8. fejezet

Szép napot Drágáim!
A múlt héten kicsit szomorkásan írtam ezt a rövid köszöntőt, de most hatalmas mosoly van az arcomon!
Úgy érzem a köszönöm szó nem fejezi ki azt, amit érzek. Nagyon boldoggá tettetek. Újabb két olvasóval gyarapodott társaságunk, kaptam komikat - válaszoltam mindegyikre! - és a chatbe is írt véleményt is köszönöm! Lendületet kaptam ezektől, a tavaszi szünetbe pedig több részt is megírtam!
Na, nem érzelgősködöm tovább, de nagyon köszönöm!
.
Még a fejezet előtt annyit, hogy a blog új kinézetet kapott, valamint néhány információt olvashattok jobb oldalt, amit -főleg a későbbiek miatt- fontosnak éreztem megosztani veletek.
A részhez nincs sok hozzáfűzni valóm, maximum annyi, hogy a cím a későbbiekben nyer értelmet, és a fejezetben elbújt néhány kulcs mondat, ami szintén a jövőben fog megvilágosodni, vagy szerepet kapni.
.
Kellemes olvasást, kitartást a következő héthez! Remélem következő héten ismét ilyen mosollyal írhatom nektek ezt a pár sort. Számítok a véleményetekre! :)

(A Melodifestivalen fellépési sorrendjén és végeredményén változtattam!)

8. fejezet

Fordulópont

Molly Sandén

     Öröm, megkönnyebbülés, hála, ilyesmiket érzek most. Boldog vagyok, mert sikerült közvetítenem az emberek felé a bennem tomboló érzéseket. Felszabadult, mert leesett egy teher a vállamról. A Melodifestivalennek ezennel vége, én pedig egy újabb fejezetet kezdhetek meg karrieremben, amit úgy hívnak lemezkészítés. Továbbá végtelenül hálás vagyok az embereknek, hogy szavaztak rám, és olyan eredményt értem el, ami még a legmerészebb álmaimban sem fordult meg a fejemben. Harmadik helyezettként végezni Svédország legnevesebb dalversenyén leírhatatlan érzés.

     Minden idilli, de nekem mégis baljós előérzetem van. Valami rossz közeleg, érzem. – Vagy csak elszoktál attól, hogy jó dolgok is történnek veled. – Szólalt meg másik felem, de nem bizonyult erősebbnek a fejemben rikácsoló vészjelzőnél, azonban egy ideig megpróbálok hinni neki. Most csak arra szabad koncentrálnom, hogy eljussak az after partyra anélkül, hogy lebillennék a körülbelül húszcentis cipősarkamról. Hogy vehettem meg egyáltalán ezt a lábbelit? Csak hadd dobjam már a kukába! – Rimánkodtam magamban, mikor nagy bánatomra, kénytelen voltam megállni, és úgy vigyorogni a kamerába, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, és nem attól félnék, hogy bármelyik pillanatban megbosszulhatja lábam eddigi hányatott sorsát, minek következtében hasra vágódom a kamerák kereszttüzében. Szép kis szalagcím lenne, de inkább kihagyom.

     Miután kismilliószor vakítottak meg a fényképezőgépek villanásai, elindultam. Utat törve a tömegben haladtam előre, de egyetlen olyan embert sem találtam, aki segíthetne válságomon. Azonban egyszerre eltűnt a talaj alólam, már nem érzem a fájdalmat, olyan volt mintha repülnék.

-     Itt az én hercegnőm! – Eric kapott fel. Derekamnál ölelt, én pedig a nyakán csimpaszkodtam. Arcát a vállamba fúrta, majd egy apró puszit lehelt bőrömre ott, ahol a ruha nem fedte. Forróság öntötte el a testem, minden porcikám vibrált az érintésétől. Nem tudtam parancsolni magamnak, és szorosabban öleltem. Úgy kapaszkodtam belé, mint aki sosem akarja elengedni, bár ez így is volt. Ő jelenti számomra a biztonságot, a megnyugvást, a boldogságot.

     Az időérzékem teljesen cserbenhagyott, elképzelni sem tudtam, Eric hogy tud egyhelyben állni engem tartva percek óta. Körülöttünk mindenki eltűnt, a zene is elhalkult, én pedig egy másik dimenzióba kerültem. Egy olyan helyre, ahol ketten voltunk. Csak Eric és én egymást ölelve. Mélyen szippantottam be illatát, így tovább őrizve a pillanat varázsát.

-     Büszke vagyok rád. – Suttogta nyakamba. Lehelete csiklandozta bőröm, szavai pedig olyan melegséggel öntötték el szívemet, hogy kétséges volt, túlélem-e tűzoltók nélkül. Arcomon hatalmas mosoly uralkodott, ami most nem a külvilágnak szólt, hanem a valódi lelkiállapotomat tükrözte. Viszont ahogy minden, ami tökéletes elmúlik, ez is elillant, így újra érzékeltem a környezetünkben lévő emberek rajtunk megállapodó szempárjait, a zene dübörgését, a vakuk villanását és a talpamba hasító fájdalmat. De az előbbi ölelés mindenért kárpótol.

-     Köszönöm - engedtem meg magamnak egy utolsó vágyakozó pillantást felé, majd huncutabbra váltottam. – De félig a te érdemed. – Szemöldökét felhúzva, valamint egy értetlen grimaszt vágva jelezte, hogy fogalma sincs, miről beszélek, amin ismét elnevettem magamat. Amikor nem szívdöglesztő, akkor halálosan aranyos. Erről le kellene szoknia, vagy megcsúnyulni, vagy akármi, mert így meg fog őrjíteni. A szívem épségével és a józan eszemmel játszik. Komolyan le kellene csukni! Ez már bűn.

-     Te ihletted a dalt, emlékszel? – Adtam végül magyarázatot, mire nem várt reakcióval rukkolt elő. Nem viszonozta jókedvemet, mi több arca teljesen elkomorult. Hogy tud mindig megdöbbenteni?

-      Bár ne tettem volna. – Húzott magához teljesen közel, és úgy lehelte a szavakat fülembe. Az üvöltő zenétől nem voltam biztos benne, hogy jól értettem, de Eric szemeiben felfedezni véltem a megerősítését iménti mondatának. Rá akartam kérdezni, de a következő pillanatban, már nem csak ajka, hanem a tekintete is mosolygott. Kész, teljes összezavarodottság. Egyszer ez a pasi lesz a vesztem. Diliházba fog juttatni!

Danny Saucedo

    Danny Saucedo, az örök második. Én már így leszek elkönyvelve. Csalódott vagyok-e? Igen, mérhetetlen szomorúság tölt el. Annyira szeretném ezt, olyan mértékben vágyom rá, hogy talán ezért nem kapom meg sohasem, mert túlságosan ráfeszülök. Egy ideje már nem tudom úgy élvezni a zenét, a táncot, a színpadot, mint régen. Teher mindenegyes próba, interjú, fotózás. Oka van annak, hogy a szövegeimet sem magam írom, hiszen nincs miből ihletet merítenem. Úgy érzem kiégtem. Kissrác korom óta azt az álmom akarom valóra váltani, hogy az országomat képviselem egy nemzetközi eseményen, egy dalfesztiválon. Az Abba győzelme óta arra várok, hogy a nyomdokaikba léphessek, és Eurovízió győztesnek mondhassam magamat. Miért nem jön ez össze?  Nem vagyok elég jó abban, amit csinálok? Nyilvánvalóan velem van a baj, ha mindig akad egy valaki, akit szórakoztatóbbnak, érdekesebbnek találnak az emberek nálam.

     Valóban igaz, hogy a dobogón – ami jelen esetben csak képzeletbeli – két ember boldog, egy viszont végtelenül szomorú. Az első örömét nem kell magyarázni, a harmadik a helyezés elérésének örül, de a második, aki éppen lecsúszik a győzelemről vigasztalhatatlan. Lehet, kicsit kezdek túlzásokban esni, de ez nem az első, sem a második eset, hogy hajszállal csúszok el a cél előtt. A világon nincs ennyi banánhéj, ami mindig pont elém esik le. Senki nem vetheti a szememre sem a csalódott arckifejezésemet, sem a bosszússágomat. Már látom a holnapi címlapokat: „Danny Saucedo nem leplezte, hogy nincs ínyére Looren győzelme, és unott arccal töltött néhány órát az after partyn, majd duzzogva távozott a helyszínről.” És ha így van? Mi van akkor, ha nem fogok bájologni, mikor jogosan vagyok elkeseredve? Mellékesen semmi problémám nincsen Loorennel, bár jobban örültem volna, ha Molly győz, vagy én. Bár ő így is nagyon boldog. Úgy mosolyog, mintha nyert volna, viszont nem kockáztatnék sokat, ha azt mondanám, ehhez Eric éppen őt ölelő karjainak igen sok köze van. Még egy olyan szívtelen nőfalónak megbélyegzett ember is, mint én, aranyosnak találja őket. - A szívtelennel vitatkoznék, a másikat elismerem. - Ha még együtt lennének most poénkodnék azzal, hogy ez milyen nyálas, és rájuk zúdítanám a többi efféle gúnyos, élcelődő megjegyzésemet, de tudva az igazságot, inkább csendben mosolygok. Mindketten a barátaim és látom, hogy vágyódnak a másik után, de bízom benne, van annyi eszük, hogy idővel helyrehozzák.

     Alex felém közeledett, majd felvette ugyanazt a pózt, amiben én álltam, hátát és egyik lábát a falnak támasztotta, kezében egy pohár pezsgő, azután a párocskát bámulta, ahogyan jómagam is, majd mikor azok elváltak, a körülöttünk lézengő embereket vizsgáltuk.

-     Tisztába vagyok vele, hogy mit csinálsz. Ne is próbálkozz! -  Ilyenkor azt próbálja tudtomra adni, hogy senki nem sajnál, kapjam össze magamat. Annyira nem tud megértő lenni.

-     Azért jöttem, hogy legyen kivel innod. Szar helyzet – vágott mellé egy grimaszt – de én itt vagyok neked! – Tette hozzá színpadiasan, vállamra helyezte kezét, jelezve, hogy együtt érez velem. Ha nem látnám, hogy másodperceken belül kitör belőle a röhögés, akkor sem hinném el, de így… és kitört. A hasát fogja, közben próbál mondani valamit, de nem megy neki. Ezt a procedúrát minden alkalommal végig játsszuk. Ilyenkor elveszem italát, nehogy egy csepp is kárba vesszen, ő pedig néhány percnyi idióta röhögés után megissza azt. Én hülye meg minden alakalommal vele tartok. Ezt követően addig iszunk, míg van mit, és valaki - általában Molly vagy Roshana - haza nem szállít minket. Úgy érzem ez ma sem lesz másképp. Bocsi firkászok, lőttek a holnapi címlap sztorinak!

      Jó pár pohár alkoholtartalmú ital elfogyasztása után megakadt a szemem két csinos lábon. Lehet, mégis ki tudok hozni valami jót a ma estéből? - Tovább vezettem tekintetem a lány alakján, majd formás fenekén elidőztem kicsit. Isten bocsásson meg, de pasiból vagyok.

     Háttal állt nekem. Fekete flitteres ruhája tökéletesen kihangsúlyozta karcsú alakját. Barnás hajában némi vörös árnyalat látszott, de mivel feltűzte, így nyaka és válla teljes egészében fedetlen volt. Már csak egy csinos arc kell, aztán el van intézve az éjszakai programom. Szemtelen mosolyomat felvéve léptem kiszemeltem felé.

-       Azt azonnal verd ki a fejedből! – Hallottam meg Edin figyelmeztető hangját, majd éreztem, ahogy megfogja karom, így megakadályozva a tovább haladásban.

-       Miért? Te előbb láttad meg? – Kérdeztem felháborodottan, utána pedig kitéptem magam szorításából. – Pocsék napom volt, úgyhogy mondj le róla! – Biccentettem következő kalandom irányába. – Ennyi vigaszdíj kijár nekem. – Indultam volna hódítani, de valaki ismét elkapta a kezem. Komolyan behúzok egyet ennek a baromnak. Idegesen fordultam vissza, de most nem Edin, hanem Alex állított meg. Mi a fene ütött ezekbe?

-       Mi a franc bajotok van? – Már igencsak az alkohol beszélt belőlem, de tényleg felbosszantottak. Sosem titkoltam, ha nekem kell egy lány, azt megszerzem. Ez most sem lesz másképpen, miért hátráltatnak?

-       Nekünk semmi, de neked lesz, ha nem keresel sürgősen másik „játszótársat”. – Tette idézőjelbe utolsó szavát, bár anélkül is megértettem volna, mire gondol. Kezdek iszonyatosan dühös lenni. Figyelmen kívül hagyva őket keltem útra immáron harmadszor, de ismét megálltam.

-       Arra készülj fel, hogy Eric meg fog ölni. - Ezt nem hiszem el, már megint visszafelé haladok. De erre képtelen voltam nem megfordulni. Van egy olyan előérzetem, hogy rossz lányt választottam, merthogy a srácok nem a levegőbe beszélnek, az biztos. A bökkenő csak ott van, ha nekem megtetszik valaki, arról nem tudok lemondani. Nem nevezném nagyképűségnek, inkább a legrosszabb tulajdonságomnak. Alapvetően jó srác vagyok, de sosem tagadtam, hogy egy női szépségnek, nem tudok ellenállni. Na, nem mintha nagyon próbálkoznék.

-       Miért is? – Korábbi idegességem helyett inkább kíváncsiság hallatszott hangomban.

-       Aki után a nyálad csorgatod, az a lány nem más, mint Eric szeme fénye. – Mi van? Ezekek vakok? Ő nem Molly. 

-       Menjetek el szemészhez – röhögtem képen őket. – Amúgy is minek néztek engem? Soha nem nyomulnék rá Mollyra.

-       Az nem Molly, te idióta! – Kiabálta a képembe Edin, Alex meg csak a fejét rázta.

-       Most ne engem hibáztass. Ki más lenne Eric mindene? – Értetlenül széttártam kezeimet. Tényleg nem tudom hova tenni a viselkedésüket, és a lány is egyre jobban felkeltette az érdeklődésemet. Ebből baj lesz, de én azt szeretem.

     Magamban már vigyorogtam, hiszen tudtam, akármit is kapok válaszul, nem fog érdekelni. Ha magamra is haragítom Ericet, majd megbékél. Elvégre is nem a barátnőjével vagy a húgával kezdtem ki.

-       Ő Mimmi Sandén, Molly testvére, akit… - Mondta tovább, de magamban már befejeztem a mondatot. Akit Eric úgy szeret, mintha a saját húga lenne. Filmbe illő jelenet volt, mert éppen akkor fordult felénk, mikor nekem mindez leesett.

     Valóban ő volt, akit a minap kétszer is ledöntöttem a lábáról, és ez nem képletesen, hanem szó szerint értendő. Arca ragyogott, szája pedig fülig ért. Gyönyörű volt. Észrevettem én, hogy abból a cserfes kislányból egy szemrevaló nő lett, de Ericre, Mollyra valamint a korára való tekintettel sosem fordult meg a fejemben, hogy felszedjem, viszont most már késő. Túlságosan felkeltette a figyelmem ahhoz, hogy eltekintsek attól: meg akarom tudni, mi van a felszín alatt.

Lina Saade

   Úgy hiányzott már a szülői ház, anya főztje, a gyerekek zajongása. Jó újra itthon lenni. Az asztalon piros terítő, lila tányérok, gőzölgő húsleves, a sütőben pedig sül a családi kedvenc, a hering. Az asztal mindegyik helyére vendég volt várva, de az egyik teríték mégis egyedül árválkodott. Vidáman tellett a vacsora, hiszen testvéreim hangja, kacagása boldogsággal töltötte be a házat, de valami mégis hiányzott. Ő hiányzott. Letettem kanalamat, majd kimentem a teraszra. A régi fa hintaágy most üresen állt, a sötétlila párnák is hallgattak, pedig oly’ sok mindent tudnának mesélni.

  

     * Az idő hűvös, a nap már rég eltűnt, csak az utcai lámpa fénye világít. - Nem értem Eric miért ül kint még mindig. Annál a halovány fénynél úgysem lát semmit. – Fogtam egy pokrócot, majd kivonultam öcsémhez. Nem érdekelt morgolódása, befészkeltem magam mellé.

-     Játssz nekem valamit! - Figyelmen kívül hagytam a szokásos „Felejtsd el!” „Hagyj békén” és az ezekhez hasonló szövegét, fejem vállára döntöttem, majd elkezdtem szempilláim rebegtetni.

-     Hé, túlzásokba azért ne essél! – lökött odébb – Nem áll jól. – Nevetett, utána pedig elkezdett egy lassú dalt játszani, ami hamar átküldött az álmok országába.*

   Odasétáltam a hintaágyhoz, belesüppedtem, és lábamat felhúzva néztem az eget. – Mióta nincs Molly, azóta nem láttam Ericet. Nem tudni miért, de nem jár haza. Néhányszor felhívja anyát, de csak rólunk kérdez, magáról sosem mesél.

  

     * Olyan édesek – gondoltam magamban, miközben a függöny mögül figyelem őket.

-     Lina, kislányom, ez nagyon csúnya dolog.

-     Csshhh, – intettem le – inkább gyere ide. – Egyedül bezzeg nem hallgatózhatok, de ha ő itt van, akkor már nekem is szabad, cseles.

-     Amióta ideköltöztünk itt van ez az ágy. - Mondta Eric Mollynak, miközben az ölébe húzta barátnőjét. – A legtöbb dalomat itt írtam. – Mosolygott tovább, mire a lány átölelte nyakát, és suttogott valamit a fülébe, mire öcsém nevetni kezdett.

-     Vajon miről beszélhetnek?

-     Anya, ha beszélsz, nem fogjuk hallani. – Morgott valamit, de többször nem szólalt meg.

-     Köszönöm, hogy megmutattad a kedvenc helyedet. – Először hozta haza ezt a lányt, de máris az ujjai köré csavarta. Az én öcsém!

-     Tudod, – hajolt közelebb Mollyhoz, és…

-     Anya, most mért húztad be a függönyt? – Háborodtam fel teljesen, ezt nem hiszem el, éppen a legjobb résznél.

-     Mert az öcsédnek is van magánélete.

-     Az oké, hogy van, de azért vagyok a nővére, hogy belekontárkodjak, és megzavarjam a meghitt pillanatait. *

  

-     Nekem is nagyon hiányzik, de haza fog jönni. Idő kell neki. Azt hiszi, magyarázatot várunk tőle, pedig ez nem így van. És Noora is nagyon megbántotta, mikor utoljára itt volt. Légy megértő vele. – Anya hangja rántott vissza a hűvös valóságba. Mindig az ő pártján áll, jellemző.

-     Nem, nem akarok megértő lenni. Noorának teljesen igaza volt, és én igenis várok tőle magyarázatot. – Fakadtam ki, de elegem van, hogy lehet ennyire önző? – Évek után egyik napról a másikra otthagyja a barátnőjét. Jó ideje nem tolta haza a popsztárseggét. Közel két hónapja egy büdös telefont nem eresztett meg irányomba. Ne haragudj anya, de én igenis akarom azt a magyarázatot! – A hangom csak úgy hasított a csendben. Anya vett egy mély levegőt, és megsimogatta vállamat.

-     Gyere be, megfázol. – Csak megráztam a fejemet.

Marlene Jacobsson

   Egy anya vagyok. Egy anya, akinek öt csodálatos gyermeke van. Egy anya, aki kétségbe van esve. Úgy érzem, az egyik kincsem elveszítem, egyre távolabb kerül tőlem, és nem érem el, hogy visszahozzam. Mikor elköltözött a fővárosba kétségekkel, félelmekkel voltam teli. Óvtam őt a nagyváros forgatagától, az emberek rosszindulatúságától. Rettegtem attól, hogy elfelejti honnan indult, hogy nem akar majd többé visszatérni ide, hozzám. Minden perc keservesen hosszú az anyai szívnek, amit távol kell töltenie egyik csemetéjétől. Márpedig én nagyon rég nem ölelhettem magamhoz a kisfiamat, aki már nem is olyan kicsi. Felnőtt emberré vált, aki gondoskodik magáról és rólunk is. Miért cseperednek fel ilyen hirtelen? Még emlékszem, amikor az óvodába vittem ő pedig a szoknyámba kapaszkodott, vagy az első iskolanapjára.

   *El sem hiszem, hogy az egyetlen fiam iskolába megy. A szemeim előtt van még az a csöppség, akit a karjaimban tartottam. Olyan mintha tegnap lett volna, hogy először meghallottam a sírását, most pedig itt áll előttem hét évesen, egyenruhában egy iskolatáskával a vállán arra várva, hogy megkezdhesse tanulmányait.

-     Anya ne sírj már, ez annyira ciki. – Felnevettem, majd kitöröltem a könnycseppeket szememből.

-     Ugye nem akarsz bekísérni? – Nézett rám kérlelő szemekkel, mikor leparkoltam az iskola előtt. Már most egyedül akar menni, nélkülem. Mikor gyorsult fel ez a folyamat? -  Megráztam a fejemet, mire ő megkönnyebbülten kifújta a levegőt, és egy gyors búcsú puszit nyomott az arcomra. Örömmel tölt el, hogy csak menőzni akar, de azért még valamilyen szinten ragaszkodik hozzám, vágyik az anyai szeretetemre.

     Mosolyogva figyeltem, ahogy táskáját egyik vállára veti, haját enyhén összekócolja, baseball sapkáját kicsit oldalra fordítja, majd olyan laza léptekkel indul a bejárat felé, hogy… igen ezt vártam. Természetes, hogy hasra esett. De hát így jár az, aki mindent ellenőriz, de azt nem hagyja, hogy az anyja megkösse a cipőjét. Azonnal felpattant egy grimasz kíséretében, sapkáját megigazította, majd tovább ment. Minden helyzetből ilyen lazán jön ki. Az én fiam. *

Mennyi kép, mennyi emlék.

   * Nem fér a fejembe, hogy ez a nap is eljött, amikor a fiam hazahozza első barátnőjét. Tizenöt éves és már csajozik. Hova jut ez a világ?

     Nyílik az ajtó, ezek csak ők lehetnek. Kíváncsi vagyok, hiszen szinte semmit nem mondott erről a lányról. Egyszerűen megkérdezte: Hazahozhatja-e a barátnőjét. Mit ne mondjak, köpni-nyelni nem tudtam. Eddig azt se tudtam, hogy van neki, most pedig már be akarja mutatni. Az állam is leesett, mikor megláttam a kishölgyet Eric mellett. Egy hosszú szőke hajú, kékszemű lány állt előttem, aki inkább nézett ki úgy, mint aki a divatmagazin címlapjáról lépett le, mintsem egy elsőosztályos gimnazista. Szemein rikítórózsaszín és fekete festék keveredett, hajkoronája mű tincsekből állt, ahogyan szempillái is. Lenge felsője sem kebleit, sem derekát nem fedték el, szoknyája nem ért a combja közepéig sem, cipője sarka pedig garantáltan nagyobb volt, mint amit én valaha láttam. Ő most egy Barbie vagy egy diák?

-     Anya, ő itt Nilla. – Mutatott a jobbján álló, hogy is fogalmazzak, személyre.

-     A Barbie találóbb lett volna. – Tettem hozzá, de Eric megrovó tekintetét magamon érezve jobbnak láttam több dolgot nem hozzáfűzni. Viszont ha most azt mondja, hogy ő a barátnője, kifutok a világból.

-     A barátnőm. – Próbáltam mosolyogni, de nem nagyon sikerült. Nem tudtam elrejteni a döbbenetem és a csalódottságom. Ezt Eric is észrevette, mert beterelte vendégét a nappaliba, majd kijött hozzám, a konyhába.

-     Muszáj ilyen feltűnően kimutatnod, hogy nem kedveled?- Vont kérdőre. A hangnemen majd felháborodok később, most nem annak van itt az ideje.

-     Kisfiam, ezt komolyan gondoltad? – Úgy kétségbeestem, mintha azt mondák volna, nekem kell vele járnom.

-     Ő már hozzám tartozik, fogadd el! – Soha az életben nem beszélt még velem így.

-     Eszik egyáltalán, vagy ne is fárasszam magamat?- Kérdeztem ironikusan utalva a lány csont sovány alakjára. *

   Immáron mosolyogva gondoltam vissza erre a napra. Szerencsére Eric néhány hét alatt rájött, hogy a külső nem minden. Bár én is elvágtam magam, hiszen a következő barátnőjét csak három hónap után ismerhettem meg, mikor elmondása szerint, már biztos alapja volt a kapcsolatuknak, ha tizenhét évesen lehetséges ilyet kijelenteni.

      * Annyit mesél róla, folyton csak áradozik, hogy mennyire szeret vele lenni, de még a nevét sem árulja el. Biztosan szeretni fogom. Mindig ezt mondja, amiben azért én Nilla után kételkedem, lássuk be joggal.

-     Lina, te tudsz valamit erről a lányról? Hogy hívják, hány éves, milyen családból származik?- Bombáztam kérdéseimmel lányomat, de még egyszer nem akarom átélni azt a korábbi szituációt. Most mindenre fel kell készülnöm. 

-     Anya, kérj tőle egy önéletrajzot.

-     Ne szemtelenkedj velem! – Próbáltam megfenyíteni, de csak egy puszit nyomott az arcomra, és lopott egy szeletet a süteményből. – El a mancsokkal – csaptam rá kezére. Bár lehet, ez a lány sem eszik.

     Ahogyan az ajtó nyitódott, a gyomrom összerándult. Dejavu érzésem támadt, és nem a jó fajtából. Összeszorított szájjal léptem ki a konyhából. Minden felkészültségem ellenére sem tudtam döbbenetemet leplezni. Egy végtelenül aranyos arcú, szökésbarna hajú, fiatal lány állt előttem, aki szégyenlősen mosolygott, és Eric kezét szorongatta. Ezt a lányt már akkor megszerettem, mikor először láttam. Hiszen ismerem őt, és minden anya olyan barátnőt kíván a fiának, mint Molly Sandén. *

   Ha Mohamed nem megy a hegyhez, akkor a hegy megy Mohamedhez. Közhelynek hangzik, de így van. Ha Eric nem jön ide, akkor nem hagy más választást, mint hogy én látogassam meg.