemébe, úgy éreztem, én vagyok a leggonoszabb ember a földön.
-     YaOu, emlékszel arra, amit a konyhába mondtál nekem, hogy nem akarod, hogy miattad szenvedjek? – Körmeimet belevájtam tenyerembe, hogy visszafojtsam a feltörni készülő zokogásomat. – Akkor kérlek, érts meg!
     Feltérdelt, közelebb mászott az ágy végéhez, majd óvatosan ölébe húzott. Eleinte ellenkeztem, de gyengéd mozdulataitól teljesen elgyengültem. A gitározástól megkeményedett ujjbegyeivel végigsimított szemem alatt, és csak akkor jöttem rá, hogy némán sírtam. Apró puszit helyezett ajkaimra, majd átkarolta derekamat, és a fülemhez hajolt.
-     Minden olyan lesz, mint régen, - végül kis hatásszünet után hozzátette. – Egyelőre.

    
< Egy héttel később >

YaOu

      Elképzelni sem tudtam, hogy pontosan mit keresünk egy tengeri állatkert lelátóján több ezer emberrel egyetemben. A kör alakú nézőtér közepén hatalmas medence helyezkedett el, melynek egyelőre csak kék víztükrét láttuk. Hamarosan megjelent egy állatidomár, aki köszöntötte a közönséget, ismertette a szabályokat, majd valami fura köd szállt a medence vizének felszínére. Mindenki elemelkedett ülőhelyéről, s nyakát nyújtogatva próbálta megfejteni, hogy mi is történik valójában. Nana suttogni kezdett mellettem, és a fiúk is izgatottan sutyorogtak, ám hirtelen csend lett, mikor a vízből három hatalmas, fekete hátuszony emelkedett ki. A lélegzetem is elállt, ahogy a kardszárnyú delfinek körözni kezdtek idomárjuk körül. Mikor az eltűnt a víz felszínéről, Nans ijedtében szeme elé kapta apró kezeit, a lelátóról pedig hal sikoltások hangzottak el, majd a nézősereg egy emberként morajlott fel, mikor a legnagyobb állat kiugrott a vízből, s uszonyába kapaszkodva megjelent a férfi is. A drámaira sikerült felvezető után szájtátva figyeltük a legrettegettebb állatfaj akrobatamutatványait, ugrásait és merüléseit. Nem hittem a szememnek, mikor melluszonyaikkal integettek, s gondozóikat szörföztették körbe-körbe. A legélvezetesebb pillanata mégis az volt az előadásnak, mikor ezek a gigantikus méretű állatok farkukat egyszerre csapták a vízbe, így az első sorokban ülő látogatókat beterítették a hűsítő folyadékkal. Mi a harmadik sorban foglaltunk helyet, így bőségesen részesültünk a parádézó delfinek ajándékából, ám cseppet sem bántuk, nevetve, sikoltozva tapsoltunk. Mindannyian úgy viselkedtünk, mint a gyerekek. A fináléhoz érkezve egy emelvényszerű felületet csúsztattak a vízbe, amire a fekete hátú, fehér hasú, hihetetlen teljesítményt nyújtó emlősök felcsusszantak, s begyűjtötték a megérdemelt tapsvihart.
     A lelátók lassan kiürültek, az imént még hömpölygő víz elcsendesedett, a gyilkos bálnák pedig a felszínről a mélybe húzódtak. Letaglózva meredtem magam elé, mikor Robie megköszörülte torkát, így mindannyian rászegeztük kíváncsi pillantásainkat. Talán most megtudjuk, miért is hozott ide minket.
-     Gyertek fiatalok, szeretnék nektek bemutatni valakit.
     A kis csapat minden tagja libasorban indult lefelé, ugyanis a medence szélén vízhatlan ruhába az a férfi ácsorgott, aki nem régen még a delfinekkel úszott. Leguggolt, és abban a pillanatban borzasztó közelről csodálhattuk meg a produkció főszereplőjét. A lányok szinte teljesen egyszerre ugrottak hátrébb, mikor a vízből előbukkant egy fekete-fehér fej.
-     Nem kell félni tőle, hozzá van szokva az emberekhez. Gyertek utánam. – Mosolygott ránk, majd elindult végig a medence szélén. Döbbenetes volt számomra, ahogy az állat követte, teljesen a fal mellett úszott.
     Legalább huszonöten vártuk izgatottan a magyarázatot arra, hogy miért is vagyunk itt, mikor bevezettek minket egy terembe. Olyan érzés öntött el, mintha egy akváriumba lennék az óceán közepén, ugyanis minden oldalról vizet, és úszkáló delfineket láttam, egyaránt a lábam alatt, s a fejem felett. Szédületes látványt nyújtottak. Ahogy a srácokkal egymásra néztünk tudtuk, hogy ezt el kell raktároznunk, mert ilyet többet nem látunk. Nana a kezemet szorongatva, félig eltátott szájjal, és szinte már lehetetlenül nagyra tágult szemekkel próbálta örökké emlékezetébe vésni a látottakat.
-     Nem ok nélkül vagyunk itt, de ezt gondolom sejtettétek. A mellettem álló úr neve David, és el fogja nektek mesélni, hogyan sikerült engedelmességre, hatékony munkára bírnia a vizek legveszélyesebb ragadozóját. – Ezzel átadta a szót a középkorú férfinek, aki előrébb lépett, majd beszélni kezdett.
-     Bemutatom nektek az egyik tanárunkat, Larát. – Körbe-körbe forgattuk a fejünket, ám sehol nem láttunk ismeretlen arcot, mígnem leesett, hogy a medencében úszkáló teremtésre gondolt. – Bizony, ő és a többi itteni bálna tanított meg nekünk mindent, amit most én tovább adok nektek. – Hitetlenkedve összesúgtak a társaságban páran, de mindannyian érdeklődve hallgattuk az előadást. – Látom, néhányan kételkedtek a szavaimban, de ha az ember egy öt tonnás állattal dolgozik együtt, azt hiszem nem vita tárgya, hogy ki tanít kit. Lara pedig a legnagyobb nőstény kardszárnyú delfin, aki fogságban él. – Megjegyzésén kuncogni kezdtünk, s fokozott figyelemmel ittuk szavait. – Amit minden ember tud a gyilkos bálnáról, hogy mindent megeszik, és megöl, ami az útjába kerül, és ha jobban belegondoltok, kicsit ilyen az ember is. Ez a gondolat is megérne egy monológot, ám ti most más miatt vagytok itt, és nem a próbateremben. Elöljáróban annyit, hogy a motivációról és a teljesítménynövelésről fogok nektek beszélni. Gondolom a bemutató alatt többetekben megfogalmazott a kérdés, vajon hogyan értük el ezeknél a felettébb veszélyes állatoknál, hogy azt tegyék, amit mi akarunk. A válasz pedig hiszitek vagy sem, de sokkal egyszerűbb, mint bárki gondolná. Bizalommal. Fontos még egyszer kiemelnem, hogy olyan állatokról beszélünk, akik egy uszonycsapással megölhetnek minket, tehát esetükben nyilvánvalóan nem működik az a módszer, ha valamit rosszul csinálnak, sarokba állítjuk őket. – Többen felnevettünk, hiszen az valóban abszurd, nem mellesleg öngyilkos mutatvány lenne. – Ám lássatok csodát, büntetés, fenyegetés nélkül is sikerült rábírnunk ezeket a csodás emlősöket arra, hogy megtegyék, amit kívánunk tőlük.
-     Mégis hogyan? – Szólalt meg mellőlem Oliver, akinek úgy csillogtak a szemei, mint mikor közölték velünk, benne vagyunk a legjobb tizenkettőben.
-     Türelemmel. Lara nem volt hajlandó semmit megcsinálni, míg el nem nyertem a bizalmát. Mikor elkezdtem vele dolgozni, nem tudtam, mire számítsak, mit hogyan csináljak, ám időközben megtanultam, hogy nem lehet kiképezni addig, míg meg nem bizonyosodik róla, hogy jó szándék vezérel, hogy nem fogom bántani.
-     Ez a bizalom és barátság az alapja mindennek, amit a show-ban láttatok. – Szólt közbe mentorunk, és akkor világossá vált, mi célból hozott minket ide. – Ti több értelemben is csapat vagytok. Mi mindannyian egy nagy csapatot alkotunk, beleértve mentort, énektanárt, koreográfust, versenyzőt és támogatót. Valamint egyéni versenyzőként is csapatban indultatok. Egy együttes csak úgy lehet sikeres, ha a tagok feltétel nélkül megbíznak egymásban. Ez az egyik nagyon fontos dolog, amit meg kell tanulnotok, és remélem, ezzel a példával egy életre a fejetekbe véstem.
-     Viszont van más is, amibe talán segíteni tudok. Elmesélek nektek egy újabb történetet, ami hiszem, hogy nem csak a következő hetekben, de egész életetekben segít majd boldogulni. Ugyan az előadás során csak három egyedet láthattatok, de ha most körülnéztek, minimum tízen úsznak el körülöttetek, és elárulom nektek, egészen pontosan tizenketten vannak. Mind képes lenne azt a teljesítményt nyújtani, ami a nézők igényeit kielégíti. Most visszakanyarodnék ahhoz a kérdéshez, hogyan érjük ezt el. Egyrészről a már kitárgyalt bizalommal, majd ha ez megvan, elkezdjük terelgetni őket. Kitűzünk egy célt számukra, és ha tesz felé egy lépést, megdicsérjük, amennyiben nem sikerül neki, azt figyelmen kívül hagyjuk. Csak a pozitívumokra koncentrálunk, csak abban az esetben kap az állat figyelmet, mikor valamit jól csinál.
-     De mi van akkor, ha nem csinálja, vagy rosszul csinálja? – Tette fel a kérdést énektanárunk.
-     Arra nem figyelünk oda, más fele tereljük a viselkedését. Mikor a hibát kiemeled, elősegíted, hogy megismétlődjön.
-     Nem a hibáiból tanul az ember? – Szólalt fel Mike nevű csapattársam, vagy ellenfelem… nézőpont kérdése.
-     Részben igen, ám nem mindegy, hogyan kezeljük a hibákat. Ha folyton előtérbe helyezzük őket, az csak azt eredményezi, hogy görcsösen arra koncentrálunk, mit ne csináljunk ahelyett, amit tennünk kéne. Tévesen úgy gondolkodik az emberek többsége, hogy a tévedésre szentel figyelmet a jó teljesítmény helyett. Mi azt tanultuk a bálnákkal való munka során, hogy sokkal gyakrabban megismétlődtek azok a cselekvések, amikre hangsúlyt fektettünk, amiért megdicsértük őket.
-     Azt értem, miért kell a pozitívumokra koncentrálni, csak azt nem, hogy ne foglalkozzunk a nemkívánatos viselkedéssel.
-     Természetesen belül tudomást veszünk róla, de egy negatív megerősítés helyett inkább eltereljük a figyelmét, vissza az eredeti feladatra.
-     Ez a második lecke, amit raktározzatok el. Célzottan kell irányítanotok a figyelmeteket. Először is ne felejtsétek el, hogy miért vagytok itt, miért dolgoztok hétről-hétre. Mindig lebegjen a szemetek előtt az eredeti célotok, ami nem más, mint a győzelem. Másodszor jegyezzétek meg, én nem foglak elmarasztalni titeket, azonban árgus szemmel fogok figyelni, és hangot adni, mikor valamit jól csináltok. Munkásságom során megértettem, micsoda jelentősége van az ember motivációja szempontjából, ha érzi, hogy értékelik, amit jól csinál.
-     Tehát, ha nem kapunk visszajelzést, akkor van baj. – Foglalta össze röviden Thomas.
-     Pontosan. – Helyeselt Robie.
-     Az utolsó történetem nem lesz ilyen hosszú, viszont inkább a tanároknak szól. A sikernek két kulcsa van: a motiváció és a visszacsatolás. Azt kell beletáplálnotok tanítványaitokba, hogy a jó teljesítmény mindig az egyértelmű célokkal kezdődik. A tudtukra kell adnotok, hogy mit vártok el tőlük, ám ne felejtsétek el biztosítani őket afelől, hogy segítetek a kitűzött célok megvalósításában. Tapasztalataim szerint ezzel sok esetben nincs is gond, ám rengetegen tévesen azt hiszik, hogy csak a folyamat végén kél el a dicsérő szó. Óriási hiba! A tanár feladata, hogy a fejlődést értékelje, és szép szóval motiválja a tanítványt. – Egy szolid mosollyal jelezte, hogy részéről vége a rendhagyó továbbképzésnek, aztán mentorunk ismét magához ragadta a szót.
-     Úgy gondolom, ehhez nincs mit hozzáfűznöm. Bízom benne, mindenki megértette, és alkalmazni fogja módszerek lényegét. Reményeim szerint hosszú hetek, néhányotokkal hónapok állnak előttünk, s minden fortélyra szükségünk van, amivel a többiek elé helyezhetjük magunkat, hiszen itt már mindenki tehetséges, és az X-Factor a legjobbat keresi, de felhívnám a figyelmeteket, nem csak ti akartok a legjobbak lenni. Én bízom bennetek, segíteni fogok mindenben, amiben tudok, ám ez nem csak énekverseny, komoly lelki teher is.  Szakmailag számíthattok tanáraitokra, valamit természetesen rám is, lelkiekben azonban a családtagoknak, barátoknak kell benneteket támogatni, hiszen ők ismernek titeket a legjobban, ezért is kértem mindenkit, hogy hozzon ma magával egy számára fontos embert. Sikeres felkészülést, és szereplést kívánok mindannyitoknak.  – Kezet fogott velünk, majd távozni készült, ám előtte még hozzátette:

-     Még valamit jegyezzetek meg. Megpróbálni kevés. A próbálkozás csupán a semmittevés látványosabb formája. Iktassátok ki a szótáratokból, mert aki itt próbálkozik, az az első héten hazamegy.

5 megjegyzés:

  1. Tanulságos, de nekem tetszik:) nagyon várom a kövit:)

    VálaszTörlés
  2. Imádom :) Olyan lenyűgözően írsz. Valami eszméletlen! ;)

    VálaszTörlés
  3. Basszus°-° Az eddigi reszek kozul, ez volt az,ami engem igazan megfogott.Egyszeruen,ahogy leirtad ezt az 'allatos' reszt..hat fantasztikus:) Es teljes mertekben elgondolkodtato! Hihetetlen,ahogy irsz,es megegyszer mondom,szamomra ez lett az eddigi legjobb resz!:) Nemhiaba,ez az egyik legkedvencebb blogom:) Gratulalok,es sok sikert a folytatashoz!:) Mar varom:)

    VálaszTörlés
  4. Drága Jenni!:)

    Akármennyire is akarom, nem tudom az elején kezdeni. YaOu szemszöge fantasztikus lett! Ahogy megfogalmaztad ezt a jelentet.*-* Mentor és mentoráltjaik is tanulhatnak ezen az elképesztő helyen, s egy egyszerű állatidomárnak is milyen bölcs gondolatai lehetnek. A szereplőknek biztosan sokat segít/segített. Viszont engem is inspirált, hirtelen úgy éreztem ez hozzám is szól. Ez már jelent valamit, én csak biztatni tudlak az írásra!.:)
    Most akkor visszakanyarodom az elejéhez.:) Szóval nem biztos, hogy jó ötlet ez a vissza a csak barátok részhez, az előző este történtek után. Főleg, ha mindketten tudják, átmeneti ez a visszafogottság.
    Mindenesetre már nagyon várom a folytatást, és az ehhez hasonló fantasztikus fejezeteket!

    Puszi, Bonie Millis ♥

    VálaszTörlés
  5. nagyon jó lett mid ketten össze vannak zavarodva és félek a távolságtól nekem ez jött le ezt a blogodba úgy le írod a szereplők érzéseit hogy az olvasó bele tudja képzelni magát alig várom kövi részt
    puszi Ildikó

    VálaszTörlés