27. fejezet

Sziasztok Drágáim!
Nagyon szépen köszönöm az előző fejezethez írt hozzászólásokat, válaszoltam rájuk.
Ehhez a fejezethez annyi lenne a hozzáfűzni valóm, hogy ihlethiány miatt lett ez a címe, kérlek nézzétek el nekem :)
Nagyon köszönöm a szavazatokat, de egy nap még hátra van, aki eddig nem szavazott, kérem tegye meg, köszönöm! :)
Nem is rabolom tovább értékes időtöket, kellemes olvasást! :))

27. fejezet

Zavar és indulatok

Molly Sandén

     Reggel már nyoma sem volt a tegnap este tomboló viharnak. A hangos dörgések tovatűntek, és az egyetlen hang, amit hallok, a mellettem fekvő fiú egyenletes szuszogása. Ahogy az álomvilágból átbillentem a valóságba, úgy bújtam hozzá közelebb. Automatikusan átöleltem, végigtapogattam felső testén, de eközben az ő szorítása is erősödött testem körül. Biztonságot, boldogságot, teljességet érzek. Nem hiányzik semmi, hiszen minden, amire szükségem van, éppen mellettem fekszik. Szeretem őt!

     Lassan, de biztosan teljesen felébredtem. A szobába már bőszen törtek be a napsugarak, így első szem kinyitási kísérletem kudarcba fulladt, majd a második is. Harmadszorra egy test tornyosult fölém, ami leárnyékolta a retinámat égető erős fényt. Pilláimat kinyitottam, de rögtön két barna íriszbe, egy szabályos orrba, és íves, duzzadt, pirosló ajkakba ütköztem. Pár másodpercig gondolkoztam, visszahanyatlottam az ágyba, majd azon tűnődtem álmodom-e. Vajon, ha ismét felnézek, akkor is látni fogom ezt a tökéletességet, vagy csak egy délibáb, egy csodálatos tünemény, ami elillan, és nem érem el többé?

     Bátortalanul nyitottam fel szemeimet, és mosolyogva nyugtáztam, hogy Eric valóban itt van. Engem tüntet ki figyelmével, tökéletlen testemet, s arcomat pásztázza tekintetével. Végtelenül zavarba jöttem, egy köszönés félét elmormoltam, majd mentve a menthető felpattantam, és vissza sem tértem addig, míg meg nem mostam arcomat, fogamat, valamint egy villámgyors fésülködést is sikerült végrehajtanom.

     Az ajtóban megálltam egy pillanatra, és csak az ágyon heverő barnahajú fiút néztem. Kora, mi több kinézete is megkövetelné, hogy férfinak nevezzem, de nem megy. Gyermeteg mosolya, önfeledt kacajai, bugyuta megszólalásai, semmiből jövő hisztii mind-mind ártatlan, aranyos fiúvá teszik. Mikor kiválogatja a borsót a rizsből, vagy amikor félregombolja az ingét. Képes órákig állítgatni egy hajtincsét, majd felveszi rá a sapkát. Nem is beszélve arról, hogy riadóztatja az egész társaságot, fellépés előtt ötven ember Eric Saade kesztyűjét keresi, ami ott bujkál a kézfején. Nem lehet rá mást mondani, minthogy egy hatalmas gyerek.

     Mosolyogva másztam vissza mellé az ágyba, majd egy hosszú csókot nyomtam ajkaira. Befészkeltem magamat ölébe, ő átölelt, majd vádlón rám nézett.

-     Tudod te, meddig énekeltem neked tegnap? Legalább szólhattál volna, hogy már alszol! – Nos, valószínűleg nem gondolta át teljesen előbbi mondatát, de ezzel vissza is tértünk oda, hogy egy óriásira nőtt bébi.

-     Eric, az istenért sem akarok kötözködni veled, de ha aludtam, mégis hogy szólhattam volna? – Láttam a megvilágosodás szikráit szemeiben, de igyekezte eltusolni elszólását.

     Egy kacér mosoly kíséretében szája az enyémre tapadt. A figyelemelterelés nagyon jól haladt, ugyanis már a nevemet sem lennék képes elmondani. Amikor Eric a közelemben van, egyszerűen megszűnik a világ. Nincsenek gondok, választási lehetőségek, célok, sőt gondolatok sincsenek. Ilyenkor ajkaink egybeforrnak, nyelvünk régi, kedves ismerősként üdvözli a másikat, s hosszú, hibátlan, érzéki táncot járnak egymással. A külvilág megszűnik, amikor a mi világunk egyesül.

     Azonban ebben a tökéletlen világban mindig van egy de. Valaki odafent nagyon nem akarja, hogy a szerelmünk újra beteljesüljön, mert ha nem a telefon, vagy mennydörgés, akkor apa kemény hangja hasít bele a csendes, szenvedélyünktől lángoló levegőbe. A tökéletes pillanatnak megint annyi, tizenkét órán belül másodszor, egy héten belül pedig meg sem tudom mondani hányadszor.

-     Ezt nem hiszem el. – Motyogom Eric nyakába, aki azt hiszem, még inkább kivan, mint én.

-     Menj le te, én most nem mennék ki, ha nem bánod. – Kicsit elnevettem magam, azért büszkeséggel tölti el női mivoltomat, hogy ennyivel képes vagyok felhúzni.

-     Ne haragudj! – Adtam egy puszit arcára, majd szájára is, bár ezzel lehet, nem segítek a helyzeten.

-     Moll, direkt csinálod? – Nyöszörgött fájdalmasan, nekem pedig igen lelkiismeret furdalásom lett.

-     Bocsánat!

-     Molly, gyere már le! – Ordított fel ismét jó apám, akit imádok, de igazán megtarthatta volna magának mondandóját, akármi is legyen az.

     Kikecmeregtem az ágyból, megigazítottam a ruhám, valamint végighúztam ujjaim összekócolt hajamon, így javítva valamit csapzott külsőmön. Még egyszer visszanéztem a nagy levegőket vevő, látványosan szenvedő szerelmemre, majd leszaladtam a nappaliba, ahol édesapám toporzékolt.

-     Mi tartott eddig kislányom? – Nézett végig rajtam gyanakvóan, én pedig már szólni készültem, mikor megjelent az almáját rágcsáló húgom.

-     Szerinted? – Rákacsintott apára, akinek feje felett felgyulladt a kislámpa, és rendesen belepirult a felismerésbe. Bár, lehet nem zavarba jött, csupán dühbe gurult.

-     Édes Mimmi, mi lenne, ha feltolnád a formás popódat, és mondjuk leckét írnál, vagy mit bánom én? – Nagyon csúnyán néztem rá, mert bár tudom, hogy apa elfogadja, és tán már kedveli is Ericet, erre a témára nagyon allergiás, hiszen még mindig a kicsi, szőke hajú, kékszemű babája vagyok, aki kilenc, tíz éves. Ő ott megragadt, nem hajlandó elfogadni, hogy nagyon is felnőttem, emiatt pedig ebbe az elképzelésbe nem illik bele, hogy bárki nőként érintse meg az ő drága kislányát.

-     Miért, félsz, hogy előjön belőle az apatigris? – Jó ízűen kacagott, de hamar lehervasztottam vigyorát.

-     Először is, az anyatigris, te nagyokos. Másodszor, szeretnéd, ha beszélgetnénk egy kicsit Danny barátunkról? – Már nem szórakozott olyan jól, én pedig büszke, győztes mosollyal húztam ki magam.

     Mielőtt apa bármit is mondhatott volna, nagyszájú húgom felszaladt szobájába, hangos ajtócsapással jelezve, most a háta közepére sem kíván engem, de ő szólt be előbb.

-     Mit akartál ezzel mondani? És mit csináltatok Ericcel? – Megrovó, kérdő, vádló tekintettel ostorozott, de már elég edzett vagyok ahhoz, hogy kivágjam magam.

-     Semmit, csak befogni a száját. A második kérdésedre pedig nem válaszolnék. Egyrészről, valójában nem akarod tudni, másrészről szeretném, ha a barátom élve maradna, harmadrészről pedig sikerült megzavarnod, tehát nem lenne túl sok beszámolni valóm. – Bájosan mosolyogtam, de kicsit szégyelltem is magam, ugyanis az előttem álló erős, mindig tekintélyt parancsoló férfi arcából minden vér távozott, és vámpírokat megszégyenítő színe lett.

-     Azt hiszem, ez is több mint sok információ volt. – Támaszkodott a kanapénak, majd óvatosan megrázta fejét.

-     Apa, kérlek, áruld el, mit akartál. – Már úgy mennék vissza Eric mellé.

-     Azt hiszed, ezek után még emlékszem rá? – Meresztett rám hitetlenkedő tekintet, de az én „ezt most nem mondod komolyan” fejemnél, nem volt meggyőzőbb.

     Ezután ő balra botorkált, én pedig felvágtattam a lépcsőn. Dühösen dobtam magam az ágyra, azt sem figyelve hova esek, így történhetett meg, hogy könyököm Eric bicepszében landolt, én pedig teljes testsúlyommal rázuhantam.

-     Áúú! – Nyögött fel fájdalmasan, engem meg már mardosni kezdett a bűntudat. Megölöm szerencsétlen srácot.

-     Jajj, ne haragudj! – Kezdtem puszilgatni a fájó helyet.

-     Mit akart apukád? – Na, ez jó kérdés.

-     Nem mondta el, mert jött Mimmi, beszólt, én is neki, utána apa feltett egy kérdést, amire oltári nagyvonalakban válaszoltam, de az is sokkolta, így nem tudtam meg, mi volt az eredeti problémája. – Ezt mind egy szuszra mondtam el, majdnem megfulladtam.

-     Na, levegőt azért vegyél! – Nevetett, majd belepuszilt hajamba.

     Pár percig csendben feküdtünk egymás mellett, majd Eric egy váratlan, de annál jobb ötlettel állt elő.

-     Molly, mi lenne, ha lemennénk néhány napra Kattarpba? Nagyon hiányzik már a családom. – Ahogy felnézett rám könyörgő szemeivel, akkor sem tudtam volna nemet mondani, ha a Dalai Láma várna vendégségbe, ráadásul miért tenném, hiszen imádom az anyukáját és a testvéreit is.

-     Ez remek ötlet! Nekem is iszonyatosan hiányoznak. A nyugodt körülmények, anyukád almás pitéje, Noora ölelése, Lina örökkévalóságig tartó monológja, amint kioktatja a nagyra nőtt kisöccsét – itt megborzoltam haját, mivel nővére is ezt szokta tenni a szentbeszédei végén, ezzel tudtára adva, ő a nagyobb.

-     Akkor menjünk! De azt mondom, egyedül megyek, szeretném, ha meglepetés lennél.

-     Nem kicsit fognak megdöbbeni, az biztos. – Mosolyogva öleltem át nyakát, majd beleharaptam egyet, mire kicsit megszorította derekamat.

-     Ne kínozz, kicsim, kérlek! – Belekuncogtam fülébe, de azután elhúzódtam tőle.

-     Mikor?

-     Jövő héten? – Csillantak fel szemei, ami miatt nem ellenkezhettem.

-     Tökéletes. – Egy pillanatra csendbe maradt, elgondolkozott, ami nem sejtet túl sok jót.

-     Te Moll, miről beszéltetek Mimmivel, amiről nem tudhatok? – A fenébe, ebből most hogyan vágjam ki magam? Csodálkoztam is, hogy eddig nem hozta fel.

-     Eric, ne hozz ilyen helyzetbe. Nem fogom azt mondani, hogy semmiről, mert mindketten pontosan tudjuk, hogy ez nem igaz, de megígértem a húgomnak, hogy még nem mondom el. – Reméltem, ennyivel beéri, de a lelkem mélyén pontosan tudtam, hogy nem.

-     Mióta vannak titkaink egymás előtt? – Még zsarol is, csodás.

-     Ez Mimmi titka, nem az enyém. – Attól tartok már tudja, miről van szó, ugyanis arca cseppet rémültté, a következő pillanatban pedig dühössé vált.

-     Egyben biztos lehetsz, Dannynek annyi. – Felpattant, már nem tudtam elkapni karját.

-     Eric! – Kiabáltam utána, de feleslegesen futottam volna, utol nem tudnám érni.

     Azonnal Mimmi szobájába vettem az irányt, hiszen erről nem árt, ha tud, a végén még azt gondolná, én mondtam el Ericnek. És amennyiben erre a téves következtetésre jut, egy fél életre megharagszik rám.

-     Húgi, baj van. – Félve rágcsáltam számat, mert emiatt nagyon mérges lesz Ericre, pedig ő csak meg akarja védeni.

-     Mi van?

-     Eric elrohant, és nem kockáztatok túl sokat, ha azt mondom, Dannyhez ment. – Szépen eljutott a tudatáig, hogy ez mit is jelent. Barátja gazdagodni fog néhány lila folttal, rosszabb esetben pedig pár varrattal is.

-     Elmondtad neki? Megkértelek, hogy…

-     Nem mondtam neki semmit, éppen abból jött rá. Ismer, mint a rossz pénzt, ahogy te is gyanúsan viselkedtél, elég hamar összerakta a képet. – Mentettem magam, és büszkélkedtem szerelmem gyors észjárásával is.

-     Basszus! Minek szól bele? – Kapkodott magára pár ruhadarabot, majd elkezdett lefele szaladni.

-     Csak félt, és nem mellékesen nagyon is igaza van! – Mimmi azonnal megpördült, így összeütköztünk. Tudom, hogy legszívesebben elküldene a francba előbbi megszólalásomért, de ehelyett sírni kezdett.

-     Kérlek, segíts! Nem akarom, hogy bántsa! Üvöltözzön velünk, oktasson ki, de ne hagyd, hogy bántsa! – Letöröltem könnyeit, majd megöleltem.

     Mindketten beszálltunk az autómba, és elindultunk Danny lakása felé. Megígértem Mimminek, hogy leállítom Ericet, de belül pontosan tudtam, hogy a szőke srác most nagy bajban van. Ericnek van úgy tizenöt perc előnye velünk szembe, ami sok mindenre elég.

Danny Saucedo

    

     Érzem, ez nem az én napom. Elaludtam, elfogyott a kávém, a pékség, amit minden reggel látogatok bezárt, a telefonomat kimostam, így sürgősen kell vennem egy újat, mert ez bizony többet nem fog bekapcsolni. Ráadásul késésben is vagyok, amiért a táncosaim rendesen meg fognak dolgoztatni, szóval bátran kijelenthetem, ma minden és mindenki ellenem van.

     Elmebeteg módjára kezdett valaki dörömbölni az ajtómon. Akárki is az, most nem érek rá. Rohanok, továbbá pocsék a hangulatom. Most épp mi baja van a szomszédnak? Hangos volt a mosógép? Esetleg nem hoztam be a küszöbről az újságot, ezzel rontva a lépcsőház kinézetét? Netán elfogyott a só? – Nem fogja fel, hogy nem akarom kinyitni? Mi a fenéért dörömböl, mindjárt beszakad az ajtó, a francba is.

-     Mi van már? Megyek, megyek! – Üvöltöttem, miközben dühösen fordítottam el a kulcsot a zárban.

     Hívatlan vendégem nem várta meg, míg kinyitom az ajtót, szabályosan feltépte azt, s még reagálni sem volt időm, mert egy ököl landolt a képemben. Az erős, váratlan ütéstől a földre huppantam, majd azonnal arcomhoz kaptam, felnéztem támadómra, de finoman szólva sem számítottam arra, akit megláttam.

-     Kelj fel, te rohadék! – Döbbenetemben mozdulni sem tudtam, de Eric ezzel nem foglalkozott. Megfogta nyakamnál a pólómat, és egy erős rántással két lábra állított.

     Rá sem ismerek. Szemi dühtől égnek, indulat, méreg és harag van minden mozdulatában. A szavai gyűlölettel megfűszerezettek, a tekintete félelmetes, szinte felnyársal. Mit tettem?

-     Mit tettem? – Tettem fel végül a kérdést, de azt hiszem, csak rontottam, amúgy sem rózsás helyzetemen.

-     Elfogadtam, áldásomat adtam rátok, támogattalak benneteket, erre kihasználod? – Annyira indulatos, hogy szavait alig értettem.

-     Többek között arról sincs fogalmam, hogy mi ütött beléd, de ha legalább érthetően beszélnél! – Nem kellene feleselnem, mert igen csúnya lesz az arcom. Újból behúzott egyet, de ezúttal sem aprózta el. Csak reménykedethetek, hogy a fogaim a helyén maradtak, azt hiszem ezzel mindent kifejtettem.

-     Mimmiről beszélek, te seggfej! Még csak tizenhat éves, egy kislány. Hogy van képed hozzányúlni? Kihasználod, hogy ennyire szeret, hogy mindent megtenne érted. Egy féreg vagy! – Nos, tényleg bajban vagyok, nagyobba, mint az imént hittem.

-     Eric, beszéljük ezt meg higgadtan. – Próbáltam felemelt kezekkel hátrálni, de kicsi lakásom egyik hátránya, éppen az, hogy kicsi, így a kelleténél hamarabb elértem a falat.

-     Beszélgetni szeretnél? Talán Mimmivel kellett volna beszélgetned. – Meglepetésemre most nem engem ütött meg, de a falnak nem esett jól, az biztos.

-     Szeretem őt, nem használnám ki soha, fontos nekem. – Mentegetőztem, de tulajdonképpen csak az igazságot mondtam. Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy Mimmi igen meggyőző tud lenni, és ha pap lennék, sem tudnék neki ellenállni, de mint tudjuk, messze nem vagyok az. Ilyen előélettel a templom közelébe nem engednének.

-     El is hittem, mindaddig, míg nem fektetted meg az első adandó alkalommal. – Na, na, itt valami félreértés történt.

-     Állj, állj, állj! Én nem feküdtem le Mimmivel. Csak majdnem, és… - Áú, nem hiszem el, miért üt még mindig. Ez már fáj.

-     Nem érdekelsz, ő még kislány, hogy nyúlhattál bárhogyan is hozzá? – Válaszolni akartam, de az ajtó újból kicsapódott, és barátnőm könnyáztatta arcát, valamint nővére ijedt tekintetét láttam meg, de az üdvözlésre már nem volt időm, ugyanis nyögve vettem tudomásul, hogy egy jobb egyenestől felrepedt a szám.

-     Fejezd be! Teljesen meghibbantál? Hagyd abba! – Kezdte sírva ütni Mimmi Ericet, aki felállt, óvatosan megfogta a vállánál, majd teljesen átszellemülve kezdett beszélni a lányhoz.

-     Ez a te érdeked!

-     Mi, hogy szétvered a barátom? – Akkora pofont lekevert Ericnek, hogy jó ideig meg fog látszani a nyoma. Molly még mindig nem szólt bele, talán ő is úgy gondolja, hogy Eric kicsit túlzásba esett.

-     Nyugodj le, meg foglak védeni, akkor is, ha nem akarod. Nem engedem, hogy meggondolatlanul cselekedj, akkor sem, ha egy életre meggyűlölsz. – Molly közbe odasétált hozzám, felém nyújtott egy papír zsebkendőt, de rám se nézett.

-     Mindenki fejezze be! – Tápászkodtam fel nagy nehezen, ugyanis a bordám is sajgott. Hova jár ez a gyerek edzeni?

-     Te nem vagy abba a helyzetbe, hogy parancsolgass! – Szikrát szórtak a szemei, én pedig kezdtem elhinni, hogy valami rosszat tettem.

-     Eric, fejezd be, eleget kapott már. – Molly nyugtatóan megsimogatta karját, mire ellazult, és leült a kanapéra. Azt hiszem, legalább a fogorvost megúszom.

     Közben Mimmi mellém lépett, megsimogatta arcomat, letörölte a vért szám széléről, majd apró puszikkal hintette be sérüléseimet.

-     Nagyon fáj? – Könnyeit letöröltem arcáról, majd igyekeztem elviccelni, de valójában mindenem sajgott.

-     Ezek harci sebek, amiket miattad szereztem. Büszkén viselem őket. – Mosolyogtam rá, majd egy csókot kíséreltem meg adni neki, de ezt több tényező is megakadályozta. Amint ajkaink összeértek a sebem újból vérezni kezdett, és Eric is hangosan felmordult.

     Szépen mind a négyen elhelyezkedtünk. Egy lövészárokban érzem magamat. Eric engem öl meg a szemeivel, őt pedig Mimmi fojtogatja a tekintetével. Ha azt akarom, hogy mindenki élve jusson ki innen, valamivel elő kellene rukkolnom, de sürgősen. Ötlet és idő hiányában kétségbeesett pislogtam Mollyra, aki bár elhúzta száját, végül mégis megszólalt.

-     Akkor a hadiállapotokat most beszüntetjük. Húgi, tudod, hogy imádlak, de Ericnek igaza van. Az, ami történt Danny hibája, és ne gyere nekem azzal, hogy te kényszerítetted ki, ő tapasztalat, tudnia kellett volna nemet mondani. Nem vagyok álszent, nem a koroddal van bajunk, hanem azzal, hogy alig három hete vagytok együtt, ami még merő jóindulattal sem mondható sok időnek, de ez inkább neked szól – nézett rám. – Mimminek már elmagyaráztam. Eric meg szépen bocsánatot kér, amiért így intézte el.

-     Mi? Na, azt most felejtsd el! – Duzzogva, felháborodottan nézett Mollyra, aki állta a tekintetét.

-     Pedig meg fogod tenni. Semmit nem oldasz meg azzal, ha szétvered szerencsétlent, csak Mimmi még kezelhetetlenebbé válik, akkor pedig rád kenem az egészet. – Ellentmondást nem tűrően szuggerálta barátját. Mindig is csodáltam milyen erős, karizmatikus. Még a nagy Eric Saadét is képes elhallgattatni.

-     Molly, nem kell bocsánatot kérnie, csak ne üssön meg többet, és mondja meg, mit eszik. – Nem gondoltam, hogy ez ilyen vicces lesz, de a feszültség egy pillanat alatt feloldódott, és mindannyiunkból kitört a nevetés. Saade a hatás kedvéért még nekem vágott egy párnát, Mimmi pedig egy körtével dobta meg, aminek hála fel is jajdult, így kvittek voltunk.

     Körülbelül két óra telhetett el az Eric és köztem történt incidens óta. A kedélyek lenyugodtak, bár Popularnak még mindig nem voltam a szíve csücske, már nem hangoztatta. A szemem alatt elkezdtek az ütések nyomai belilulni, még a jégakku ellenére is, valamint a szám is szépen feldagadt. Ezek után senki nem mondhatja, hogy könnyen megkaptam Mimmi szerelmét.

-     Ennyivel nem intéztük el. Fegyverszünetet kötünk, de az csak addig van érvénybe, míg tiszteled és becsülöd őt. – Világosított fel, majd gyomron vágott, de ez most nem fájt, csak figyelmeztetni akart, nem a levegőbe beszél.

-     Értettem, főnök! – Megöleltem, hiszen csak a legjobb barátomról van szó, akitől senki nem választhat el, még ő maga sem.

{Egy hét múlva}

Eric Saade

     Lassan indulunk Kattarpba. Kicsit félek ugyan, hiszen elég régen nem jártam otthon, amiért szégyellem is magamat, de a körülmények egyszerűen nem tették lehetővé. Vajon minden olyan lesz, mint azelőtt? Anya sütivel vár, Noora a nyakamba ugrik, az öcsém legújabb barátnőjével büszkélkedik, Lina pedig játszva a nagytestvért rámutat mindenre, amit az elmúlt időszakban rosszul csináltam. Vagy teljesen más lesz? A könnyed, fesztelen családi légkör helyett valami egészen más fogad majd? Majdnem fél éve nem jártam otthon. El sem hiszem, hogy ezt valóban megtettem. Ezt nem lehet ráfogni a mozgalmas életemre, ez az én hibám. Én, akinek mindig a családja, a szerettei voltak a legfontosabbak, hogy hanyagolhattam el őket ennyire? Viszont most helyre hozom. Az életemet szép lassan visszaterelem a helyes vágányra, és kijavítom minden hibámat. Mollyval megoldódtak a dolgok, boldognak, kiegyensúlyozottnak érzem magam, amire már oly’ régóta nem volt példa. Itt az ideje, a családommal is rendbe hozni a viszonyomat.

     * Fel kell hívnom anyát. Nem egyszerű rászánni magam, de meg kell tennem. Már az elgondolkodtató, hogy miért vagyok ilyen nyugtalan? Könyörgöm, az édesanyámnak készülök telefonálni, nem a svéd királynőnek.

     Elkezdtem keresgélni a híváslistában, és legszívesebben elsüllyedtem volna, mert egy hónapot visszamentem, de anyukámat még mindig nem találtam. Más lehetőség után nézve inkább megnyitottam a névjegyzéket, ahol az első számot meg is nyitottam. Rendben Eric, nagy levegő, és nyomj rá arra a gombra!

-     Eric, tényleg te vagy az? – Szólalt meg anya hitetlenkedve a vonal túloldalán. Remek, már ekkora csodának bizonyul, ha telefonálok? Ezen sürgősen változtatni kell.

-     Igen, én vagyok. Hogy vagytok? – Gondoltam, hogy rögtön a lényegre térek, de az előző reakciót figyelembe véve, lehet, a szíve is megállna, ha közölném vele, leugranék egy hétvégére.

-     Jól, főleg most, hogy hallom a hangod. El sem hiszem, hogy felhívtál. Velünk minden rendben van. Az öcséd… - Anyából perceken keresztül ömlöttek a szavak, én pedig mosolyogva hallgattam. Ezeket a pillanatokat mind elmulasztottam, de most lesz időm bepótolni. – De elég belőlünk, inkább te mesélj!

-     Igazából azért hívtalak, mert van egy szabad hétvégém, és szeretném veletek eltölteni. Jó lenne végre hazamenni, együtt ebédelni, vacsorázni. Hiányoztok. – Amennyiben nem csal a hallásom, egyetlen anyukám sírni kezdett, amit úgy veszek, hogy támogatja az ötletemet.

-     Meg sem kellett volna kérdezned, kicsim. Gyere bármikor, itt mindig nyitva áll az ajtó, ez úgy a te otthonod is, ahogy az enyém vagy a testvéreidé. Várunk nagyon, elkészítem a kedvenceidet.

-     Anya, vihetek magammal valakit? – Ezt most mért kérdeztem meg? Mollyt meglepetésnek szánom.

-     Kicsodát? – Ennyire megleptem, vagy így megijedt, nem igazán tudom eldönteni.

-     A barátnőmet. – Jól van, egyre jobb vagy Saade. Örömet akarsz okozni, erre csak kétségek között hagyod.

-     Pe… persze. Őt is szívesen látjuk. – Ez minden volt, csak őszinte nem, bár ha tudná, Mollyval térek haza, más lenne a véleménye.

-     Remek, akkor péntek este érkezünk. Szeretlek anya! *

     Miközben elmeséltem barátnőmnek anyámmal való beszélgetésemet, meg is érkeztünk szülővárosom határához.

-     Úgy örülök, hogy anyukád így szeret engem. – Boldogan, levakarhatatlan mosollyal az arcán tapsikolt az ülésben. Hogy én mennyire idióta vagyok, hogy eldobtam ezt a lányt magamtól!  – Min gondolkozol ennyire?

-     Csak azon, hogy kis híján mindent tönkre tettem. – Sóhajtottam egy nagyot, majd Moll bosszúsan nézett rám, és fejbe vágott.

-     Ne rágódj már ezen! Szerencsére rendbe hoztuk, és most boldogok vagyunk. A múlt csak beárnyékolja a jelen szépségeit, ne rontsd el a boldog pillanatokat, mert mérges leszek. – Bölcselkedésén és arckifejezésén elnevettem magam, majd áthajoltam hozzá egy csókért.

-     Szeretlek! – Vigyorogtam, mint egy vadalma, de ő valahogy mindig ezt váltja ki belőlem.

-     Én is, de ha lehet egy különleges kérésem, akkor az utat nézd, különben közelebbről is megvizsgálhatjuk egy fa törzsét. – Hogy tud ilyen körmondatokban beszélni? Mindent túlbonyolít, de így tökéletes. A bolondos, cserfes, nevető énjét kedvelem a legjobban, ezért szerettem bele.

     Leparkoltam a ház előtt, de újra hatalmába kerített a félelem. Ijedt tekintettel néztem barátnőmre, hátha tud valami biztatót mondani, de legnagyobb meglepetésemre, ő is kétségbeesetten pásztázta az előttünk magasodó családi házat.

-     Te mitől félsz? – Kérdeztem reménytelenül, ő pedig egy óriásit sóhajtott.

-     Nem tudom, mi van, ha már semmi sem lesz olyan, mint régen?

-     Én is éppen ettől tartok. – Vallottam be, majd kiszálltam az autóból. – Te nem jössz? – Kérdeztem, mikor továbbra sem mozdult.

-     Nem. Beszélgess velük kicsit, addig felhívom Mimmit. Egy tíz perc múlva utánad megyek.

-     Jó, ha nagyon vészes a helyzet, maximum elfutunk. – Nem tudom miért, de Moll átmászott a vezetőülésre, kihajolt az autóból, pólómnál fogva lehúzott magához, és egy hosszú, szenvedélyes csókkal jutalmazott meg. Hadd ne mondjam, rögtön megnyugodtam.

-     Hmmm, csak ez kellett nekem. – Beharaptam alsó ajkam, majd az ajtó felé indultam.

     Ahogyan körbe néztem, elárasztott az otthon hangulata. A gondosan ápolt virágok, a frissen nyírt fű, a házból kiszűrődő gyerek hangok. Közben megérkezett Scotty is, aki két lábra állva, kinyújtott nyelvvel, farokcsóválva üdvözölt. Leguggoltam hozzá, megsimogattam, összedugtuk orrainkat, majd nyalogatni kezdett. Legalább ő nem felejtett el, nem haragszik rám, csak örül, hogy itt vagyok.

     Összeszedtem minden bátorságom, és bekopogtam, a bejárati ajtó pedig azonnal kinyílott…