SCREAM! ~ A titkos hely

Sziasztok Drágáim!
Köszönöm a 36.000+ oldalmegjelenítést, és újabb olvasókkal is bővült kis családunk, hamarosan elérjük az 50-et, akkor ígérem, kaptok valami meglepetést, ha több ötletem lesz, akkor dönthettek is arról, mi legyen!
A fejezethez nem fűznék hozzá sokat, de ajánlom figyelmetekbe az idézetet! És nem utolsó sorba a közvélemény-kutatás lezárult, 90+ szavazat érkezett, iszonyatosan köszönöm! (az érkezett kommentekre a vizsgám után fogok válaszolni)
Nagyon várok minden véleményt, észrevételt! :)

13. fejezet

A titkos hely

„Eddig sohasem éreztem, amit most érzek. Eddig sohasem féltem,
hogy mi lesz, ha mégsem kellek. Most félek! Most akarom, hogy kelljek.”

Nana

      Először azt hittem, álmodok, de miután a hangok nem akartak megszűnni, kinyitottam a szemem, majd felmértem a helyzetet. YaOu úgy aludt mellettem, mint a bunda. Édesen szuszogott, szája picit nyitva volt, és engem ölelt. Elmosolyodtam a gondolaton, hogy már másodszor aludtunk így együtt, és őszintén, hozzá tudnék szokni.

     Szerencsére hangosabban kezdtek kopogni, így bugyuta gondolataimat kisöpörtem a fejemből, óvatosan kimásztam az ágyból, majd elindultam ajtót nyitni. Döbbenetemet nem tudtam palástolni, ugyanis bárki másra számítottam volna, de az előttem álló Bennyre nem.

-     Szia, ne haragudj, hogy zavarlak, de muszáj beszélnem YaOuval. Itt van, ugye? – Ha jól láttam, meglehetősen feszült volt.

-     Gyere be, mindjárt felkeltem. Addig ülj le nyugodtan.  – Beljebb lépett, kezeit tördelte. Valami történhetett.

     Felsiettem az emeletre, majd a békésen alvó fiú mellé ültem. Óvatosan kezdtem simogatni arcát, és ahogy bőréhez értem, kirázott a hideg. Érintésemre nem ébredt fel, viszont addig fészkelődött, míg át nem ölelt mindkét kezével.

-     YaOu! – Mosolyogva folytattam a keltegetést, de kezdtem azt hinni, hogy egy atomháború sem ébresztené fel.

     Úgy tűnik, más nem használ, úgyhogy közelebb hajoltam hozzá, majd néhány puszit leheltem arcára. Ölelése erősödött körülöttem, és nyöszörögni kezdett. Továbbra is lágyan simítottam végig tökéletes bőrén, mire lassan magához is tért.

-     Itt van Benny, elég idegesnek látszik, téged keres. – Suttogtam fülébe, és láttam, ahogy libabőrözni kezdett, de amint felfogta, mit mondtam, rögtön felébredt. 

     Felült, adott egy puszit az arcomra, majd gyors léptekkel indult lefele, én pedig követtem. Ahogy Benny meglátta barátját, mintha kicsit megkönnyebbült volna, de az arca még mindig nagyon gondterheltnek látszott.

-     Mi történt? – Lepacsiztak egymással, aztán rögtön a tárgyra tértek.

-     Ne haragudj, hogy így rátok törtem, de kétségbeestünk. Oliver eltűnt. Fogalmunk sincs, hova ment, és ötletünk sincs, merre keressük.– Ledöbbenve bámultam az előttem zajló jelenetet. Mi az, hogy eltűnt?

-     Mi van? Ezt most komolyan mondod? De honnan veszitek, hogy nem csak a boltba ment? – YaOu zaklatottan túrt bele hajába, én pedig hogy kicsit megnyugtassam, összekulcsoltam ujjainkat. Nem tudom, miért csináltam ezt, de egyszerűen késztetést éreztem rá.

-     Tegnap este furcsán viselkedett. A semmiből elszomorodott, enni se nagyon volt kedve, majd szó nélkül vonult el aludni. Tudod, néha vannak ilyenei, azt hittük fáradt, nem is piszkáltuk. Reggel viszont be akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem jobban van-e, de nem volt sehol. Az ágya teljesen széttúrva, mellette pedig egy csomó összegyűrt papír. Szóltam Szikinek, elkezdtük hívogatni, de elég hamar rájöttünk, hogy a szobájában csörög a telefonja. Sziki azt mondta ne idegeskedjek, lenyugszik, és hazajön. Nos, ez volt reggel kilenckor, de már délután három is elmúlott. – YaOu egyre jobban szorította a kezem, és szabálytalanulvette a levegőt. Egy fél percre csendbe maradtunk, mindenki gondolkozott valami megoldáson.

-     Összekapom magam, és megkeressük.

-     Mehetek? Segíteni szeretnék.  – YaOu válaszul csak egy puszit nyomott a homlokomra, Benny pedig egy pillanatra elmosolyodott.

-     Készülődjetek, aztán lent találkozunk. – Elhagyta lakásomat, és csak most láttam, hogy YaOu valójában mennyire feldúlt.

-     Gyakran csinál ilyet? – Kérdeztem, miközben mély levegőket véve próbálta lenyugtatni magát, valamint kitalálni, merre lehet barátja.

-     Nem, de nem olyan rég szakított a barátnőjével, ami eléggé megviselte. A családja nagyon messze van tőle, egy másik országban élnek, ez pedig néha kijön rajta. Ilyenkor Camille mindig helyre tudta rakni, de most már ő sincs. Tudod, Oliver teljesen kelekótya, meggondolatlan, kerge srácnak tűnik, de vannak igencsak érzékeny pillanatai. – Óvatosan bólintottam, és aggódó szemeit látva, engem is elöntött egyfajta nyugtalanság.

     Meglehetősen hamar összekészülődtünk. Ő csak összeszedett néhány dolgot, majd hazament átöltözni, és én is szélsebesen végeztem el minden reggeli teendőmet. Bő tíz perc múlva már mind a hatan a kapu előtt álltunk. Érzésem szerint YaOu leplezte a legjobban, de ő volt a legfeldúltabb.

-     Van valami sejtésetek, hogy hova mehetett? – Bella tudott a leginkább józanul gondolkozni.

-     Nekem két ötletem van. De abból a próbatermet szerintem kihúzhatjuk, mert tudja, hogy ott keresnénk először. – Úgy segítenék, és annyira rossz, hogy nem tudok többet tenni, csak itt állni.

-     YaOunak igaza van, de egy próbát talán megér. Lettyvel megnézzük, és ha nincs ott, akkor hívunk, aztán majd valahol összefutunk. 

     Ezzel Benny és barátnője le is váltak tőlünk, mi pedig tovább tanakodtunk, hogy vajon milyen irányba induljunk el.

-     Mi a másik ötleted? – Sziki szemeiben most nyoma sem volt a megszokott nyugodtságnak, helyette tanácstalanság csillogott tekintetében.

-     Talán a régi házukhoz ment. Bellával menjetek oda, nekem eszembe jutott még valami. – Bólintottak, majd taxit fogtak, és elhajtottak.

-     Köszönöm, hogy itt vagy. – Hálás szemekkel pillantott rám, én pedig bíztatóan megöleltem.

-     Jóban, rosszban barátok vagyunk. – Kézen fogott, majd a buszmegálló felé vettük az irányt.

     Érdekes, mostanában gyakran mászkálunk kézen fogva, de valahogy teljesen természetesnek tűnik mindkettőnknek. Egyre több furcsa, számomra érthetetlen dolog történik közöttünk, ami kezdi feszegetni a barátság határait, de nem tudok, és nem is akarok megálljt parancsolni nekik. A mi kapcsolatunk már az elejétől fogva különleges, így úgy gondolom, ez még belefér. Furcsa barátság a mienk, de kölcsönösen szükségünk van a másikra, úgyhogy nem aggódom.

-     Hova megyünk? – Kérdeztem, amikor jó fél óra után leszálltunk a buszról egy olyan környéken, ahol ezelőtt még sohasem jártam. Időközben Benny telefonált, hogy a próbaterem zsákutca, szóval csatlakoznak Szikiékhez, és körülnéznek a törzshelyeiken.

-     Egy titkos helyre. – Lassan sétáltunk, nem siettünk, és már nem volt olyan ideges sem. Mintha tudta volna, hogy Oliver ott lesz, ahová éppen tartunk.

YaOu

     Biztosra veszem, hogy itt van. Elég komolyan kétségbeesnék, ha mégsem így lenne, ugyanis akkor jóformán akárhol lehet, de érzem, tudom, hogy ide jött. Ezt a helyet még én mutattam neki, senki más nem tud róla. Tudja, hogy itt egyedül lehet, átgondolhatja, amit akar, és megkönnyebbülten térhet haza.Mert innen valahogy minden probléma kisebbnek tűnik, a megoldások világosabbak lesznek, és a megválaszolatlan kérdésekre is megkapjuk a választ. Itt fent egyszerűbb az élet, még ha csak percekig, órákig is, de megéri idejönni, feltöltődni, és kicsit fellélegezni.

-     Nézd! – Nana picit megrángatta kezemet, amiért nem figyeltem, és tőlünk kicsit balra mutatott.

-     Ott van. – Hatalmas kő esett le a szívemről, és mosolyogva néztem a mellettem álló pici lányra.

     Nem akartam még oda menni, had gondolkozzon. Ezért Nanat magam után húztam, és leültünk egy olyan padra, ami elég távol volt tőle, de azért ráláttunk. A szívem szakadt meg érte. Nem tudnám elviselni, ha ennyire távol lennék a szeretteimtől. Mi itt vagyunk neki, de az nem ugyanaz. Hiába szinte testvéri a viszonyunk, a családját sosem fogjuk tudni helyettesíteni. Lehet, hogy voltak vitáik, nem mindig egyezett a véleményünk, és egyes dolgokról teljesen más volt az elképzelésük, de csak azért ütközhettek nézeteik, mert törődtek egymással, szerették a másikat, és a legjobbat akarták. Mégis, mikor döntést hozott, támogatták, amikor elbukott, bíztatták, segítettek neki felállni, és egyetlen egyszer sem mondták azt, hogy ők előre tudták. Szerető család az övék, és természetes, hogy néha hiányzik neki az a rengeteg törődés, amihez szokott, mert akármennyi idősek vagyunk, az anyai csókok, az apai tanácsok és a testvéri ölelések mindig a legértékesebbek lesznek számunkra.

-     Honnan tudtad, hogy itt van? – Nana bátortalan hangja szakított el a gondolataimtól, néhány percre meg is felejtkeztem róla, pedig az én életemben ő az a személy, aki valamelyest enyhíti a családom hiányát.

-     Amikor szakított Camillel, nagyon rossz állapotban volt, mindenért magát okolta, és elhoztam ide. Ez volt az én kis búvóhelyem, ahol tudtam, senki nem talál rám. Engem sok nehéz pillanaton segített át már ez a hely, ezért mutattam meg neki.  – Mogyoróbarna szemei kíváncsian csillogtak, és körbekémlelte a tájat.

-     Tényleg nagyon szép, és nyugtató. – Mélyen beleszippantott a magaslati levegőbe, és csukott szemmel az ég felé fordította fejét. Olyan gyönyörű.

     De ez a kis hely tényleg olyan, mint egy csoda. Több száz méterrel van a rohanó város felett, a zajok idáig már nem hallatszanak fel, a levegő sokkal tisztább, és a zöld táj, a virágok, a csend egyfajta nyugalmat sugároz az ember felé, talán ezért is megy itt fent könnyebben a gondolkozás. Semmi beton, semmi dudaszó, csak a természet.

-     Hogyan találtál rá? Annyira eldugott, hogy vissza sem találnék, nemhogy ide. – Ezen halknak felnevettem, ugyanis nem a jó tájékozódásáról híres.

-     Még tavaly nyáron történt, mikor elindultam az X-Faktorban, viszont a harmadik kör után köszönték szépen, de nem kértek többet belőlem. Soha nem voltam az a típus, aki feladja, de akkor nagyon megzuhantam. Felmerült bennem, hogy talán mégsem a zene az én utam. Szerintem az a pillanat volt eddig életem legmélyebb pontja. Buszra szálltam, nem figyeltem melyikre, csak el akartam onnan tűnni, egyedül lenni, gondolkozni, és itt kötöttem ki. Egyszerűen az az érzés uralkodott el rajtam, ha vannak még ilyen varázslatos helyek a világon, akkor álmodni is lehet nagyokat, mert csodák történhetnek. Csak bámultam innen fentről a várost, ami megrendítően kicsinek tűnt, és akkor azt éreztem, hogy erősebb vagyok mindenkinél, és meg fogom mutatni. Az elmúlt egy évben azt megtanultam, hogy csodák nem léteznek, de kemény erőfeszítéssel mi magunk elérhetünk valami hasonlót. – Eddig a távolba meredtem, de amikor összetalálkozott a tekintetünk, valami felettébb különös érzés öntött el.

     Ösztönösen közelebb hajoltam hozzá, homlokomat az övének döntöttem, kezeit az enyémekbe vettem, és vártam. Vártam, hogy mi fog történni. Féltem megtenni a következő lépést, attól is féltem, hogy elhúzódik, hogy ellök magától, hogy megbánom, ezért nem csináltam semmit.

     Percekig maradtunk így, és az idő múlását csak egyre szaporább lélegzetvételeink érzékeltették. Pontosan nem tudtam, hogy mi történt, de ha az, amire gondolok, akkor itt még bajok lesznek. Ádázul állítottam mindig, hogy fiú és lány között létezik barátság, most mégis megkérdőjelezem saját magam. Ezt, amit most érzek, vajon még magába foglalja a barátság fogalma? Ráfoghatom arra, hogy Nana túl különleges, ártatlan, tiszta és gyönyörű?

     Szemeim csukva voltak, és nem mertem kinyitni, mert féltem attól, hogy mit látok majd az övéiben. A vállaimon az angyal és az ördög veszekedett egymással, és egymás szavába vágva ostromoltak. Az egyik azt mondta, csókoljam meg, a másik, hogy ne feszegessem a határokat, a következő pillanatban azonban véleményt cseréltek. És ez az én nagy bajom is. Fogalmam sincs, hogy melyik a jó, és melyik rossz. Egyik oldalról az tűnt helyesnek, ha barátok maradunk, és megfelelő keretek között tartjuk ezt a barátságot, másrészről viszont ezzel becsapom magam, és őt is, amit nem érdemel meg. A francba, mégis mikor történt mindez?

     Végtelen időnek tűnő tépelődés után csak egy hosszú puszit helyeztem el arcán, igen közel szája sarkához. Annyira kíváncsi voltam a szemeire, de közelebb bújt hozzám, így arcát teljesen eltakarta előlem. Ez most mit jelent?

-     Igen? – Vettem fel a telefont, ami vagy a legjobbkor, vagy a legrosszabbkor szólalt meg. Nem tudom eldönteni. Ez a hely eddig mindig segített nekem, de úgy tűnik mostani dilemmám már rajta is kifog.

-     Nem találjuk. Te jutottál valamire? – Nem hiszem el, hogy elfelejtettem értesíteni őket. Mekkora barom vagyok.

-     Igen, megvan. Látom, de nem mentem oda hozzá, még várok kicsit. – Cseppet mérges volt, amiért nem szóltam, de megkönnyebbülten tette le a telefont.

-     Azt hiszem, ideje lenne odamennem. - Nana tekintete kicsit zavart volt, valószínűleg ő sem érti, mi folyik közöttünk, de ez egy másik nap témája lesz, mert most a legjobb barátomnak szüksége van rám, és van egy olyan érzésem, hogy mi ezen a dolgon még hosszú ideig fogunk rágódni.

Oliver

      Egyszerűen eluralkodott rajtam a magány, a szeretet hiány. Késztetést éreztem, hogy feljöjjek ide, pedig megfogadtam, hogy többet nem teszem.

     * Eléggé magam alatt voltam az elmúlt pár napban, de szerencsére a sok munka lefoglalt, ám az esték még így is borzalmasak. Nem tudom feldolgozni, hogy valakit, akit ennyire szerettem, szeretek, kisétált az életemből, én pedig csak asszisztáltam hozzá. Ez a kapcsolat, ez a lány ennél sokkal többet ért, én pedig nem értékeltem, és elveszítettem.

-     Gyere, öltözz, elmegyünk valahova. – YaOu berontott a szobámba, lehúzta rólam a takarót, majd pár ruhadarabot az ágyra dobott. – Tíz perced van, ha nem készülsz el, alsógatyába cipellek magammal. – Az ajtóból visszafordulva közölte velem ezeket, arcáról pedig olyan határozottság sugárzott, hogy nem mertem vele ellenkezni.

     Negyedóra múlva már egy buszon ültünk, és ötletem sem volt, hova megyünk, ugyanis sok éve élek már a városban, de ezen a vonalon még nem jártam. Az úton nem nagyon beszélgettünk, mindketten a saját gondolatainkkal voltunk elfoglalva. Már éppen elmerültem volna a nekem háttal álló lány szőke hajának bámulásában, mikor YaOu szólt, hogy leszállunk.

-     Hova megyünk? Most valahogy nem vagyok kirándulós kedvemben. – Morogtam, mikor egy fák között húzódó útról lekanyarodtunk, és végtelennek tűnő lépcsősor tárult elénk.

-     Nem is kirándulunk, hanem helyrehozunk téged. – Taszított rajtam egy finomat, úgyhogy kénytelen voltam elindulni. A szűk helyen csak egyesével tudtunk haladni, így vállam felett próbáltam vele kommunikálni.

-     Mi van? – Ahogy hátrafordultam megbotlottan az egyik lépcsőfokban, de YaOu megfogta a pólóm, úgyhogy nem estem pofára.

-     Előre nézz, és haladj! Nem bírom ölbe tett kezekkel várni, hogy majd jobban leszel, majd újra a régi leszel. Nekem ott fent minden világosabb, remélem neked is segít.

     Nem szólaltam meg többet, nem akadékoskodtam, csak szedtem a lábaimat, és vártam, hogy elérjem a kitűzött célt, de ez a lépcső olyan volt, mintha az égig érne. Végül lihegve ültem le az első padra, majd kérdőre akartam vonni barátomat, hogy miért akar megölni, de ő megelőzött.

-     Én most visszamegyek, de te csak akkor gyere le innen, ha helyre tetted magadban a dolgokat. Hidd el, ha innen nézel le a városra, meg fogja adni neked a válaszokat. – Időm se volt válaszolni, mert mire feldolgoztam szavait, ő már lefele robogott.

     Úgy gondolom, ha már idáig felmásztam, adok ennek a helynek egy esélyt. Elengedem a gondjaim, itt hagyom a múltam, és soha többet nem jövök vissza. *

-     Leülhetek? – YaOu lépett mellém, én pedig elmosolyodtam, és elárasztott a nyugalom érzése. Már minden rendben van.