14. fejezet

Szép napot Drágáim!
Megint hálálkodással kezdeném a bejegyzést. Annyi kommentet kaptam az előző fejezethez, mint a legelsőhöz, ezért rendkívül boldog vagyok. Köszönök szépen minden hozzászólást, nagyon sokat jelentenek nekem, és természetesen válaszoltam is rájuk.
Szavazni kérlek ne felejtsetek el, mert kíváncsi vagyok a véleményetekre!
Az újabb rendszeres olvasómat köszöntöm, remélem nem okozok neki sem csalódást.
Erről a fejezetről csak annyit, hogy sok mindenre fény derül, jelentős beszélgetések történnek benne.
Nem is húzom tovább a drága időtöket, jó olvasást és remélem írtok néhány véleményt!

14. fejezet

Beszélgessünk!

Eric Saade

-     Eric, mit jelentsen ez? – Szétrebbentünk Tone-val, és a hang irányába fordítottam fejem.

-     Anya! – Hát ő meg hogy kerül ide? – Mit, mit keresel itt? – Néztem rá nagyra tágult szemekkel. Te jó ég, mi történt volna, ha nem jön?

-     Az most teljesen lényegtelen. – Lépett közelebb hitetlenkedő arccal. – Mi folyik itt? Ki ez a nő? – Lenézően bólintott Tone felé, aki ma már sokadszorra kerül kellemetlen helyzetbe miattam.

-     Tone Damli vagyok. Nagyon örvendek. – Mosolygott bájosan anyukámra, aki figyelmen kívül hagyva gesztusát elsétált mellette.

-     Anya, ne viselkedj így. Ő a duett partnerem. Együtt dolgozunk az új dalomon.

-     Értem én. És épp a lakásodon kell gyakorolni késő éjjel a szöveget, ugye?

-     Anya… - Kezdtem, de közbe szólt. Nagyon paprikás ma a hangulata.

-     Anya, anya. Csak ezt hallom mióta beléptem. Mostanában nem beszéltél velem túl gyakran, ne tíz perc alatt akard bepótolni! – Kicsit elszégyelltem magam, mert valóban nem kerestem az elmúlt időszakban. Féltem, hogy magyarázatot kell neki adnom. De, ami miatt valójában kerültem, hogy ő mindig tudja, amint meglát, mi zajlik le bennem. Nem akartam, hogy be kelljen vallanom, hogy magam sem tudom, mit akarok és hogyan tovább.

-     Azt hiszem jobb, ha én most megyek.

-     Hát ezt nagyon jól látod aranyom. – Határozottan nem szimpatikus neki. Nem értem, hogy válthatott ki ellenszenvet egy pillanat alatt anyukámból és Mimmiből is, pedig olyan kedves nő.

-     Ne haragudj! - Vettem egy nagy levegőt, hiszen annyi minden érte ma. – Úgy az egész napért összességébe elnézést kérek.

-     Semmi gond, majd holnap beszélünk. – Adott két puszit, de másodikat a szám sarkára, majd távozott. Mi lesz ebből?

     Anya csípőre tett kézzel állt a nappaliban, és fejét rázta. Nem szeretem, amikor ilyen. Ez a nézése határozottan rossz előjel. Csak az a kérdés, hogy a hangos taktikát választja-e, ami annyiból áll, hogy leüvölti a fejem, és minden gondolatát rám zúdítja. Vagy a csendeset, amikor hallgat, kitartóan a szembe néz, ezzel elérve, hogy az őrület szélére kerüljek, majd magamtól kezdjek mindent elmondani, amit csak tudni akar. Utóbbit nagyon utálom, és hadd ne mondjam, úgy érzem ma is ez lesz a nyerő.

-     Ne játsszuk ezt, kérlek, csak bökd ki, amiért idejöttél.

-     Éppen ez az ittlétem oka Eric, hogy ilyen hűvösen és szemtelenül beszélsz velem. Havonta egyszer telefonálsz, de akkor is két perc múlva lerázol, mondván menned kell. Január óta nem láttalak, anyádként merészeltem idejönni, és meglátogatni. Bocsánat! Úgy látom, tökéletesen boldogulsz a családod nélkül, nem hiányzunk neked, nincs szükséged ránk!

-     Ez nem igaz! – Vágtam rá rögtön, hiszen fogalma sincs, hogy mennyire rossz nekem ilyen távol lenni tőlük. Pláne, amikor ekkora szükségem lenne a tanácsaira, csak magam sem tudom megfogalmazni a kérdéseimet.

-     Sajnos nekem nem úgy tűnik. – Annyira fáj hallanom a hangjában a fájdalmat, amit én okoztam.

-     Anya, tévedsz! Tudom, hogy mostanság elhanyagoltalak benneteket, és ezt őszintén sajnálom, de még a szokottnál is bonyolultabb az életem. – Közelebb léptem hozzá, majd hosszú idő után magamhoz öleltem az anyukámat. Kicsit könnyezni kezdett, de erősen magához szorított.

-     Soha többet ne merj ilyet csinálni! – Fenyegetett meg mutatóujját fent tartva. – Most pedig ülj le, és mindent tudni akarok. Én kérdezek, te válaszolsz! Nincs kifogás.

-     Értettem. – Mosolyogva foglaltunk helyet mindketten, de azonnal elkomorultam, amit feltette első kérdését.

-     Mi történt valójában Mollyval?

-      Nem kezdhetnénk, mondjuk valami olyannal, hogy „Kisfiam, hogy áll az új album?” vagy „Milyen volt a turné? Elégedett vagy?” – Néztem rá lemondóan, mert tudtam, hogy nem ezekre a felszínes dolgokra kíváncsi.

-     Ha ezekre szeretnék választ kapni, akkor körülnézek az interneten. Engem most nem Popular érdekel, hanem a fiam.

-     Sejtettem. – Vettem egy nagy levegőt, majd belekezdtem. - Egyre több lett a fellépés, folyamatosan tellett a naptáram, a szabadidő szót már-már el is felejtettem. Molly eleinte nagyon megértő volt, de egy idő után, érthető módon, kezdett besokallni. Szép lassan mindennapossá váltak a vitáink. Mindig hangosabb és személyeskedőbb lett, egyre mélyebb témákat hánytorgattunk fel. A kezdetekben még azonnal kibékültünk, de ahogy múlott az idő, már volt, hogy napokig egymáshoz sem szóltunk. Kivétel nélkül este értem haza, ő pedig azzal nyüstölt, hogy beszéljük meg a dolgainkat, hogy csináljunk valamit, mert nem akar elveszíteni, kérdezgette, hogy szeretem-e. Mindig az volt a válaszom, hogy persze, de fáradt vagyok, majd máskor. Az egyik vitánk azonban már nagyon elfajult, és olyan dolgokat vágtunk egymás fejéhez, amik akkor fájdalmasan igazak tűntek. Akkor ébredtem rá, hogy igaza van, ez így nem mehet tovább. Leültünk, de nem hagytam szóhoz jutni, csak mondtam, ami eszembe jutott. Éppen a meggondolatlanságom miatt jött ki nagyon sok olyan szó a számon, amit már akkor megbántam, mikor Molly könnyes szemmel felállt, és azt mondta, legyen boldog életem. – Mióta beszélni kezdtem először néztem fel anyára. Könnyes szemmel hallgatta történetem. Érzem, hogy nem erre számított. Nem ezt akarta hallani. A lelke mélyén tudta, hogy az én hibám, de reménykedett benne, hogy nincs igaza Linának, aki hónapok óta nem áll szóba velem. De akárhogy szépítettük a médiának, vagy bármilyen szépen adta elő Molly a családjának, magamnak nem tudok hazudni. Nincs meg a képességem, hogy magamat átverjem, mert ezt én rontottam el.

-     Folytasd, kérlek. – Zökkentett ki gondolataimból anya.

-     Hol tartottam? – Ráztam meg a fejem, hogy kitisztuljon. Most tudatosult bennem, hogy mekkora barom vagyok. Elüldöztem magam mellől azt az embert, akit a legjobban szerettem. Mit áltatom magam? Még mindig ugyanúgy szeretem, sőt! Amióta nincs velem, minden apró mozdulata hiányzik. A hangja, a nevetése, az illata, az érintése, a gyengédsége.

-     Ott, hogy felállt.

-     Ja, igen - vettem egy mély levegőt. – Kiment, és abban a pillanatban megbántam szinte mindent, amit mondtam neki. Láttam, ahogy a visszatartott könnycseppjei legördülnek az arcán, és a hangjából kihallatszott az a fájdalom, amit én okoztam. - Elhallgattam. Azért hagytam abba, mert nem tudtam mit mondjak, vagyis nem akartam kimondani.

-     Miért nem mentél utána?  

-     Mert nem akartam bántani, mert nem akarom többé bántani. – Bukott ki belőlem, amit hónapok óta rejtegetek saját magam elől is.

-     Szereted. – Állapította meg.

-     Köszönöm anya, ez igazán hatalmas felfedezés. Valószínűleg még Noorának is leesett volna.

-     Szemtelenkedj csak. – Mosolyogott halványan. – De akkor nem értem, ki ez a nő?

-     Tényleg a munkatársam. És azért volt ma itt, mert bemutattam a többieknek, de ott volt Molly és Mimmi is... – Anya az arcát kezeibe temette.

-     Kisfiam, hogy lehetsz ilyen ostoba?

-     Nem hiszem el, hogy te is kezded. Mimmivel ma ezen balhéztam össze. Mi rosszat tettem ezzel? Mollyval barátok maradtunk.

-     Barátok? – Kérdezte tőlem olyan hangsúllyal, mintha azt mondtam volna a csíkos zebrára, hogy foltos.

-     Hát, hellyel-közzel. – Húztam el a számat. – Igazából nem tudom, mi zajlik közöttünk, de ő igyekszik tartani magát a „barátság” fogalomhoz illő viselkedéshez. Na, nekem ez már nem mindig sikerül.

-     Van valakije? – Kérdezte, mire olyan hevesen kezdtem el rázni a fejem, hogy beleszédültem. – Akkor semmi sincs veszve. – Simogatta meg a fejem, és adott rá egy puszit. Jó érzés anya karjaiban lenni. Kisfiúnak érzem magam, akinek semmi gondja, akit megvéd az anyukája.

-     Anya, - néztem fel rá. – Ennek vége van. Nem engedem, hogy többet szenvedjen miattam. Mint barátja bármiben mellette állok, de több nem lehet köztünk. Tudom, hogy nehéz neki, hogy jelenleg ezzel is bántom, de idővel jobb lesz. Ez az ő érdeke.

-     Ezt most te sem gondolod komolyan, ugye?

-     De, teljesen komolyan gondolom. – Néztem határozottan a szemébe, és lezártnak tekintettem a témát. – Beszéljünk másról inkább. Szerintem kielégítő választ adtam a kérdésedre.

-     Rendben van. – Fogta meg a kezem. – De nekem bármit elmondhatsz. Ne hidd, hogy mert már nem otthon laksz, vagy, mert magadat tartod el, nem változtathatsz az egyszer megfogalmazott véleményeden. Akárhogyan is döntesz, bármiben támogatlak. Ha tízszer változtatod meg a döntésed, akkor annyiszor fogom végigcsinálni veled, azt az utat, amire rálépsz. – Két tenyerét arcomra helyezte, így kénytelen voltam szemébe nézni. – Értve vagyok?

-     Igen. – Pusziltam meg, majd úgy gondoltam tényleg ideje témát terelni. – Hogy vagytok? Noora még mindig nem akar hallani rólam?

-     Eric, még csak hét éves.

-     Nem kell a rizsa anya, egy „nem” is megteszi.

-     Tudod, mennyire szereti Mollyt. – Ennyit a terelésről. Megint helyben vagyunk. El kell fogadnom, ő mindig az életem része marad. Hiába akarok felejteni, változtatni, túllépni, egyszerűen nem megy. Szeretem őt, így mindenben őt látom, őt keresem, mert ahol ő van, ott a helyem nekem is.

-     Igen, de attól még normális, hogy hiányzik a kishúgom. – Fejét kicsit lehajtotta, és kezeit tördelni kezdte. – Mit nem mersz elmondani? – Kérdeztem sejtelmesen, levonva a következtetést előbbi mozdulataiból.

-     Nem számít, majd beszélünk róla máskor.

-     Anya! – Szem csatát vívtunk, amit kivételesen én nyertem meg.

-     Noorának nagyon hiányoztok, MINDKETTEN! – Szögezte le, mielőtt közbeszólhattam volna. – Szerettelek volna megkérni, hogy legalább egy délutánt töltsetek el vele.

Mimmi Sandén

      Még mindig az elmúlt nap hatása alatt vagyok. Akárhogyan is próbálom, nem tudom összefoglalni az eseményeket.  A tegnap leginkább az Ericcel való, hangos, és cseppet sem szép vitámról lehetne emlékezetes. Ám nekem mégis két ölelő kar jut eszembe az estére gondolva.

      * Ajtócsapódás jelezte, hogy távoztam. Csak szeretném kisírni magam. Megálltam háttal az ajtónak, és hangos zokogásban törtem ki. Ám az ismét kinyílott, majd becsukódott, körém pedig két kar fonódott. Tulajdonosa maga felé fordított, szorosan átölelt. Belebújtam mellkasába, pulóverének széleit görcsösen markoltam, és mélyen beszippantottam mámorító illatát. Most csakis rá van szükségem! Hátamon megéreztem simogató kezeit, mire nyugalom árasztott el. Iménti dühös énem tovatűnt. Olyan érzésem támadt, mintha egy párhuzamos univerzumba kerültem volna. Nem érzékeltem mást, csak Danny engem ölelő karjait. Nem éreztem kínosnak, ha sírni lát. Most nem jöttem zavarba. Magamat adtam, és hagytam, hogy vigasztaljon. Hosszú percek teltek el, és mi szótlanul öleltük egymást. Sírásom már rég abbamaradt, csak halk szipogásom jelezte zaklatott lelkiállapotom.

-     Mimmi, nyugodj meg. – Óvatosan állam alá nyúlt, én pedig felnéztem szemébe. A szívem őrült ütemet diktált. Gyönyörű szemei magába szippantottak, amint aggódó tekintettel fürkészte arcomat. – Maradj ki belőle, még ha jót akarsz is.

-     Mindig bántja. – Szipogtam tovább. Nem véletlenül beszéltem tőmondatokban, tudtam, hogy megérti.

-     Tudom. – Újra magához ölelt, de ezúttal fejét belefúrta hajamba. Erre várok, amióta a homokozóban elvette a lapátomat. Sosem hittem, hogy egyszer így fog magához szorítani. Nem tévedek, ezúttal nem. Ő is ugyanúgy vágyott már erre az ölelésre, ahogyan én. Érzem, ahogy a hátam simogatja, hogy ezzel sokkal inkább magát akarja nyugtatni, mint engem. Arcomon hatalmas mosoly uralkodott. Amikor elengedett, tekintetünket egymáséba fúrtuk. Vártam. Nem tudtam mi fog következni, fogalmam sem volt róla, hogy mi lesz a következő lépése, csak vártam.

-     Mi lenne, ha beszélgetnénk? – Láttam rajta, hogy nehezére esett kimondani, de megkönnyebbült.

-     Az jó lenne. – Mosolyogtam rá, és már nyoma sem volt a szomorúságomnak. Hihetetlen, hogy képes minden gondolatomat, problémámat, fenntartásomat elűzni.

-     Szerintem nem kellene így mosolyognod. – Lépett ismét egészen közel, éreztem leheletét bőrömön. – Veszélyes lehet.

-     Vállalom a kockázatot. – Jött elő az igazi énem, és kezdtem vele kacérkodni.

-     Jól érzem, hogy életedben először viselkedsz normálisan a közelemben? – Vigyorgott szemtelenül.

-     Talán ha szíveskedtél volna nem kihasználni a helyzetet, és nem hoztál volna mindig zavarba, sikerült volna értelmes nő benyomását keltenem. – Feleltem mindent tudóan, mire alaposan kinevetett.

-     Értelmes nő? – Kérdezett vissza, de fuldoklott a nevetéstől. Nekem sem kellett több, szépen bevágtam a mű durcit, majd hátat fordítottam neki. Szinte azonnal megéreztem ujjait, amiket mellem alatt összefont karjaimra simít.

-     Ez az értelmes nő verzió? – Suttogta fülembe. Hangjáról érezhető volt, hogy mosolyog, lehelete csiklandozta a nyakam. Végigfutott rajtam a hideg, és nem tudtam visszavágni, mert olyan hatást sikerült kiváltani belőlem, amire nemigen számítottam. Lábaim kocsonyaként kezdtek remegni. A gyomrom bizsergett. Óriásit nyeltem, szabálytalan lélegzésemet pedig próbáltam megzabolázni.

     Élvezte, hogy így reagálok egyetlen érintésére. Magával szembe fordított, majd kezeit derekamra csúsztatta. Ha ezt nem teszi, biztosan elborultam volna valamelyik irányba.

-     Akkor megegyezhetünk, hogy mostantól velünk foglalkozol, nem a nővéredékkel? – A „velünk” szótól majdnem sírni kezdtem, de mivel éppen azt bizonygatom neki, hogy nem vagyok kislány, ezt nem tehettem meg. Hatalmasat dobbant a szívem, jelezve, hogy elégedett. A torkomba gombócok nőttek, amiktől nem bírtam megszólalni. Ebben a pillanatban akár a pápa is itt lehetne, kitörhetne a világháború, férjhez mehetne a királynő, engem az sem tudna kiragadni az álmomból.

-      Igen. – Nyögtem ki nehezen, bár belül táncolt minden szervem, idegsejtem. A gyomrom szalszázott, az agyam szambát járt, míg a szívem valami hihetetlen ritmusra csacsacsázott.

-     Akkor menjünk be. – Mosolygott rám, majd kezébe vette az enyémet, de a lábam abban a pillanatban földbegyökerezett.

-     Nem mintha nem tetszene, de ez szerintem nem túl jó ötlet. – Pislogtam kezeinkre. Nem úgy fonta össze ujjainkat, mint az igazi szerelmesek, de tenyerébe fogta az enyémet

-     Igazad van, túl gyors. Először beszélgessünk. – Elengedte. Jajj, ne, nem akarom elengedni! Nem ezt akartam.

-     Én nem éppen erre céloztam. – Húztam el számat, és közben hevesen ráztam a fejem.

-     Annyira aranyos vagy! – Két tenyere közé fogta arcomat, majd megpuszilta a homlokom. Ezzel belőlem újabb érdekes reakciókat váltott ki. – Akkor hogy is értetted? – Persze, ezek után mégis, hogy várja el, hogy épkézláb magyarázatot adjak bármire is. Már azt sem tudom, hogy mit mondtam.

-     Öm… - Gondolkozz! Miről volt szó? Kéz. Á, ez az! – Molly meg fog ölni. – Jelentettem ki, mire megint nevetni kezdett. – Most már kikérem magamnak. Nem vagyok ilyen buta, hogy mindig kinevess. – Vágtam sértett arckifejezést.

-     Mit is mondtál az előbb? Ja, igen, értelmes nő. – Száját megint mosolyra húzta, én meg ráöltöttem a nyelvem, de rájöttem nem kellett volna. Ezzel megint ő nyert. – Egyébként nem Molly lesz a legnagyobb problémánk. – Váltott komoly hangra, ami kicsit megijesztett. Cseppet sem lettem nyugodtabb, mikor egy nagy sóhaj kíséretében újra karjai közé zárt.

-     Nem értelek. – Suttogtam.

-     Eric.

-     Danny, továbbra sem tudom, mire gondolsz. – Még mindig nem dolgoztam fel a tényt, hogy engem ölel, és fesztelenül beszélgetünk. Vagyis egészen eddig teljesen feszültségmentes volt.

-     Eric imád téged. Habár most összevesztetek, de nem fogja szó nélkül hagyni, hogy köztünk bármi is legyen.

-     Ahhoz neki semmi köze. – Jelentettem ki határozottan, de ebbe azért közrejátszott, hogy újra feléledt bennem a harag iránta.

-     De igenis van, mert Molly után, te vagy a legfontosabb személy neki. Higgy nekem! – Végigsimított arcomon, bennem ezzel ma már a sokadik érzelmi lavinát elindítva.

-     Nem kell neki mindent tudni. – Adtam hangot az első eszembe jutott ötletnek.

-     Amúgy megértem. – Közben letelepedett a földre, engem pedig az ölébe húzott. Menten eldobom az agyam. Csípjen meg valaki, mert tuti, hogy álmodom.

-     Kicsit elvesztettem a fonalat. – Vallottam be szégyellősen, és egy kis arcpirosodás kíséretében elhelyezkedtem.

-     Nem titkoltam soha, hogy nem vetem meg a női szépséget és a velejárókat. – Nézett a szemembe, kíváncsi volt a reakciómra, de csak bólintottam, hogy értem és folytassa. – Sok… hogy is fogalmazzak – kezdett gondolkodni. – Szóval sok nő fordult meg mostanában az életemben. - Meglepődtem. Danny Saucedo nem találta a szavakat.

-     Akarod mondani az ágyadban. – Raktam helyre a dolgokat. - Tisztában vagyok vele.

-     Nem félsz attól, hogy megbántalak?

-     Nem. – Elmosolyodott, és adott egy hosszú puszit az arcomra.

-     Akkor jó, mert nem áll szándékomban. – Simogatták a szívemet szavai, és be kell valljam, megkönnyebbültem.

-     Menjünk be. – Álltam fel. – De még ne mondjunk semmit.

-     Rendben. – Adott egy utolsó puszit, majd kinyitotta előttem az ajtót. Amikor bementünk mindenki minket nézett, ám sem Ericet, sem Mollyt nem láttam sehol. Néma csend uralt mindent.

-     Hol vannak? – Néztem rá a többiekre, akik lepisszegtek, majd Roshana a fülembe súgta, vagy negyed órája elvonultak beszélgetni, de legalább tíz perce semmi hangot nem hallanak.

-      Nem ölelhetem meg a barátomat? – Hallottuk meg kisvártatva Eric hangját. Mi történt közöttük?

-     Így nem. – Molly határozott kijelentése után, már a nappaliban állt és minket vont kérdőre. Maradt volna a konyhában.

-     Ti ketten. – Mutatott rám és Dannyre. – Hol voltatok? – Kicsit kétségbeestem, most mi lesz? Nem tudok neki hazudni. Sohasem ment.

-     Az ajtó előtt. – Válaszolta tömören a szőkehercegem, ráadásul még igazat is mondott.*

      Életem legszebb estéje volt. Most pedig életem legszebb ebédjére készülök. Azt sem tudom, mit vegyek fel. Bár tegnap rájöttem, hogy az a legjobb, ha magamat adom.
      Itthon azt mondtam, Mariaval találkozom. Pocsék érzés, hogy nem mondhatom el az igazat. Legszívesebben rohannék Mollyhoz, hogy megoszthassam vele, mennyire boldog vagyok. De félek, nem tudna osztozni örömömben. Nem azért, mert önző, vagy mert nem akar, csak félt.

      Ahhoz a raktárépülethez mentem, ahol a klipforgatásban segédkeztem. Itt biztosan nem lát meg minket senki. Görcsben volt a gyomrom, amíg a sötét folyosón sétáltam végig. – Mi van, ha meggondolta magát? Lehet nem is gondolta komolyan, csak játszott velem. - Fogd már be! – Teremtettem le saját magamat. Végre megtörténik, amit csak a legvadabb álmaimban gondolhattam komolyan. Alig egy perc múlva randizni fogok életem szerelmével.

Roshana Hoss

      Nem tudom, mi történt tegnap, de valami nagyon nem stimmel. Kezdjük azzal a Tone-vel. Mit keres itt? Mármint oké, hogy Eric új duett partnere, de miért kellett bemutatnia nekünk? Semmi értelme. Aztán ott van Molly reakciója. Honnan vette, hogy ismerik egymást? Utána meg feltűnésmentesen elvonult sírni. Ki ne felejtsem Eric és Mimmi vitáját. Még magamhoz sem tértem ezekből a sokkokból, máris jött a következő. Molly és Eric eltűntek. Eleinte még voltak kiszűrődő hangok, később viszont hosszú percekig néma csend. Mi történhetett? – Á, megeszem a kalapom, ha ebbe a társaságba találok normális embert.
      Miközben gondolkoztam megérkeztem a stúdióba. Alig várom már, hogy elteljen ez a másfél hónap, és Molly kiadja a legújabb lemezét. Csodásabbnál csodásabb dalok lesznek rajta. Én mindegyiket egytől egyig imádom. Barátnőm a kanapén feküdt.

-     Hogy vagy? – Tettem fel kérdésemet teljesen feleslegesen, hiszen tudtam rá a választ.

-     Pocsékul. Teljesen össze vagyok zavarodva.

-     Elmondod mi történt?

-     Lényegében szokás szerint fogalmam sincs. – Értetlenül néztem rá. – Mármint beszélgettünk, majd a semmiből váratlanul magához ölelt. De nem úgy, mint egy barátot. Ha másét nem is, de az ő öleléseit meg tudom különböztetni. Haboztam picit, de minden elvemet eldobva odabújtam hozzá, és élveztem a pillanatot, majd mikor rájöttem, hogy megint hülyeséget csinálok eltoltam magamtól, és kijöttem. – Valami ilyesmire számítottam.

-     Miért csinálod ezt?  Miért erőlteted ezt a barátságot, ha csak fájdalmat okoz?

-     Mert szeretnék a menedéke lenni örökre. – Mi? Teljesen megőrült?

-     Tudod, szerintem a barátságot csak ürügyként használod, hogy mellette lehess minden áron. De Molly, még ha megőrülsz is, van egy határ, amit nem szabad átlépni.

-     Nem élhetnénk csak simán barátokként? – Reményteli hangját hallva belesajdult a szívem.

-     Vannak dolgok, amiket megtehetsz barátságból, és vannak, amiket nem. Önmagad feláldozása, az utóbbi kategóriába tartozik. – Reméltem, hogy ő is tudja, igazam van. – Mit csináljak veled? – Néztem rá kérdően, mire csak megrázta a fejét. – Azt hiszed, ennek az egésznek van értelme? Ezért vagy mindig áldozat! Mert állandóan másokat helyezel saját magad elé! – Fakadtam ki, de nem bírom nézni, ahogyan tönkreteszi magát. Ahogyan felemészti ez a szerelem.

-     Tévedsz! – Vágta rá, amin nem kicsit lepődtem meg. – Nem tudok élni nélküle! Neki már csak a legjobb barátja lehetek. Akár bolond vagyok, akár nem, mellette maradok, ha csak barátként is tehetem.