Szombat van, tehát meghoztam az új fejezetet. Az előzőhöz érkezett hozzászólásokat nagyon szépen köszönöm. Olyan sok szépet mondtatok nekem, hogy el sem akartam hinni, már ezért megérte ezt a történetet megírni! Köszönöm, hogy vagytok nekem! (válaszoltam minden kommentre.) És a pipákat is nagyon köszönöm, nem gondoltam volna, hogy ennyien olvastok, kellemes meglepetés ért!
Ehhez a fejezethez nem fűznék hozzá sokat, talán csak annyit, hogy a közepére talán rá lehet mondani, hogy 16+ os, szóval fiatalok, csak óvatosa! :)
Az új kinézetet pedig köszönöm Bonie Milisnek, csodálatos lett!
Kellemes olvasást, várom a véleményeteket hozzászólásban és pipákban is!
21. fejezet
Új út II/I
„Látod, az élet mégis
megfordítható
Ha
várod, ha kéred, minden visszahozható
Amikor
elveszel a vágyban, igenis menni kell bátran (…)
Hova
beragyog a fény, ha célba érek
Te
ott leszel és megölelsz, ha félek”
Oliver
Izgatottan pakolásztam nagy
utazótáskámba ruháimat, személyes tárgyaimat.
Alig várom, hogy ott álljunk azon a hatalmas színpadon, és az egész
országnak megmutassuk, hogy mit tudunk. Eddig szakemberek döntöttek a sorsunk
felől, ám mostantól csak rajtunk múlik, hogy képesek vagyunk-e olyan előadást
képernyőre vinni, ami a közönségnek tetszik. Egyben biztos vagyok, mi mindent
meg fogunk tenni annak érdekében, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból.
Ha kell, nem alszunk, ha szükséges, napokig el sem hagyjuk a próbatermet mi
több, akár a kajáról is hajlandóak vagyunk lemondani. Mi nem ismerünk
lehetetlent. A következő hetekre, hónapokra az életünket is feltennénk. Áldozatok
sorát hoztuk, újból és újból elbuktunk, elküldtek, leírtak minket, most mégis
itt vagyunk. Miért? Mert nem adtuk fel, mert hittünk egymásban, hittünk az
álmainkban!
Kezembe akadt az a póló, amit akkor
viseltem, mikor a mentorházban Robie igent mondott ránk. Soha nem felejtem el
azt az öt percet, amíg farkasszemet néztünk vele, és tehetetlenül vártuk azt az
egyetlen szót, ami megnyitotta a lehetőségek tárházát előttünk.
* Reggel
mindannyian szótlanul ébredtünk. Az arcunkra kiült az izgalom és a
kialvatlanság is. Cél nélkül lézengtünk a szobában, a folyosón, az udvaron, de
semmi nem segített. Ritkán fordul elő velem, hogy nem vagyok éhes, azonban most
a gondolatától is rosszul lettem, hogy valamit le kellene nyelnem.
Kora
délután beterelték az összes csapatot egy társalgó szerű terembe, és arra
kértek mindenkit, hogy ott várakozzon. Az első néhány percben nyugtáztam, hogy
senki sem volt cseverésző hangulatában. Mindenütt feszült testtartásokat,
ujjait tördelő embereket lehetett látni. A nyomasztó csendet csak az időről
időre felszakadó mély sóhajok törték meg, és tették még kellemetlenebbé.
- A ByTheWay következik.
Egymásra
néztünk a srácokkal, egy pillanatra összeölelkeztünk, aztán elindultunk. Csupán
pár lépcsőn kellett végighaladnunk, mégis minden lépés egyre nehezebb volt
számomra. Ahogy közeledett a pillanat, mikor is kiderül, elég jók vagyunk-e
ahhoz, hogy bekerüljünk az élő show-ba, úgy bizonytalanodtam el másodpercről
másodpercre. Túl jók a többiek, túl erősek, és ugyanannyi munka van az ő
produkcióik mögött is. Tenni már nem tehetünk semmit, most már csak a hit
maradt.
- Gyertek srácok! – Kezdett bele
hosszas mondandójába legendás mentorunk.
Csak
a szemét és a száját figyeltem, próbáltam leolvasni valamit róla, ám pókerarca
tökéletesen működött. Dicsért, kritizált, egyszerűen képtelenség volt megfejteni,
hova lyukadunk ki a végére. Nem mertem volna fogadni nagy tétben egyik
végkimenetelre sem. Amikor egyik szavával reményt adott, akkor azt rögtön a
következővel el is vette. Majd meghallottam azt a mondatot, amit soha többé nem
akartam.
- Nem szabad feladnotok, folytatnotok
kell! – Mi nem ismerjük azt a szót, hogy feladni, mi.. – Mert jöttök velem az
élő show-ba!
Egyszerre
ordítottunk fel négyen, s így távozott belőlünk az elmúlt napok, hetek, hónapok
alatt felgyülemlett feszültség. *
Mosolyogva húztam be bőröndöm
cipzárját, majd a fürdőszoba felé indultam, hogy utoljára leellenőrizzem,
mindent bepakoltam-e. Úgy tíz óra felé járhatott az idő, mikor mindennel
végeztem. Befeküdtem az ágyamba, de nem jött álom a
szememre. Jól esne, ha most valaki feküdne mellettem. Mindenki épp a
barátnőjétől búcsúzkodik, míg én egyedül keresgélem az álommanókat.
Hirtelen ötlettől vezérelve a telefonom
után nyúltam, és előkotortam emlékeimből az oly’ régen használt telefonszámot.
YaOu
- Megvársz?
Kipirult arcát felém fordította, gyönyörű
barna szemei pedig könnycseppektől csillogtak. Szólásra nyitotta száját, de
hangja torkán akadt. Könnyei utat törtek, és egymás után csorogtak le mindaddig,
míg el nem érték álla vonalát. A szívem szakadt meg, mégsem tudtam mit tenni. Ő
csak csendesen sírt, miközben én csodaszép haját cirógattam. A szemkontaktust
egy másodpercre sem szakítottuk meg, s minden kibuggyant könnycseppje egy vágás
volt a szívemen. Nem akarom, hogy szomorú legyen, végképp nem, hogy miattam
legyen bánatos.
- Ne
haragudj! – Adtam egy puszit homlokára, óvatosan eltoltam magamtól, majd
kimentem a szobából.
Határozott lépteim egészen a konyháig
vezettek, ahol a pultnak támaszkodva igyekeztem kitisztítani a fejemet. Nem
kellett volna megcsókolnom, nem kellett volna arra kérnem, hogy várjon rám, és
főként nem kellett volna mindezek után egyedül hagynom. Mégis képtelen voltam
még egy percig a szobában maradni, és nézni, hogy miattam sír. Soha nem akartam
neki fájdalmat okozni, mindig óvtam még a széltől is, nehogy megsérüljön, erre
most ilyen ostoba hibát követtem el. Nem értem, hogy lehettem ennyire önző.
Amikor megcsókoltam pontosan tisztába voltam azzal, hogy ez életem
legbonyolultabb időszaka, amikor nem én rendelkezem a saját időm felett, hanem
a történések irányítanak engem, ennek ellenére mégsem voltam képes parancsolni
magamnak. Olyan hosszú időn át sikerült, akkor most miért nem? Hogy hozhattam
ilyen helyzetbe? Ha abba a tudatba hagyom, hogy csak barátként tekintek rá,
talán könnyebb lett volna túlélnünk ezt az időt, viszont így mindketten
szenvedni fogunk. Eddig is vágytam a csókjára, ám most, hogy megízleltem édes
ajkait, úgy kellene, mint a drog, mégsem tehetem ki annak a bizonytalanságnak,
ami rám vár.
Kicsit megugrottam, ugyanis két vékony kar
fonódott a derekam köré. Sima, puha bőréről, és hasam előtt összekulcsolt apró kezeiről
tudtam, hogy Nana lopózott mögém. Homlokát meztelen hátamnak döntötte, majd
nedves csókokat helyezett el rajta. A gerincem mentén futkosott a hideg, olyan
erővel szorítottam meg a pult szélét, hogy félő volt összeroppantom. Ujjai
hasfalamon kezdtek kalandozni, mire lehunytam szemeimet, a levegőt pedig
zihálva, szaggatottan vettem. Lassan fordultam meg, és csak akkor láttam, hogy
az én pólómat kapta magára. Kacéran somolyogva nézett a szemembe, tekintetéből
pedig eltűntek a rút könnycseppek. Mosolyogva fogtam két tenyerem közé arcát,
majd minden ész érv ellenére közelebb vontam magamhoz. Orra az államat súrolta,
miközben viszonozta ölelésemet.
- Nem
akarom, hogy miattam szenvedj. – Suttogtam mélyen szemébe nézve, és néhány
elszabadult hajtincsét fülé mögé rendeztem.
- Ma
nem akarok ezzel foglalkozni. – Testünk egyre jobban összesimult,
végigsimítottam karján, mire alsó ajkát kezdte harapdálni.
Úgy döntöttem, nem érdekelnek a
következmények. Ki fogom élvezni minden másodpercét a mai napnak, akkor is, ha
holnap minden megváltozik.
- Mikor
szándékozol végre megcsókolni? – Tette fel kérdését, mire jóízűen felnevettem.
- Mikor
szeretnéd? – Kezeit felvezette meztelen oldalamon át, egészen a nyakamig, majd
fejem közelebb húzta magához.
- Most.
Az első másodpercekben még volt erőm
megállni, hogy megcsókoljam, és csak egy-egy pillanatra engedtem, hogy szánk
összeérjen, ám mikor végigkarmolta a hátamat, elvesztettem minden önuralmam.
Falni kezdtem ajkait, őrült szenvedéllyel csókoltam. Tenyereim hosszú haján,
karcsú derekán át lecsúsztak fenekére. Éreztem, ahogy belemosolygott a csókba,
de nem húzódott el. Felkaptam, lábait derekam köré kulcsolta, majd
visszabotorkáltunk a szobámba. Berúgtam magam mögött az ajtó, hátát
nekitámasztottam, de ügyeltem rá, hogy ne okozzak neki fájdalmat. Elképesztő,
mennyire törékeny. Mikor elszakadtam csábító ajkaitól nyakához hajoltam, s
óvatosan puszilgatni, szívogatni kezdtem. Zihálva karmolászta hátamat, és
jókorát nyögtem, mikor körmeit belevájta bőrömbe.
Ma éjjel már másodszor fektettem végig
ágyamon. Mosolyogva nézett fel rám, kicsi kezeivel arcomat, nyakamat cirógatta,
én pedig úgy éreztem, ennél tökéletesebb nem is lehetne az életem. Újabb
csókért hajoltam hozzá, amit ő készségesen viszonzott is. Nyelveink már
ismerősként köszöntötték egymást, ajkaink tökéletesen egy ritmusra mozogtak,
miközben csintalan ujjaink egymás testén kalandoztak. Eleinte vad és
szenvedélyes csókunk átcsapott gyengéd, érzelmes tánccá, ami kifejezőbb volt
ezer szónál. Ezúttal csak magunkra gondoltam, nem éreztem bűntudatot a holnap
miatt, kizárólag a jelenre koncentráltam.
Oliver
Miközben a telefon búgását
hallgattam, felötlött bennem, talán még sem volt ez olyan jó ötlet, de már nem
tehetem le, az nagyon kínos lenne. Őszintén szólva fogalmam sincs, miért őt
hívtam. Nem tudom, hogy valóban ő hiányzik-e, vagy csak valaki mellőlem. Azonban
nem volt több időm ezen rágódni, mert egy régen hallott hang megszólalt a vonal
túloldalán.
- Oliver?
– Meglepett hangsúlyán elmosolyodtam.
- Igen,
nem zavarlak? – Talán most kellett volna azt mondanom, hogy téves?
- Dehogy.
Valami gond van? – Úgy éreztem, őszintén érdekli, miért hívtam.
- Nem,
vagyis nem tudom, de nem. – Hebegtem-habogtam össze-vissza.
- Oli,
mi történt? – Kedves hangja simogatta a szívemet, és újra szárnyra kaptak
eltemetett érzéseim.
- Ráérsz
most? – Nem csak őt, de magamat is megleptem kérdésemmel. Legszívesebben
visszaszívtam volna, de már késő volt, választ kaptam.
- Hyde
Park, fél óra múlva?
- Ott
leszek. – Megszakította a hívást, én pedig egy percig fel sem fogtam, hogy mi
történt. Utána viszont olyan sebességgel ugrottam ki az ágyból, hogy majdnem
orra estem.
Bő húsz perc múlva már a park közepén
elhelyezkedő padon ültem, és nem véletlenül éppen ezen a padon…
* Az
első, második, harmadik és sokadik próbálkozásom is kudarcba fulladt, mire
Camille végre igent mondott a találkozóra. Nem esett hasra attól, hogy
megkörnyékeztem, mi több mosolyogva küldött el újra meg újra. Talán ez vonz
benne annyira, hogy titokzatos, állhatatos, büszke. Nem csak kívülről szép, de
okos, értelmes és mindig mosolyog. Van benne valami, ami nem hagy nyugodni, ami
miatt meg akarom ismerni, el szeretném nyerni a bizalmát. Másként tekintek rá,
mint az eddigi lányokra, mert ő nem egy kislány, hanem egy nő.
A
Hyde Park szélén álltam, mikor megpillantottam a kecsesen sétáló,
magabiztosságot, mégis szerénységet sugárzó lányt. Arcát most is széles mosoly
díszítette, szőke hajkoronájába bele-bele kapott a szél. Ellöktem magamat a
fától, aminek eddig támaszkodtam, és elé siettem.
- Azt hittem, nem jössz el. –
Vallottam be neki, mikor leültünk a park közepén árválkodó padra.
- De hát igent mondtam. – Elmerültem
zöld szemeiben, és elszégyelltem magam, amiért azt feltételeztem akár egy
pillanatra is, hogy csak le akart rázni.
Meglepően
zökkenőmentesen tellett el az egész délután. Beszélgettünk, nevetgéltünk,
fagyiztunk, egyszerűen jól éreztük magunkat, és élveztük egymás társaságát.
Számtalan hasonlóságot fedeztünk fel a másikban, ám legalább annyi különbséget
is. Kiderült, hogy azonos az érdeklődési körünk, hogy ő is a muzsika
szerelmese, továbbá a mosolyban látja az élet értelmét. Olyan pozitív energiát
árasztott felém, hogy észrevétlenül is felfelé görbült a szám széle. Nagyon tetszett
a felfogása, az élethez való hozzáállása.
- Nem gondoltam, hogy ezt mondom, de
kellemesen csalódtam benned. Azt hittem, egy nagyképű, ostoba dumagép vagy, de
beismerem, tévedtem. – Szégyellősen sütötte le szemeit, én pedig kacérkodni
kezdtem.
- Hmm, akkor most mit gondolsz? –
Felhúzott szemöldököm láttán elnevette magát, majd fejét csóválva hozzátette.
- Te egy jó szándékú rosszfiú vagy!
És éppen a hatalmas szíved miatt törted már össze annyi lány álmát, Casanova.
- Ez fájt. – Színpadiasan a szívemhez
kaptam, majd vele együtt nevettem. – Lesz folytatás? – Tettem fel a kérdést,
mikor visszaértünk ahhoz a padhoz, ahol találkoztunk.
- Szombaton ugyanekkor, ugyanitt. –
Egy leheletfinom puszit adott arcomra, ajka épphogy megérintette bőrömet, aztán
már el is tűnt. Válla felett még visszanézett, rákacsintottam, majd nevetve
szaladni kezdett.
- Szombaton ugyanekkor, ugyanitt. –
Suttogtam a padnak, mielőtt hazaindultam volna. *
- Oli?
– Tette vállamra a kezét Cam, mire mosolyogva felé fordultam. – Mibe merültél
el ennyire?
- Csak
az első randinkra gondoltam. – Leült mellém, de arca elkomolyodott.
- Oliver,
én most kizárólag a barátodként jöttem, mert úgy éreztem a hangodból, hogy
szükséged van valakire.
- Jól
ismersz. – Mélyet sóhajtottam, igyekeztem figyelmen kívül hagyni előbbi
mondatát, habár minek tagadni, rosszul esett.
- Mi
a gond? – Kezét enyémre simította, én pedig kinyögtem, mi is nyomja igazándiból
a szívemet.
- Félek.
Félek, hogy nem vagyok elég jó, hogy nem tudom azt nyújtani, amit várnak tőlem,
hogy csalódást okozok a srácoknak, a szüleimnek, a családomnak, azoknak az
embereknek, akik eddig bíztattak, támogattak, hittek bennem. – Megkerestem zöld
szempárját, és megnyugvást leltem gyengéd tekintetében.
- Fejezd
be, mert szétrúgom a seggedet. Nem vagy elég jó? Nem ismerek olyan embert, aki
nálad jobban akarná, aki nálad több áldozatot hozott volna, aki nálad
kitartóbban gyakorolt volna. Soha nem voltál elégedett magaddal, mindig mentél
előre, egyre magasabbra tetted a mércét, ezért vagy most itt.És hogy okoznál
csalódást a srácoknak? Ők a barátaid, támogatnak, szeretnek, ráadásul mindenben
együtt vagytok benne, minden felelősség négyfelé oszlik, ne vállalj mindent
magadra. A szüleid és a családod pedig mérhetetlenül büszke rád, tisztel,
amiért ekkora akaraterőd van, amiért önerőből idáig jutottál, amiért
bebizonyítottad, hogy lehet nagyokat álmodni. – Annyira tudatosítani akarta
bennem szavait, hogy már-már kiabált, szemei megteltek könnyekkel, és a végére
pár csepp utat is tört magának. – És én… én nem is lehetnék büszkébb rád!
Már nem volt bennem egy szemernyi kétség
sem, teljesen megnyugtatott. Magamhoz öleltem a zaklatott, sírdogáló lányt,
arcomat a hajába fúrtam, és az agyam minden tiltakozása ellenére, hevesebben
kezdett verni a szívem. Hosszú percekig nem mozdultunk, nem szóltunk semmit,
míg az eső esni nem kezdett.
- Aznap
is esett. – Suttogta, majd felnézett rám.
- Tessék?
– Tudtam mire gondolt, de azt szerettem volna, hogy kimondja, hogy biztos
legyek benne, ő sem felejtette el azt a napot, azokat az érzéseket.
- Mikor
eljöttél Németországból, egész nap esett.
- Számíthatok
rád? – Bukott ki belőlem hirtelen, és pillantásából láttam, nem is kell tovább
ragoznom.
- Mindenben!
Csodálatos!:) és köszönöm a tanácsokat!
VálaszTörlésEzt a megjegyzést eltávolította a szerző.
VálaszTörlésEz a rèsz is ugyan olyan jó lett mint a többi...Amikor elolvastam az elsô rèsz màr akkor beleszerettem a blogba..Nagyon vàrom màr a kövi rèsz .
VálaszTörlésMegint egy csodálatos rész. Tetszett, hogy megismerhettük Olivér érzéseit és a múltját is, ez sok dologra adott magyarázatot. Kétség kívül még mindig szereti Camille-t és ezt a lány is tudja. Nem tudom miért, de az az érzésem, hogy lesznek itt még bonyodalmak a kettőjük kapcsolatában, talán össze is jönnek de ez csak az én véleményem:D Még mindig csodásan írsz, részletesen fogalmazol és átélhetővé teszed a szereplő érzéseit. Kíváncsian várom hogy alakul a továbbiakban Olivér és Camille kapcsolata, azt meg méginkább, hogy hogyan alakul Ya Ou és Nana között a viszony. Így tovább!:)<3
VálaszTörlésMegint egy hatalmasan fantasztikusan szuperjó rész lett(mint általában)
VálaszTörlésEzt azért is küldöm, mert a blog hatalmasan jó
http://animestory-iwbabg.blogspot.com/p/blogverseny.html
Van ott egy blogverseny és örülnék ha jelentkeznél rá :))
Szia drága Jenni!:)
VálaszTörlésNekem annyira tetszik, hogy a történet konkrétan két szálon fut. És az egész nem csak egy dologról szól. Van egy Oliver élet, egy YaOu élet és nekik van közös életük is, a közös álmukkal. Ja és végül is van egy Nana élet.:D Nagyon jól kitaláltad, így sosem unalmas!:)
A visszaemlékezések iszonyat jók lettek, minden szavát örömmel faltam. Őszintén fogalmam sincs miért vagyok oda értük ennyire.:) Az első az álmokról, a témát amúgy is imádom, olvashattad is az előző történetem, ami e köré a téma köré épült. A másik pedig egy boldog emlék. Kíváncsi vagyok Camile és Oliver jövőjére. Együtt vagy külön? Ez nagy kérdés.
Viszont nagyon örültem Nanának és YaOu-nak.:)) A jelenet közöttük csodálatos volt. Mindketten szeretnék ezt a kapcsolatot, de ezek miatt a hónapok miatt kicsit vagy az is lehet nagyon nehéz lesz nekik. Várom a folytatást!:)
Üdv, Bonie Millis
Fantasztikusan írsz!folytasd Tovább!!!!!!!!!! :)
VálaszTörlésmikor eszt a blogot olvasom jó kedvre derülök ez az végre a szerelmes pár között alakul valami a vissza emlékezést egyszerűen imádom
VálaszTörlésremélem Oli és Camile között alakul valami alig várom a kövi részt
imádom a blogodat egy őszinte rajongod Ildikó
Először is: nagyon tetszik a fejléc! ;)
VálaszTörlésMásodszor pedig imádom ahogy írsz. Minden elolvasott fejezet után csak abban reménykedem még jó sokáig olvashatom ezt a történetet. Kérlek NE hagyd abba az írást!!!!! Várom a kövi részt: Nagy Rajongód : Heni :)
Kedves Jenni!
VálaszTörlésElőször is: Nagyon tetszik az új design!
Másodszor: Ez a rész megint nagyon jó lett! Tetszik, hogy így megismerhettük Olivér érzéseit. A kedvencem mégis Ya Ou és Nana konyhai jelenete:) Ezt a részt szívesen elolvastam volna Nana szemszögéből is:) Viszont nem bántásként mondom, de én egy kicsit keveselltem a kettejükről szóló részeket :) (Egyéni vélemény)
És harmadszor: Legyen már szombaaaaat!!!!! :)
Nagyon joo *--* siess a kovivel ma mikor jon??:)
VálaszTörlés